Toscana, 7-8. nap - Pontedera és hazautazás

Lajatico környéke

Összevontam a két utolsó napot, mert nem sok történt az egy földrengést leszámítva. :)

Pénteken délelőtt Pontederába mentünk a piacra, ami engem nem különösebben érdekelt, de mivel nem volt jobb dolgom, azért végigjártam. A szélső sor volt a kajás (sajtok rengeteg, zöldségek, gyümölcsök), a többi meg a szokásos ruha- és zsibvásár. Végre tudtam venni konnektor-átalakítót, ennek örültem. 

Két bevásárlóközpont is volt a piac szélén, a közelebbi eléggé haldoklik, de arra jó volt, hogy igyak egy jó kávét. Morten is itt múlatta az időt.

A távolabbiba mentünk a végén, itt volt egy nagy supermercato, mindenki beszerezte az ajándékokat. Éppen két gondola között kóvályogtam, amikor elkapott egy olasz nő és hevesen magyarázott valamit olaszul. Az egészből egy hangot nem értettem. Nem volt ellenséges, csak mindenáron meg akart velem értetni valamit. Nagy nehezen otthagytam. Aztán amikor a többiekbe botlottam, izgatottan mesélte mindenki a saját verzióját a földrengésről: zörögtek az üvegek a polcon, meg ilyesmik. Akkor esett le, hogy mit magyarázott nekem az olasz nő. Én bizony semmit nem észleltem az egészből.

Hazafelé vágyakozva néztem a Teatro del Silenzio irányába. Senkinek nem volt kedve odakanyarodni rajtam kívül. Igaz, délutánra vendéget vártunk és a fagyi erős olvadásnak indult a melegben. Pedig ezen a héten kétszer is jól jártunk volna a Teatróval, utólag vettem észre a távoli képeimen (a szállásunkról ráláttunk a Teatro del Silenzióra, hála az objektívjeinknek), hogy hét elején még a tavalyi díszlet állt a kis tó körül, a hét végére pedig felállították az újat. Minden évben újat találnak ki, az általam ismert két évvel ezelőtti díszlet visszaköszönt egy közeli körforgalomban és Lajaticóban is láttam néhányat belőlük.

A két évvel ezelőtti díszletet
most egy körforgalomban állították ki.

Ezek Lajaticóban egy ház tetején találtak otthonra.

Az idei koncertet reklámozzák a városban.

Lajatico főtere

Az idei koncert plakátja a
legújabb díszlettel

A tavalyi díszlet motívuma Lajaticóban

Nagy főzésbe csaptunk, amikor hazaértünk. Nem is annyira a minőség miatt izgultunk (paprikáskrumplit mindenki tud főzni), hanem a mennyiség és a konyhai eszközök hiánya nehezítette a dolgunkat. Nem kell semmi rosszra gondolni, általában megvolt mindenünk, ami kellett, de speciel egy kb. 10személyes lábas azért hiányzott. Mondjuk a pirospaprika beszerzése is egy hajszálon múlott, anélkül meg, ugye, nem paprikás a paprikáskrumpli. 

Alessandro olaszosan megérkezett (késett picit, de hova sietett volna), megetettük a paprikáskrumplival, stb., szóval kicsit vendégeskedtünk először a konyhában, ahol ettünk, majd fotózkodtunk, aztán a medence partján folytattuk. Vagy a fotózkodás később volt? Ki emlékszik már arra.

 

Másnap csodaszép reggel volt, mint még soha. Bepakoltunk a kocsiba és hazajöttünk.

Balközépen látszik a Teatro del Silenzio 2 új figurája,
a kép a szállásról készült utolsó reggel.

 

Toscana, 6. nap/2 - Arezzo

Középkori arcok a Piazza Grande egyik ajándékboltjában

Cortonából hazafelé még megálltunk Arezzóban. Én mintha hazaérkeztem volna, nagyon szeretem Arezzót. Nagyon életteli város.

Nagyon szeretem a főteret, a Piazza Grandét. Most éppen fel volt túrva, na nem csatornáztak, ó nem, hanem a hétvégi fesztiválra (Giostra del Saracino) készülődtek. A tribünök már felállítva, a téren keresztben pedig felszedték a követ és homokos ügetőpályát készítettek a lóverseny számára. Nagy volt a sürgés-forgás, a lovasok jelmezben vezetgették a lovaikat, a filmesek drága masinái is a helyükön várakoztak, szerintem főpróba folyt.

A Logge Vasari árkádjai alatt sürögtek a pincérek a kikészített asztalok körül, fölöttük végig érdekes installációt láthattunk: egy csomó felsőruházat volt festőien kiaggatva. Ez a ruhaözön máshol is visszaköszönt, pl. a Városházánál is lobogott a sok ing, szoknya, nadrág a szellőben. Rögtön látszott, hogy nem sima nagymosásról van szó. Viszont azóta sem sikerült rájönnöm, hogy tulképp miről szólt a figyelemfelkeltés.

