Málta, 7-8. nap - Golden Bay és hazautazás

Az utolsó teljes napon az erkélyről láttunk egy sokemeletes óceánjárót, amint Valletta túloldalán húzott be a kikötőbe és magasabban volt a kéménye az erődnél legalább 2 emelettel.

Izgultunk, hogy aznap jóidő legyen, mert strandolni akartunk. Az idegenvezető megadta, hogy hol vannak homokos partok, a mi választásunk a Golden Bayre esett. Csodaszép napunk volt, a nap sütött, a tenger ezerféle kékben játszott, a parton nem volt zavaróan sok túrista, a sör hideg volt, a pizza forró és hatalmas, amit a parti büfében vettünk. Sajna elfelejtettük megkóstolni a fügekaktusz gyümölcsét, pedig itt tisztítva árulták. Legközelebb érdemes lesz átmenni a szomszédos öbölbe, most inkább heverésztünk a napágyon vagy áztattuk magunkat a jó nagy hullámokban.

A hazautazás napján már csak búcsúzkodtunk Máltától. Sétáltunk még egyet a parti sétányon, aztán beültünk a szálloda alatti klimatizált szuvenírboltba egy üdítő és süti mellé, mert kint iszonyú meleg volt. Minket vett fel először a busz, aztán összeszedte a többi magyar túristát is.

 

 

Néhány szó a szállodáról: 115 The Strand, Sliema

 

Vegyesek a benyomásaim ezzel a szállodával kapcsolatban.

Amiben KIVÁLÓ:

- a mászkálós túristák számára rendkívül jó helyen van, a közeli Vallettával sűrű buszjárat köti össze,

- néhány autóbusz vonalnak itt van a végállomása, tehát adott esetben még csak be sem kell menni a fővárosba a busz pályaudvarra, hanem közvetlenül lehet eljutni a kiszemelt célponthoz,

- megunhatatlan a látvány a tengerre nyíló szobákból a Sliemai-öbölre és Vallettára (jó áron persze, tengerre néző felárral).

A szálloda 6. emelete átnyúlik a mellette levő épületbe, a mi szobánk ezen a részen volt, ezért csak erről tudok nyilatkozni. Azt hiszem, hogy alatta és felette irodák vannak. Engem ez a szálloda kicsit a régi SZOT szállókra emlékeztetett, azok voltak olyanok, hogy tulajdonképpen kívülről szép és kényelmes, de valahogy mégis tele van bosszantó apróságokkal. Csak egy példát mondok: nagyon rendesen takarítottak, viszont rohadt a fürdőszobafüggöny alja, de nagyon. Vagy: néhány hangulatlámpán kívül semmi világítás nem volt a szobában, ami nemhogy az útikönyv tanulmányozására nem volt elég, de jóformán semmire sem. Vagy: az erkélyen csak két szék volt, mi viszont hárman voltunk, így egy kis keserű íz is befigyelt a gyönyörködésbe. Vagy: ha nem rendezzük át azt az aprócska szobát (az alaprajz szerint ez a nagyobbak közül való volt, az utazási iroda el is adta tágas háromágyasnak, holott a pótágy alig fért el a tv-konzol alatt), akkor bakugrásban közlekedhettünk volna az ágyak között. Folytathatnám, de minek, ez a mi kedvünket nem tudta befolyásolni, inkább vihogtunk rajta, de legközelebb azért nem ezt a szállodát választanám.

Málta, 6. nap - Vittoriosa

Csütörtökön a Három várost vettük célba, vagyis kettőt közülük (Vittoriosa és Senglea), ezek a Grand Harbourba benyúló egy-egy földnyelven helyezkednek el, a kettő közötti várost a parton (teljesen egybe vannak épülve) pedig Cospicuának hívják. Vittoriosában kezdtük a sétát. Híres a középkori fílingje miatt. A legközépkoribb részeit valahogy mégis sikerült elkerülni, ezt nagyon bánom. Láttuk viszont az ítéletvégrehajtó lakhelyét kívülről, az LP nem említi, de van egy tábla az oldalában.

