Horvátország 2017, 3-10 nap - Zatoglavi csendes napjaink/2

A part

Mint már említettem, a szállásunk közvetlenül a parton volt. Nincs annál jobb, mint ki-be járni a part és az apartman között tetszés szerint és nem külön programpont a strandra menés.

A partot végig kis beton stégek tarkították, minden házhoz külön hely tartozott. Előttünk is volt saját pici stég egy rozoga nyugággyal, de Biljana megnyugtatott, hogy nyugodtan használhatjuk a szomszédjuk (egy Herbert nevű osztrák fickó) nyugágyait a szomszéd stégen. Ante pedig, egy helybéli, akiről még lesz szó, szintén biztosított róla, hogy használjuk csak nyugodtan az ő nyugágyait is ugyanazon a stégen, amin Herberttel osztozott. Mivel Ante a családjával gyakran lent volt a parton, az ő felajánlását nem mindig akartuk kihasználni. Biljana egy szem rozzant nyugágya állandóan összecsuklott, szerinte a vendégek tették tönkre, hm. Ezt még az elején mondta, kicsit fel is húztuk rajta magunkat. De aztán minden megbocsáttatott. :)
A mi picike stégünkhöz volt kikötve az a kis kétlapátos csónak, amivel annak idején az építőanyagot szállították. Én elég sokszor kerülgettem a csónakot, szívesen mentem volna vele egy kört. Elneveztem Buci Bigyónak Durrell után. A szállás leírásánál említik a csónakot, mint ami szabadon használható. Hát, ez azért nem így volt, állítólag engedély nélkül nem lehet még ilyen csónakban sem kifutni a vízre. Nem tudom, hogy ez valóban így volt-e, mindenesetre Buci Bigyó maradt a helyén továbbra is. (Nem ez volt az egyetlen dolog, ami nem stimmelt az ígérthez képest, például nem volt WIFI sem.)

Minden nap más látvánnyal örvendeztetett meg bennünket a naplemente.
Balra Buci Bigyó ringatózik a vizen, jobbra a szomszéd stég, ahol
időnk nagy részét töltöttük.

A part a stég felől, majdnem szemben a mi házunk.

Herbert vityillója

Délidő, árnyékba húzódás

Jóga szakkör minden délután a parton
(kétszer is átmentünk rajtuk)

A környező stégeken és a parton szinte mindig ugyanazok a családok jelentek meg természetszerűleg. Látásból már egy csomó családot ismertünk. Rengeteg volt a gyerek, szülők, nagyszülők, több generáció nyaralt együtt. Egyik nap egy nagymama futkosott a legkisebb unokája után, másnap ugyanez a nagyi a parton tanítgatta két nagyfiú unokáját, hogy kell a halat megpucolni. A belsőségeket és egyéb fölös részeket a vízbe dobálta, amit a sirályok kapdostak ki később. Csodálkoztam, miért nem mernek rárepülni a finom falatokra azonnal, M-nak volt igaza, féltek Ante nagydarab kutyájától, aki ott futkosott kedvenc kődarabjával a szájában. Más kutya fadarabbal játszik, ez a tengerparti kutya ugyanezt egy kővel tette meg. Sokat nevettünk rajta, ahogy a parton hancúrozott a nagy testével, miközben halálra rémítette a levegőben köröző sirályokat, meg néha minket is, akkora vehemenciával ügyködött.

A délceg Antét minden nap többször is láttuk. Kora reggel kint volt már, gyakran kifutott a motorcsónakjával és egy nagy hálós ládával, amit száraz kenyérrel pakolt meg. Ilyet már Klekben is láttunk két évvel ezelőtt. A ládát kint hagyta a tengeren, majd talán egy nap múlva kiment megnézni, hogy sikerült-e valamit fogni.
Egyik délelőtt visszahozta a ládát egy tengeri angolnával. Az összes gyerek odasereglett a fekete színű, hatalmas izomcsomó köré. Szegény angolna, elég csúnya volt, én mégis nagyon sajnáltam. Próbált kitörni a kalitkából, persze hiába. Ott fuldoklott a napon. Ante aztán elvitte, szerintem az lett a vacsora (kb. 15 embernek).

Az égbolt nap közben általában felhőtlen volt. Egyetlen napon viszont érdekes felhők gyülekeztek:

Utolsó naplementénk volt a legszebb:

Horvátország 2017, 3-10 nap - Zatoglavi csendes napjaink/1

Másnap reggel összeültünk. Azon agyaltunk, hogyan tovább. Végül megállapodtunk: maradunk a faluban és élvezzük a tengert, a napsütést, a nyugalmat. A kirándulásokat elhalasztjuk egy másik nyaralásra, hogy ne kelljen az idegtépő szerpentinen többször végigmenni. És attól kezdve így is tettünk. Kajánk volt elég, sok is, semmiben nem szenvedtünk hiányt. A háziakat egyszer kértük meg, hogy hozzanak nekünk tejet és kenyeret, krumplit. 

