Reggel 9:30-kor indult a vonatunk Firenzéből és 11:30 körül ért Velencébe. Este 9-ig miénk volt a város. Hittük mi egészen addig, amíg be nem álltunk a csomagmegőrző előtti hosszú sorba. Kábé egy óránkat vette el, amíg előrejutottunk sok-sok türelmesen várakozó külföldi között. Előttünk egy sötét hajú, középkorú férfi állt a családjával. Meglepetve láttam, hogy amerikai útlevele van, nem feltételeztem a külseje alapján, hogy az USÁ-ból jött. Szóba elegyedtünk. Kiderült, hogy chilei születésű. Személyében egy rendkívül rokonszenves, nyitott, barátságos, humoros embert ismertünk meg. Így beszélgetve a várakozás már nem is volt olyan borzalmas.
Amikor végre kiszabadultunk a pályaudvarról, először elmentünk ebédelni a Brekbe, majd vettünk egy 12 órás vaporetto bérletet és felszálltunk a Canal Grandén közlekedő vaporettóra. Valamiért a járgány csak a Rialtóig közlekedett, és habár mi eredetileg a Szent Márk térre igyekeztünk, végül jól jött, hogy a Rialtónál kellett leszállnunk. Tavalyi velencei kirándulásunk alkalmával nem láttuk a La Fenicét, Velence híres színházát, amit nagyon fájlaltam akkor. Úgyhogy most elkezdtem kérdezősködni, merre találjuk és hamarosan ott álltunk a szép, tekintélyes, fehér épület előtt. Bementünk kicsit körülnézni, amennyit az előtérből lehet. Van szervezett színháznézés is, de mi megelégedtünk azzal, amennyit ingyen láttunk. Azt hiszem, sokkal izgalmasabb a színházat műsorral együtt megtekinteni.
Innen átsétáltunk a Szent Márk térre, ami elég lehangoló látványt nyújtott. Nagyon nagy volt a tömeg és a tér tele volt pallókkal, sok helyen pedig vízzel. Akkor vonult éppen le az Aqua alta (magas víz). Hát, ilyet is láttunk, nem volt éppen szívderítő. A pallók egyedüli pozitív szerepe, hogy a túristák le tudnak ülni rájuk.
A Bazilika részben fel van állványozva, a Campanile tövében még mindig ott van egy elkerített felvonulási terület.
Az árusok jobbra-balra tologatják a portékájukat, attól függően, honnan szorulnak éppen ki a víz miatt.
A parton csak úgy hullámzott a tömeg, a nap forrón odatűzött. A Sóhajok hídja még mindig fel van öltöztetve a ronda világoskék reklámruhába.
Megérdeklődtem a vaporetto állomáson, hogy vajon melyik hajóval tudunk elmenni a Cannaregióra. Nézett rám értetlenül az ürge, hogy ott mégis hova, hiszen az egy egész városrész. Nem akartam neki mondani, hogy gyakorlatilag mindegy, mert kószálni szeretnénk egy kicsit barátságosabb környezetben, így végül megállapodtunk (a térkép segített), hogy valahol a Fondamente Nuove tájára mennénk legszívesebben. Javasolta az 52-es vaporettót, ami legnagyobb meglepetésünkre a fél világot bejárta, ugyanis előbb elment a Giudeccára, majd a Piazzale Román és a vasútállomáson keresztül közelítette meg a Canareggio városrészt. Ennek mi kifejezetten örültünk, mert pont ez volt a célunk a bérlet vásárlásával, hogy kedvünkre szemlélődhessünk a hajóról úgy, hogy közben nem kell különösebben elfáradni.
Az Orto nevű állomásig mentünk, onnan kezdődött a Csoda. Hihetetlen nyugalom volt ebben a városrészben, kevés, barátságos, nyugis túrista és helyi erő, akik nem mennek el úgy az utcán egymás mellett, hogy ne köszönnének és váltanának néhány szót egymással. Ezt volt alkalmunk megfigyelni az egyik csatorna melletti teraszon üldögélve, kávét szürcsölve, hűsítőt kortyolgatva.
