Málta 2019, 1. nap - Érkezés

12594 lépés

R javasolta Máltát, én meg boldogan beleegyeztem, mert mindig vágytam vissza.

Dél körül indult a gép. Mi kézipoggyásszal mentünk egy hét nyaralásra, nagy teljesítmény, de megoldottuk. Délután 3-kor érkeztünk meg Málta csöpp kis repülőterére. Ahogy azt előre megbeszéltük, azonnal megvettük az egyhetes buszbérletünket még a reptéren. Ez most már nem egy papírslejfni volt, mint 10 évvel ezelőtt, hanem komoly plasztikkártya. 21 euro, korlátlan utazásra egy hétig.

Jó csomó ember gyűlt össze a buszmegállókban. Mi tudtuk előre, hogy milyen buszra kell várnunk, de nagyon gyorsan felülírtuk ezt a tervünket és milyen jól tettük! A közlekedéssel kapcsolatban ez volt az első nagyon jó és hasznos döntésünk. 

A Háromvárosba kellett eljutnunk, erről lesz még szó. Tudtuk, hogy egy átszállással jutunk el oda, azt is tudtuk, hogy milyen megállóban kell átszállni, ami egyébként nem messze volt Vallettától. Ez a busz, amit előre kipécéztünk, fél óra múlva indult.

Mondtam R-nak, hogy tudod, mit? Ne ácsorogjunk itt a tömegben egy fél órát, szálljunk fel az első Vallettába induló buszra, olyan kicsi ez a sziget, túl sok időt nem veszítünk, majd Vallettában átszállunk a buszpályaudvaron. 

Hát ez volt az a bizonyos első jó döntésünk. Sőt, triplán jó. Először is azért, mert így kényelmesen, ülve tettük meg az utat (St. Julien-en és Sliemán keresztül, haha, erre nem is számítottam, ugyanis itt laktunk az előző alkalommal), hanem mindjárt indultunk is. Plusz ezt a jó szokásunkat aztán végig sikeresen megőriztük, aminek a lényege, hogy ha egy mód van rá, a végállomáson kell átszállni. Nekünk módunkban állt, mert Bormlában laktunk, Vallettához elég közel. 

Muszáj ecsetelnem kicsit a máltai buszközlekedést. 

Elhagyták a régi klassz, autentikus sárga buszaikat és felállítottak egy elméletben nagyon jól működő rendszert. Menő, XXI.századi buszaik vannak, légkondival és kártyás rendszerrel. (A sofőrnél is lehet jegyet venni.) Igen ám, de sajnos a menetrendet csak a végállomáson tudják nagyjából tartani.  Ezt leszámítva igen hektikus a közlekedés, nem csak a menetrendet képtelenek tartani, de ha a sofőr úgy ítéli meg, hogy elég ember van már a buszon, akkor gond és megállás nélkül továbbhajt. A megállóban várakozók meg néznek, mint a moziban. Plusz azt is észrevettük, hogy az útvonalat sem mindig tartják. Egy volt biztos, a kiinduló és a célállomás. Úgyhogy igyekeztünk ehhez alkalmazkodni kóborlásaink során. :)

Szerencsére a sofőr nem várta ki, hogy heringesdobozhoz hasonlítson a járműve, már sokkal előbb teltházasnak nyilvánította a buszt, így aki rajta ült, az örülhetett. Akinek meg az orra előtt húzott el a busza megállás nélkül, az nem. 

Így történt hát, hogy bejutottunk rögtön Vallettába a buszpályaudvarra. Ez is nagy változáson esett át, mióta utoljára láttam, a buszállások már nem a tér közepén vannak, mint régen, hanem arrébb, a teret pedig a Triton-szökőkúttal gyönyörűen felújították.
Elég jól el lehet igazodni az állások között, minden ki van írva és mint mondtam már, induláskor még a menetrendet is nagyjából tartani tudják. Persze azért felszálláskor mindig egyeztettünk a sofőrrel, hogy ugye, ide és ide megy, nehogy meglepetés érjen.

Megtaláltuk a buszunkat Bormlába, ahol a szállásunk volt és már robogtunk is tovább. 

A következő probléma az volt, hogy hol kell leszállni a szállásunkhoz. Egyáltalán nem tudtuk, bár én figyeltem a megállókat és elvileg tudtam is, hogy melyik után kell leszállni, csak ezek a megállók nem olyan névre hallgattak, mint amire én számítottam a menetrend alapján. Végül eljutottunk a végállomásra. Újra szerencsénk volt, a helyi házaspár, akiket megszólítottunk, éppen abban az utcában lakott, ahova mi is tartottunk és elkísértek a szállásig. Jó hosszú és kicsit girbegurba utca. A házszámra meg rosszul emlékeztem, úgyhogy mászhattunk vissza a lépcsőkön, amikor kiderült. Az utcának a kikötő felé eső része ugyanis lépcsős volt. 

