Treviso, a vizek és a tiramisu városa

Ez a beszámoló tulajdonképpen a 2007-es írországi utunk folytatása.
A történet ott kezdődik, hogy az olaszországi Trevisóban szálltunk át a Sky Europe-ról a Ryanair-re és vissza, amikor Írországba utaztunk. Akkor ez bizonyult a legmegfelelőbb (=legolcsóbb) megoldásnak. Mivel E-vel mindketten nagy Olaszország-rajongók vagyunk, ezért egy percet sem gondolkodtunk, amikor kiderült, hogy nincs közvetlen repülőgép-csatlakozás visszafelé. És ha már ott töltünk egy éjszakát, töltsünk inkább kettőt, nem igaz? Akkor jól fel tudunk melegedni az Írországi 17 fokok és esők után. 
Este 8 körül érkeztünk meg a Ryanairrel Trevisóba. Mivel odafele útban volt annyi időnk, mindennek utánanéztünk, hogy honnan és hánykor indul a busz, egyáltalán melyik irányban kell felszállnunk, hogy a város felé menjünk. De információink nem csak innen származtak. A trevisói szállást (Bed&Breakfast Appiani36) a neten foglaltam és a szállásadónk, Federico atyai jóindulattal mindent már jó előre elmagyarázott emailben. Siessünk, hogy elérjük az utolsó buszt, hol szálljunk le, onnan 1 perc a szállás bent a régi városrésztől pár percre. Megvárnak, ne izguljunk.
Szóval megérkezünk Trevisóba, igen ám, de valahogy nincs olyan jóidő (júliusban, Olaszországban!), mint azt vártuk. Sőt. Kifejezetten szétfagyunk a megállóban, szedjük is elő a gondosan elrakott dzsekiket szaporán. A busz is késik lazán 10-20 percet, úgyhogy nincs valami jókedvünk. Esküszöm, Írországban ennél melegebb volt, remek! Mi meg ide jöttünk melegedni...
Felcihelődünk a buszra, aztán számoljuk a megállókat. Engem kicsit frusztrál, hogy ha rossz helyen szállunk le, akkor órákat mászkálhatunk a bőröndökkel, mire végre megtaláljuk, amit keresünk, de nincs kedvem intézkedni, fáradt és éhes vagyok. E. megunja a savanyú képemet és beszél a sofőrrel, aki aztán jelzi is, hogy most! Még azt is megmutatja, hogy melyik utca az Appiani, amit keresünk.  És egy perc múlva már tényleg ott vagyunk a megadott címen.
A szállásunk egy háromemeletes házban van. Federico harmincvalahány éves jóképű fickó, édesanyjával együtt adnak ki néhány szobát a ház két szintjén. Nekem az olasz szállásokról maximálisan jó a véleményem, most sem csalódom. A lakás barátságos, komfortos, igazi olaszos kégli.

 

