Újra Írországban, 9. nap

Limerickből Dublinba

Már csak a hazautazás napja van hátra.

Későn ébredünk, eltötyögünk a csomagolással, ennek megfelelően viszonylag későn indulunk. 2 óránk van, hogy Limerickből Dublinba érjünk a reptérre, és N kényelmesen be tudjon csekkolni (külön járattal megyünk visszafelé is). Az én gépem valamivel később indul. Kb. 200 km-t kell legyűrnünk.

Nem számolunk viszont azzal, hogy nem nagyon van autópálya, az út településeken vezet át, így nem lehet rendesen haladni. Sebaj, van ráhagyás a gép indulásáig, legfeljebb kevesebb idő jut a tranzitra.

Bízunk benne, hogy vasárnap dél körül lévén nem lesz nagy a forgalom. 

És megint a rögbi győzelem... Nem sokkal Limerick után az út szélén N egy párra lesz figyelmes. Mindketten piros rögbis pólóban állnak az út szélén, a pasas zászlót lenget, a nő egy sörösdobozzal hadonászik. Szemmel láthatóan Munster rögbi győzelmét ünneplik és ezt sajátos módon az úton haladó járművek utasaival szeretnék megosztani. N rájuk dudál, integetünk, a párocska ugrálva visszainteget, hálásan veszik, hogy végre valaki osztozik az örömükben. Apró, pár másodpercig tartó közjáték, de szívet melengető, a nap fénypontja számomra.

Nem úgy a Dublinba tartó út. Nézzük az óránkat, ebből késés lesz, de a becsekkolás még nincs veszélyben. Eredetileg ebédszünetet tartottunk volna, ez most elmarad, sajnos a velejáró technikai szünet is.

Végre a dublini körgyűrűhöz érünk, innen már csak 15-20 perc a reptér maximum. Ez volt a mi nagy tévedésünk, ugyanis hatalmas dugóba kerülünk, vasárnap kora délután! A kocsisor áll, esetleg lépésben halad. Útszűkületet jeleznek a táblák, építkezés van a pályán. Jó lenne egy WC közelébe jutni, reménytelen. Egyre sűrűbben nézünk az óránkra. A dugó végén kiderül, hogy nem csak építkezés, de baleset is volt. Ha 10-20 perccel tovább tartanak fel minket, N már kétséges, hogy eléri-e a gépét. Szerencsére ez nem következett be.

Megérkezünk végre a reptérre, de van még egy feladatunk, le kell adni a kocsit. Nincs semmi probléma vele, de azért kicsit feszengünk, mert nem tudjuk, hogy zajlik Írrszágban az ilyesmi, mennyire próbálnak lehúzni, kukacoskodni, vagy mittomén. Kellemesen csalódunk, percek alatt túlesünk az aktuson, semmi szivatás, mehetünk dolgunkra. 

Innen már sinen vagyunk, megvárom, míg N becsekkol, elbúcsúzunk, aztán én is szép kényelmesen megkeresem a saját pultomat.

Hatalmas a dublini repülőtér. Legalább 20 perc, mire gyalogos és mozgójárdás szakaszokon keresztül eljutok a kapuig, ahonnan a budapesti járat indul. Közben azon filózok, van-e kisgyerekeseknek, öregeknek, betegeknek hivatalos segítség, mert elég fárasztó lehet nekik ez a hosszú menetelés. Nekem csak a hátizsákom nehezíti.

Azt már csak zárójelben említem meg, hogy azonnal felcukkolom magam, mihelyt a kapuhoz érek, mert az én járatommal szinte csak magyarok utaznak hazafelé, mosolytalan, erőszakos népség. A gépen mást sem hallok, mint türelmetlenkedést, morgolódást, mert pár percet késünk, érkezéskor többször belekönyökölnek az oldalamba, pedig nekem nem is sietős, tán pont azért. Nem ragozom tovább, előbb érkeztem haza, mint ahogy a gép leszállt volna Ferihegyen.

