Reggel nem volt olyan ragyogó napsütés, mint előző napokon, de a meleg maradt. Én ezt hunyorgós időnek hívom. Az egyetlen időjárás, amit nem annyira kedvelek.
Amikor Berlinbe készültem, arra gondoltam, hogy ha mást nem is, de a Reichstagot mindenképpen szeretném megnézni a tetején levő tükörkupola miatt. Hát, erről lemaradtam, a Reichstagba előre kell regisztrálni és aznap reggel már csak két nap múlvára volt hely. Lehetett volna annyi eszem, hogy jobban utánanézek a dolgoknak. Sebaj, van itt még elég látnivaló.
Felfedeztünk egy Dali plakátot az utcán. Aztán a kiállítás éppen ott jött szembe velünk a Leipziger Platzon, ami közvetlenül a Potsdamer mellett van. Végül kihagytuk, mondván, nekünk újat már nem tud mutatni, annyi Dalit láttunk Madridban. :)
Így hát a Potsdamer Platzon megint szórakoztunk kicsit a berlini falnál, majd elindultunk a Holocaust emlékmű felé. Ez egy nagyon érdekes, egyben nyomasztó létesítmény. Jó nagy területen fekszik, csupa beton hasábokból áll, melyek magassága különböző és négyzetesen, de nem teljesen szabályosan vannak elhelyezve. Egy-egy tömb kifelé dől egy kicsit. A terület befelé süllyed, de az sem egyenletesen, hanem kisebb hullámzások vannak benne. Ez kívülről egyáltalán nem érzékelhető, mert a süllyedéssel egyidejűleg a tömbök magassága nő. Az egész terület egy nagy és komor temetőnek látszik, tulajdonképpen az is. A tömbök között tetszés szerint lehet mászkálni. Befelé haladva az ember egyre kisebbnek érzi magát a hatalmas és fenyegető labirintusban. (Tulajdonképpen nem labirintus, mert a négyzethálósságot végig tartják, aminek következtében minden irányban ki lehet látni a környező utcákra, de valahogy mégis az, talán mert elég könnyen el lehet veszíteni egymást benne.) A betont olyan anyaggal vonták be, hogy ne lehessen semmilyen falfirkát, feliratot elhelyezni rajta.
Edit nagyon kíváncsi volt a berlini állatkertre. Buta módon a Holocaust emlékműtől gyalog indultunk el a Tiergartenen keresztül az állatkert felé, mintha nem is beszéltük volna meg reggel, hogy a mai napon nem visszük túlzásba a mászkálást az összevissza törődött lábunk miatt. Nem mondom, hogy vidáman sétálgattam, pedig a park nagyon kellemes (és nagy) volt. A parkot kettészeli egy hosszú sugárút, aminek kb. a felénél, a Großer Stern nevű téren áll egy messziről látható győzelmi oszlop. Hát ez az oszlop nagyon lassan akart közeledni. Nagyon-nagyon lassan.
De egyszer minden végetér hálisten és mi is beestünk a térre. Első dolgunk volt kitikkadt gigánkat felfrissíteni (én a magam részéről 4 dl Fantával, majd ráadásnak 2 dl ásványvízzel).
A győzelmi oszlopot csak aluljárón keresztül lehet megközelíteni. Ott van egy vicces fény-játék, ha elmész az érzékelő előtt, akkor az aluljáró egyik falán az üveg kivilágosodik. Magyarul minden járólkelőt egy fényaura követ egy darabon, amíg az üvegfal tart. Elkezdtünk fotózni, ettől a többi túrista is kedvet kapott és a végén már mindenki ott fotózkodott az üveg előtt.
Amikor Berlinbe készültem, arra gondoltam, hogy ha mást nem is, de a Reichstagot mindenképpen szeretném megnézni a tetején levő tükörkupola miatt. Hát, erről lemaradtam, a Reichstagba előre kell regisztrálni és aznap reggel már csak két nap múlvára volt hely. Lehetett volna annyi eszem, hogy jobban utánanézek a dolgoknak. Sebaj, van itt még elég látnivaló.
Felfedeztünk egy Dali plakátot az utcán. Aztán a kiállítás éppen ott jött szembe velünk a Leipziger Platzon, ami közvetlenül a Potsdamer mellett van. Végül kihagytuk, mondván, nekünk újat már nem tud mutatni, annyi Dalit láttunk Madridban. :)
Így hát a Potsdamer Platzon megint szórakoztunk kicsit a berlini falnál, majd elindultunk a Holocaust emlékmű felé. Ez egy nagyon érdekes, egyben nyomasztó létesítmény. Jó nagy területen fekszik, csupa beton hasábokból áll, melyek magassága különböző és négyzetesen, de nem teljesen szabályosan vannak elhelyezve. Egy-egy tömb kifelé dől egy kicsit. A terület befelé süllyed, de az sem egyenletesen, hanem kisebb hullámzások vannak benne. Ez kívülről egyáltalán nem érzékelhető, mert a süllyedéssel egyidejűleg a tömbök magassága nő. Az egész terület egy nagy és komor temetőnek látszik, tulajdonképpen az is. A tömbök között tetszés szerint lehet mászkálni. Befelé haladva az ember egyre kisebbnek érzi magát a hatalmas és fenyegető labirintusban. (Tulajdonképpen nem labirintus, mert a négyzethálósságot végig tartják, aminek következtében minden irányban ki lehet látni a környező utcákra, de valahogy mégis az, talán mert elég könnyen el lehet veszíteni egymást benne.) A betont olyan anyaggal vonták be, hogy ne lehessen semmilyen falfirkát, feliratot elhelyezni rajta.
Edit nagyon kíváncsi volt a berlini állatkertre. Buta módon a Holocaust emlékműtől gyalog indultunk el a Tiergartenen keresztül az állatkert felé, mintha nem is beszéltük volna meg reggel, hogy a mai napon nem visszük túlzásba a mászkálást az összevissza törődött lábunk miatt. Nem mondom, hogy vidáman sétálgattam, pedig a park nagyon kellemes (és nagy) volt. A parkot kettészeli egy hosszú sugárút, aminek kb. a felénél, a Großer Stern nevű téren áll egy messziről látható győzelmi oszlop. Hát ez az oszlop nagyon lassan akart közeledni. Nagyon-nagyon lassan.
De egyszer minden végetér hálisten és mi is beestünk a térre. Első dolgunk volt kitikkadt gigánkat felfrissíteni (én a magam részéről 4 dl Fantával, majd ráadásnak 2 dl ásványvízzel).
A győzelmi oszlopot csak aluljárón keresztül lehet megközelíteni. Ott van egy vicces fény-játék, ha elmész az érzékelő előtt, akkor az aluljáró egyik falán az üveg kivilágosodik. Magyarul minden járólkelőt egy fényaura követ egy darabon, amíg az üvegfal tart. Elkezdtünk fotózni, ettől a többi túrista is kedvet kapott és a végén már mindenki ott fotózkodott az üveg előtt.
Azért innen már busszal folytattuk az utat.
Velünk zárták az állatkertet, ami azt jelentette, hogy kb, 2,5 órát töltöttünk ott. Szép és rendezett, de jobban élveztem volna, ha nem vagyok olyan fáradt. Sajnos pálmaház nem volt.