Az egyik felső ablak fölötti ábra jelezte anno, hogy itt nem akárki lakik, gondolom, hogy tudják a népek, kit kell tiszteletben tartani. Aztán az Inkvizítorok palotáját, amiben fő hangsúly a kis és sötét lyukakon volt, amit celláknak hívnak. Egynémelyikbe hétrét görnyedve lehet csak beközlekedni, fény meg alig vagy semmi. Szerencsére a kínzási módokat nem nagyon taglalták. Na innen kellett volna két lépést tenni az igazi középkori városrész felé, mi helyette a kikötő irányába indultunk.

A Szent Lőrinc templomban egy túristanő felmászott a szószékre fényképeckedésre, ahonnan nem győzték lezavarni. Mi kértünk elnézést kis adomány formájában.

A Tengerészeti múzeum gyűjteménye hatalmas, de sötét van benne és borzasztó levegőtlen, alig vártam, hogy kikerüljek belőle és letehessem a fenekemet valahová. Ez az egyik partmenti kávézóban történt meg, ahol Málta (szerintem) egyetlen morcos és értetlen pincérével sikerült összefutni. Valószínűleg megátkozott, mert innentől kezdve valami nem volt rendben az én mindent megemésztő gyomrommal. Ettől függetlenül nagyon jó volt ott üldögélni, szuper kilátással a kikötőn keresztül Sengleára és a túloldalon Vallettára. Akkor még azt tervezgettük, hogy Sengleán hol és hova mászunk majd fel.

Ezen a partszakaszon néhány igen-igen puccos jacht horgonyzott. A félsziget végében van a Szent Angelo erőd, azt hiszem, jelenleg nem lehet felkeresni, de a hőségben nem is lett volna sok kedvünk hozzá. A látvány viszont innen is lenyűgöző a Grand Harbour-re.

Visszafelé a csücsökből hirtelen ötlettől vezérelve felfogadtunk egy lélekvesztőt, ami átfuvarozott minket az öblön keresztül Vallettába. Egyenesen Sliemába is mehettünk volna dupla árért, de a tenger még nem nyugodott meg, így a kényelmes, ámde nem túl olcsó tengeri hajókázásról le kellett mondanunk. Így történt, hogy Senglea (és Vittoriosa középkori magja) végleg kimaradt a sétából, és mi egyenesen Valletta felé tartottunk.

A kikötés után egy elég borzalmas negyedóránk volt, amíg a tűző napon és száz fokban felmásztunk Vallettába egy forgalmas úton, de túléltük. Innen M-ék hazamentek busszal pihizni, én meg elindultam sétálni Vallettában. Kicsit üldögéltem a Felső Barakka Gardenben, de nem nagyon volt árnyas pad, a napból meg akkor egy kicsit elegem volt, úgyhogy továbbindultam az Alsó Barakka felé. Az volt a célom, hogy kimegyek a Szent Elmo erődig, ahonnan állítólag végig lehet menni a városfalon. Végül a Triq Sant' Orslá-t választottam, ez az utca nagyjából párhuzamosan halad a parttal, de nem tűz oda a nap annyira.

Nagyon élveztem a sétát. Az utcán alig járkált valaki, túristák nem nagyon, néhány helyi, de mégis érzékeltem, hogy "élő" városban mászkálok. Egyik házban felújítás folyt, a másikból akkor indult valahova egy anyuka a gyerekével, az utcáról még integettek a papának. A balkonokon száradó ruhák lógtak. Jó hosszú az utca (persze máltai mértékkel mérve), az egyik fele lépcsős és amikor leér a legmélyebb pontra, mert persze, hogy nem vízszintes, Valettában nincs egyetlen vízszintes utca sem, szóval a másik vége pedig egyirányú úttest parkoló autókkal. Az emelkedő vége nagyjából a Szent Elmo erődbe torkollik.

Én itt balra fordultam és az eddigi taktikát követve egy árnyékos belső utcán mentem ki a Sliemai-öbölhöz, a városfalra.

A városfalon valóban végig lehet menni és nagyon szép a kilátás Sliema és Valletta csücskére, meg a haragos tengerre, de az alsó rakpartra nem találtam a lejárást. Talán jobb is, a hullámok át-átcsaptak a partmenti útra.

