Előző este azon tanakodtunk, hol töltsük el utolsó írországi napunkat. Zs Killernay-t javasolta, a Muckross House-t, bár az nem igazán egynapos program - autóbusszal. Ugyanez sajnos minden egyéb látnivalóra is igaz, én például megint a Burrenre kacsintgattam, eszembe ötlött Connemara a tőzeglápjaival és több közelebbi kastély is, de egyiket sem lehet, csak átszállással megközelíteni Limerickből, vagyis a megközelítés bonyolult és nem készültünk fel rá előre menetrenddel, térképekkel. Az útikönyvem csak figyelemfelkeltésre jó, annak alapján legfeljebb kocsival lehetne nekivágni, másképp nem.
Végül E lányom elunta a tanakodást és közölte, oda megy, ahova én mondom, találjam ki én.
Korábban már felmerült Galway neve (onnan is van hajó az Aran-szigetekre), most eszembe jutott megint. Úgy gondoltam, ha nincs is semmi különösen érdekfeszítő Galway-ben, mégiscsak egy nagyobb város székesegyházzal, van kikötője, ahol bámulászni lehet és ott van az Atlanti-óceán is, amit azért nem mindennap láthat az ember egy héten kétszer is, legalábbis, ha magyarországi illetőségű. Menjünk hát Galway-ba! (Az írek "gálvéj"-nak mondják.)
Mint kiderült, ennél jobb döntést nem is hozhattam volna.
Már reggel látszott, hogy nagyon szép idő lesz. Első olyan napunk volt, amikor egy szem eső sem esett egész nap.
Rutinosan megyünk a buszhoz, az Ennis Roadnak már minden villáját és kertjét ismerjük Limerickben, amelyek mellett elhaladunk. Azért a Sarsfield Bridgeről megint készítek néhány képet a várról, délelőtti napfényes még nincsen...
Kb. 2 óra alatt jutunk el Galwaybe. A buszállomás a Kennedy Park közelében van, mi találomra indulunk arra, amerre a tömeg is megy. Amikor a Kennedy Parkban a füvön látjuk a rengeteg fiatalt heverészni, még mindig nem esik le, hogy itt valami extra dolog van. Az útikönyv azt írja, Galway egyetemi város, ja, akkor azért van itt annyi fiatal. Vagy tán mégsem?
Mintha határozott célunk lenne, úgy megyünk a legjobb irányba és hamarosan egy hatalmas, szines kavalkádba kerülünk. Rátaláltunk a Galway Arts Festival központi utcájára. Csak bámulunk. Itt aztán van mit látni és fényképezni.
Maga az utca tipikus, egy-két emeletes, nagyon szines épületekkel. És benne fel-alá hullámzik a tömeg. Felsorolni is nehezen tudom, mi mindent látni egyszerre. Vannak itt élő szobrok, az egyik egy angyalka, amely, ha aprópénzt pottyantasz a kalapjába, vagy egy kisgyerek rámosolyog, akkor a csuhája alól hirtelen elővarázsol egy buborékfújó alkalmatosságot és belefúj. Szinesbőrű festőművész, vén hobó gitárral, tüzes flamenco táncoslány és a kísérői, fekete hajú, jóképű fickók. Majdnem minden sarkon zenél valaki, egyedül, párban, vagy egy egész együttes. Na, itt aztán hallunk ír zenét, nem is akármilyet. De magyar cigányzenekar is van. Egy fiatal srác a földön ül és ismeretlen, hosszú, dudaféle hangszert fúj. Amikor látja, hogy fotózom, a szemébe húzza a kalapját. Mint megtudtam, az ő hangszere a didgeridoo. Egy másik valamiféle pléh hangszert csapkod a kezével, annak a nevét még most sem tudom.
Néhány rasztás francia hatalmas mandalát rak ki a földön több ezer, szinesre festett kagylóból. Nagyon látványos. Amott reformkonyha, nylonkesztyűben osztogatják a kóstolót. És így tovább, zenészek, táncosok, művészek sokasága. Hihetetlenül jó hangulat.
