Ráadás Velence

Reggel 9:30-kor indult a vonatunk Firenzéből és 11:30 körül ért Velencébe. Este 9-ig miénk volt a város. Hittük mi egészen addig, amíg be nem álltunk a csomagmegőrző előtti hosszú sorba. Kábé egy óránkat vette el, amíg előrejutottunk sok-sok türelmesen várakozó külföldi között. Előttünk egy sötét hajú, középkorú férfi állt  a családjával. Meglepetve láttam, hogy amerikai útlevele van, nem feltételeztem a külseje alapján, hogy az USÁ-ból jött. Szóba elegyedtünk. Kiderült, hogy chilei születésű. Személyében egy rendkívül rokonszenves, nyitott, barátságos, humoros embert ismertünk meg. Így beszélgetve a várakozás már nem is volt olyan borzalmas.

Amikor végre kiszabadultunk a pályaudvarról, először elmentünk ebédelni a Brekbe, majd vettünk egy 12 órás vaporetto bérletet és felszálltunk a Canal Grandén közlekedő vaporettóra. Valamiért a járgány csak a Rialtóig közlekedett, és habár mi eredetileg a Szent Márk térre igyekeztünk, végül jól jött, hogy a Rialtónál kellett leszállnunk. Tavalyi velencei kirándulásunk alkalmával nem láttuk a La Fenicét, Velence híres színházát, amit nagyon fájlaltam akkor. Úgyhogy most elkezdtem kérdezősködni, merre találjuk és hamarosan ott álltunk a szép, tekintélyes, fehér épület előtt. Bementünk kicsit körülnézni, amennyit az előtérből lehet. Van szervezett színháznézés is, de mi megelégedtünk azzal, amennyit ingyen láttunk. Azt hiszem, sokkal izgalmasabb a színházat műsorral együtt megtekinteni.

Innen átsétáltunk a Szent Márk térre, ami elég lehangoló látványt nyújtott. Nagyon nagy volt a tömeg és a tér tele volt pallókkal, sok helyen pedig vízzel. Akkor vonult éppen le az Aqua alta (magas víz). Hát, ilyet is láttunk, nem volt éppen szívderítő. A pallók egyedüli pozitív szerepe, hogy a túristák le tudnak ülni rájuk.
A Bazilika részben fel van állványozva, a Campanile tövében még mindig ott van egy elkerített felvonulási terület.
Az árusok jobbra-balra tologatják a portékájukat, attól függően, honnan szorulnak éppen ki a víz miatt.

A parton csak úgy hullámzott a tömeg, a nap forrón odatűzött. A Sóhajok hídja még mindig fel van öltöztetve a ronda világoskék reklámruhába.
Megérdeklődtem a vaporetto állomáson, hogy vajon melyik hajóval tudunk elmenni a Cannaregióra. Nézett rám értetlenül az ürge, hogy ott mégis hova, hiszen az egy egész városrész. Nem akartam neki mondani, hogy gyakorlatilag mindegy, mert kószálni szeretnénk egy kicsit barátságosabb környezetben, így végül megállapodtunk (a térkép segített), hogy valahol a Fondamente Nuove tájára mennénk legszívesebben. Javasolta az 52-es vaporettót, ami legnagyobb meglepetésünkre a fél világot bejárta, ugyanis előbb elment a Giudeccára, majd a Piazzale Román és a vasútállomáson keresztül közelítette meg a Canareggio városrészt. Ennek mi kifejezetten örültünk, mert pont ez volt a célunk a bérlet vásárlásával, hogy kedvünkre szemlélődhessünk a hajóról úgy, hogy közben nem kell különösebben elfáradni.
Az Orto nevű állomásig mentünk, onnan kezdődött a Csoda. Hihetetlen nyugalom volt ebben a városrészben, kevés, barátságos, nyugis túrista és helyi erő, akik nem mennek el úgy az utcán egymás mellett, hogy ne köszönnének és váltanának néhány szót egymással. Ezt volt alkalmunk megfigyelni az egyik csatorna melletti teraszon üldögélve, kávét szürcsölve, hűsítőt kortyolgatva.
És micsoda kis paloták voltak körülöttünk, micsoda szinek... Áááááááá, öt kilót híztam a boldogságtól. (Firenzében is voltak ilyen pillanatok.)

Érdekesek a véletlenek. Azon tanakodtunk, vajon merre keressük a Ghettót. És akkor kértem a pincér fiútól egy kártyát az étterem elérhetőségével és a kártya másik oldalán egy kis térkép volt feltüntetve, ott volt az is, ahol ültünk és a Ghetto is, amerre menni akartunk. Alig 5 percnyire tőlünk. (Könyv, térkép csak Firenzéről volt nálunk.)
A Ghetto, az egy más világ. Fekete ruhás, fekete kalapos, pajeszos férfiak mászkáltak körülöttünk, kóser ételek, italok, sütik, élelmiszerboltok, éttermek. Mintha nem is Velencében lettünk volna, olyan zárt világnak tűnt. Amikor kiléptünk ennek a negyednek a kapuján (tényleg mintha egy kapu lett volna, bár lehet, hogy csak én képzelem, hogy ennyire zárt a negyed) két mellényes, pajeszos fiatalt láttunk egy asztal mellett ülni és vidáman beszélgetni. Olyan festői volt a látvány, ahogy a nap keresztülsütött a hajukon, hogy jó lett volna lefotózni őket.