A ház és a háziak

Az eredeti épület valószínűleg a legrégebbiek közül való a településen. Házigazdáink 38 évvel ezelőtt kezdték építeni. Akkor még csak nyaralónak (befektetésnek?) használták, csak 8 évvel ezelőtt költöztek ide végleg. Azt is megtudtuk, hogy a ház előtti stégnél ringatózó kis lapátos csónakkal hordták ide az építőanyagot. Küzdelmes lehetett. Néha belegondoltam, milyen lehetett a szárazföldi út ide, a semmi közepére, ha egyáltalán akkor már létezett ilyen.

A mi apartmanunk volt a tenger felőli oldalon, a földszinten. Hatalmas vadszőlő lugas volt a ház előtt, alatta asztal, székek, jó hűs árnyék. Az apartman előtt murvaköves sétáló út, majd a tengerpart.

A család lelke Biljana, a feleség, lánya Kristina, aki a tulajdonképpeni szállásadónk volt. A papának nem tudom a nevét. Első napokban Kristina elég morcos képét mutatta, sokszor nem is köszönt, nem tudtuk mire vélni a dolgot. Aztán kivilágosodott az elménk, hogy abszolút ráhagyta az édesanyjára az apartmannal kapcsolatos dolgokat. (Mi köze ennek a köszönéshez...) Kár, hogy nem közölte ezt velünk kerek-perec. Aztán valamikor félidőtől Kristina sokkal kedvesebb lett, még mosolygott is, köszöngetett, integetett, na, ezt meg pláne nem értettük. Utolsó nap megkért, hogy küldjek a képeimből. Lehet, hogy emiatt szedte össze magát? Ki tudja?

Mindenesetre Biljana, mint egy kotlóstyúk, úgy ajnározott bennünket. Nem tudott úgy elmenni mellettünk, hogy ne lett volna valami mondanivalója, sorra hozták nekünk a férjével a kis ajándékokat, gyümölcsöt, édességet, kifliket. Nagyon segítőkészek voltak végig. Ők az épület hátsó részében és az emeleten laktak Kristinával. A pontos beosztást nem ismerem, nem voltunk az ő lakrészükben.

Biljana iszonyat sokat dolgozik, többször bemegy naponta Rogoznicába a kis kocsijával. Nem egyszer voltunk tanúi, hogy estefelé már alig bírta a lábát húzni, ahogy ment a lakásuk felé.

A környék

Szinte minden nap jártunk egyet a környéken. Sajnos Zatoglav is fejlődik, rengeteg új épületet láttunk. Voltak köztük egészen csilivili apartmanházak, feszített víztükrű medencével a teraszon. Ez nyilván a nyugalom rovására megy majd. Egyelőre egyáltalán nincs semmilyen üzlet, sem vendéglátóipari létesítmény a településen. Mindössze egyetlen lakókocsit találtunk a parton, amely ezt-azt (jégkrémet, kávét, üdítőt, asszem egyfajta kaját) árult félgőzzel. És minden reggel megjelent egy kisteherautó, ami friss pékárut hozott. Ennyi, azt mondom, hálisten. De ez nyilván nem lesz mindig így.

Utcanevek nincsenek, csak helyrajzi számok teljes összevisszaságban. Az utcák elég kuszák, nincs összefüggő utcahálózat sem, elindulsz valamerre, aztán egyszercsak vége van az utcának, mehetsz vissza új utat keresni, ha konkrét célod van

Imádtam a mediterrán növényeket a házak körül, az utcákon, a kiskertekben. A hegyoldal, mint mindenhol ezen a környéken, csupa kő, sok helyen, még  a hegyoldalban is, teraszokat raktak ki kőből, máshol végeláthatatlan kőkerítések húzódnak a hegyeken keresztül. Ilyet először a Kornati szigetvilágban láttam, úgy látszik, a szárazföldön is fellelhetők, csak eddig nem vettem észre őket. A hegyoldal jellemző fái az olajfa és a pinea.

Teraszosan művelik a csöpp kerteket.

Ez a hegyoldal a falu fölött

Kút

Házikó még régről (gondolom)

Horvátország 2017, 2. nap - Rogoznica

Első reggel. A hátunk mögött kelt fel a nap.
A kép hálóingben készült. :)
Szemben az öböl túloldalán van Rogoznica.

