Hamarosan az Északi-tenger partjára értünk, amely Skócia keleti partvidéke. A Stonehaven városa melletti Dunnottar várát kerestük. Még csak a parkolóban szálltunk ki a kocsiból, a várat még nem is láttuk, amikor skótduda hangjaira lettünk figyelmesek.
Pár perc alatt kiértünk a partra és szemünk elé tárult a különleges elhelyezkedésű Dunnottar vára. A vár egy ugyanolyan magasságú félszigeten áll, mint a szárazföld. A kettő között azonban mély szakadék van (kb. 5-6 emeletnek megfelelő), aminek az alja a tenger szintjével egyezik meg. Tehát ha valaki fel akar menni a várba, akkor előbb lesétál a kijelölt úton a tengerhez, majd a másik oldalon felmászik a várba. Stratégiai szempontból nagyon előnyös elhelyezkedés, látvány szempontjából is, fáradsági szempontból már kevésbé. Persze kit érdekelt ez.
A skótdudás fiatal fickó azon a ponton fújta a dudáját, ahol először tárul az ember szeme elé a vár látványa. A duda hangját mindenhol lehetett hallani, nagyon kellemes aláfestés volt a várnézéshez. Itt jutott először eszembe, hogy a telefonommal videót is lehet készíteni. Felvettem néhány kockát, aztán úgy, ahogy van, újra elfeledkeztem erről a lehetőségről. Sajnos.
Skóciában mindenhol nagyon értékeltem, hogy a nem-fizető túristáknak is juttatnak kedvcsináló látványt. Ez itt is így volt, fizetni csak ott kellett, ahol ténylegesen belépett az ember a várba a mászás után, a várkapunál. A környező terepről remekül lehetett gyönyörködni a látványban, a tengerhez simán le lehetett sétálni, ilyesmiért nem szedtek pénzt.
Én bementem a várba, ami igen hasonlatos volt Urquhart várához, vagyis itt is túl romos volt minden, nem volt a várnak egy ép szeglete. A kilátás persze felejthetetlen volt az északi tengerre és minden romnál jelezték szöveggel és képpel is, hogy ez volt az istálló, ez a kápolna, stb, de a rom akkor is rom marad a szememben. Ezt már kifejtettem egyszer. Senkit nem beszélnék le az ilyen várak megnézéséről és én sem bánom, hogy láttam, de nem nyújtja azt az élményt, amit pl. az ép, berendezett Eilean Donan adott.
Dunnottar várában igazából a különleges környezete a legszebb.
 |
| Skótduda hangjai kísérték a látogatásunkat |
 |
| A várból visszatekintve a szárazföld felé |
 |
| Bent a vár területén |
 |
| A Dunnottar vára alatti tengerparton |
 |
| Kicsit távolabbról, itt nem látszik, hogy a vár különálló félszigeten van |
Tengerparti település útközben:
Ettől a ponttól nagyjából a tengerparton haladtunk. Tekergettük a nyakunkat, mert mindenáron világítótornyot akartunk fényképezni. Montrose városánál szúrtunk ki egyet. Amikor ott voltunk, számomra kiderült, hogy pont azt a helyet találtuk meg, aminek a képét már az utazás előtt feltettem a Skóciás blogba.
A világítótoronyhoz gyalog lehetett csak kimenni. Útközben két magas, hosszúkás kőépítményt is találtunk, amelyeken nem volt semmi, csak álltak a tengerparton, az állagukból úgy gondolom, jó régóta. A tájékoztató táblák szerint ezek a hajók navigálását segítették a South Esk folyón (az egyik oldalon sziklák, a másik oldalon alattomos homokpadok miatt), amely itt ömlik az Északi-tengerbe. Szerintem azáltal, hogy világosra festették őket és már messziről látszottak a víz felől. (És most esett le, mi volt Írországban az a tamponhoz hasonlatos nagy fehér izé a tengerparton, aminek se ablaka, se ajtaja, semmije sem volt és amin betegre röhögtük magunkat Zs-val és a Namival. Hát valószínűleg ugyanez.)
A XIX. században a folyó ezen oldalán a kedvező adottságok miatt egy virágzó halászfalu épült ki, ez volt a mai Ferryden őse. 1881-re a népesség elérte az 1500 főt, összesen 156 csónakkal rendelkeztek és mintegy 350-en foglalkoztak halászattal. Jelenleg a falu Montrose városának a része. Az Egyesült Királyságban Montrose városa az elsők között volt, amelynek vizimentő állomása volt. Evezős életmentő csónakokat egészen 1930-ig használtak. Az első motoros mentőcsónak, a "John Russell" 1924-ben érkezett.
