Prága 1.

Megérkeztünk Prágából, ebből a nagyon-nagyon szép, klassz, kedves, intelligens városból. De tényleg!
Csak heten voltunk, mert Edit végül nem jött, de így is elég jó volt a csapat. Viszonylag kint laktunk egy átlagos szállóban, onnan kb. 20 perc villamosozás volt a Károly-híd, ami köré koncentrálódik a rengeteg látnivaló. (Végig lógtunk a villamoson, kicsit szégyenkeztünk is emiatt a Zsuzsával.)
A városban iszonyat nagy tömeg volt már pénteken is. A Károly-híd egyenesen katasztrófa, szerintem maximum hajnalban nincs rajta tömeg.
Hamar sötétedett, ezért első nap délután már alig fotóztunk valamit a Károly-hídon és az Óváros téren. Csak ámultunk, ez a város tele van szecessziós épületekkel. Egyfolytában olyan érzésem volt, mintha valahol nyugaton járnék. Graz sokszor eszembe jutott.

Első este egy nagyon érdekes sörözőben voltunk. Teljesen automatizálva volt a sörivás. Az asztal közepén volt egy érintőképernyős monitor és 4 sörcsapoló. Ha inni akartál, akkor kiszolgáltad magadat, a fogyasztás centiliteres pontossággal megjelent a monitoron. Lehetett külön-külön és együtt is nyilvántartani a fogyasztást. Mi a személyenkéntit választottuk. Közben a falon megjelent, hogy a teremben hányas asztalnál hanyadik korsó sörnél tartanak. Időnként az is megjelent, hogy az üzletláncba tartozó egyéb sörözőkben hogy áll a sörfogyasztás, majd ugyanez összesítettben. Nagyon tetszett az egész.

Prágában (Csehországban) a sör olcsóbb vagy kb. olyan áron van, mint az üdítők, illetve az ásványvíz. Sörözés után átmentünk egy pizzázóba és majd hanyatt estem, mert egy fél liter ásványvizet 70 koronáért hoztak (=840 ft). Sürgősen elhatároztam, hogy több ásványvizet nem iszom.

Ja, azt el is felejtettem említeni, hogy egy ló picit meglökdöste a vállamat az Óváros téren, amikor egy oldsmobilt fotóztam éppen (ilyenekkel tele van a város). Nem történt semmi baj, csak nem vettem észre, hogy jön egy konflis mögöttem és az egyik ló nem tudott kikerülni teljesen. De aztán gyorsan arrébb húzódtam és utána kezdtem csak el gondolkodni az eseten.


A szombatunk (egyetlen teljes napunk Prágában) nagyon jól alakult. Reggel kicsit párás idő volt, majd kisütött a nap. Mivel javaslatomra nem a megszokott :) 17-es, hanem a 24-es villamossal mentünk be a városba, ezért megint áthaladtunk az Óváros téren, hogy elérjük a Károly-hidat, ugyanis ezen a napon a "budai" oldalt akartuk bevenni. Mi egyáltalán nem bántuk ezt a kis kitérőt, legalább mégegyszer láttuk az óratornyot és környékét. Akkor még nem érzékeltük, hogy Prága milyen kicsi, legalábbis a centruma, ahol a sok látnivaló van. (Kicsit Rómás fílingem lett emiatt.)

Megint átverekedtük magunkat a Károly-hídon, aztán felsétáltunk a Szent Vitus székesegyházhoz. Eszméletlen nagy! És gyönyörű a környezete, de egész Prága az. Az Aranyművesek utcájába (vagymi) nem tudtunk bemenni, mert fizetős és úgy éreztük, hogy nem éri meg, meg már úgyis láttuk régen. A tömeg már-már az agyunkra ment, de ekkor Morten továbbkalauzolt minket az Eiffel-torony felé. :) Ez a Petrin hegyen van és ugyanolyan szép vasszerkezetes építmény, mint a nagytestvére Párizsban, csak sokkal kisebb.

Prágában sokkal előrébb tart az ősz, mint nálunk, a fák rozsdaszínben, sárgában pompáznak. Hát ilyen fák között sétáltunk át a Petrin hegyre és itt már nem volt tömeg. Panoráma viszont volt! És Prágában sokkal kevesebb a bóvliárus, és mindenki beszél angolul, nem is akárhogy. Nem is hiszem el, hogy ez is egy volt szocialista ország.
A mini Eiffel-toronyba nem csak gyalog, de lifttel is fel lehet menni. Mi ehelyett a kolbászevést választottuk. Maga a hely gyönyörű, különböző díszkertek, parkok találhatók itt, aminek most mi csak a töredékét láttuk. Elidultunk lefelé a sikló melletti sétaúton (másfelé is lehet, de ez a legszebb),  szépen elrendezett, parkosított gyümölcskerteken haladtunk keresztül. Ez volt a királyi gyümölcsös annakidején, legalábbis mintha valaki ezt említette volna.

Majd folytatom.

Provence, 2011 - epilógus

Ha Provence-ra gondolok, először mindig a friss szőlőleveleken átsütő, már-már narancssárga napfény jut eszembe a Chateau la Canorgue birtokon (Bor, mámor, Provence), az árnyas platánfák alatt megbújó zömök épület, a rengeteg zöld növény, amit útközben láttunk egyik városból a másikba tartván. Eszembe jutnak a pasztellszínű házak és az egységes világoskékre festett erős spaletták, amelyeken nem csak a napsugár, de az erős misztrál sem tud áthatolni.
Azonnal bevillan Rousillon vöröses narancssárga városa, a kis kávézók és a francia pincérnő, aki közölte: Sárközy "bad", miközben vigyorogva csóválta a fejét. Látom magam előtt magasodni Villeneuve csendes városa mellett a Fort Saint André kettős bástyáját és gondolatban ellenőrzöm, hogy továbbra is szemmel lehet-e tartani az avignoni Pápák palotáját az erőd falairól.
Izgulok, hogy este ott legyen még a szemétben Momóék véletlenül kihajított elemózsiás cucca a katalán nyelvkönyvvel és érzem a megkönnyebbülést, amikor kiderült, hogy a könyv nem is volt a szatyorban.
Kicsit meginognak a térdeim, mert azt hiszem, hogy az arles-i aréna lelátójának legtetején mászkálok és csapkodom a nemlétező szúnyogokat a karomon, mert a gondolataim a messzi Camargue Nemzeti Parkban csaponganak már a flamingók és fehér lovak között a tűző napon - itthon meg már fűtünk.
Emlékeztetem magamat, hogy kérjem a skorpió fotóját, amely Mártinak kívánt jó reggelt utolsó reggel a szálláshelyünkön.
Köröznek az emlékek az agyamban, ahogy mi köröztünk Monacóban és néztük meg ötször is a Casino épületét és a sok szép palotát - de csak a kocsi ablakán keresztül, mert nem találtunk parkolóhelyet. És újra rám jön a nevetőgörcs, mert aznap Verona és a szálláshelyünk között sem a legrövidebb utat választottuk.
... és félálomban a Marseille alatti hosszú-hosszú alagútban hajtok egyre mélyebbre és mélyebbre.
De jó volt.

Provence, 2011. szeptember 24-25.

szombat-vasárnap

Cote d'Azur
hazaút

Hát eljött a hazaindulás napja is.
Nagyon (nagyon!) korán keltünk, még sötét volt és hideg. Eszeveszetten takarítottunk, még cseppmentesítettünk is, befejeztük a cuccok lehordását, hogy azt közös erővel berakjuk a buszba és az utánfutóba. Én a magam részéről a gáztűzhelyről próbáltam eltüntetni a kifutott és odaragadt kajamaradékot.
Volt egy kis riadalom is, Márti összefutott egy skorpióval a szobájában. Szegény állatot Peti hatástalanította, majd többen lefotózták az immár lapos skorpiót emlékbe.
Már majdnem kész voltunk, amikor megérkeztek a háziak. Mindent rendben találtak (jóhogy!), aztán elbúcsúztunk tőlük és útra keltünk.

Cannes volt az első megállóhelyünk a francia Riviérán. A parti korzón szálltunk ki a kocsiból, Morten elment parkolót keresni.
Én már voltam egyszer Cannes-ban a Böskéékkel 2003-ban. Akkor nagyon kellemes emlék maradt meg róla, kora reggel volt, egy márciusi hétvége, provence-i népviseletes csoport gyülekezett egy kis téren. Most nyári időjárás volt, nagy volt a zűrzavar, és a korzó alatti partszakaszon sütkéreztek az emberek a homokban. Ez egy más világ volt, mint a provence-i, ment a rongyrázás ezerrel, nem tetszett. Megkerestem a filmfesztivál helyszínét, a fesztiválpalotát, és a híres emberek kéznyomatainak fotózásával múlattam az időt. Nem bántam, hogy egy félóra múlva továbbálltunk Monaco felé.