John, a szállásadónk, már várt minket. Már Vallettában felhívott, hogy hol vagyunk, pedig én megírtam neki jó előre, hogy 5-6 között érkezünk és úgy is volt, na mindegy, biztos elfelejtette. 

Tehát a Háromváros. 

Valletta, a főváros, ugye, maga is egy félszigeten terül el. Egyik oldalán van a Grand Harbour, vagyis a Nagy Kikötő, ennek túloldalán található 3 félsziget. Én egészen idáig azt hittem, hogy ez a 3 nyúlvány a Háromváros, de nem. A Háromvárosból kettő van egy-egy félszigeten, ezek Senglea (Isla) éa Vittoriosa (Birgu), a harmadik pedig a Vittoriosa "mögötti" Cospicua (Bormla). 

A harmadik félszigetnek semmi köze a Háromvároshoz.

Nyilván történelmi okai vannak, hogy ebből a 3 településből Háromváros lett, de ebbe most ne menjünk bele, mindenhol elolvasható.

Mi Bormlában laktunk. A szállásadónk is mindig Bormlaként emlegette ezt a helyet, úgyhogy mi is ezt használtuk.  Előre megbeszéltük, hogy igen, mi az ottaniak életére is kíváncsiak vagyunk és ennél jobb helyet ehhez nem is találhattunk volna. 

Én eddig erre nem is gondoltam, de Máltán nincs víz (jó, a tengeren kívül), viszont homokkő van dögivel. Ezért aztán minden, de minden homokkőből épült. Az utcakő és a házak is. Ezért van olyan egzotikus sárgás színük a városoknak. 

Mivel nyáron nagy a hőség, valószínűleg ennek tudható be, hogy a lakásokon alig van ablak. Ezért néz ki úgy egy utca, hogy szinte egymás mellett vannak a bejárati ajtók. A lakások, amennyire mi megfigyeltük, nagy kőtömbökből készültek és összeépültek a mellettük levővel. Anyaföld sehol, egy szál se. A bejárati ajtó mögött egy hosszú, nyurga lakás rejtőzik. Az első helyiségnek nyílik az utcára egy kis ablaka a bejárati ajtó mellett. A helyiségek egymásból nyílnak szépen egymás után. Hogy a hátsóbbaknak is legyen szellőzésük és némi világosság is szűrődjön be, ezért volt egy picike pációnk hátrébb (zárt udvar, kb. 2x3 méter), ide nyílt a konyha, a háló és a fürdőszobai ablak. Feltételezem, hogy az összes lakás földszintje ilyen lehet és nyilván van mindenhol egy ilyen belső, zárt udvar, mert muszáj, hogy legyen. A házak általában egyemeletesek voltak a környékünkön, de nálunk az emelet máshoz tartozott, mi csak a földszintet birtokoltuk, úgyhogy az emeletről nem tudok nyilatkozni. De az biztos, hogy majdnem mindenhol balkon volt az emeleten az utca felé.

A tulaj nagyon büszkén mesélte, hogy ez a lakás már régóta a család tulajdonában van és a hosszú évek során épségben meg tudott maradni mindenféle háborúk ellenére. Néhány éve saját maga állt neki felújítani. Tényleg nagyon szép, magas szobák voltak, a plafonon hatalmas boltívekkel a nappaliban. Egyedül a hálóra fért volna még rá egy kis felújítás. 

A hőmérséklet igen hűvös volt a lakásban, akárcsak egy pincébe léptünk volna. Igaz, kint sem volt igazán nyárias az időjárás. Az érkezési napot leszámítva ugyan végig sütött a nap, viszont majdnem mindig nagyon hideg és erős szél fújt.

Az elhelyezkedés után próbáltunk némi élelmiszer-alapkészletet beszerezni. Találtunk egy aprócska üzletet nem messze, minimális választékkel. Ásványvizet tudtunk itt venni mindössze. Egyéb üzletnek híre-hamva nem volt. Azon filóztunk, hogy vajon a nagybevásárlást hol intézik a helybeliek.

Ezután sétáltunk egyet a kikötőben, R először csodálkozott rá Vittoriosa yachtkikötőjére, én meg közben nosztalgiáztam egyet. Arról beszélgettünk, hogy ekkora nagy, puccos luxusyacht már nem is kéne, mint amilyeneket itt láttunk.

Tartogatott ez az első nap még egy pozitívumot számunkra, rátaláltunk kedvenc éttermünkre, ez volt a Cafe Rouge. Annyira meg voltunk vele elégedve, hogy ide máskor is betértünk, és a búcsúvacsoránkat is itt költöttük el a végén.

Az utcánk lépcsős vége:

És a vacsoránk, gombás rizotto és pizza: