Újra Írországban, 2. nap

Howth és Dublin

Másnap reggel aggódva figyeltem az időjárást a zárt ablakon keresztül: szerencsére nem esett, csak borult volt az ég. Sűrű program állt előttünk, amiről már előre sejtettem, hogy nehéz lesz teljesíteni. Kávé+tea után, reggeli nélkül indulunk útnak, majd eszünk útközben. Első célpont Howth, az Ír-tenger partján fekvő félsziget, ahonnan DART-tal (= a dublini HÉV) szándékozunk bemenni Dublinba, így kikerüljük a parkolási gondokat és egyúttal kipróbálhatjuk a helyi közlekedési eszközöket is. De még előtte kimegyünk majd a howth-i világítótoronyhoz, megnézzük a parti sziklákat és az Ír-tengert. Csodaszép képeket láttam róluk a Google Earth-ön.

Nekiindulunk hát. Pár fotó erejéig megállunk Swords-ben, az erődnél, aztán nemsokára, alig néhány kilométer után elérjük a félszigetet. Megyünk, ameddig kocsival lehet, a végén zsákutca. Elindulunk a partmenti sétaúton gyalog, de félóra múlva is még mindig csak megyünk. Ez a kirándulás nagyobb méreteket kezd ölteni, mint sejtettük, szalad az idő, dél felé jár és még hol vagyunk Dublintól. A táj persze gyönyörű, zord sziklák, sirályok, szemben az Írország szeme nevű kis sziget, és mindent beborítanak az európai sülzanót (Ulex europaeus) élénksárga virágú bokrai. A sziklák közti eldugott helyen magányos sátor áll, mellette 2 bicikli. Romantikus! Minden kanyar után azt várjuk, hogy felbukkanjon végre a világítótorony, de csak újabb szépséges partszakasz. Csak...

A tengeren nagy a forgalom és a világítótorony is megvan végre, úgy döntünk, visszafordulunk. Utólag kiderült, hogy van autóút az egész félszigeten körbe, igaz, az nem a parton halad, ezért egyáltalán nem bánjuk, hogy nem azon próbálkoztunk. Vissza az autóhoz, keressük meg a legközelebbi DART-állomást. Még napijegyet is kell vennünk, ami korlátlan utazást biztosít mind a buszjáratokra, mind a DART-ra. Pontosabban előtte a retúrjegy árát kellene megtudnunk, hiszen ha olcsóbb, akkor megfontolandó, kell-e napijegy, Dublin nem túl nagy város és a nevezetességek nincsenek messze egymástól.

Itt egy kis kavar keletkezik, némiképp eltévedünk, ennek során betévedünk egy szinte teljesen zárt lakóparkba. Vöröstéglás, csupavirág, barátságos házikók. De hol van az állomás, amit keresünk? Mindegy, elindulunk a város felé és nemsokára be is érünk Dublinba. Vasárnap lévén arra számítunk, hogy lesz parkolóhely és akkor még jól is járunk, hiszen hamarabb beértünk és a napijegy árát is megspóroltuk. Kis kevergés után végül a Liffey déli oldalán, a Shaw utcában találunk helyet, egészen közel a Trinity College-hoz. Alakulnak a dolgok!

Gyors útiterv-módosítás, ha egy kis szerencsénk van, még beférünk záróráig a Jameson Distillery-be és a Guinness gyárba is. Ez az a két nevezetesség, amelyeket nem szeretnénk kihagyni. A többi helyet viszont később is megnézhetjük, bár már csak kívülről, mert szerencsére jó későig világos van.

A Liffey déli oldalán haladunk egyelőre, szemben a fővámház monumentális épületével, itt halad át a DART is a folyó fölött. Mi a Tara Street-i megállónál szálltunk volna ki, ha azzal jövünk, mindjárt a folyóparton. Először a Jameson Distillery-t akarjuk felkeresni, ami a Liffey túloldalán van és menet közben akkor érinthetjük az O'Connell Street-et is, amit az útikönyv a budapesti Andrássy úthoz hasonlít. Hát jó, messziről és hunyorítva talán olyan.
A Liffey nem nagy folyó, sok apró hidacska keresztezi, rajtuk hatalmas sárga emeletes buszok járnak. Az északi partot egy épített passzázzsal bővítették ki a gyalogosok számára, padok, virágok, kellemes üldögélőhelynek néz ki.

Kellene most már ennünk is valamit, nem beszélve az egyéb szükségletekről. Egymást érik az amerikai gyorséttermek, de nem sok kedvünk van hozzájuk, inkább valami ír-féle fish&chips-et vennénk magunkhoz, vagy ehhez hasonlót, ilyesmi helyet viszont egyelőre nem látunk. Közben már az O'Connell-en járunk, közeledünk a Tűnek becézett, 120 méter magas oszlophoz, amiről megoszlanak a vélemények, van, akinek tetszik, van, akinek nem, de senkit nem hagy hidegen. Az igazi neve: Spirál (The Spire). Nekem tetszik, bár a Spirál nevet nem értem, semmi csavart nem látok benne, hanem inkább tényleg varrótűre emlékeztet, sőt, inkább varrógéptűre, mert az elhegyesedő végén van egy lyukszerűség is.

N nógat, menjünk be már egy pubba egy Guinnessre, bennem még dolgozik a feszültség, hogy sietni kell, de tulajdonképpen miért is? Ez volt az utolsó alkalom, hogy engem a Guinnessre nógatni kellett!

A kis kocsmai pihenő után megkeressük James Joyce-ot, azaz a szobrát, ami a Tűvel van egy vonalban az utca sarkán. Aztán közelről is szemrevételezzük a Tűt, minden oldalról fotó, úgy illik. Elszédül az ember, ahogy felnéz rá ilyen közelről. 

Végigmegyünk az O'Connell Street-en, mielőtt irányba állnánk a Jameson felé. Egyik kapu fölött meghökkentő felirat: Hammam Buildings. Nomán, csak nem egy török fürdőféle?

Ahogy haladunk a Jameson Distillery felé, egyre több a színesbőrű járókelő. Gyanítom, ez lehet Dublin Soho-ja, javítson ki valaki, ha mégsem. Két parkoló taxi között merev részeg (vagy belőtt) vágottszemű lány fekszik el, majd bizonytalanul feláll és tesz néhány lépést. Hogy utána mi történik vele, azt nem tudom, addigra már a mi figyelmünket egy kínai kajálda köti le. Hatalmas töltött palacsintákat veszünk, tűzforró, ezért N kabátzsebében landolnak hűtés céljából.

Messziről látszik az Old Chimney tetejére épült kilátó, oda is felmegyünk majd az öreg kémény oldalára épült üveglifttel. Vagyis mégsem, mint kiderül, technikai okokból a kémény zárva! Elromlott a lift, vagymi.

Vöröstéglás lakóházak között haladunk.

Közben ehetővé hűlnek a palacsinták, leülünk egy élelmiszerüzlet elé, hogy beebédeljünk. Két kis kobold ugrál az üzlet bejáratánál és mindenfélét kiabál felénk, hiszen a gyanútlan túrista úgysem érti. Hát ez igaz. Azt olvastam, az írek elég cifrán tudnak káromkodni. Egy ír fazon írta, aki nem tudott magyarul... Ha tud, lehet, hogy más véleményre jutott volna. N javaslatára a kölykökre fogjuk a fotóapparátot, ettől aztán inukba száll a bátorságuk és elszaladnak.

Innen már csak pár lépés az Old Jameson Distillery. Már csak látogatóközpontként funkcionál és magánkézben van. Csoportosan lehet megtekinteni, amelynek során először egy audiovizuális szeánszon veszel részt, majd végigvezetnek a gyártási folyamaton és megtudjuk azt is, hogy az ír whiskey és a skót whisky közötti különbség először is egy "e" betű, másodsorban az, hogy míg a skót füstös ízű a tőzegláng fölötti szárításból kifolyólag, addig az ír nem, mert tiszta levegőn szárítják az árpát hozzá. A végén jutalmul, hogy rendesen végighallgattad a mondanivalót, megkínálnak egy itallal. Te magad választhatsz a háromféle módon kínált ital közül. Van tiszta whiskey, whiskey jéggel és ugyanez málnalében. Én utóbbit választom, az finom nőies ital, a whiskey kis fanyar ízt ad hozzá és így jól megbolondítja a málnalevet. N persze férfiasan tisztán issza, jéggel.

A látogatás legvégén előzékenyen beterelnek a Jameson shopba, hogy tudjál ajándékot vásárolni az otthonmaradottaknak.

Emígyen feltöltődve kiszámoljuk, hogy ha kilépünk, még talán a Guinness Brewery is meglesz záróra előtt. A Jamesontól csak pár perc a Liffey, újra keresztezzük, mert a Guinness gyár a folyó déli oldalán helyezkedik el, egy nagy gyártelepen, amely mind valamilyen módon a Guinnesshez kapcsolódik. Ismét megállapítjuk, hogy Dublinban nincsenek távolságok. Messziről feltűnik egy érdekes, söröskorsó alakú torony. Hangulatos gyárépületek között menetelünk. A járda mellett öreg kordé áll egy szőröstappancsos lóval, persze, hogy lefényképezem. Jön ám a tulaj egy morcos öreg személyében, előbb fizetni, utána lehet fotózkodni!

