Ámulva csodáltam a gépjármű vezetési stílusukat. Akár a települések zegzugos utcáin, akár a hegyek szakadékos útjain utaztunk, tanúi lehettünk annak, amit itthon nagyon hiányolok. Keskeny, csak egy jármű szélességének megfelelő az út? Semmi vész, a szembe jövő el kezd hátrálni mindaddig amíg, nincs egy akkora leálló, ahol épp elfér, és elengedi a másikat. (Melyiküknek kell hátrálni? Az számomra rejtély maradt) Egy buszon ülve engem a szívbaj kerülgetett, amikor egy még nagyobb busz jött szembe, miközben az út szélén személygépkocsik parkoltak, és mindkét busz mögött hosszú sorban mindenféle autó várakozott. Amikor egy külsős irányítása már kevésnek bizonyult, kiszállt a két sofőr, megtárgyalták a dolgot, behajtották a tükröket, és a böhöm buszokkal elcentizgettek egymás mellett, úgy hogy a járművek közé az ujjam nem fért volna be. Tülköltek? Ordibáltak? Anyáztak? Keresztbe kasba mutogattak? Egymásnak mentek? Bele rúgtak a másik kerekébe? Esetleg letörték a tükröket? (A hazai tapasztalataim alapján elvárható lett volna. ) Dehogy! A mi járművezetőnk egy picit nyugtalankodott, hogy kiérjünk időben a reptérre, de más semmi. Kiszabadultunk a szorult helyzetből, és mindenki ment a dolgára. Úgy tűnhet, hogy a legnagyobb élményem ez volt, pedig alig lehet megfogalmazni azt a sok szépséget, sok kedvességet, amit ott láttam, tapasztaltam. Nyílván a kedvesség mögött, anyagi megfontolások is vannak, de olyan ügyesek, hogy a helyszínen ez eszembe sem jutott.
Agios Sostis szélén, a tengerparttól csak néhány méterre volt az egyszerű (nem sokat tartózkodtunk "otthon"), de kellően tiszta szállásunk, az Anastazia apartman házban. A tengerig olajfás, virágos, virágzó fákkal teli, nagy kert vezetett. A meredek, és magas partfal tetején, a végül törzshelyünkké váló "Koukla" taverna kerthelyiségéből csodálatos kilátás nyílt a közeli, teknősbéka alakú, pici lakatlan szigetre (Marathonisi island), miközben a görög konyha minden elérhető finomságát megkóstoltuk, fahéjas likőrt kortyolgatva. Elképesztő, hogy a víznek hány féle kékje, zöldje van, hogy a fehér tarajos hullámok milyen alakzatokat képesek alkotni. Az összhatást egy kissé rontotta, hogy a helyiek szerint a szokásosnál egy hónappal korábban jelentkezett a tengeri fű, melynek fekete maradványai beterítették a partot. Még jó, hogy ki lehetett kerülni, és a többi helyen egy-két méter után ez teljesen megszűnt, és a homokon jó messzire elmehettünk a lágyan simogató, de igencsak sós vízben.
Több fakultatív kiránduláson, lelkiismeretes, nagy tudású idegenvezetőnk, Dóri irányításával ismerkedtünk a sziget rejtelmeivel.
Sosem érdekelt, pedig többször lett volna alkalmam részt venni egy görög esten. Most ezt sem hagytuk ki, mivel fantasztikus, vacsora előtti naplementével bíztattak. Persze, beborult az ég, naplemente sehol, de lett helyette egy csodás öböl fentről, és a görög est Kampiban(Kabiban), amit kár lett volna most is elmulasztani, annyira hangulatos volt. Fölösleges említeni a dinnyével, vörös, és fehér borral kísért 3 fogásos vacsorát, hiszen már nem volt meglepetés: olyan finoman fűszerezett, élvezetes étkeket szolgáltak fel mindenhol, hogy azt lassan már megszoktuk a többi helyen is. A mostani különlegessége abban rejlett, hogy újfajta kreációkkal ismerkedtünk, mint például a töltött szőlőlevél, dzadziki, forró háromszögletű tésztába göngyölt darált hús. Hamarosan előállt a zenekar egy szintetizátorral, és két buzukival, majd később csatlakozott a "mindenes" taverna tulajdonos deli családfő, kellemes énekével. Volt ott minden. Görög táncok, amibe az egész közönséget (utólag sem értem, hogyan, de még engem is) bevonták, a híres (régen a megszállók által ellenállásnak minősített, és ezért betiltott) tányértörés, tűztánc, asztalon táncoltatás, tűzijáték. A fél 10-re tervezett befejezés majdnem éjfélkor következett. Úgy tűnt a háziak is ünnepelhettek valamit, mert nekik sem fűlött a foguk a záráshoz.