Monacóban nem találtunk parkolót, ezért körbe-körbe autóztuk a várost többször. Kb. a harmadik körnél Morten úgy döntött, hogy nincs időnk tovább körözni, induljunk tovább. Eldönteni könnyebb volt, mint megvalósítani, mert ezután azért köröztünk tovább, mert nem találtuk az Olaszország irányába kivezető utat. A megoldás az lett, hogy az ellentétes irányban, Nizza felé indultunk el, sőt, egészen vissza kellett Nizzáig autózni ahhoz, hogy az autópályát elérjük. Vicces volt (Mortennek nem annyira), de sok idő elment vele.
Monacóról egyébként továbbra is azt tartom, hogy egy gyöngyszem. Sok-sok csinos palotával van tele, parkokkal, nagyon kellemes. Teljesen más hangulata van, mint Cannes-nak, legalábbis így kocsiból nézve. Sajnálom, hogy nem tudtunk kiszállni, bár így lehet, hogy többet láttunk, mint gyalog, mert az ismétlés is biztosítva volt többszörösen.
Nizzából az autópályán jövet pont Monaco fölött álltunk meg egy autós pihenőben, ahol nekem azonnal dejavu érzésem lett. Hát persze, hisz 2003-ban is pont itt álltunk meg hazafelé menet.
Este 9 körülre ígértük magunkat a már ismerős olasz szálláshelyen. Itt még volt egy vicces esemény, ugyanis Verona környékén elvétettük az utat és a GPS innentől úttalan földutakon, tanyákon, zöldség és gyümölcsültetvényeken keresztül vezetett minket, hogy a végén már megfájdult a hasunk a rengeteg röhögéstől. Mintha nem is Európában jártunk volna, olyan elveszettnek éreztük magunkat, ami persze további nevetésre ingerelte fáradt hasizmainkat.

Azért majdnem pontosan mégis megérkeztünk a továbbra-sem-tudom-milyen-nevű városka kis panziójába (Hotel Tolin, Ronco all'Adige). Megkaptuk a korábbi szobáinkat, ágyainkat, indultunk vacsorázni, mert a panziónak étterme is van, nem is kicsi, mint kiderült. De kiderült az is, hogy rendezvény van, esküvő, bár ifjú párt nem láttunk, de a vendégsereg jó nagy volt. Ajjaj, akkor most hol együnk. Semmi gáz, az olasz család, akik a panziót vezetik, gondoskodott rólunk is. Gyorsan megterítettek a svédasztalhoz legközelebb eső asztalnál és közölték, ha fejenként befizetünk 12 eurót, annyit ehetünk, amennyi belénk fér. Úgy is tettünk.
A végén a nagyon szimpatikus családfő (ő volt a főnök) meghívott minket egy üveg pezsgőre. Sosem csalódom az olaszokban, mondtam már?
Utolsó napunk már csak a hazaérésről szólt. Egész nap a kocsiban ültünk, növesztettük a tyúkszemet a fenekünkön, aztán este sajnos véget ért a mi nagyon kellemes, nagyon szép provence-i utazásunk.

Provence, 2011. szeptember 23.

Ez a kép még előző este készült Juice-ról a szállásunkkal szemközti szántóföldön.

péntek

Arles
Camargue Nemzeti Park

Arles-tól Morten már előre tartott. Ebbe a városba elég nehéz
1. bejutni,
2. parkolót találni,
3. kijutni belőle.

Amikor nagy nehezen találtunk végre egy parkolót, Kata elrohant netkávézót keresni, hogy felvegye az óráit. Nekünk egy óránk volt, hogy kissé ismerkedjünk Arles-lal. Én elég hamar leváltam a társaságról, mert be akartam menni az arénába, ami nem más, mint egy gyönyörű colosseum a római időkből. Manapság bikaviadalokat rendeznek itt. Emiatt az aréna közepén felépítettek egy jó meredek vasszerkezetes nézőteret. A felső sorokba ne másszon fel az, akinek tériszonya van. Nagyon érdekes volt bejárni alul-felül az arénát. Az ovális aréna egyik végénél van egy torony, oda is fel lehetett mászni. Kifelé panoráma a városra, befelé jó rálátás a küzdőtérre.