Volt másik installáció is, a Corso Italián egy első emeleti erkélyről zúdult le egy könyvfolyam az utca kövezetére, a lezúdulás pillanata kimerevítve természetesen. Közelebbről is megtanulmányoztam, csupa művészeti kiadványról volt szó. Máshol meg egy nagy könyv-gömböcöt láttam a járdán és az nem is az óvárosban volt.

Belátogattam a Chiesa SS. Trinitába, a méretei lenyűgözőek, a hűvössége jólesett. Nem hagytam volna ki. Azon filóztam, hogy miért van a templomokban mindig hideg, legyen bármilyen meleg is odakint az időjárás.

A San Francescót is mindenképpen fel akartam keresni, megmutatni a többieknek azt a "bizonyos" freskót az oltár fölött. Na, ez nem sikerült, a San Francescót átalakították, tele lett üvegfalakkal, pénztárral, vitrinekkel. Oda lett a hangulata teljesen, pedig milyen jót vigyorogtunk annakidején benne a fütyis freskón. A freskó másolatát azért láttuk, mert ki volt állítva az egyik üvegvitrinben még a bejáratnál.

A dóm mellett van egy túristairoda, remek ingyenes és tiszta vécével, mozgólépcsővel. Azt gyanítom, hogy errefelé van egy nagy parkoló, annak szólt a mozgólépcső, nem az öt méterre levő turisztbürónak.

Visszafelé megmutattam a többieknek Petrarca szülőházát, pontosabban a helyére épült XVI. századi épületet (jelenleg az Accademia Petrarca di Arezzo), de nem nagyon akart senki hasraesni.

Sajnáltam, hogy Arezzo nem nyerte el a többiek tetszését, nem tett jót neki, hogy Cortona után néztük meg. Így tudtam azt is igazán felmérni, hogy Cortona viszont mennyire tetszett a társaságnak.
Egy restanciám még mindig van Arezzóval kapcsolatban, a Casa Vasarit még mindig nem láttam. Ja, és a Fortezza Medicea-t sem.

Hát ilyet!

Toscana, 6. nap/1 - Cortona

Az előző napi pihenésnek azért egyéb oka is volt, nem csak a láblógázás. Ezen a napon messzi úticélt tűztünk ki magunk elé: Cortonát. 

A szokásosnál korábban keltünk, és előre megbeszéltük, hogy a reggelit útközben fogyasztjuk el, hogy ezzel se menjen fölöslegesen az idő. Ezért előző este lázas szendvicsgyártásba fogtunk. 

A korai indulás azzal az előnnyel is járt, hogy - egyelőre - nem volt olyan hőség, jobban lehetett bírni az utat a kocsiban. Kb. 200 km-t kellett legyűrnünk.

Mivel én már jártam Cortonában, tudtam némi tanácsot adni Mortennek, hogy hol parkoljon, nevezetesen a város bejárata előtt a falnál - ezek a parkolóhelyek ingyenesek. Ahol mi megálltunk, szerencsére ott éppen mozgólépcsővel oldották meg a szint leküzdését, ez nekem is újdonság volt. Nem mintha túl messze lettünk volna a városka központjától. Viszont nagyon odatűzött nap.

Perceken belül bent voltunk a főtéren. Igyekeztem megmutatni a társaságnak azt a néhány helyet, amit a filmből felismertem (Napsütötte Toscana). Ellátogattunk a moziba, megnéztük az előtte levő cukrászdát. Láttuk a főtér fölötti kis kiszögellést, ahol a főszereplő képeslapot írt az útitársa anyjának, most étterem üzemel azon a helyen. Kerestük a szökőkutat is, de az útikönyv lehervasztott: azt csak a film kedvéért építették meg, a forgatás után pedig lebontották.

Próbáltunk kérdezősködni, hogy melyik az az étterem, ahol Jovanotti szeret üldögélni a napon. Kérdésemre bőszen rázták a fejüket, mint aki nem is hallott még az énekesről. Ez már másik történet, nem a Napsütötte Toszkánás. :) Hanem a Jovanottis. Nem jártunk sikerrel.

Hol elhagytuk egymást, hol újra összeverődtünk. Elindultunk fölfelé, állítólag feljebb van még látnivaló. Na de ilyen magasan és ilyen napsütésben!! Volt, ahol az utca szintje olyan meredek volt, hogy alig bírtunk felkapaszkodni. Azon gondolkodtam, hogy közlekedik itt egy fáradtabb, idősebb ember? Vagy beteg. Mert ide még kocsival is nehéz feljönni.

