 |
| Ilyen közel volt a Frari hozzánk |
 |
| A sárga épület a szállásunk |
Most kicsit elbizonytalanodtam, mert azt hiszem, hogy ezen a napon húzott el a cirkáló a San Marco elől. Lényeg, hogy nem zavart többé.
Én azért jó alaposan felöltöztem, okulva az előző napi szétfagyáson. Meg is szívtam, mert egész nap dögledeztem a melegtől és nem tudtam a levetett ruháimat hova rakni. Na, de ez később volt, reggeli után nagy kedvvel indultunk útnak. Megállapítottuk, hogy azért Velencének jót tesz a napsütés, mert előhozza a színeket.
Előző este kigúgliztuk, hogy hol van Zsuzsa újabb két célpontja. A Basilica dei Santi Giovanni e Paolo azonnal beugrott, ez a kórház (Ospedale) mellett van és utólag a beceneve is eszembe jutott: Zanipolo. Viszont a másikra elég nehezen tudtam rábukkanni, végül ez is sikerült egy mintakép alapján, ez a Ponte dei Conzafelcinél levő Palazzo Tetta. Érdekes, hogy nagyon kevés szó esik róla a neten és kép is alig van, pedig nagyon mutatós.
A vaporettóról a vasútállomásnál szálltunk át a 5.1 jelűre, ami Cannareggiót a tenger felőli oldalon kerüli meg a Fondamente Nove mentén. Ahhoz képest, hogy rövid út távolságban, elég sokáig tartott. Átvágtunk a kórházon, megcsodáltuk a bejárati aulát a hullámzó padlójával, innen nyílik egy múzeum is. Aztán kimentünk a Zanipólóhoz a térre. Hétágasan sütött a nap. Én errefelé már többször voltam, különösebben nem érdekelt a téma, élveztem a napsütést. Zsuzsa elégedetlenkedett, mert túl sok ember mászkált a téren, nem tudott fogást találni a templomon. Felmentünk a közeli hídra, ott meg sokan igyekeztek a kórházba, állandóan útban voltunk. Szívem szakadt meg a sok öregember láttán, ahogy próbálták leküzdeni a hidat, mint akadályt. Nehéz élete lehet egy beteg embernek ebben a városban.
Mondtam a Zsuzsának, te figyi, ide egész közel van a Conzafelci, menjünk a rövidebbik úton. Előző este ugyanis memorizáltuk, hogy merre lehet megközelíteni a legegyszerűbben és eltévedés nélkül. Azt viszont nem kalkuláltuk be, hogy előtte hol leszünk. Lényeg, hogy láttam, alig pár sikátor.
Itt jött a második kavargásunk, egyben utolsó. Nem néztem meg túl alaposan, hogy melyik sikátoron kell menni, persze, hogy túlfutottunk. Végül visszamentünk a térre és újrakezdtük a keresést, ott is voltunk egy perc alatt. Itt nincsenek távolságok!
 |
| Palazzo Tetta |
Az épület nagyon mutatós, mindkét oldalán csatorna van. Hogy mégis bedurcultam és elkedvetlenedtem, annak az volt az oka, hogy besokalltam a gondolattól, hogy csupa egyforma képünk lesz. Ezért nem is csináltam hosszúzáridős képet, pedig érdemes lett volna. Jól kitoltam magammal, de meg is érdemlem.
Inkább azt figyeltem, hogy a csatornán közlekedő gondolák és teherszállító motorosok vezetői mikor verik be a fejüket a 10 méterenként álló hidakba. De rutinosan elhajoltak, vagy behúzták a fejüket, nem kellett aggódni. Voltak olyan nagy motorosok, hogy azt hittem, egynémelyik be fog szorulni a híd alá, de nem tette.