És micsoda kis paloták voltak körülöttünk, micsoda szinek... Áááááááá, öt kilót híztam a boldogságtól. (Firenzében is voltak ilyen pillanatok.)
Érdekesek a véletlenek. Azon tanakodtunk, vajon merre keressük a Ghettót. És akkor kértem a pincér fiútól egy kártyát az étterem elérhetőségével és a kártya másik oldalán egy kis térkép volt feltüntetve, ott volt az is, ahol ültünk és a Ghetto is, amerre menni akartunk. Alig 5 percnyire tőlünk. (Könyv, térkép csak Firenzéről volt nálunk.)
A Ghetto, az egy más világ. Fekete ruhás, fekete kalapos, pajeszos férfiak mászkáltak körülöttünk, kóser ételek, italok, sütik, élelmiszerboltok, éttermek. Mintha nem is Velencében lettünk volna, olyan zárt világnak tűnt. Amikor kiléptünk ennek a negyednek a kapuján (tényleg mintha egy kapu lett volna, bár lehet, hogy csak én képzelem, hogy ennyire zárt a negyed) két mellényes, pajeszos fiatalt láttunk egy asztal mellett ülni és vidáman beszélgetni. Olyan festői volt a látvány, ahogy a nap keresztülsütött a hajukon, hogy jó lett volna lefotózni őket.
Volt még időnk vacsora előtt, ezért elhatároztuk, hogy teszünk még egy nagy kört vaporettóval. Elhajóztunk hát a Piazzale Romára, majd ott felszálltunk egy olyan vaporettóra, ami kívülről kerüli meg Velencét, vagyis megint a Giudecca felé ment, de a túlpartot is érintve. Útközben szörnyülködve láttunk több hatalmas tengerjáró hajót, néhányat a kikötőben, kettőt közvetlenül a San Giorgio Maggiore és a San Marco között lavírozva. Állítólag ezek a nagy monstrumok okozzák a város problémáinak nagy részét. A Szent Márk tér épületei, a S. Giorgio apró, törékeny kis játékszernek tűntek a sokemeletes hajók mellett.
A San Marcón vaporettót váltottunk és a Canal Grandén fejeztük be a velencei kiruccanásunkat. Sikerült úgy időzíteni, hogy a nap éppen lemenőben volt, amikor a vaporetto orrában üldögélve búcsúztunk a várostól.
Amikor végre kiszabadultunk a pályaudvarról, először elmentünk ebédelni a Brekbe, majd vettünk egy 12 órás vaporetto bérletet és felszálltunk a Canal Grandén közlekedő vaporettóra. Valamiért a járgány csak a Rialtóig közlekedett, és habár mi eredetileg a Szent Márk térre igyekeztünk, végül jól jött, hogy a Rialtónál kellett leszállnunk. Tavalyi velencei kirándulásunk alkalmával nem láttuk a La Fenicét, Velence híres színházát, amit nagyon fájlaltam akkor. Úgyhogy most elkezdtem kérdezősködni, merre találjuk és hamarosan ott álltunk a szép, tekintélyes, fehér épület előtt. Bementünk kicsit körülnézni, amennyit az előtérből lehet. Van szervezett színháznézés is, de mi megelégedtünk azzal, amennyit ingyen láttunk. Azt hiszem, sokkal izgalmasabb a színházat műsorral együtt megtekinteni.
Innen átsétáltunk a Szent Márk térre, ami elég lehangoló látványt nyújtott. Nagyon nagy volt a tömeg és a tér tele volt pallókkal, sok helyen pedig vízzel. Akkor vonult éppen le az Aqua alta (magas víz). Hát, ilyet is láttunk, nem volt éppen szívderítő. A pallók egyedüli pozitív szerepe, hogy a túristák le tudnak ülni rájuk.
A Bazilika részben fel van állványozva, a Campanile tövében még mindig ott van egy elkerített felvonulási terület.
Az árusok jobbra-balra tologatják a portékájukat, attól függően, honnan szorulnak éppen ki a víz miatt.