Az aréna körbejárásával el is ment az egy óra. Ezután egy félórás ide-oda furikázás kezdődött, mert sehol nem bírtunk kimenni az óvárosból. Mindig lenyűgöz a franciák segítőkészsége, nekem ne mondja senki, hogy utálatos népség, mert nem az.

Arlestól nem messze van a Camargue Nemzeti Park. A továbbiakban itt csavarogtunk a tűző napon, a milliónyi szúnyog között, miközben flamingók százait fényképeztük a kis összefüggő tórendszerben. Amikor leültünk a büfében enni, egyszercsak egy vidra cammogott át az asztalok között. Volt olyan is, hogy párosával bukkantak fel és egyáltalán nem féltek a látogatóktól. Állítólag ennél sokkal több állat figyelhető meg általában, szerintem most rossz időpontban jöttünk és nagyon meleg is volt, ilyenkor nem mutatkoznak az állatok. Néhány madár ketrecben volt, ezeket persze meg lehetett nézni, de a többi állat természetes közegében él itt a Camargue Nemzeti Parkban. Mi a felét jártuk körbe, ezt jól lehetett követni, mert kis számozott állomások vannak és sok helyen van kirakva térkép. Aki egy kicsit továbbment, az látott hófehér lovakat és bikákat is, amelyek az arles-i bikaviadalokra nevelődnek itt. Mi csak a bejárattal szemben, az út másik oldalán láttunk néhány szép fehér lovat és útközben a kocsiból.
Ez volt utolsó provence-i napunk. Holnap hajnalban kelünk, hogy időben kész legyünk a takarítással (ragyogóra kiganézva kell átadni a házat, ezt nem nagyon értem), és időben el tudjunk indulni a Cote d'Azur érintésével az olasz szállásunk felé.

Provence, 2011. szeptember 22.

csütörtök

Gordes
Roussillon
Chateau_la_Canorgue

Gordes hihetetlenül gyönyörű fekvése ellenére nem olyan régen került a figyelem középpontjába, amikor pár évvel ezelőtt Riddley Scott itt forgatta a "Bor, mámor, Provence" c. filmjének bizonyos jeleneteit. A városka házai egy hegytetőről zúdulnak szabályosan alá, hangulatos utcák, kis kávézók, jó magas árak. És persze pasztellszinek mindenütt.

A főtéren a filmből ismert kávézó enyhe extázist váltott ki a filmértő-rajongó Petiből. Nem akartunk úgy elmenni innen, hogy ne ott igyunk meg egy kávét, ahol Russel Crowe a filmben, de a 8 euro még minket is visszatántorított. Végül a szemközti nagyon hangulatos, nagyon francia kávézóban telepedtünk le és fogyasztottunk teljesen normál áron. Akkor már körbefotóztuk a város legfrekventáltabb helyeit.
Mostanra teljesen visszatért a nyár Provence-ba, térdnadrágban, ujjatlan pólóban lehet járkálni és a reggeli csípősség után a hőmérséklet igen hamar elszalad a 30 fok felé.

Gordes után az okkerváros, Roussillon következett. Ennek a városnak is nagyon szép a fekvése és a halvány pasztellszineket itt jóval erősebb árnyalatok váltják fel. Az egész város a narancssárgás vörös ezer árnyalatában játszik. Ennek oka az okker-vasoxidtartalmú talaj.
Ez a szín a mélykék éggel, a vadszőlő élénkzöld leveleivel csak úgy vibrál a déli napsütésben.
A város melletti erdőben van az okkerkanyon, ami egy félóra alatt végigjárható ösvény a különböző vöröses árnyalatú természetalkotta alakzatok között. Szineiben nagyon hasonlít a mi Vértes hegységbeli Gántunkhoz.
A séta végén életem eddigi egyik legfinomabb fagyiját ettem, levendulafagyit. Mily meglepő!
(2 euro / gombóc, de a gombóc hatalmas)