Acqua Alta Libreria
Egy csöpp sikátoron indultunk tovább, balra egy nyitott ajtóban furcsa, zsibvásárszerű látvány fogadott, muszáj volt bemenni. Kiderült, hogy egy antikváriumszerűség oldalajtajában vagyunk. Ősöreg, félig elenyészett könyveket láttunk magunk körül. Nem csoda, ez egy világítóudvar nagyságú, nyitott helyiség volt, kitéve az időjárás viszontagságainak. Beljebb volt nagy zárt rész is, itt mindenféle könyveket árultak, sok művészeti is volt. Egy másik pici udvaron a fal körül könyvekből összedobott lépcső vezetett a falra fel, ahonnan kilátás nyílt az előbbi hídra és palazzóra. Néztem is korábban kívülről, hogy mi lehet az a fal, ahol néha túristának kinéző alakok jelennek meg. Mi is felmásztunk rá, szürreális érzés volt az összetapadt, nedves könyveken lépegetni.
Varázslatos kis környék volt ez is, Cannareggio és Castello kerületek határmezsgyéjén.
Amikor megszabadultunk a könyvektől, tovább kóricáltunk. Nem is tudtam, hogy ennyire közel vagyunk a San Marcóhoz. De mi nem arra, hanem a Castello nyugisabb utcái felé vándoroltunk. Persze céllal, mert erre volt a következő célpont, az Arsenale.
De előbb még enni kellett valamit.
Röstelkedve jegyzem meg, megint kifogtunk egy rettentő rossz kis helyet, pedig korábban már megbeszéltük, hogy Velencében csak olaszok által üzemeltetett kajáldában fogunk olaszos ételt enni, aztán mégis. Megettük életünk legrosszabb spagettijét! Jáj, ezt nagyon benéztük. A kis kínai nagyon gazsulált hozzá, talán nem is tudta, hogy milyen rettenetes, amit elénk hozott. Persze dehogynem.
Az Arsenale sem tudott lázba hozni, pedig nagyon kellemes a környéke és a nap tűzött ezerrel. Huhh, nagyon melegem volt a sok göncben. Innen visszasétáltunk a San Marco felé, ahol elcsábultunk megint némi gondolafotózásra, majd hazamentünk lerakni a fölös ruházatot.
Más oka is volt a hazamenetelnek, lemerültek az akksijaim. Adtunk nekik másfél órát feltöltődni, amennyire lehet, ezalatt minden cucc nélkül(!!) elmentünk sétálni, enni valamit a környékre. Volt egy büfé, ott vettünk egy jó kis Calzonét (ha jól emlékszem), ezt falatozva csak úgy találomra indultunk tovább. Azonnal tudtam, hogy hol járunk és nagyon megörültem neki, mert nem is számítottam rá, hogy lesz időnk a Pantalone templomot meglátogatni. És hipsz-hopsz, máris ott voltunk és nyitva volt és bementünk és gyönyörű volt a sötét festett mennyezet, aminek alapja teljesen egyedi módon sok-sok hatalmas vászon. Csak egy picit látszik a szélénél. A telóval azért csináltam néhány felvételt a templomról.
Innen már csak egy ugrás a Santa Margherita tér, amiről éppen előző nap beszéltem Zsuzsának. Emlegettem, hogy odáig van érte mindenki, én meg nem értettem már akkor sem, amikor először itt jártunk és a véleményem most sem változott. Jó kis tér, semmi kétség, de nekem nem jobb a többinél. Jólesett egy-egy Spritz-et benyalni, meg ücsörögni egy sort a téren.
Visszafelé a San Marcóra óriási szerencsénkre éppen jókor voltunk jó helyen. A vaporetto állomáshoz éppen állt be a hajó, amikor odaértünk, de szóltam Zsuzsának, nehogy felszálljon, inkább várjuk meg a következőt. A lenyugvó nap fénye megvilágította a Canal Grande fölött az épületeket, csupa arany fényben tündököltek egy pár percig, ezt nem lehetett kihagyni.
A kék óra a San Marcón talált minket, mondanom sem kell.
Utolsó esténk volt, ezért csatornás esti fotókra vadásztunk a San Marco negyedben, majd a San Poloban. Pontosabban helyszínekre.