Az összes fal tele mindenféle fotókkal, diplomákkal, festményekkel, karikatúrákkal, újságcikkekkel. Gyakorlatilag a falakról a két nap alatt nagyjából megismerjük az egész családot. Humán értelmiségi család, Federicónak és a húgának is kint van a diplomája, őt még aznap megismerjük, igaz, később már nem jelentkezik. A mama neves fotóművész lehet, de legalábbis valamilyen művész, erről tanúskodnak a falat borító plakátok és felvételek. Mindenféle híres emberrel le van fotózva, még Gorbacsovval is van egy közös képük a falon. 
A mi szobánk (is) nagyon barátságos, nagy tölgyfaszekrényes, franciaerkélyes, kényelmes szoba. A fürdőszoba majd' megszólal, olyan illatos és tiszta.
Federico megmutatja az egyéb helyiségeket is, itt kapjuk a reggelit és állandó internet lehetőség is van, használjuk nyugodtan a kis laptopot. Leültet és egy fénymásolt várostérképet rak elénk. Azonnal elkezdi magyarázni, milyen éttermeket javasol, ahova inkább helyiek járnak, rendes, hangulatos és normál árai vannak. Ez a pasi a fejünkbe lát! Megmutatja a lényeges nevezetességeket is, kulcsot nyom a kezünkbe.
Nosza, kerekedjünk gyorsan fel, mert délben ettünk utoljára, akkor is alig valamit a shannoni repülőtéren, még Írországban.
A térkép szerint könnyen tájékozódunk, 5 perc múlva már az óvárosba vezető hidacskánál vagyunk. Amúgy is tudnánk, merre kell menni, mert előzetesen kitanulmányoztuk a terepet a Google Earth-ön, de azért jó, hogy kaptunk térképet is hozzá.
Sötét este van, bár még nem túl késő, de egy teremtett lélek nincs az utcákon. Hihetetlen, az örökké nyüzsgő Olaszországban, nyáron! Nekünk viszont szükségünk van némi harapnivalóra. Ahogy belépünk az óvárosba, egy gyönyörű pineasoron haladunk végig, a járdát vastagon fedik a száraz tűlevelek, rugalmas, ahogy lépkedünk rajta. A szél hidegen fúj.
Nemsokára megtaláljuk a kis éttermet Federico választékából. Itt végre vannak emberek, ha nem is sokan. Választunk két pizzát, vörösbort, ásványvizet, koccintunk a kellemes melegben Trevisóra, a szállásunkra és mindenre. Kihoznak két malomkerék nagyságú pizzát, jesszus, ebből egy is elég lenne kettőnknek. Én megbirkózom valahogy az enyémnek a háromnegyed részével, de E. alig tudja legyűrni a sajátjának a harmadát. Felhörpintjük a borainkat és kezünkben a maradék pizzát tartalmazó dobozzal, kis kerülővel hazasétálunk. Tele a gyomor, ennek ellenére nem lett sokkal melegebb az idő.
Nem úgy a szobánkban, ott az a fajta "beszorult meleg" van, ami jóidős nyári estéken szokott lenni. Ez bíztató, ezek szerint még lehet itt akár jóidő is.

Másnap reggel napfényre ébredünk. E-be alig tudok életet verni, szíve szerint délig aludna, de nehogymá, mikor hétágasan süt a nap, vár Treviso. Megnézzük az emailjeinket, nem mintha muszáj lenne, de ha már ott van a lehetőség, aztán bekapjuk a reggelit. Itt van némi félreértés, ugyanis a mama egy szót nem beszél angolul, de végül boldogulunk. Egyetlen hátránya a bed&breakfast szállásoknak, hogy nincs benne konyhahasználat. Pedig hűtőbe kellene raknunk a tegnapi pizzát. A mama, Federico tolmácsolásával végül kedvesen felajánlja a saját hűtőszekrényét. Én az egyszerűség kedvéért mamát írok, ami bizonyára mindenkiben egy tenyeres-talpas, kis bajuszkás, ámde csupamosoly olasz néni benyomását kelti, de az az igazság, hogy ez a nő egyáltalán nem ilyen. Nagyon csinos, vékony, kultúrált, kedves, 60 körüli nő, egy baja van, hogy nem tudunk társalogni egymással, pedig én az összes olasz tudásomat is bevetem, habár az nem áll, mindössze talán 10 szóból, szóval ezzel sem vagyunk kint a vízből. Ő meg az angollal van ugyanígy. Maradjon hát mama, vagy inkább olaszosan: mamma.

Ő a mamma

"A" pineasor

Újra a pineás úton (Viale Cesare Battisti) sétálunk be az óvárosba, de mennyivel másabb a hangulata, mint előző este! A járdáról is eltűnt a tűlevél-szőnyeg. Az óvárost kívülről a Sile folyó szegélyezi, belülről pedig keresztbe-kasul folyják a különböző csatornák, hasonlóan, mint a nagytestvér Velencét, csak miniatűrben. És ha már Velencét emlegetjük, Treviso városa bonyolítja a közeli Velence teljes légiforgalmát és mint ilyen, hatalmas átutazó forgalma van. Pedig ez a kis városka megéri, hogy egy-két napot rászánjon az utazó. De talán így még jobb, mintha túl nagy lenne a forgalom, talán elveszítené a város a mostani báját.
Van még egy érdekesség, a tiramisu receptje állítólag innen származik egy Le Beccherie nevű étteremből.