Jól elterveztem, hogy innen komppal megyek vissza Sliemába, ezért elég morgós lettem, amikor kiderült, hogy a komp a háborgó tenger miatt nem jár. Innen már nem esett jól visszamászni a vallettai busz terminusig.

Összefoglalva: szép nap volt ez is, csak egy fokkal melegebb volt, mint amennyi a mászkálós turizmushoz még kellemesnek mondható.

Ja, aznap este végre mi is megkóstoltuk M-val a híres máltai nyulat grillezve, salátával. :)

Málta, 5. nap - Gozo

Szerdán korán keltünk, Gozo volt az úticél. Viszonylag hamar szerettünk volna odaérni, mert Gozo elég nagy falatnak tűnt az előzetes tájékozódás szerint. Minden flottul ment, a busz a szokásos fél óra alatt ért Cirkewwába, ahonnan a komp indul át Gozóra. Az idő elkeserítően szürke volt, de akkor még bíztunk benne, hogy megváltozik, ahogy a többi napon is.

Vicces, hogy a kompra csak retúrjegyet lehet váltani, igazából nem értem, hogy miért, mi van akkor, ha valaki ott szeretne maradni egy hétre, hónapra, örökre...

A kompon rengeteg szervezett utas volt, kisebb számban egyéni túristák, mint mi. Ezekre a túristákra szakosodott a gozói taxisok zöme, akiket egész napra fel lehet fogadni kifizethető áron (egy taxi 50-70 euro/nap) és megmutatják a sziget legtöbb nevezetességét. Mi is azonnal leblokkoltunk Mariánál, egy szimpatikus, csinos, középkorú taxis hölgynél. Elmondta, mit mutatna meg a prospektus alapján, én pedig elmondtam, hogy mit szeretnék még megnézni. Miután tisztáztuk, hogy ennek semmi akadálya, elindultunk Victoria felé. A főváros Victoria királynő után kapta nevét, eredetileg Rabatnak hívták és a helyiek most is így nevezik, közölte Maria.

Enyhén szemerkélő esőben szálltunk ki a taxiból egy kis téren, nem messze a Citadellától. Ez a kis tér alighanem a főtér volt, nehéz megszokni a méretezést Máltán. Kicsit nyomott kedélyállapotban másztuk meg a Citadellához vezető kis utcát, mindenkor jobban elviseltük volna a rossz időt, mint ezen a gozói napon.

A Nagyboldogasszony katedrális előtt két pápának a szobra áll, egyikük II. János Pál, aki 1990-ben látogatást tett Gozón és a kettő közül ez volt az egyik templom, amit felkeresett. A másik szobor IX. Pius.

Közös belépőjegy van a katedrálisba és a múzeumba. A katedrális érdekessége, hogy ennek sincs kupolája, de ügyes módszerrel úgy van belülről megfestve, mintha mégis lenne. Kár, hogy én ezt akkor nem tudtam, így a katedrális nem nagyon tudott lenyűgözni. A Citadella falain körbemenve még ebben a csupaszürke időben is csodálatos volt a panoráma, már amikor a süvítő széltől képesek voltunk benne gyönyörködni. Így hát nem sokat időztünk odafent, inkább visszamentünk a főtérre, amitől nem messze Maria ajánlott egy másik templomot, amit érdemes megnézni. Ez a Szt. György bazilika volt, amelynek pirosló kupoláját a Citadelláról is lehet látni. Érdemes volt megnézni, nekem sokkal jobban tetszett, mint a katedrális a Citadellában.

Átvágva a kis téren, a frászt hoztam egy angol túristapárra. A kirakott asztalok körül nagyobbfajta ládákban fányi fikuszok álldogáltak, amelyek közül a viharos szél pont akkor döntött fel egyet, amikor elhaladtam mellette. Én szinte semmit nem vettem észre a dologból, mindez a hátam mögött történt, de a két angol éppen szemben jött velem és elhűlve látták, ahogy tőlem egy centire, a hátam mögött borul a fa. Látni kellett volna az arcukat, szegények.