Mivel előző nap elmaradt a szokásos első napi éttermes vacsoránk (Zatoglavban nincs étterem), úgy határoztunk, másnap bemegyünk Rogoznicába kicsit körülnézni, ezt-azt vásárolni (víz, ajvár, Mortadella, gumimatrac, ez utóbbi nekem, mert otthon túl későn kapcsoltam, hogy szükségem lenne rá) és enni egy jót valahol. Mindannyian úgy gondoltuk, hogy a mi kis szerpentinünk lehet, hogy csak amiatt tűnt túl szörnyűnek, mert mindenki fáradt volt a hosszú úttól az érkezési napon. Viszonylag rendben kiértünk a főútra (kifelé a hegyoldali részén kell menni a szerpentinnek), Rogoznicába beérni percek kérdése volt. Dél volt, tűzött a nap ezerrel. 

A Siesta étterem

Kinéztük a Siesta nevű éttermet, kellemes, hűs, árnyékos asztalokkal. A hófehér ingű, humoros pincér néhány szavas magyar tudását villogtatta. B még napok múlva is a pizzájukat emlegette, annyira ízlett neki. Mi M-val egy szokásos kétszemélyes húsos tálat kértünk iszonyat sok hússal. Ezúttal meghazudtoltam önmagamat és mind egy szálig belapátoltam a hatalmas adagot, nagyon jólesett. 

Előző este B fedezte fel egy prospektuson, hogy őneki ismerős a Zmajevo oko (Sárkány szeme tó). Itt sziklaugró versenyeket szoktak rendezni (nem biztos, hogy ez a hivatalos elnevezése), azt közvetítette valamelyik sportcsatorna. Érdekes, hogy sosem hallottam róla és az airbnb-s oldalon sem emlegetik, pedig nagyszerű látványosság. El nem hinné az ember, hogy egy félszigeten található, a tenger tőszomszédságában. Néhány perc csak az étteremtől. 

"A Gradina-félszigeten található a tengervízzel teli Zmajevo oko (Sárkány szeme) tó. Nevét onnan kapta, hogy bizonyos helyekről nézve egy ébredő sárkány szeméhez hasonlít. A tó 150 méter hosszú és 70 méter széles. Területe 5300 négyzetméter, mélysége 15 méter. A tengervíz a porózus mészkősziklákon és repedéseken át jut a tóba. A tó egy valóságos bioreaktor, melyben intenzív biokémiai folyamatok játszódnak. Különösen gazdag növény- és állatvilág jellemzi. Egyedülállóan különleges a tó környezete is, melynek vastag alsó rétegei hidrogén-szulfidból állnak. Különösen felkelti a szakemberek érdeklődését a tó meromiktikus és anoxikus (oxigénhiányos) jellege. Ez azt jelenti, hogy a víz keveredése csak a teljes víztest egy részére korlátozódik, a mélyebb részeken pedig emiatt oxigénhiányos víz alakul ki."

Mi is ott bámészkodtunk egy darabig más emberekkel együtt, ahogy több fiatal a szikláról ugrált a sötétlő vízbe. A tó fölött van egy magaslat, elindultunk felfelé, de aztán visszafordultunk. Nem is annyira a felfelé séta miatt, hiszen nem kellett volna sokat menni. Hanem úgy láttuk, hogy onnan nem lehet rálátni a tóra, akkor meg minek felmászni. Később néhány fiatalt lestünk, akik közvetlenül a tavat körülvevő bozótos sziklákon ugrabugráltak felfelé, onnan biztos volt rálátás, bár ők meg inkább új ugrálóhelyet kerestek szerintem, vagy ki tudja, lehet, hogy csak bátorságpróba volt.

Rogoznicának hatalmas yachtkikötője is van. 

Ezután kerestünk egy boltot a parton, mint kiderült, nem volt túl nagy a választék, de akkor még nem sejtettük, hogy ez lesz sokáig az utolsó bevásárlásunk. Nem ártott volna megállni a visszaúton felfedezett Tommy szupermarket előtt.

Nagy sóhajjal indultunk neki a szerpentinnek megint Zatoglav felé, ezúttal felvezetés nélkül. Most a szakadék felőli oldalon kellett haladnunk. 

Nem vesztegetem a szót, ez a hazaút mindannyiunkat nagyon megviselt. Kétszer is ki kellett térnünk, manőverezni, idegelni. Amikor hazaértünk, csak leültünk a lugasban és szentségeltünk. Legjobban persze B-t viselte meg az út, bár szerinte én is rémes képet vágtam, amikor végre letettük a fenekünket a lugasban.

A * fölötti házikó volt a mienk.
Ezt Rogoznicából fényképeztem.