A parton csak úgy hullámzott a tömeg, a nap forrón odatűzött. A Sóhajok hídja még mindig fel van öltöztetve a ronda világoskék reklámruhába.
Megérdeklődtem a vaporetto állomáson, hogy vajon melyik hajóval tudunk elmenni a Cannaregióra. Nézett rám értetlenül az ürge, hogy ott mégis hova, hiszen az egy egész városrész. Nem akartam neki mondani, hogy gyakorlatilag mindegy, mert kószálni szeretnénk egy kicsit barátságosabb környezetben, így végül megállapodtunk (a térkép segített), hogy valahol a Fondamente Nuove tájára mennénk legszívesebben. Javasolta az 52-es vaporettót, ami legnagyobb meglepetésünkre a fél világot bejárta, ugyanis előbb elment a Giudeccára, majd a Piazzale Román és a vasútállomáson keresztül közelítette meg a Canareggio városrészt. Ennek mi kifejezetten örültünk, mert pont ez volt a célunk a bérlet vásárlásával, hogy kedvünkre szemlélődhessünk a hajóról úgy, hogy közben nem kell különösebben elfáradni.
Az Orto nevű állomásig mentünk, onnan kezdődött a Csoda. Hihetetlen nyugalom volt ebben a városrészben, kevés, barátságos, nyugis túrista és helyi erő, akik nem mennek el úgy az utcán egymás mellett, hogy ne köszönnének és váltanának néhány szót egymással. Ezt volt alkalmunk megfigyelni az egyik csatorna melletti teraszon üldögélve, kávét szürcsölve, hűsítőt kortyolgatva.
És micsoda kis paloták voltak körülöttünk, micsoda szinek... Áááááááá, öt kilót híztam a boldogságtól. (Firenzében is voltak ilyen pillanatok.)
Érdekesek a véletlenek. Azon tanakodtunk, vajon merre keressük a Ghettót. És akkor kértem a pincér fiútól egy kártyát az étterem elérhetőségével és a kártya másik oldalán egy kis térkép volt feltüntetve, ott volt az is, ahol ültünk és a Ghetto is, amerre menni akartunk. Alig 5 percnyire tőlünk. (Könyv, térkép csak Firenzéről volt nálunk.)
A Ghetto, az egy más világ. Fekete ruhás, fekete kalapos, pajeszos férfiak mászkáltak körülöttünk, kóser ételek, italok, sütik, élelmiszerboltok, éttermek. Mintha nem is Velencében lettünk volna, olyan zárt világnak tűnt. Amikor kiléptünk ennek a negyednek a kapuján (tényleg mintha egy kapu lett volna, bár lehet, hogy csak én képzelem, hogy ennyire zárt a negyed) két mellényes, pajeszos fiatalt láttunk egy asztal mellett ülni és vidáman beszélgetni. Olyan festői volt a látvány, ahogy a nap keresztülsütött a hajukon, hogy jó lett volna lefotózni őket.
Volt még időnk vacsora előtt, ezért elhatároztuk, hogy teszünk még egy nagy kört vaporettóval. Elhajóztunk hát a Piazzale Romára, majd ott felszálltunk egy olyan vaporettóra, ami kívülről kerüli meg Velencét, vagyis megint a Giudecca felé ment, de a túlpartot is érintve. Útközben szörnyülködve láttunk több hatalmas tengerjáró hajót, néhányat a kikötőben, kettőt közvetlenül a San Giorgio Maggiore és a San Marco között lavírozva. Állítólag ezek a nagy monstrumok okozzák a város problémáinak nagy részét. A Szent Márk tér épületei, a S. Giorgio apró, törékeny kis játékszernek tűntek a sokemeletes hajók mellett.
![]() |
| Szívem megszakad |
A San Marcón vaporettót váltottunk és a Canal Grandén fejeztük be a velencei kiruccanásunkat. Sikerült úgy időzíteni, hogy a nap éppen lemenőben volt, amikor a vaporetto orrában üldögélve búcsúztunk a várostól.























