De ha már elindultunk, nem akartunk félmunkát végezni. Egy idő után ciprusfasorba keveredtünk, itt már nem álltak lakóházak. Viszont még mindig nem értünk fel a hegy tetejére. Ki gondolta volna, hogy Cortona fölött még ennyit kell mászni.

Lassan körvonalazódott egy nagy templom (Basilica di Santa Margherita) a liget közepén. Bent isteni hűvösség fogadott és percek múlva egy apáca, aki kitessékelt bennünket, hogy zárnak. Délben? Biztos szieszta. Kimentünk újra a forróságba.

Basilica di Santa Margherita

Cortonai Szent Margit  mumifikálódott teste a bazilikában*

 * Olykor a legegyszerűbb magyarázat bizonyul helyesnek. A tudósok csapata Cortonai Szent Margit testét is megvizsgálta, akinek esetét sokáig a romolhatatlan szentek legszebb példájaként tartották számon. Margit 1297-ben halt meg, s testét a cortonai katedrálisban állították ki. Amikor a tudósok megvizsgálták a testet, a ruha eltávolítása után máris megtalálták a megoldást. Margit combját, hasát és mellkasát hosszú és mély vágások voltak láthatók, melyeket fekete fonállal varrtak össze. Szent Margitot minden kétséget kizáróan bebalzsamozták.
A további vizsgálatok során fény derült arra is, hogy a belső szerveket kimetszették és a testet aromaolajakban áztatták. Történészek utánajárása nyomán az is kiderült, hogy Margitot teljes nyilvánosság mellett, sőt, a cortonaiak kérésére mumifikálták, de az eltelt hosszú évszázadok során ez feledésbe merült. 
forrás: http://mindennapi.hu/cikk/tudomany/romolhatatlan-szentek-ii-/2010-10-25/47

Visszasétáltunk a már nem is olyan hosszúnak tűnő úton. Utólag aztán verhettem a fejemet a falba, ugyanis nem sokkal a dóm fölött még egy erőd is helyet foglal (igaz, újabb mászás fölfelé), a panoráma lenyűgöző onnan mind a várfalakra, mind a környékre. Lefelé meg választhattuk volna a panorámautat is, ami a város másik oldalán húzódik, de mi nem tudtunk akkor még róla.
A város hűs utcáiban nem is lehetett érezni a forróságot. Megebédeltünk (tagliatelle al ragú), aztán egy kis kitérő után (még keresgéltük kicsit Jovanottit, mert valaki határozottan állította a frankót :) végleg elhagytuk Cortonát.

Ezt direkt Ziának fotóztam: japán naspolya

Toscana, 5. nap - pihenőnap és Volterra

A délelőttöt a remek panorámás medencénk partján töltöttük fölösleges heverészéssel, kis leégéssel az 50 faktor ellenére. Ez volt a pihenőnap.

Már délután 3 is elmúlt, mire összeszedtük magunkat, hogy elinduljunk Volterrába. Az út hosszabbnak tűnt, mint amire emlékeztem, de lehet, hogy kicsit türelmetlenül vártam már, hogy lássam a várost újra. Éhesek voltunk, pizzázót kerestünk, nehezen találtunk is, majd szétszéledtünk. 

Én alig tettem néhány lépést, amikor a Palazzo Vitinél találtam magamat. Először csak a lépcsőházát akartam megnézni, hogy érdemes-e lefotózni, végül felmentem a lépcsőn, ahol a múzeumként működő palota bejárata volt. Akkor már teljesen beizgultam, mert a bejárattól is látszott, hogy egy klassz, gazdag, régimódi otthont lehet majd körbejárni. Fotózni is lehetett bármit, úgyhogy nem sokat tanakodtam a bemenetelen.

Először néztem rá az órára, amikor kifelé jöttem a palotából, és rögtön rájöttem, hogy alig van néhány percem a "gyülekezőig". Akkor idén ennyit Volterráról. Nagyon nem bánkódtam azért, mert a Vitit érdemes volt megnézni mindenképpen. Csak utólag jött rám a sajnálkozás, amikor Erzsi mutatta, hogy milyen szép alabástrom fülbevalót vett magának. Ja, én is akartam, tényleg...

Visszafelé lassan haladtunk, mert kibuliztuk, hogy néhány helyen álljunk meg fotózni a tájat. Lassan a kitikkadás szélére kerültünk, ezért egy emberként rohantuk meg a legelső útszéli kocsmát, ami az utunkba került. Nekem teljesen vadnyugati fílingem lett a késő délutáni nap fényében fürdő tájtól és a közepén álló magányos kocsmától. Olyan igazi világbékés hangulat lett úrrá rajtam, amiben csak ritkán van része az embernek.

Kilátás Volterrából

Ez a táj másnapra már nem ilyen volt, folyton változik

Kitikkadás ellen egy üveg Morettit!

A citromos csirke különböző fázisai