Horvátország 2017, 1. nap - Utazás a múltba

Idén úgy alakult, hogy augusztus végére tűztük ki horvátországi nyaralásunkat. Szállást nem akartunk foglalni előre, mert úgyis lesz (volt is), csak a helyszínt lőttük be nagyjából: Zadartól délre, de legfeljebb Splitig, ez volt B kívánsága, eddig vállalta a vezetést. Úgy gondoltuk, ha lesz időnk, azért nézelődünk szállás-ügyben a neten, ha valami megtetszik, akkor azt lefoglaljuk. Így is történt végül, a választás egy olyan apartmanra esett, ami közvetlenül a tengerparton található, ennek nem lehetett ellenállni. Az előre foglalás olyan szempontból is megnyugtató volt, hogy tudtuk, megvan a szállás, ez a feladat is kilőve, nem kell érkezéskor fáradtan keresgélni.

A híradások már hetek óta a horvátországi tüzekről szóltak, indulás előtti napon pedig kifejezetten az autópályához közeli területeket emlegették Benkovacnál, a tűz nyomait visszafelé útban közvetlenül az autópálya mellett láttuk is. Így a Zadar-Sibenik közötti szakaszon terelésre számítottunk, ami jócskán meghosszabbította volna az utat a célállomásig.  

Ahogy közeledtünk a tengerparthoz, fel is fedeztük a gomolygó füstöt már jó messziről. Közeledve figyeltük a tűzoltó hidroplánok munkáját. Szerencsére nem volt elterelés, az autópálya melletti szakaszon már nem égett a növényzet, csak arrébb. Mindkét oldalon láttunk füstöt egyébként. 

Terv szerint hagytuk el az autópályát a sibeniki leágazásnál.

Egy Rogoznica nevű települést kerestünk nem sokkal Primosten alatt. Közben jeleztem Kristinának, a szállásadónak, hogy közeledünk a megbeszélt találkozóhelyhez, a Hotel Perlához az út mellett. Azonnal jött a visszajelzés, hogy várjunk egy kis kék kocsit, az édesanyja megy értünk és mutatja az utat. Akkor még nem sejtettem, miért kell mutatni az utat, hiszen mi már rég tisztában voltunk azzal, hogy Zatoglav, ez a kis falu, ami nem olyan régen került Rogoznicához közigazgatásilag, szóval Zatoglav az öböl túlpartján található Rogoznicához képest. Oda igyekeztünk.

Elég hamar kiderült, ahogy elhagytuk a főutat, hogy miről van szó. Zatoglav, a viziutat leszámítva, csak egyetlen úton közelíthető meg, ami, legalábbis számunkra, úgy tűnt, maga a horror. Egy szűk és kacskaringós, max. másfél autó szélességű szerpentint kell elképzelni, ami több helyen meredeken megy felfelé a hegy oldalában, hogy aztán meredeken érjen le a faluba. Egyik oldalon a hegy, másik oldalon a meredély határolja, korlát semmi, csak néhány helyen egy félkeréknyi kiálló. Kint van a 30-as tábla, de a népek többsége persze nem tartja be a sebességkorlátozást. A forgalom viszont nagy. A kanyarokban nem lehet látni, ki bukkan majd fel hirtelen a semmiből. Nekünk kétszer kellett félreállni az odafelé vezető úton. Pechünkre az odaút megy a szakadék szélén, ettől még félelmetesebb volt az egész. Összesen 2 km-ről van szó, de azt nem kívánom senkinek sem. 

A kilátás egyébként gyönyörű a hegyoldalból, csak azzal senki nem törődött.

Ezek után egy sokkal tisztább és jobban felszerelt szálláshelyet is kritikával fogadtunk volna (habár én már Indiában is jártam, ugyebár). Nem részletezem, annál is inkább, mert azt sejtettük azért előre a képek alapján, hogy mire számíthatunk az apartmannal kapcsolatban. Legnagyobb fájdalmunk az volt, ezt azért meg kell jegyeznem, hogy a fürdőszobában nem volt mosdó, csak zuhanyfülke és WC. Ami azt jelentette, hogy a fogmosástól kezdve az egyszerű kézmosásig mindent a mosogatónál kellett volna intéznünk. Szerencsére M azonnal megoldotta a zuhanyrózsa és egy kis lavór segítségével a fürdőszobai kézmosás problémáját. Én végig Velemet emlegettem, mert engem kísértetiesen emlékeztetett arra a régi-régi nyaralásunkra a gyerekekkel még az ánti időkben, amikor minden volt a kibérelt házban, csak semmi nem működött. Akkoriban ilyen volt az átlagos fizetővendéglátás. :) (Erre utaltam a bejegyzés címével.)

Na de a part, a tenger közelsége, a nagy szőlőlugas a kerti bútorokkal, na, ez volt az, amibe már otthon beleszerelmesedtünk és nem is okozott csalódást.

Naplemente, az előttünk lévő partszakasz.
Szemben a nap előtt nem felhő van, hanem az bizony füst.