A bazilika terén végre M is megvette az egyik unoka ajándékát, hurrá!

A röpke victoriai látogatás után Dwejra felé indultunk. Itt volt az egyik olyan látnivaló, amit már előre kinéztem magamnak és ez az Inland Sea (Beltenger) volt. Már a Google Earth-ön is nagyon látványos, de az életben még látványosabb, még az orkánerejű szél ellenére is, ami majdnem lefújt a szikláról, ahonnan először megpillantottam. Hogy Gozo mennyire picike, bizonyítja az is, hogy amíg én külön programpontként írtam fel magamnak az Inland Sea-t, az Azúr ablakot, a Gombás-sziklát a Google Earth alapján, itt döbbentem rá, hogy ezek mind itt vannak egy helyen, pontosan két lépésre egymástól. Most már teljesen elfogadom, amit az indexen olvastam, hogy ezekhez a látványosságokhoz akár kis sétával is el lehet menni, különösebb megerőltetés nélkül is.

Inland Sea

Gombás szikla

fosszília a kőzetben

 A parkoló egy kis kápolna mellett van, innen vezet le az út az Inland Sea felé, illetve másik irányban a tenger felé, ahol jobbra az Azúr ablak, balra a Gombás-szikla látható. Ez az a hely, már akkor tudtam, ahol egy teljes napot is el lehet tölteni bámészkodva a sok szép természeti látványosságra. Maria felhívta a figyelmünket a kőzetre, ami teli van egész épségben maradt fosszíliákkal (megkövesedett fésűkagylóhéjak és pénzsünök). A tenger felé, ahova M-val kimerészkedtünk, hogy legalább valamit lássunk az Azúr ablakból (mert felülről a szikláról lefújt volna a szél), csodaszép nagy sziklákon lehet lemenni. Sajnos az Azúr ablakból csak az ablakot láttuk úgy-ahogy, mert esze ágában sem volt ebben a szürke-mostoha időben azúrnak lenni. Viszont a tenger mégiscsak a tenger volt, még ha itt nem is azúr, a sziklák alakzatai felejthetetlenek és a riadalom, hogy mi az a nagy fekete valami, amitől megáll az ütő az emberben, sem volt utolsó - mesélte utólag M, aki akkor éppen egy féltalpnyi kövön egyensúlyozva próbálta videóra venni az ablakot, mely nem volt Azúr. Egy búvár volt a nagy sötétség, aki épp a partra igyekezett.

Volt még egy vízszintes szakasz, ahonnan rá lehetett látni az Azúr ablakra (mi mindent megtettünk a cél érdekében), de ott már úgy tombolt a szél és az eső, hogy két kézzel alig tudtam az esernyőt tartani. Fotózásról szó sem lehetett. Emiatt a Gombás-szikla is csak halvány emlék egy darab fotóval alátámasztva.

Szerencsére hideg nem volt, mert ezután még az Inland Sea-hez is lementünk, azt sem szabadott kihagyni, eső ide vagy oda. Nem nagy táv, tán 50 méter, de ezalatt sikerült totál elázni az esernyő ellenére is. Itt nyugodt volt a víz, hiszen a nyílt tengertől egy nagy sziklatömb választja el, amivel csak egy barlangnyi nyíláson keresztül van összekötve. A kirándulócsónakok most is közlekedtek át a lyukon, habár úgy sejtem, a nyílt vízre nem merészkedtek ki. A partmenti köveken pici rákocskák százai mászkáltak, de a legkisebb zörrenésre beiszkoltak a kövek alá. A vízben vagy 15 búvár készülődött merülésre.

Ez a hely több időt igényelt volna.