Volt még időnk vacsora előtt, ezért elhatároztuk, hogy teszünk még egy nagy kört vaporettóval. Elhajóztunk hát a Piazzale Romára, majd ott felszálltunk egy olyan vaporettóra, ami kívülről kerüli meg Velencét, vagyis megint a Giudecca felé ment, de a túlpartot is érintve. Útközben szörnyülködve láttunk több hatalmas tengerjáró hajót, néhányat a kikötőben, kettőt közvetlenül a San Giorgio Maggiore és a San Marco között lavírozva. Állítólag ezek a nagy monstrumok okozzák a város problémáinak nagy részét. A Szent Márk tér épületei, a S. Giorgio apró, törékeny kis játékszernek tűntek a sokemeletes hajók mellett.

Szívem megszakad

A San Marcón vaporettót váltottunk és a Canal Grandén fejeztük be a velencei kiruccanásunkat. Sikerült úgy időzíteni, hogy a nap éppen lemenőben volt, amikor a vaporetto orrában üldögélve búcsúztunk a várostól.

Utolsó firenzei napunk

Ma reggel történt először itt-tartózkodásunk óta, hogy kicsit felhősebb volt az ég.

A mai napunk szintén kicsit másképp alakult, mint ahogy előre elterveztük.

 

Reggeli után a régi patríciusházat, a Davanzati palotát kerestük fel. Szerintem aki erre jár, ezt nem szabad kihagynia. Sajnos fotózni nem szabad, de nekem vannak róla képeim 3 évvel ezelőttről, akkor még engedték. És most is renitenskedtem egy kicsikét, bevallom. De hát olyan látványos ez az épület és ráadásul most sokkal többet lehet megnézni, mint annakidején.
Az első emeleten az újdonság számomra a csipkeszoba volt (és egy hálószoba, tehát összesen 3 hálószoba látható perpill), számtalan aprólékos csipkemunkával tele. Az üveges vitrinek alatt, mint egy kézimunkaboltban, hosszú, lapos fiókok vannak, kb. 8-10 egymás fölött. Minden fiókot ki lehet húzni és minden fiók szebbnél szebb további csipkemunkákat rejt. Mindez körben az egész teremben, ami egyébként nem túl nagy.
Újdonság volt számomra is a második emelet, ahova a belépőjeggyel szabadon fel lehetett menni. Itt már tágas hálószoba is van, körben a falak színesen kifestve, a mennyezet alatt körben különböző családok címerei, és van fürdőszoba is kis káddal, edényekkel.

Ezt már a vonaton írom Firenze és Velence között.
Ott tartottam, hogy a Palazzo Davanzatit jártuk körbe. Az első és második emelet szabadon bejárható, a harmadik emeletet, ahol a konyha és egy hálószoba van, csak csoportosan, minden órában kísérővel lehet felkeresni. Arra nem sikerült rájönni, hogy miért, mert a kísérő csak arra vigyáz, hogy ne rendetlenkedjünk. Itt is voltak, akiket idegenvezető kísért, de azt az egész múzeumra lehetett bérelni.
A konyha nagyon érdekes, egy csomó használati tárggyal van tele, evőeszközökkel, fújtatókkal, amikkel a tüzet lehet életben tartani, rokkával, varróeszközökkel, kézi nyársforgatóval és hasonló, de súllyal (gravitációval) működővel.
A hálószoba a többi szinthez hasonlóan volt berendezve, lazán, kényelmesen. A falak itt is festve voltak. Ennek a hálószobának a megnevezése arra az általánosan bevett szokásra utalt, amikor az ablakkeretek között nem üveg volt, hanem egy állati hólyag kifeszítve. Ezt a hólyagot előzőleg terpentinbe áztatták és úgy feszítették rá az ablakkeretre.
A szoba különlegessége néhány korabeli cipő és egy ágyba való háttámla, aminek a szöge pontosan úgy állítható, mint a mai nyugágyaké.
Nem meséltem még arról a második emeleti hálószobáról, ahol a falon körben egy korabeli közismert történet jelenetei voltak megfestve. Ez a történet szolgált alapul Bocaccio Dekameronjának 3. napi meséjéhez. A történetben szerepel herceg, ali elmegy vadászni, a kikapós hercegné és egy szerelmespár, akinek a fiútagját a hercegné elcsábítja, de aztán minden rendeződik, a herceg hazatér és semmit nem vesz észre, a szerelmespár tagjai pedig egymáséi lesznek.

A Davanzati palota után eredetileg a San Marcót kerestük volna fel, de végül úgy döntöttünk, hogy inkább a Palazzo Vecchiót nézzük meg. Mivel az útikönyvet elég szerencsétlenül a hátizsákban hagytam, amit a bejáratnál le kellett adni, elég sokat mérgelődtem azon, hogy nem pontosan tudjuk, mit is látunk. Csak az emlékeinkben tudtunk kutatni.