Beérünk a Dóm térre, itt magasodik a többkupolás Duomo, de mi most inkább a halpiacot keressük. Eléggé elszaladt máris az idő, de azért még vannak árusok a halpiacon, amely egy apró szigetecskén helyezkedik el, kis híd vezet be, majd a másik végén ki a piacról. Kifejezetten meleg van, pakolnak az árusok. Ezen a környéken van a zöldségpiac is, valamint arrébb, a városfal mellett belülről, a heti piac. A heti piac olyan, mint bárhol máshol, nagy része olcsó bóvli, azért becsületesen végigsétálunk azon is.
Összevissza tekergünk az óvárosban, mivel nem túl nagy, többször érintjük ugyanazokat a helyeket. Kilyukadunk a Prefetturánál (Piazza dei Signori), ez ma is a városka közigazgatási központja.

A téren kis bódéban egy fiatal lány zöldséget farag mindenféle formára, látunk dinnye-bagolyt, tök-rózsát, mindenfélét. Egyből Zs-t emlegetjük, ő is tanult még Thaiföldön zöldségfaragást. Innen nem messze van a Benetton székház, meglepően színtelen portállal, érdekes.

Kezd nagyon meleg lenni, na végre, ezt várjuk el Olaszországtól nyáron. Ebből kifolyólag nagy felfedezést teszek: nekem most esik le, hogy az árkádok tulajdonképpen a napsütés ellen védnek elsősorban. Az egész óváros festői árkádos házakból áll és nagyon kellemes alattuk sétálgatni.
Egynémelyik ház aljában malomkerék forog a csatorna vizében, sok a virág és a bicikli. Az erkélyeken a virágokat kifeszített háló védi - gondolom, a galambok potyadékától. A házak olyan jó kis olaszosan málladozók.  Egy-két templomba is bekukkantunk.

 
Délutánra megéhezünk, veszünk hát elemózsiát egy szupermarketben és ha már ott vagyunk, beszerzek egy 50 faktorú bébi naptejet. Perszehogy későn, olyan a fejem, mintha frissen főztek volna meg. Igazából már Írországban szükség lett volna rá, mert amikor sütött a nap, akkor aztán nem sajnálta. De itt meg pláne.
Találunk egy jó nagy teremnyi árkádos épületet, Loggia dei Cavalieri. Pont jó arra, hogy a lépcsőjén ülve beebédeljünk.

 