A másik látványosság, amihez ragaszkodtam, a Gozo északi részén található sólepárló telep és a Lunar Hill, amit hiába magyaráztam Mariának, nem értette, mondta, ott nincs semmiféle hegy. Végül megértettük egymást, nevetve mondta, hogy az nem hegy, hiszen ez Gozo!, majd meglátom. Meg is láttam, sokkal kisebb, mint amilyennek a képeken látszik. Egy mini-hegy. Vagy inkább domb. Maria azt is elárulta, hogy a hivatalos idegenvezetések egy csomó jó helyre nem viszik el a túristákat, például ide sem. Először a partra vezető út tetején szálltunk ki, innen remekül rá lehetett látni a szabályos és szabálytalan alakú sólepárló medencékre, majd lementünk a közvetlen közelükbe is. Egy kis öböl volt itt, a túloldalán azzal a bizonyos heggyel. Hihetetlenül szép és érdekes környék, remek fotótéma, csak sajnos ahogy egy pár lépést tettünk, az eső megint rákezdte, sikerült újból bőrig áznom, annál is inkább, mert az esernyő sem volt nálam. Francba!

Ez a hely a másik, ahol szívem szerint egy újabb (jóidős) napot el tudnék tölteni Gozón.

sólepárló

Lunar Hill

Maria szívesen beszélt Gozóról és saját magáról is, amikor kérdeztük. Özvegy, két évvel ezelőtt halt meg a férje leukémiában. Van két gyermeke és hihetetlen, de unokái is. Máltán 46 templom van, ő az egyik tőszomszédságában lakik, az ablakából közvetlen közelről lát rá a templomra. A férjével korábban kiköltöztek Kanadába a testvéréhez, de mivel túl hidegnek találták az időjárást, inkább átköltöztek Ausztráliába, ahol 8 évig éltek. Azt hiszem, a férje betegsége miatt jöttek vissza Gozóra.

Egy marsalforni kis étteremben ebédeltünk a tengerparton.

Ezután a Calypso-barlanghoz hajtottunk. Nem mondom, a kilátás gyönyörű, de számomra ez a barlang csak egy volt a sok közül. Pedig az LP (Lonely Planet útikönyv) a legfőbb látványosságok között említi. Nekem a kert, amin keresztül lemásztunk a barlangba, sokkal jobban tetszett.

Innentől kezdve elmondhatjuk, hogy az eső elfáradt, maradt az orkánerejű szél, ami kirándulás szempontjából mégiscsak jobb.

A megalitikus Ggantija templomokat kötelező megnézni, Málta világöröksége. Engem sokmindenben emlékeztetett az írországi megalitikus emlékekre, érdekes volt az összehasonlítás. A belépőjegy egyidejűleg a pár percre lévő szélmalom-múzeumra (Ta'Kola) is érvényes. Itt megint kiélvezhettem a régi korok otthonai iránti szenvedélyemet, a malom első emeletén a korabeli molnár lakása volt nagyon élethűen berendezve. Maria mesélte, hogy a szélmalom kereke pár éve egy viharban megsérült, nem lett még helyreállítva.

Lassan indulni kellett a komphoz (elég korán, 17 óra körül megy vissza az utolsó), pedig mennyi minden látnivaló lett volna még. Épphogy a nagyját láttuk.

Útközben még vetettünk egy pillantást a Ta'Pinu bazilikára, ez az a másik templom, neves zarándokhely, amit II. János Pál felkeresett gozói látogatásakor, sőt, misét celebrált a hívők előtt. A bazilika messziről kiemelkedik a horizonton a Gozo felé igyekvők szeme előtt.

Visszafelé a kompon olyan erősen járt a szél, hogy szinte képtelenség volt a fedélzeten közlekedni.

Málta, 4. nap - Valletta és Marsaxlokk

Ez is egy busz belseje

Erre a napra Gozó volt tervbe véve, de mivel viszonylag későn ébredtünk (előző este kissé belelendültünk M-val a dumálásba az erkélyen rendes szokásunk szerint), ezért úgy döntöttünk, hogy egy nappal elhalasztjuk a kirándulást. Helyette inkább visszamentünk Vallettába, mert ott volt még egy pár dolog, amit nem szerettünk volna kihagyni.

Először a társkatedrálist kerestük fel, de olyan tömeg gyűlt össze a bejáratnál, meg az eső is esett, hogy kissé lehangoltan inkább továbbindultunk.