Kicsit elkanyarodok a mellékutcák felé. Néhány bóvliárus, de nem sok és egy templom (St Nicholas’ Collegiate Church), ahova bekukkantok. Ez nem a székesegyház, azt is látom kissé messzebb, de oda nem jutunk el már ezen a napon. Helyette kisétálunk a partra.
Innen nem látszik az óceán, ezért hát elindulunk a parti sétányon. Egy idő után visszafordulunk, mert szemmel láthatólag ez az út nem vezet ki az óceánpartra. Inkább visszamegyünk még bámulászni a város sűrűjébe a busz indulásáig. Nagyon szép idő van.
Megkeressük azt a pubot, amin már egyszer áthaladtunk (két utcára is van bejárata). Kérünk két Guinnesst, én csak egy pohárral, a csaposnak meglehet a véleménye rólam, meg is kérdezi, honnan jöttünk. Elmeséljük neki. Aztán leülünk az ablaknál egy hegedű alakú asztalhoz, ahol van szabad hely. A hangszóróból pattogós ír zene szól. Aztán egy melankolikusabb dal következik. Én éppen videót készítek a fotóapparáttal, az utolsó néhány kockán E lányom van rajta, átszellemült képet vág és egyfelé néz. Akkor kapcsolok, hogy ez a szép dallam nem a hangszóróból szól, hanem egy férfi énekli a pultnál, akire én sajnos nem látok rá. Nyújtogatom a nyakamat, hogy én is lássak valamit belőle. De az élmény megvolt így is. Korábban már hallottam, hogy az írek szívesen dalra fakadnak a pubokban.
Nemsokára megérkeznek a zenészek is, eltessékelnek minket az asztaltól, kiderül, hogy a zenészek helyére telepedtünk le. Az egyik zenész kényelmetlenül érzi emiatt magát, többször szól, hogy hát elnézést, de ez az ő helyük, semmi gond, természetes, mondom és ácsorgunk az asztal mellett, hallgatjuk az élő ír zenét, amit már régóta vártunk. Egyre többen lesznek a pubban, alig lehet megmoccanni, sok a külföldi, de sok az ír is. Sajnos lassan menni kell a buszhoz. Készítek még néhány felvételt róluk, aztán otthagyjuk a kocsmát és Galwayt is. Szép nap volt, mindenkinek kívánok ilyen befejezést az utazásához!
Végül E lányom elunta a tanakodást és közölte, oda megy, ahova én mondom, találjam ki én.
Korábban már felmerült Galway neve (onnan is van hajó az Aran-szigetekre), most eszembe jutott megint. Úgy gondoltam, ha nincs is semmi különösen érdekfeszítő Galway-ben, mégiscsak egy nagyobb város székesegyházzal, van kikötője, ahol bámulászni lehet és ott van az Atlanti-óceán is, amit azért nem mindennap láthat az ember egy héten kétszer is, legalábbis, ha magyarországi illetőségű. Menjünk hát Galway-ba! (Az írek "gálvéj"-nak mondják.)
Mint kiderült, ennél jobb döntést nem is hozhattam volna.
Már reggel látszott, hogy nagyon szép idő lesz. Első olyan napunk volt, amikor egy szem eső sem esett egész nap.
Rutinosan megyünk a buszhoz, az Ennis Roadnak már minden villáját és kertjét ismerjük Limerickben, amelyek mellett elhaladunk. Azért a Sarsfield Bridgeről megint készítek néhány képet a várról, délelőtti napfényes még nincsen...
Kb. 2 óra alatt jutunk el Galwaybe. A buszállomás a Kennedy Park közelében van, mi találomra indulunk arra, amerre a tömeg is megy. Amikor a Kennedy Parkban a füvön látjuk a rengeteg fiatalt heverészni, még mindig nem esik le, hogy itt valami extra dolog van. Az útikönyv azt írja, Galway egyetemi város, ja, akkor azért van itt annyi fiatal. Vagy tán mégsem?