Újra Írországban, 8. nap

Skellig Michael

Reggel 6 körül N motoszkálására ébredek. Előző este emlegette, hogy körül kellene nézni a környéken még indulás előtt, de igazat megvallva kételkedtem benne, hogy képes lesz korán felkelni. És lám! No, ebből én sem maradhatok ki. Épphogy magunkra kapunk valamit és kiosonunk a szobából, hátrahagyva a szunyókáló Zs-t és a szakállas idegen muksót, aki szintén még mindig az igazak álmát alussza.

Világos van, de a nap még nem kelt fel. Kis csalódást érzek, mert valami egzotikus hajnali ködöt vártam, titokzatos bérceket, sötét völgyeket, még sötétebb tavakat, helyette egyenletes pára üli meg a vidéket és alig látni egyelőre valamit a színtelen tájból. 

Nem felfelé kapaszkodunk, hanem arra indulunk, amerre egy épület körvonalait fedezzük fel. Amolyan tanya, vagy párházas falu lehet. Sötétbarna, vastagszálú fűcsomók tarkítják a legelőket, máshol ugyanez, csak zöld színben. A barna talán a tavalyi állomány lehet. Egy-egy birka sétál át ráérősen az úttesten.

Első dolog, amire megdobban a szivem, a sárga színű vadíriszek töménytelen száma, hol egész mezőnyi önmagában, hol váltakozva ezekkel a bizonyos zsombékszerű fűcsomókkal. Itt is virágzik az élénk rózsaszín rododendron az út mellett. 

Egy bekerített területen magányos ló legelészik.

Közben kibújik a nap a hegyek közül, mennyivel színesebb így a világ!

Lassan visszaindulunk a szállásra. A francia csoport már eltűnt, szakállas szobatársunknak is hűlt helye. Az étkező részen már csak a tegnapi lengyel fiatalok reggeliznek. Kerítünk néhány bögrét, némi maradék teafilter is akad a "közös" szekrényben , így legalább lesz valami a gyomrunkban. 

Jön a szállásadó család idősebbik tagja, orcája most is morcos, de már rájöttünk, hogy nem mérges, csak ilyen az arca. Kis cetlit nyújt felénk. Rajta részletesen név, telefonszám, időpont, hely... Hát tényleg utánajárt! Nagyon hálásak vagyunk neki, utólag arra is rájövünk, hogy aligha tudtuk volna véghezvinni az aznapi programot, ha nem segít nekünk.

Miről is van szó... A történet ott kezdődik, hogy még a tervezés stádiumában N javasolta, menjünk el Newgrange-be. Mint kiderült (és írtam is róla), Newgrange a világörökség része. Nosza, kíváncsi lettem, milyen világörökségekkel büszkélkedik még Írország. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy mindössze kettő van neki. Az egyik az említett Brú na Bóinne (ahol Newgrange is van), a másik egy parányi sziget az Atlanti-óceánban, a Skellig Michael. Majdnem hanyatt estem, amikor megláttam a Skellig Michael-t egy netes honlapon. Hihetetlenül gyönyörű! Mindent összeolvastam róla, amit lehetett és itt jegyzem meg, elég jól titkolják. Hogy ez szándékos-e vagy nem, azt nem tudom, hajlok rá, hogy igen. Úgy gondolom, próbálják megóvni a szigetet a túristák hadától. Ennek persze ellentmond, hogy a világörökség része lett. Egy biztos, a legtöbb, Írország legnevezetesebb helyeiről szóló site-on meg sem említik. 

A Skellig Michael 12 km-re van a parttól. Van egy testvér szigete is, a Kis-Skellig. A Skellig Michael a tengerből szinte meredeken kiemelkedő sziklaszirt, ahol a VI. századtól a XII. századig néhány szerzetes élt spártai körülmények között. Magassága majdnem 300 méter a tenger szintje felett. A szerzetesek által felépített mintegy 600 lépcsőfokon lehet felmászni a csúcson található, épen maradt kőkolostorig és méhkas alakú szerzetesi kunyhókig. A szigetet naponta korlátozott számú érdeklődő keresheti fel, csak saját felelősségre. A Kis-Skellig természetvédelmi terület, kikötni tilos rajta.