Éppen 10 óra volt, amikor a pár percre lévő Casa Rocca Piccola ajtajába értünk, a hölgy, akitől informálódni akartunk, éppen az ajtót készült kinyitni. Hihetetlen szerencsével perceken belül elindult az első csoport (csak csoportosan lehet körbemenni). Egy kifejezetten szimpatikus és mosolygós fiatalember vezetett végig ezen az ősi arisztokrata otthonon. A ház teljesen be van rendezve, ma is lakják és az volt a gyanúnk, hogy a fiatalember is a család tagja, bár erre azért nem merném letenni a nagyesküt. Még az előtérben előkeresett nekünk egy magyar nyelvű ismertetőt, amit M figyelmesen olvasgatott, én pedig a gépemmel kattogtattam. (Most jut csak eszembe, milyen kár, hogy nem fotóztam le a szöveget.)

A ház az elsők között épült fel több száz évvel ezelőtt Vallettában, a nevében található "Piccola" (kicsi) a méretére utal (egyidejűleg egy másik épület is épült, amely méretét tekintve nagyobb volt).

Bár ez a ház a gazdag gyűjteményével, festményeivel, bútoraival, dísz- és használati tárgyaival nyilván nem mondható tipikusnak, számomra mégis azt jelentette, hogy bepillantást nyerhetek valami nagyon máltaiba és ez határtalan izgalommal töltött el. (Hasonlót éreztem Mdinában is, amikor a karmeliták kolostorát jártuk végig.) Láttunk például belülről balkont, megtudtuk, hogy a család nőtagjai itt üldögéltek és nézték az utcai forgatagot, használták szellőztetésre, tárolásra, ruhaszárításra és még ki tudja, mi mindenre. Láttunk meghívót II. Erzsébet királynővé koronázására a családfőnek címezve, láttunk a család egyik tagja által festett festményt, mozgó oltárt (lehet, hogy nem ez a neve), amely a házikápolnát helyettesítette, gyaloghintót, különböző érdekes sakk-készleteket, játékokat, ékszereket. Láttunk hatalmas ebédlőt és láttuk az átjárót a háznak abba a felébe, amit most is használnak. És még mennyi mindent!

A látogatás kb. egy óra hosszat tartott. Az emeleti lakóhelyiségek után lementünk a pincébe is, amely a szokásos használatán kívül menedékhelyként is szolgált adott esetben. A pincéből egy másik úton jöttünk fel, szűk kis alagútban bújkálva, amely a pompás belső kertbe vezetett.

Amikor végeztünk, már egy jó nagy csoport túrista gyűlt össze a következő menetre, óriási szerencsénk volt, hogy a mi csoportunk alig hat főből állt, így kényelmesen láttunk és hallottunk végig mindent.

Ezután a Manoel színházat kerestük meg. A jegypénztáron keresztül bementünk az épület belső udvarára, ahol hangulatos kávézó volt kialakítva. Sajnos a kávézó nem üzemelt már, egy kedves hölgy megkérdezte, hogy a színházat óhajtjuk-e megtekinteni, de nem óhajtottuk, megelégedtünk a belső udvar látványával, meg hogy a folyóügyeinket el tudtuk intézni. Ez utóbbival egyébként máskor sem akadt problémánk, senki nem tette szóvá, ha esetleg csak azért tértünk be valahová, mert a szükség úgy hozta. Csak a visszaséta során vettük észre, hogy ahova mi betértünk, bár a színházhoz kötődött, mégsem a színház épülete volt, hanem maga az egyszerű homlokzatú színházépület eggyel arrébb van a kis utcában. Erre akkor jöttünk rá, amikor betértünk egy apró kávézóba, ahol - mintha nem is Vallettában lennénk - az volt az érzésünk, hogy a tulaj nem akar hinni a szemének, hogy errefelé külföldiek is járnak. Nagyon kedvesek voltak, harmadszorra már azt is megértették, hogy 3 kávét szeretnénk a kihozott egy helyett. Miközben üldögéltünk a csöpp asztal mellett a szobányi kávézóban, a szemben lévő épületre esett a tekintetünk, amire nagy betűkkel mi volt kiírva? TEATRO MANOEL! Egyébként méregerős kávét kaptunk darabját egy euróért.

