szombat-vasárnap
Cote d'Azur
hazaút
Hát eljött a hazaindulás napja is.
Nagyon (nagyon!) korán keltünk, még sötét volt és hideg. Eszeveszetten takarítottunk, még cseppmentesítettünk is, befejeztük a cuccok lehordását, hogy azt közös erővel berakjuk a buszba és az utánfutóba. Én a magam részéről a gáztűzhelyről próbáltam eltüntetni a kifutott és odaragadt kajamaradékot.
Volt egy kis riadalom is, Márti összefutott egy skorpióval a szobájában. Szegény állatot Peti hatástalanította, majd többen lefotózták az immár lapos skorpiót emlékbe.
Már majdnem kész voltunk, amikor megérkeztek a háziak. Mindent rendben találtak (jóhogy!), aztán elbúcsúztunk tőlük és útra keltünk.
Cannes volt az első megállóhelyünk a francia Riviérán. A parti korzón szálltunk ki a kocsiból, Morten elment parkolót keresni.
Én már voltam egyszer Cannes-ban a Böskéékkel 2003-ban. Akkor nagyon kellemes emlék maradt meg róla, kora reggel volt, egy márciusi hétvége, provence-i népviseletes csoport gyülekezett egy kis téren. Most nyári időjárás volt, nagy volt a zűrzavar, és a korzó alatti partszakaszon sütkéreztek az emberek a homokban. Ez egy más világ volt, mint a provence-i, ment a rongyrázás ezerrel, nem tetszett. Megkerestem a filmfesztivál helyszínét, a fesztiválpalotát, és a híres emberek kéznyomatainak fotózásával múlattam az időt. Nem bántam, hogy egy félóra múlva továbbálltunk Monaco felé.
Monacóban nem találtunk parkolót, ezért körbe-körbe autóztuk a várost többször. Kb. a harmadik körnél Morten úgy döntött, hogy nincs időnk tovább körözni, induljunk tovább. Eldönteni könnyebb volt, mint megvalósítani, mert ezután azért köröztünk tovább, mert nem találtuk az Olaszország irányába kivezető utat. A megoldás az lett, hogy az ellentétes irányban, Nizza felé indultunk el, sőt, egészen vissza kellett Nizzáig autózni ahhoz, hogy az autópályát elérjük. Vicces volt (Mortennek nem annyira), de sok idő elment vele.
Monacóról egyébként továbbra is azt tartom, hogy egy gyöngyszem. Sok-sok csinos palotával van tele, parkokkal, nagyon kellemes. Teljesen más hangulata van, mint Cannes-nak, legalábbis így kocsiból nézve. Sajnálom, hogy nem tudtunk kiszállni, bár így lehet, hogy többet láttunk, mint gyalog, mert az ismétlés is biztosítva volt többszörösen.
Nizzából az autópályán jövet pont Monaco fölött álltunk meg egy autós pihenőben, ahol nekem azonnal dejavu érzésem lett. Hát persze, hisz 2003-ban is pont itt álltunk meg hazafelé menet.
Este 9 körülre ígértük magunkat a már ismerős olasz szálláshelyen. Itt még volt egy vicces esemény, ugyanis Verona környékén elvétettük az utat és a GPS innentől úttalan földutakon, tanyákon, zöldség és gyümölcsültetvényeken keresztül vezetett minket, hogy a végén már megfájdult a hasunk a rengeteg röhögéstől. Mintha nem is Európában jártunk volna, olyan elveszettnek éreztük magunkat, ami persze további nevetésre ingerelte fáradt hasizmainkat.
Azért majdnem pontosan mégis megérkeztünk a továbbra-sem-tudom-milyen-nevű városka kis panziójába (Hotel Tolin, Ronco all'Adige). Megkaptuk a korábbi szobáinkat, ágyainkat, indultunk vacsorázni, mert a panziónak étterme is van, nem is kicsi, mint kiderült. De kiderült az is, hogy rendezvény van, esküvő, bár ifjú párt nem láttunk, de a vendégsereg jó nagy volt. Ajjaj, akkor most hol együnk. Semmi gáz, az olasz család, akik a panziót vezetik, gondoskodott rólunk is. Gyorsan megterítettek a svédasztalhoz legközelebb eső asztalnál és közölték, ha fejenként befizetünk 12 eurót, annyit ehetünk, amennyi belénk fér. Úgy is tettünk.