Szóval a Skellig Michael-re szeretnénk kihajózni utolsó teljes napunkon. Szállásadónk kinyomozta, hogy a hajó honnan és hánykor indul, ki a tulajdonosa, mi a telefonszáma és a lelkünkre lőcsöli, hogy hívjuk mindenképpen fel. Nekünk már csak az a feladatunk, hogy időben odaérjünk. 

Szerencsére az idő nekünk kedvez, ezerrel süt a nap, ez jó jel, mert a hajók csak szép időben futnak ki. Ezért kell felhívnunk a tulajt, hogy megerősítse, mennek-e a hajók aznap.

Újra átkelünk a Gap of Dunloe-n, most reggeli napfényben. Elhagyjuk az előző esti vacsi színhelyét, a Kate Kearney's Cottage-ot, majd kissé tanácstalanul keressük az útjelző táblákat. A Ring of Kerry-re kell kiérnünk, ami az Iveragh félsziget partján fut végig. Ezt kellene követnünk egészen Portmagee városáig, ami hajónk kiindulási kikötője. Mondanom sem kell, rossz úton indulunk el. Először még úgy véljük, ez a Ring of Kerry, de lassan világossá válik, hogy ez nem a parton futó út. Csak az irány jó, azt azért érzékeljük. Ez valóban a semmi közepe, nyílegyenes út vezet az Iveragh félszigeten keresztül, egy fennsíkon. Nincs térerő, nem tudjuk felhívni a megadott telefonszámot sem. Egyelőre elég bizonytalan a mai programunk kimenetele. Figyeljük az idő múlását, N nyomja a gázt. Egyelőre nincs egy település sem, hogy végre be tudjuk tájolni, hol is vagyunk tulajdonképpen. 

De egyszer mindennek vége szakad, Zs sikeresen felhívja a hajóst, kiérünk a tengerpartra. Végre egy útjelző tábla, ami megnyugtat, hogy jófelé haladunk. 

11-kor indul a hajó, mi 3/4 11-re odaérünk a kikötőbe. Előtte gyors technikai szünet és már hajózunk is be. Hű, de nagyképűen hangzik! Egyszerre 5-6 kis, 10-12 személyes motoros hajó indul a Skellig-szigetek felé. A mi kapitányunk még a szállásadónál is morcosabb képű öreg és van egy kiskapitány is, fiatal, magas fickó. 

Hihetetlen, hogy máris itt ülünk a hajón, tele várakozással. Van nálam egy kis maradék fügepálesz, az elfogy a szerencsés vízreszállás örömére.

A hajón 12 izgatott túrista üldögél, néha felugrálunk, hogy fényképezzünk, akkor az öreg ránkmordul és visszaparancsol az ülésre. A part egyre távolodik és egyszercsak feltűnik két kis pont a láthatáron. Az utasok fegyelmezetten, ülve lesik, ahogy a pontokból egyre nagyobb szigetek fejlődnek. A hajókázás kb. egy óra hosszat tart. Én számolgatom, hogy akkor az út összesen 2 óra, plusz 2 óra a szigeten, az összesen négy. Hogy fogjuk ezt kibírni technikai szünet nélkül? Ugyanis WC sem a hajón, sem a szigeten nincs. Talán akad egy bokor...

Most már egészen közel vagyunk a Skellig Michael magasba szökő, zordon sziklaszirtjeihez, nyújtogatjuk a nyakunkat, hol lehet a kikötő. Egymás után ürülnek a kis hajók, egyszerre csak egy hajó tud odaállni a kikötőnek kinevezett szikladarabhoz. Itt a szikla mellett a víz sötét, félelmetes. A hullámok fel-le emelgetik a hajókat, még az éppen kikötés alatt álló hajót is. Az LP szerint a legveszélyesebb a kiszállás, de sikeresen túlesünk azon is és indulhatunk a kijelölt úton felfelé. A Skellig Michael-on körbefut egy épített út, valamint felfelé vezet a szerzetesek által rakott lépcső, de a teljes terület nem járható be, csak nagyjából a sziget negyede. Pont ezen az oldalon van a Kis-Skellig is, nagyon jól rá lehet látni a madárrezervátumra. Ahogy lenézünk az út alatti sziklára, egy kis fóka sütteti a hasát a nappal. Elhaladunk egy csöpp helikopterleszállópálya mellett, amit a meredély fölé építettek.