Visszakanyarodunk a Dóm felé. Kezdetben, a XII. században még román stílusú volt, majd többször átépítették a századok során az éppen divatos stílusirányzatoknak megfelelően. Jelenleg a nagy, széles lépcsőzeten 6 darab masszív oszlop az, ami először szembeötlik. A lépcsősor aljában egy igen különleges alakú oroszlánszobor látható.
Visszamegyünk a szálláshelyre, sikerül mammától elkérni a pizzát, majd újra nyakunkba vesszük a várost. Kezd laposan sütni a nap, ebben a fényben még egy fokkal hangulatosabb. Most keleti irányban indulunk el, erre sokkal nagyobb a forgalom. Amikor újra belépünk az óvárosba, alig tudunk átmenni az út túloldalára a sok kocsitól. Ez a része az óvárosnak nem annyira tetszik, visszamenekülünk a nyugisabb utcákba, de előbb még iszunk valami frissítőt a Brek-ben.
A számos templom egyike a domimikánus Chiesa di San Nicoló. Hatalmas, vöröstéglás, gótikus épület. A templom belsejében a figyelmünket egy óriási ikon kelti fel az oldalsó falon, de az oszlopokon is. Valahogy olyan modernnek tűnik az egész, pedig van vagy 800 éves.
Megint a Prefetturánál járunk, kisgyerekek kergetőznek az árkádok körül. Klassz meleg este van, az éttermek előtt kint ücsörög a fél város és az összes túrista. Megkeressük azt az éttermet (a'la Federico), ami az egyik városkapunál van, de nincs bent senki. Viszont kijön a tulaj és nagyon megörül nekünk, hogy magyarok vagyunk. Valamit magyaráz a magyar nőkről, na, helyben vagyunk. Közli, hogy neki még sosem volt magyar nője, valami csoda folytán. A célzást eleresztjük a fülünk mellett és elköszönünk. Egyébként kedves az ürge, nem veszi zokon, hogy nem mentünk be az éttermébe. Nem is akarnánk, továbbra is tök üres.
Van még raktáron másik étterem, amit fel tudunk keresni Federico választékából. Vissza az óváros közepébe. Egy lejtős utcán meg is találjuk, meg is tetszik, be is ülünk. Ennek az étteremnek nincsenek az utcán asztalai, nem is férne el a szűk utcácskában, de annyi baj legyen. Felmegyünk az emeletre. Szedett-vedett bútorok, a szokásos kopottas stílus, kísértetiesen hasonlít egy firenzei kis egyetemista-kajáldára, bár ezt akkor még nem tudom, mert ott később jártam. A falakon mindenféle műalkotások, egynémelyik egész jó, van, amelyik nem annyira. Az étterem összhatása pont az, amit legjobban szeretünk. Sok a vendég, ez mindjárt más, mint a fickós olasz üres étterme a városkapunál.
Jön a kedves felszolgáló, megbeszélem vele, hogy a ragus pizzából a ragut kérjük, viszont a valamilyen spagettiből pedig csak a tésztát, ezt borítsák össze, mert bolognai spagettire vágyunk és vörösbort is kérünk. Remek a kis étterem, meg vagyunk maximálisan elégedve.
Este van megint, de finom, langyos este. Perszehogy tele vannak az utcák, ez mindenkit kicsalogat a házból. Hazafelé megkóstoljuk az útmenti fügefák érett termését.
Másnap is időben kelünk, nógatom E-t, már csak fél napunk maradt Trevisóra. Bekapjuk megint a reggelit, amit mamma kedvesen kínál és elindulunk újra. Olyan jó egy ilyen szép kis városkában sétálgatni.
Ahogy megyünk az óváros felé, jön két busz egymás után a másik oldalon. A járdán egy fiatal lány mendegél. A sofőrök, mintha kötelező lenne, egymás után, teljesen azonos koreográfia szerint lelassítanak, megszemlélik a leányzót tetőtől talpig, talán még hangot is adnak tetszésüknek, de legalábbis füttyentenek, aztán továbbhajtanak. Hehe, ez annyira jellemző!

Tulajdonképpen ezen a napon nézzük csak meg a Dómot belülről, majd indulunk a piac felé. Annak azonban hűlt helye, ekkor esik csak le, hogy a tegnapi heti piac volt, nyitva legközelebb egy hét múlva. Nem baj, tegnap már eleget mászkáltunk benne.

Elhaladunk egy kis lakatosüzlet mellett. A kirakatban szép porcelán ajtógombot látok, fehér alapon kék minta. Vegyük meg emlékbe! Bemegyünk, kövér olasz bácsié az üzlet. Semmilyen nyelven nem beszél, átváltunk hát jelbeszédre. Körben a falakon apró fiókok tele lakatosportékával. A maradék helyen a falon itt is újságcikkek, tanúsítványok. A bácsi keres nekem ajtógombot, majd eldicsekszik, persze olaszul, az unokaöccsével, aki a Juventusban játszik és valóban ismert a neve, csak szégyenszemre már nem emlékszem rá. Nem vagyunk perfettók olaszból, mindez az újságcikkből derül ki, amit a bácsi büszkén mutogat és hogy kuzinjaként emlegeti.
Teszünk még néhány kört a városban, felkeressük az előző napi Brek egységet, ahol önkiszolgálunk magunknak remek kuszkuszt és mindenféle finom zöldséget hozzá, ezzel az ebéd meg is volt. Aztán vissza a cuccunkért, menni kell a repülőtérre, trevisói kiruccanásunk végetért.