Na, de addigra már két másik templomon és egy kiadós záporon is túljutottunk.

Az egyik az a nagykupolás templom volt, amit mi első nap messziről a társkatedrálisnak gondoltunk. Hatalmas, alátámasztás nélküli kupolája belülről fenséges látványt nyújt, egyéb vonatkozásban engem nem nagyon kapott meg.

Ekkor szakadt nyakunkba egy kiadós zápor. Oltalmat a közeli Szent Pál székesegyházban kerestünk. Az útikönyv által összeszedett néznivalókat azonban hiába kerestük, a templom szinte teljesen üres volt. Ennek okáról nem tájékoztatták a nagyérdeműt. Én arra tippeltem, hogy lehet, tatarozás előtt állnak, ezért tüntették el a látnivalók nagy részét.

Ezután következett a helyes kis kávézós élményünk, amit korábban említettem.

Közben az eső elállt, mi pedig újabb kísérletet tettünk a társkatedrális meghódítására. Ezúttal sikerrel jártunk, azonnal bejutottunk a katedrálisba.

Leírni nem lehet azt a gazdag és egyedi díszítést, ami ezt a templomot jellemzi. Amilyen szerény kívülről, annyira mellbe vágja az embert, amikor belép. A katedrálist a túristák a kijelölt helyen járhatják körbe, fényképezni szabad. Az egyik oldalhajóban van a múzeum, rögtön az elején a két csodálatos Caravaggio festménnyel. Itt viszont nem szabad semmilyen módon fotózni és ezt szigorúan figyelik is. A múzeum további részeiben különböző kiállításokat lehet végignézni (gobelinek, gazdagon díszített papi ruhák, kézzel festett kóruskönyvek, stb.), valamint két terem között az emeleten újabb balkonon lehet kipillantani a mellékutcára. A katedrális csodálatosan szép, színes márványberakású padlózata is figyelemre méltó.

Megnyugodva távoztunk a társkatedrálisból, nagyjából mindent láttunk, amire kíváncsiak voltunk Vallettában. A nap ekkor már ezerrel sütött, irány Marsaxlokk!

Bennem Marsaxlokk egy jó értelemben vett álmos kisváros benyomását keltette. Hihetetlenül jó volt a parton sétálni, olyan nagyon nyugodt volt minden. Járt arra egy-két túrista, annyi kellett is, de semmi nyüzsgés, semmi bóvli, csak a mérhetetlenül nagy nyugalom. Nagyon sütött a nap, de nem volt kánikula, voltak viszont szinek! A part menti éttermekben épp annyi ember üldögélt, amennyi még nem volt sok, de nem volt kellemetlenül kihalt sem. Szerintem már ettől híztam fél kilót és akkor az ebédünkről még csak most kezdek el mesélni.

nyúldarabok hagymás,
zöldborsos paradicsommártásban
curry fűszerezéssel

grillezett kardhal meleg paradicsom
és kapribogyó tartalmú (darabos) szósszal

barrakuda filé paradicsomdarabokkal,
kapribogyóval,
édesköménnyel,
fehér borban párolva

Szóval leültünk az egyik part menti asztalhoz, gyönyörködtünk az öböl látványában (még az a magas kémény vagy torony? sem tudta elvenni a kedvemet). A pincérlány, a tulaj, mindannyian nagyon kedvesek voltak és a választék sem volt utolsó.

Íme a késői ebédünk:

- grillezett kardhal valami isteni, meleg paradicsom és kapribogyó tartalmú (darabos) szósszal

- barrakuda filé paradicsomdarabokkal, kapribogyóval, édesköménnyel, fehér borban párolva

- nyúldarabok hagymás, zöldborsos paradicsommártásban curry fűszerezéssel.

Még hogy a máltaiaknak nincs jó konyhájuk, piha!

Amíg az ételekre vártunk, a mozgó fagyiárus magához intett és megkínált a fagyijából. Gondoltam, majd étkezés után veszek tőle egy adagot, de a kiadós ebéd után már egy falat sem ment le a torkomon, örültem, hogy a buszig el tudok vánszorogni.