Így például nem láttuk I. Ferenc dolgozószobáját (Studiolo), ami a nagyteremből nyílik, de ezt csak utólag tudtuk megállapítani. Ziával arra gyanakszunk, hogy nem lehetett felkeresni, mert akkor észrevettük volna a bejáratát. Annak viszont nagyon örülök, hogy megtaláltuk szintén a nagyteremben azt az érdekes, birkózó istenségeket (Herkules és Diomedész) ábrázoló frivol szobrot, amire nagyon kíváncsi voltam.
Örülök annak a nyitott loggiának is, ami talán a második emeleten van és tudtam, hogy létezik, de nem nagyon találtam róla előre anyagot, így félő volt, hogy nem fogjuk látni. De láttuk.
Az egyik nagyobb teremben éppen valamilyen időszakos kiállításra készülhettek, mert egy mobil létraszerkezet segítségével gyönyörű falikárpitokat húztak fel a falra.

Számomra a P. Vecchio egyik legérdekesebb szobája az volt, ahol a falakon fent nyolc, viszonylag kisméretű festmény volt elhelyezve. Ezek a képek Firenze egyes korabeli tereit ábrázolták, mindegyiken valamilyen esemény zajlott éppen, pl. foci, ami  érdekes módon nem a Santa Crocénál volt megörökítve, hanem a Santa Maria Novella terén. Voltak ünnepségek, valamilyen lovas rendezvény, talán még kivégzés is, ha jól emlékszem. Ezeket a képeket sorban lefotóztam, mindegyiket fel fogom rakni ide a blogba.

Ez a terem a Sala di Gualdrada. Az alábbi linken sok érdekes dolgot megtudhatunk az említett festményekről. Külön érdekességként említeném azt a festményt, amelyen a dóm korabeli homlokzata látható.

http://www.palazzovecchio-familymuseum.it/?p=615&language=it

A Palazzo Vecchióban olyan töményen kaptuk a sok szépséget, festményeket, falicsodákat, Vasarit, hogy még akkor is belefáradtunk volna, ha nálunk van az útikönyv. Amikor kitámolyogtunk az épületből, már csak arra vágytunk, hogy valahova leülhessünk és magunkba dönthessünk valami innivalót. Ez elég hamar bekövetkezett, rögtön a kijárattal szemben. Én a magam, részéről egy korsó Guinnesst vettem magamhoz, amire már napok óta vágyakoztam.

Itt azt mondtuk, hogy belehalunk, ha még egy múzeumba be kell menni, így jól eldöntöttük, hogy megkeressük a Loggia del Pescé-t és a környékén megebédelünk. A Signoriáról a Santa Croce felé kellett menni, ahol fény derült arra, hogy miért szerelgették hét közben a sok sátort a tér közepén. Valamilyen sörfesztiválra készülődtek. Itt sort kerítettünk arra is, hogy Ziával lerajzoltassuk magunkat, mert még tavasszal Rómában ezt előre elhatároztuk. A karikatúrás változatot választottuk.

A Loggia del Pesce felé menet érintettük a Buonarroti házat. Itt még tanakodtunk egy sort, hogy bemenjünk-e, de győzött a józan ész. Ezen a napon már tényleg nem voltunk képesek több művészetet befogadni, utolsó nap ide, vagy oda. A régi halpiac innen már csak egy perc. Most bolhapiac is található a Loggia del Pescé-nél, de nem nagyon volt nyitva. Így hát megebédeltünk. Mi Ziával avokádós salátát krumplival, sajttal, répával, sonkával. Zio pizzázott.

Volt még egy fél napunk, hova menjünk. Hiába érett a helyzet, a Dóm múzeumról lemondtunk és a Medici kápolnákról is. Eszünkbe jutott a botanikus kert. Kikerestük a könyvben a nyitvatartási idejét, naná, hogy csak délelőttöt írt. Tiszta szerencse, hogy nem hittünk teljesen neki. A Santa Annunziatán keresztül elsétáltunk a kerthez és be is tudtunk menni, sőt mi több, este 7-ig van nyitva! Én azért sajnáltam, hogy elég szürke az idő (a héten először nem volt ragyogó napsütés), de ettől függetlenül sok szépet láttunk. Nekem legjobban a lótusz tetszett és a rengeteg, különböző fajta kis díszpaprika, minden bokron a sárgától kezdve a piroson át a sötétliláig.
A napot és firenzei látogatásunkat azért a Medici kápolnák tövében, egy kis étteremben zártuk. Bánatukban, hogy el kell mennünk ebből a szép és barátságos városból, az ég csatornái is megnyíltak és egész éjszaka zuhogott az eső. 
Most pedig itt ülünk a vonaton, a nap megint ezerrel süt, mi pedig nemsokára megérkezünk Velencébe.


További képek:

Palazzo Davanzati

Palazzo Vecchio

Loggia del Pesce

Giardino dei Semplici