Leperkáljuk a nem kevés beléptidíjat, nem az öregnek, hanem a Guinness Storehouse-ban, aztán szélnek eresztenek a sokemeletes épületben. Itt is végig lehet követni a sörgyártás alapanyagait, menetét, régi és új eszközöket, audiovizuális ismertetők is vannak és persze van méregdrága ajándékbolt is. Kétemeletnyi üvegkirakatban komló zöldell, na, ezt ismerem, nem győzöm irtani a kertben, amúgy tetszetős növény, csak nagyon erőszakos. Az épület tetején van az üvegfalú Gravity Bar, ahol a belépőjegy ellenében mindenki kap egy pint Guinnesst és gyönyörködhet a panorámában, ameddig csak akar. Nagyon kellemes a hangulat, sokan vannak még mindig, nagy a tábora a sörivóknak szerte a világban. A nap süt ezerrel, ellátni egészen Howth félszigetéig.

Megnyúlnak az árnyékok, mire a Guinness gyárat otthagyjuk. A St. Patrick Székesegyház felé igyekszünk, hátha a templomok később zárnak és még be tudunk menni, de sajnos nem, így Jonathan Swift munka- és nyugvóhelyét már csak kívülről szemléljük. Elsétálunk a Dublinia épülete és a másik nagy templom, a Christchurch előtt. Itt kell lenni a Dublini várnak is valahol, de az valahogy bújkál előlünk. Alighanem annyira körbe van építve, hogy kívülről nem nagyon látszik, ahogy azt az ember egy vártól elvárná. 

A színház előtt már gyülekezik a tömeg és az idő picit csípősre fordul az árnyékos részeken, habár a nap még mindig szépen süt. Megkeressük a Marion Square-t, az 1-es szám alatt élt Oscar Wilde, valamint vele szemben a kerítéssel körülzárt parkban van egy érdekes szobor róla. A szobrot észrevesszük a kerítésen keresztül, mert pont azon a sarkán van a parknak, ahol a szülőház is áll. Az LP szerint ez a tér rendelkezik a legegységesebb György-kori külsővel Dublinban, ezért is örülök, hogy láthatom.

Innen egy percre van a Trinity College épülettömbje, szintén az LP útmutatása szerint este 10-ig szabad a bejárás, ezért is hagytuk a végére. Leszámítva azt, hogy nem tudjuk felkeresni a College nevezetességeit belülről, a legjobbkor érkezünk. Ez az egyetem hátsó szakasza, ahol a sportpályák vannak. Több csoport fiatal heverészik a sűrű, tömött, harsogóan zöld fűben, amit a lefelé menő nap narancssárgán világít meg. Elsétálunk a könyvtár mellett és kiérünk egy másik szépséges térre, ahol a Campanile áll. Hatalmas fák és nevezetes tanárok és diákok szobrai vannak még a tér közepén, nomeg a zöld gyep. Mások is mászkálnak errefelé, szerencsére, mert a főbejárat, ahol kimenni szeretnénk, zárva. Jó, de akkor hol lehet elhagyni az egyetemet? Végül egy fiatalember mutatja meg kérdezés nélkül az oldalsó kijáratot.

Meglehetősen fáradtan keressük a Temple Bar negyedet, amelyet még mindenképpen látni szeretnénk. Útközben szinte belebotlunk Molly Malone szobrába, erre már nem is számítottam, hogy látni fogjuk.

Egy fiatalember ugrabugrál a szobor talapzatán és fennhangon kiabál, de nem nagyon hederít rá senki. Mi sem. Beülünk Bono öccsének gyorsétkezdéjébe, már nem is emlékszem, honnan derül ki a tulajdonos személye, talán az LP-ből. Közel járunk már a Temple Barhoz, az utcák sétálóutcákká alakuknak át és elég nagy a tömeg. Van néhány zenész, zenekar, élőszobor, az épületek eléggé kicsicsázva. Valahogy ennél sokkal eredetibbnek gondoltam Dublin vigalmi negyedét. Kissé erőltetett, úgy érzem, hiszen Írországban mindenfelé találni meghitt kiskocsmákat élőzenével, jó hangulattal, ez az itteni valahogy nem az igazi. Vagy mi vagyunk már túl fáradtak, az is lehet. 

A Liffey mentén haladunk a kocsi felé, megnézzük még a híres Ha'penny hidat. Fél penny volt annakidején a hídpénz, onnan kapta a nevét.

Jó kis vargabetűvel érünk vissza a szállodába Ashbourne-be. Szokni kell még, hogy egy út attól még lehet főút 100 km/óra megengedett sebességgel, hogy két autó nem nagyon fér el rajta egymás mellett, ha szembetalálkoznak és hogy nincsenek igazán távolságok. Ezt úgy értem, hogy könnyen mellékútnak nézi a külföldi a keskeny főutakat és többet megy, mint amennyit kellene, mert úgy gondolja a térkép alapján. Más a lépték, na. De a legfőbb baj egy rendes térkép hiánya volt, amin aztán később segítettünk, nem is volt aztán már gondunk a tájékozódással annyi.