Most rátérünk a felfelé vezető lépcsőkre. Nagy löketekben fúj a szél, vigyázni kell, jó előre dőlve haladni, hogy le ne fújjon a lépcsőről, mert akkor nincs megállás a tengerig. Visszafelé nézve a lépcsőn szédítő a mélység, mintha nem is lépcsőn, hanem létrán másznánk felfelé. A hátamon a hátizsák még ront a helyzeten, mert a súlypontom nem a megszokott helyen van! Zs az egyik fordulóban átveszi tőlem a hátizsákot.

Tobzódnak a szinek, a nap süt, a növényzet burjánzik, madarak repkednek a fejünk felett, egyelőre főleg sirályok. N eltűnt valamerre, valószínűleg előrement, máshova nem tűnhetett, hiszen csak egyfelé lehet menni a lépcsőkön. A lépcsőről letérni nem csak nem szabad, hanem lehetetlen is, annyira meredek a terep. (Sehol egy bokor, ahol esetleg...)

Jócskán fent járunk már Zs-val, ő előremegy, én leragadok egy kerítésnél, mert a kerítésen túl egy csomó lundát fedezek fel, megpróbálom őket lencsevégre kapni, bár elég messze vannak. A szél majdnem kitépi a kezemből a gépet, sok időt elvacakolok a próbálkozással, Zs már jön visszafelé aggódva, hogy hol lehetek. Elindulok én is feljebb, már a sziget tetején járunk, ahol a szerzetesek kunyhói álldogálnak évszázadok óta. Körbejárjuk a kunyhókat, közben tekergetjük a fejünket, N-t keressük, de nem sikerül felfedezni, kezdek aggódni, hogy nem gurult-e le a szigetről. A panoráma lélegzetelállító a Kis-Skellig felé. A hajóink apró játékszereknek tűnnek fentről, ahogy a sziget mellett köröznek.

Lefelé menni sokkal nehezebb a szédítő mélység miatt, ami felfelé a hátunk mögött volt. Megint elidőzök a lundáknál. Lejjebb egyik útitársunk int, menjek közelebb, egy lunda bebújt egy szikla alá, most könnyebb lesz lekapni. Sikerül is néhány felvételt készíteni, de a lunda megunja és odébbáll.

Kezdünk gyülekezni a kikötőnél, N is előkerül. Kiderül, hogy valamelyik kerítés mögött süttette a hasát a nappal a sziget tetején.

Szerencsésen vízre szállunk, a kapitány ránk mordul, hogy maradjunk a fenekünkön. És milyen igaza van a vén tengeri medvének, az egyik nő rosszkor áll fel és a tehetetlenségi erő szinte átdobja a nyakunkba, még szerencse, hogy nem egyenesen a vízbe. Én egy olyan részén ülök a padnak, ahol az ülés felnyitható. A kapitány morcosan arrébb tol és egy kék, összetekert műanyag tekercset vesz elő a fenekem alól. Közben a kis hajó több métert emelkedik és süllyed minden egyes hullám érkezésekor (tán nem is baj, hogy előző este ettünk utoljára). Egyelőre nem tudjuk, miben mesterkedik az öreg. Kigöngyöli a műanyagot és kifeszíti a hajó egyik oldalára, majd átrendezi az utasokat. Erre a részre kiválaszt 3 pasast az utasok közül - egyikük N - és leülteti őket.

Lassan megkerüljük a Kis-Skelliget. Szemben a Skellig Michael-lal, ezen a szigeten semmilyen növényzet nem látszik, viszont egyszerűen dugig van madárral. A sziklák teteje fehérlik a lerakódott guanótól és a fehér tollú madarak tízezreitől, melyek egy része vijjogva köröz a fejünk fölött. 

Mihelyt elindulunk a szigettől, azonnal kiderül, mire jó a kék műanyag. Azon az oldalon erőteljesen becsapnak a hullámok és ez valamelyes védelmet jelent, bár a 3 pasi lassan így is teljesen elázik. Rezignáltan ülnek a helyükön, felkelni amúgy sem szabad. A vízpermetből mindenki kap, de ők hárman kapják a legtöbbet.