Mintha határozott célunk lenne, úgy megyünk a legjobb irányba és hamarosan egy hatalmas, szines kavalkádba kerülünk. Rátaláltunk a Galway Arts Festival központi utcájára. Csak bámulunk. Itt aztán van mit látni és fényképezni.
Maga az utca tipikus, egy-két emeletes, nagyon szines épületekkel. És benne fel-alá hullámzik a tömeg. Felsorolni is nehezen tudom, mi mindent látni egyszerre. Vannak itt élő szobrok, az egyik egy angyalka, amely, ha aprópénzt pottyantasz a kalapjába, vagy egy kisgyerek rámosolyog, akkor a csuhája alól hirtelen elővarázsol egy buborékfújó alkalmatosságot és belefúj. Szinesbőrű festőművész, vén hobó gitárral, tüzes flamenco táncoslány és a kísérői, fekete hajú, jóképű fickók. Majdnem minden sarkon zenél valaki, egyedül, párban, vagy egy egész együttes. Na, itt aztán hallunk ír zenét, nem is akármilyet. De magyar cigányzenekar is van. Egy fiatal srác a földön ül és ismeretlen, hosszú, dudaféle hangszert fúj. Amikor látja, hogy fotózom, a szemébe húzza a kalapját. Mint megtudtam, az ő hangszere a didgeridoo. Egy másik valamiféle pléh hangszert csapkod a kezével, annak a nevét még most sem tudom.
Néhány rasztás francia hatalmas mandalát rak ki a földön több ezer, szinesre festett kagylóból. Nagyon látványos. Amott reformkonyha, nylonkesztyűben osztogatják a kóstolót. És így tovább, zenészek, táncosok, művészek sokasága. Hihetetlenül jó hangulat.
Kicsit elkanyarodok a mellékutcák felé. Néhány bóvliárus, de nem sok és egy templom (St Nicholas’ Collegiate Church), ahova bekukkantok. Ez nem a székesegyház, azt is látom kissé messzebb, de oda nem jutunk el már ezen a napon. Helyette kisétálunk a partra.
Innen nem látszik az óceán, ezért hát elindulunk a parti sétányon. Egy idő után visszafordulunk, mert szemmel láthatólag ez az út nem vezet ki az óceánpartra. Inkább visszamegyünk még bámulászni a város sűrűjébe a busz indulásáig. Nagyon szép idő van.
Megkeressük azt a pubot, amin már egyszer áthaladtunk (két utcára is van bejárata). Kérünk két Guinnesst, én csak egy pohárral, a csaposnak meglehet a véleménye rólam, meg is kérdezi, honnan jöttünk. Elmeséljük neki. Aztán leülünk az ablaknál egy hegedű alakú asztalhoz, ahol van szabad hely. A hangszóróból pattogós ír zene szól. Aztán egy melankolikusabb dal következik. Én éppen videót készítek a fotóapparáttal, az utolsó néhány kockán E lányom van rajta, átszellemült képet vág és egyfelé néz. Akkor kapcsolok, hogy ez a szép dallam nem a hangszóróból szól, hanem egy férfi énekli a pultnál, akire én sajnos nem látok rá. Nyújtogatom a nyakamat, hogy én is lássak valamit belőle. De az élmény megvolt így is. Korábban már hallottam, hogy az írek szívesen dalra fakadnak a pubokban.
Nemsokára megérkeznek a zenészek is, eltessékelnek minket az asztaltól, kiderül, hogy a zenészek helyére telepedtünk le. Az egyik zenész kényelmetlenül érzi emiatt magát, többször szól, hogy hát elnézést, de ez az ő helyük, semmi gond, természetes, mondom és ácsorgunk az asztal mellett, hallgatjuk az élő ír zenét, amit már régóta vártunk. Egyre többen lesznek a pubban, alig lehet megmoccanni, sok a külföldi, de sok az ír is. Sajnos lassan menni kell a buszhoz. Készítek még néhány felvételt róluk, aztán otthagyjuk a kocsmát és Galwayt is. Szép nap volt, mindenkinek kívánok ilyen befejezést az utazásához!