Ezután következett a soronkívüli program, a Chateau la Canorgue felkeresése. Amellett, hogy a "Bor, mámor, Provence"-ból én is emlékeztem, milyen hangulatos kastély és környezet van itt, szóval emellett ez egy híres provence-i borászat is. Behajtottunk a birtokra és ujjongva fedeztük fel a filmből ismerős helyeket. A kastély egy kő mellvéddel van elválasztva a birtok látogatható részeitől, ahol a borászat árudája van. Van egy nagy szőlő (picit elhanyagolva), közte és a kastély között egy kis igazi francia kert, apró tó, utána jön egyemeletnyi magasságban a mellvéd, mögötte hatalmas platánfák és a kastély maga. Körülötte táblák, hogy magánterület, azaz oda már látogató ne lépjen be. Pedig hű, de bementünk volna oda is.
Petiék vettek 3 flaska bort, aztán elindultunk hazafelé.
Vacsora után pedig, mintegy záróakkordként, megnéztük a "Bor, mámor, Provence" c. filmet.

Provence, 2011. szeptember 21.

szerda

Pont du Gard
Abbaye de Saint Roman
Tarascon

Ma már reggel látszott, hogy nagyon szép idő lesz. Elindultunk Avignon felé, mert az uticélunk a római kori aquaduct, a Pont du Gard volt. Örültem, mert tegnap elfelejtettem Avignonban lefotózni a városfalat.
Noha a Pont du Gard Provence egyik legfontosabb műemléke, az útikönyvem tárgymutatójában mégsem volt benne. Azért meglett, de hosszas keresgélés kellett hozzá.

Útközben két helyen is láttam, hogy Provence-ban megkezdődött a szüret. Érdekes módon művelik a szőlőt, ez már 2003-ban is feltűnt. Egész alacsonyak a szőlőtőkék és vagy egyáltalán nincsenek kordonon, vagy csak alacsony kordonra futtatják a növényt.

Itt is nagy almafaültetvények vannak, mint Olaszországban, de minden valahogy egy kicsit slendriánabb. Olaszországban minden növény haptákban áll. Ez a lazaság egyébként nem csak a mezőgazdaságra jellemző, hanem úgyszólván mindenre. Míg az (észak)olaszokat úgy jellemezném, hogy mindenben, amit csinálnak, van valamiféle elegancia, kezdve a lakáskultúrájukkal egészen a földeken termesztett káposztáig, addig a franciák mindenben egy fokkal hanyagabbak, legalábbis itt Provence-ban. Meglátszott ez a szinte arabos hangulatú városaikon is. Számomra ez meglepő felfedezés, és persze nem biztos, hogy mindenhol így van, de nekem egyelőre ez a benyomásom.

A franciák egyébként nagyon kedves népség.

Közben megérkeztünk a Pont du Gardhoz. Kis sétával lehet a hidat a parkolóból megközelíteni. Először csak a híd két felső szintje látszik, később tűnik elő a legalsó, harmadik szint is. A környezet nagyon szép, a híd alatt egy sötétzöld folyó kanyarog. A folyó most elég keskeny volt, de szokott nagyobb is lenni, ez látszott a sziklás ártér nagyságából. Mi is lementünk a sziklákra, és megint elfelejtettem belegázolni a vízbe nem is tudom, miért, pedig jólesett volna.

A túristaközpontban ebédeltünk. Az ember megveszi a dobozos kaját, odamegy az egyik mikróhoz és megmelegíti. Én tikka masalás csirkét ettem. Azt hinné az ember, hogy ez így nagyon olcsó, de nem, hanem inkább jó drága volt salátával, ásványvízzel, édességgel, bár nem is volt kevés.

Ezután megint kirándultunk, ezúttal az Abbaye de Saint Roman-hoz. Ez egy hegytetőn álló, sziklába vájt, több, mint ezer éves kolostorrom, a világ egyik leghíresebb barlangkolostora. A legérdekesebbek a szikla tetejébe vájt emberalakú mélyedések, ide temették a halottaikat.

Megint buta voltam, nem fotóztam le az ismertetőt, amit kaptunk. Ezért csak nagyjából emlékszem, hogy mi is volt azzal a trónussal, amit lent az egyik barlanghelyiségben láttunk. Valami olyasmi, hogy ha valaki beleül, azzal valami történni fog, vagy mittomén. Morten bevallotta, hogy tavaly beleült (na, látszik is), Peti meg most (az is meglátszott rögtön).

Hazafelé menet még negyed órára megálltunk Tarasconban a várnál egy hirtelen ötlettől vezérelve.

 Abbaye de Saint Roman:

ókeresztény(?) temető

Sziklakolostor-belső Terézzel

Márti

no comment :)