Kikötés után ideje valami ehető után nézni. Kis keresgélés és morcoskodás után Waterville-ben kötünk ki és én a magam részéről megkóstolok egy nagy adag fish&chips-et, amire már régóta áhítozom. Kedélyeink lenyugszanak a kiadós ebéd után.

Maga a város nagyon kicsinek tűnik. A parton Charlie Chaplin életnagyságú szobra áll, az itt töltött nyaralásai emlékére. 

Most már valóban a Ring of Kerry-n haladunk. Többször meg kell állni, hogy megörökítsük a part szépségeit, egy magányos bikát a domboldalban vagy egy mediterrán hangulatú partot lakókocsikkal. Itt N nekivetkőzik fürdőgatyára, a part, a víz nagyon csábító, mi lányok is beleugrunk a papucsunkba egy kis lábáztatás céljából. Az egészből valóban csak egy kis lábáztatás lesz, mert a víz irtózatosan hideg, annyira, hogy még N is visszafordul belőle a fürdőgatyájával, törölközőjével. 

Laposan süt a délutáni nap, mi pedig elhatározzuk, hogy teszünk egy kerülőt Cashel felé.

Mire elérjük a Rock of Cashel-t (tavaly beszámoltam már róla), öreg este lesz. A nap bíborvörös korongja éppen eltűnik a horizonton. A vár persze már rég zárva, de kívülről is fenséges a látvány. Felkapcsolják a díszkivilágítást. Mi Zs-val elindulunk a Hore Abbey felé, amit tavaly csak messziről láttunk. Átmászunk a kőkerítésen, de már alig látunk valamit, egyedül Cashel vára áll zordonan és kivilágítva a dombtetőn, a kolostor romjai sötétben vannak.

Még mindig elég messze vagyunk Limericktől. Visszatérünk hát a parkolóba, hogy aztán egy hirtelen sugallatra N újra az Abbey-hez kanyarodjon, immár több lóerőnyi segítséggel. Most a bejáraton megyünk be. Kissé nehézkes, mert belülről több tehén állja el az utat. Leküzdjük ezt az akadályt is, nézelődünk még egy keveset, aztán irányba állunk hazafelé.

Ja, majd' elfeledem!

Szombat este van, a rögbi döntő napja és Munster győzött! Limerick lázban ég, a pubok tele (jó, máskor is), mindenki piros cuccban tárgyalja a nap eseményeit. Hazakanyarodunk, majd D-val kiegészülve visszatérünk kedvenc pub-unkba, hogy kicsit mi is kivegyük részünket az eufóriából. A White House pub tömve, nem csak a kocsma helyiségei, de a járda is körülötte. Koccintunk utolsó Guinness-ünkkel a rögbire, Írországra és a búcsúra, mert másnap repülünk haza.

Újra Írországban, 7. nap

Kerry

Ezen a napon dél felé indulunk. Beugrunk Adare-be, ahol zsúpfedeles öreg házakat fényképezünk a főút mentén és már megyünk is tovább a kötelező technikai szünet után ("mindenhol pisilj, ahol mód van rá, függetlenül attól, hogy kell-e vagy sem" - barátosném követendő mondása).

Ismét gyönyörű vidéken kelünk át, a lankás, csupazöld tájon fekete-fehér foltos tehenek legelésznek.

"CRAG CAVE" olvassuk az útszéli táblán, "Ireland's Most Exciting Showcave". Nincs szó róla az LP-ben, de annyira hirdetik, keressük meg!

Elindulunk a tábla által jelzett irányba egy mellékúton. Megyünk már vagy 5-10 perce, de sehol egy újabb felirat vagy valami, hogy jófelé járunk. Ez teljesen jellemző az írek felfogására, ők már egyszer kiírták, semmi ellenkezőt nem közöltek, akkor csak menjünk szépen, amerre jelezték és valóban, amikor már majdnem feladjuk, akkor érkezünk meg a takaros kis épülethez, ami a barlang bejárata köré épült. Természetesen van étterem, szuvenír bolt is. Megváltjuk a jegyeket, majd van még annyi időnk, hogy az étteremben magunkhoz vegyünk egy "soup of the day"-t. Ez a fajta leves majdnem mindenhol benne van a kínálatban, általában különböző zöldségekből készült krémleves, amit sűrű barna kenyérféleséggel, vajjal kínálnak. Hirtelen éhségcsillapításra kíválóan alkalmas.