Az olyan halászfaluk, mint Ferryden, nagyon zárt közösséget alkottak annakidején. A családok apraja-nagyja mind valamilyen módon a halászathoz kötődött. Az asszonyok gyűjtötték a csalit, kifejtették a kagylókat, ellátták a házat és a nagy családot, mialatt a férfiak kint halászták a heringet a tengeren. A fiatal, férjezetlen nők követték a heringflottát. Az ő feladatuk a heringek kibelezése volt, amit lesóztak és hordókba raktak. Nehéz élet volt, amely kemény és független életre nevelte a lányokat.
Ferryden már nem halászfalu többé, és ma már a közösség sokkal sokrétűbb. A falu megjelenése az 1970-es években radikálisan megváltozott az északi-tengeri olajbázis kiépítésével és ma a montrose-i kikötői hatósághoz tartozik. De a falu legrégebbi része azért még mindig magán viseli az egy évszázaddal ezelőtti vonásokat. (Azt hiszem, talán ez pont az az utca lehet, ahonnan kimentünk a félsziget csúcsára.)
Jó egy órát eltöltöttünk a sétával a világítótoronyhoz és vissza.
A XIX. században a folyó ezen oldalán a kedvező adottságok miatt egy virágzó halászfalu épült ki, ez volt a mai Ferryden őse. 1881-re a népesség elérte az 1500 főt, összesen 156 csónakkal rendelkeztek és mintegy 350-en foglalkoztak halászattal. Jelenleg a falu Montrose városának a része. Az Egyesült Királyságban Montrose városa az elsők között volt, amelynek vizimentő állomása volt. Evezős életmentő csónakokat egészen 1930-ig használtak. Az első motoros mentőcsónak, a "John Russell" 1924-ben érkezett.
Az olyan halászfaluk, mint Ferryden, nagyon zárt közösséget alkottak annakidején. A családok apraja-nagyja mind valamilyen módon a halászathoz kötődött. Az asszonyok gyűjtötték a csalit, kifejtették a kagylókat, ellátták a házat és a nagy családot, mialatt a férfiak kint halászták a heringet a tengeren. A fiatal, férjezetlen nők követték a heringflottát. Az ő feladatuk a heringek kibelezése volt, amit lesóztak és hordókba raktak. Nehéz élet volt, amely kemény és független életre nevelte a lányokat.
Ferryden már nem halászfalu többé, és ma már a közösség sokkal sokrétűbb. A falu megjelenése az 1970-es években radikálisan megváltozott az északi-tengeri olajbázis kiépítésével és ma a montrose-i kikötői hatósághoz tartozik. De a falu legrégebbi része azért még mindig magán viseli az egy évszázaddal ezelőtti vonásokat. (Azt hiszem, talán ez pont az az utca lehet, ahonnan kimentünk a félsziget csúcsára.)
Jó egy órát eltöltöttünk a sétával a világítótoronyhoz és vissza.
 |
| Ez már Montrose, szemben Ferryden a folyó túlpartján. Balra van a tenger. |
 |
| Ferryden, a parti házsor |
 |
| Indulunk a világítótorony felé |
 |
| Ezen a képen mindkét jelzőoszlop rajta van, legmesszebb pedig a világítótorony. |
 |
| A másik jelzőépítmény |
 |
| A South Esk folyó |
 |
| A világítótorony és környéke |
Elég késő volt, innen már az volt a cél, hogy minél hamarabb Edinburgh-ba érjünk. Sötét volt (ami azt jelenti, hogy éjfél körül), mire odaértünk a szállásunkra. A recepción egy szószátyár magyar fickó ügyködött éppen. Kicsit túllihegte a dolgokat, a végén derült ki, hogy 2 napja állt munkába, azért olyan lelkes. Azért Gabóék kifizetett szállását ő sem tudta visszatéríteni, habár telefonon nekünk azt ígérte valaki. Utólag megnéztem, "nem visszatéríthető" volt a foglalás, ezért nem értem, miről beszéltek Beának a telefonban, amikor megpróbálta lemondani.
Szállás:
Almond House Lodge
46 Marine Drive, Edinburgh
13,95 GBP/fő/éjszaka
A teljes árat foglaláskor kellett kifizetni.
Ez egy nagyüzem, nem tudom, hány szoba, de rengeteg. Tiszta, jól működő guest house, dormitóriumi árak, ennek ellenére saját fürdőszobával rendelkeztünk. A négyszemélyes szobában 2 franciaágy volt közös takaróval, ami már nem tudott meglepni minket, rutinosan mentünk másik takarót kérni. Zsuzsával osztoztunk a franciaágyon.
Mivel a szállás szinte a tengerparton volt, nem volt gond a parkolóval sem, ami egy belvárosi szállás esetén biztos probléma lett volna. WIFI a közös helyiségekben volt. (Máshol is általában.)
Olyan szempontból is jó helyen volt a szállás, hogy a városnak pont azon a végén található, amerről jöttünk, így jelentős időt spóroltunk meg az amúgy is rövid éjszakából.
2 éjszakát töltöttünk itt.