Természetszerető énem teljesedhetett ki a sziget körüli (no, nem egészen) hajózással. Erre a 143 km-es hajóútra Zakyntos fővárosi kikötőjéből indultunk. ( A fővárost egyébként nem kerestük fel. Azt mondják szép, és érdekes, de minden az 1953-as rettenetes földrengés után épült újjá, és ez nem nagyon mozgatta meg a fantáziánkat.) Az egész napos hajóúton távolról látszottak a só- lepárlók, és a sziget hatalmas homokhegyei, ismét gyönyörködhettünk a kék barlangokban, a zegzugos part látnivalóiban, és más hajókban. Több helyen fürdési lehetőség volt. Északról kerültük meg a szigetet, a terv szerint a Navagio öböl lett volna a következő kikötő. Ám, miközben Kefalónia közeli szigetét csodáltuk, hatalmas hullámok értek el bennünket. Idegenvezetőnk nyugtatott, hogy izgalomra semmi ok, de azért az elgondolkoztathatott, hogy a hajó tréfamestere nejlon zacskókat kínálgatott a népnek. Végül a parti őrség minden hajót visszafordított. Így, déli irányból közelítettük meg a még nem látott területeket, természetesen a viharos részt végleg elhagyva. Elértük a teknőcszigetet, de most a túloldalról sokkal nagyobbnak tűnt. Találgattuk, hogy a festői partszakaszok melyikén áll a mi kedves Koukla tavernánk. Lassan csorogtunk Kerri szikláihoz, barlangjaihoz. Én még ilyet nem láttam, pedig voltam már néhány helyen. A nap vakítóan visszatükröződött a tekintélyes magasságú, hófehér sziklafalakról, miközben a víz a kék, zöld, és türkiz minden tónusában pompázott. A hajó melletti tiszta, csillogó tengermélyen sötét halacskák ficánkoltak. Jóleső volt, legalább a lábamat megmártani a kellemesen hűs habokban. Ráadásként a hajó egyik csónakjával bevittek egy elég nagy barlangba. Érdekes, hogy ott csak a visszaforduláskor, a sziklakapu megpillantásakor hangzott el szó, előtte némán hallgattuk, ahogy a víz neki-neki csapódik a csónak falának. A kéknek azt az árnyalatát talán sosem feledem.
Több sétánk végcélja Aios Sostis pici szigete, ami a nagy földrengéskor vált le a szárazföldről, és most egy kb.40 méter hosszú, keskeny, stabilnak mondható léchídon lehet megközelíteni. A belépőt kis ráfizetéssel a dombtető bárjában némi sörre, és koktélokra cseréltük, onnan a szigetecske túloldali öblében kialakított barátságos, de kínzóan köves strandjára vezetett az utunk.
Családtagjaim eléggé ellenérzéssel fogadták, és lehurrogtak, de én teljesen be voltam indulva, mert látni akartam az útikönyvekben annyiszor emlegetett caretta carettákat, vagyis a védett álcserepes teknősöket. A szigetre minden évben visszatérnek, mert a világon csak, és kizárólag itt található a tojás lerakó helyük. A parton hirdették, hogy teknős lesre hajó utakat szerveznek. Nézelődni mentünk a kikötőbe - titkon abban reménykedtem, hogy legalább azt az agg teknőst megpillantom, amelyiket egy öreg halász minden nap etet a mólónál - arra lettünk figyelmesek, hogy több kiránduló hajó megrakva turistákkal hol itt, hol ott kőröz a kikötő vizén. Nem kellett nagy ész rájönni, hogy ők a teknős lesők, és csak úgy tudhatják, hogy hol jönnek fel az állatok levegőért, ha előtte azt a helyet beetetve csalogatják oda őket. Erre, a bekerítő módszerre én nem gondoltam, így most nagyon gyorsan kijózanodtam. Már nem is érdekeltek annyira a teknősök, amikor közvetlen előttünk kibukott a vízből egy, majd később még egy, és még egy. (Vagy ugyanaz háromszor?) Ennyit a "híres" állatvédelemről.
A fennmaradó néhány napon pihentünk, sétálgattunk, a nagy melegre hivatkozva iszogattunk a "Maestro" tenger fölé nyúló teraszán, fürödtünk, élveztük a semmit tevést, lestünk ki a fejünkből, és alig tudtunk betelni a tenger látványával.(El is kell raktározni, mert ki tudja, mikor kerülök ilyen helyre újra).