A barlangba csak csoportosan lehet bemenni. A mi csoportunk jelen esetben mindössze 2 főből áll, N és én, mert Zs nem jött velünk, más meg nem jelentkezett. Így hát ketten követjük a szöszi idegenvezetőt és megpróbálunk értelmesen nézni, amikor hosszan magyarázza a sztalagmitok és sztalaktitok rejtelmeit. A Crag Cave cseppkőbarlangot 1983-ban fedezték fel és 1987-ben kezdték felfejleszteni, hogy 1989-ben megnyithassák a nagyközönség számára. A felfedezéskor mindössze egy víz alatti bejárata volt, a jelenlegi "szárazföldi" bejáratot később alakították ki. A barlang több részének elnevezése Tolkien Gyűrűk urából származik. Az idegenvezető türelmesen végigvárja, amíg körbefotózzuk a termeket, közben magyaráz rendületlenül, én meg bosszankodom, mert a vakus képek nem adják vissza az eredeti látványt, viszont állványt meg nem hurcoltam magammal Írországba, hogy normális vakumentes képeket készíthessek. Azért próbálkozom.

A Crag Cave Castleisland közelében található.

Egy óra múlva már robogunk tovább az Iveragh félsziget felé, azon belül is a Killarney Nemzeti Park területén található első célpontunk, a Muckross birtok felé. Átvergődünk Killarney városán. Az LP szerint hatalmas az idegenforgalma, melyet főleg a Nemzeti Park közelségének köszönhet. 

Killarney városától 5 km-re található a Muckross birtok. Zs már többször járt itt, kedvence a Muckross House, egy XIX. századi romantikus kastély. A kastély hatalmas, gondozott parkban található a, mily meglepő, Muckross-tó partján. A kastélyba csak csoportosan lehet belépni, fotózni tilos. A Heritage Cardunk erre a látványosságra is érvényes.

Maga a kastély 1839 és 1843 között épült a Herbert család számára. Jelentősebb átalakításokat Victoria királynő látogatására eszközöltek benne, ebbe aztán a család oly mértékben tönkrement, hogy túl is kellett adniuk a kastélyon. Mindezt és még nagyon sok minden mást a csoportot kísérő hölgytől tudjuk meg. Az egész kastély eredeti bútorokkal van berendezve, rendkívül érdekes bepillantást nyújtva a XIX. századi földbirtokos család életébe. 

De a legszebb élmény, ami megadatik nekünk ezen a helyen, az egy kivételes véletlennek köszönhető. A kastélyban rendszeresen tartanak komolyzenei koncerteket (a mi Liszt-díjas pianistánk, Hegedűs Endre is fellépett többször). Amikor mi a kastélybeli sétánk során a zeneterem mellett haladunk el, csodaszép dalra leszünk figyelmesek. Az idegenvezető világosít fel, hogy az esti koncertre gyakorolnak a zeneteremben, egy férfi énekel zongorakísérettel. Kéri, hogy ne zavarjuk a gyakorlást. Dehogy tesszük, lenyűgözve állunk a nyitott ajtóban, még a szemem is könnybelábad, olyan csodálatos a muzsika és a környezet összhangja. Utólag a plakátról tudjuk meg, hogy Morgan Crowley az énekes, akit hallottunk.

Az egészben csak az a baj, hogy nem szabad fényképezni.

Egy órás a látogatás a kastélyban. Utána még megnézhetnénk a tradícionális farmot és a botanikus kertet is, de valamiért vissza is kell jönni, nem igaz? Kicsit bámulászunk még a kastélykertben, ugyanis egy esküvői fényképezést láthatunk alighanem a felső tízezerből (vagy oda kívánkozóktól). A család nőtagjai ruhakölteményekben, a férfitagok kiltben, a fotós összevissza terelgeti őket. Készül még pár ezer kép a túristák által is, akik velünk együtt nem is annyira tisztes távolból figyelik az eseményeket.