A végén a nagyon szimpatikus családfő (ő volt a főnök) meghívott minket egy üveg pezsgőre. Sosem csalódom az olaszokban, mondtam már?
Utolsó napunk már csak a hazaérésről szólt. Egész nap a kocsiban ültünk, növesztettük a tyúkszemet a fenekünkön, aztán este sajnos véget ért a mi nagyon kellemes, nagyon szép provence-i utazásunk.
Cote d'Azur
hazaút
Hát eljött a hazaindulás napja is.
Nagyon (nagyon!) korán keltünk, még sötét volt és hideg. Eszeveszetten takarítottunk, még cseppmentesítettünk is, befejeztük a cuccok lehordását, hogy azt közös erővel berakjuk a buszba és az utánfutóba. Én a magam részéről a gáztűzhelyről próbáltam eltüntetni a kifutott és odaragadt kajamaradékot.
Volt egy kis riadalom is, Márti összefutott egy skorpióval a szobájában. Szegény állatot Peti hatástalanította, majd többen lefotózták az immár lapos skorpiót emlékbe.
Már majdnem kész voltunk, amikor megérkeztek a háziak. Mindent rendben találtak (jóhogy!), aztán elbúcsúztunk tőlük és útra keltünk.
Cannes volt az első megállóhelyünk a francia Riviérán. A parti korzón szálltunk ki a kocsiból, Morten elment parkolót keresni.
Én már voltam egyszer Cannes-ban a Böskéékkel 2003-ban. Akkor nagyon kellemes emlék maradt meg róla, kora reggel volt, egy márciusi hétvége, provence-i népviseletes csoport gyülekezett egy kis téren. Most nyári időjárás volt, nagy volt a zűrzavar, és a korzó alatti partszakaszon sütkéreztek az emberek a homokban. Ez egy más világ volt, mint a provence-i, ment a rongyrázás ezerrel, nem tetszett. Megkerestem a filmfesztivál helyszínét, a fesztiválpalotát, és a híres emberek kéznyomatainak fotózásával múlattam az időt. Nem bántam, hogy egy félóra múlva továbbálltunk Monaco felé.
Monacóról egyébként továbbra is azt tartom, hogy egy gyöngyszem. Sok-sok csinos palotával van tele, parkokkal, nagyon kellemes. Teljesen más hangulata van, mint Cannes-nak, legalábbis így kocsiból nézve. Sajnálom, hogy nem tudtunk kiszállni, bár így lehet, hogy többet láttunk, mint gyalog, mert az ismétlés is biztosítva volt többszörösen.
Nizzából az autópályán jövet pont Monaco fölött álltunk meg egy autós pihenőben, ahol nekem azonnal dejavu érzésem lett. Hát persze, hisz 2003-ban is pont itt álltunk meg hazafelé menet.
Este 9 körülre ígértük magunkat a már ismerős olasz szálláshelyen. Itt még volt egy vicces esemény, ugyanis Verona környékén elvétettük az utat és a GPS innentől úttalan földutakon, tanyákon, zöldség és gyümölcsültetvényeken keresztül vezetett minket, hogy a végén már megfájdult a hasunk a rengeteg röhögéstől. Mintha nem is Európában jártunk volna, olyan elveszettnek éreztük magunkat, ami persze további nevetésre ingerelte fáradt hasizmainkat.
A végén a nagyon szimpatikus családfő (ő volt a főnök) meghívott minket egy üveg pezsgőre. Sosem csalódom az olaszokban, mondtam már?
Utolsó napunk már csak a hazaérésről szólt. Egész nap a kocsiban ültünk, növesztettük a tyúkszemet a fenekünkön, aztán este sajnos véget ért a mi nagyon kellemes, nagyon szép provence-i utazásunk.