Bevesszük magunkat a Killarney Nemzeti Parkba. A szűk út egyelőre eseménytelen fás-bokros területen vezet, időnként szemben felbukkan egy túristabusz, amíg el nem érünk a Torc vízeséshez. Kis kapaszkodóval lehet elérni a vízesést a hűvös erdőn keresztül, a fák törzse merő moha, a talajt is moha fedi, az ember akaratlanul is aprócska koboldokat keres benne. Jól elbújtak, előbb érünk a vízeséshez, minthogy akár egy koboldot is megpillanthatnánk.

Következő célpontunk a Ladies' View nevű kilátóhely. Továbbra is erdőben vezet az autóút, de a fák ritkásodnak és a törzsek között csodálatos hegyeket és tavakat látunk, de nem nagyon van hol kiállni a kocsival. Végre találunk egy helyet. Felkapaszkodunk egy pár sziklán és most már kezdjük felfogni, hol járunk. A látvány lélegzetelállító, alig akarunk továbbmenni, pedig már késő délután van és szállás után is kell majd nézni. Gyerünk tovább.

A Ladies' View nevét Victoria királynő látogatásakor nyerte el udvarhölgyeitől, akiknek nagyon megtetszett a kilátás erről a helyről. Itt az út kiszélesedik, parkoló is van és egy büfé, ahol első dolgunk egy kávét kérni, mint kiderül, egy magyar leányzótól. Azonnal beszédbe elegyedünk, 2 hónapja jött ki Írországba dolgozni - mondja a leányzó széles mosollyal. Kiülünk a teraszra a kávé mellé. Amikor bemennénk a kötelező technikai programot lebonyolítani, az ajtókat zárva találjuk. Ekkor döbbenünk rá, hogy elmúlt 6 óra, jó lesz, ha csipkedjük magunkat. Eredeti célunk a Ring of Kerry másik oldalának elérése a Dunloe szoroson (Gap of Dunloe) keresztül (hol járunk még attól!), hogy a szállást a parthoz minél közelebb találjuk meg a másnapi programunk miatt.

Milyen szerencse, hogy olyan későn sötétedik Írországban, így viszonylag nyugodtan folytatjuk az utat. Az Iveragh félsziget belsejében járunk, hihetetlen hegyek, völgyek, patakok, tavak között. Sötét fellegek vonulnak az égen, hogy közülük időnként kidugja a sugarait a nap, laposan megvilágítva a mesebeli tájat. Sok helyen megállunk, hogy fényképezzünk vagy csak csodáljuk a környéket. Amikor megyünk, Zs félig kilóg a kocsi ablakán, hogy felvételeket készítsen. Errefelé kevés az autós turista, a túrázók pedig nem az autóúton közlekednek. Itt-ott elszórtan áll egy-egy házikó, amúgy zavartalan természet vesz körül minket.

Hirtelen egyforma kis csillogó piros Mini Morrisok kerülnek elő a semmiből jókedvű társasággal. Kiugranak a kocsikból, fotóznak egy sort, integetnek, aztán hajrá, tovább.

Megállunk egy sziklás, gyorsvizű pataknál, éppen dolgunkat végeznénk, amikor kiderül, mást is megállásra késztetett a kis patak. Akkor be a susnyásba, nincs mese.

Útközben N észrevesz egy B&B feliratot, jó ötletnek tűnik rákérdezni, mennyiért szállásolnának el minket itt a semmi közepén. Hát, ez nem olcsóbb a galway-inél, pedig állítólag vidéken olcsóbb a szállás. Úgy látszik, itt nincs túlkínálat, vagy túl sok a fáradt túrista. Inkább továbbállunk. Nemsokára látunk egy youth hostelt is, bemegyünk érdeklődni. Meglepően sok a vendégük, de még van hely. Nem akarjuk elkötelezni magunkat, de végleg elvágni a fonalat sem, ezért N magyarázkodik, hogy először is vacsorázni szeretnénk valahol (itt nincs rá mód, csak sajátból, azt viszont mi nem hoztunk), meg amúgy is közelebb keresünk szállást a parthoz (még mindig nem értük el a Gap of Dunloe-t), mert másnap reggel a tengerparton kell lennünk, indul a hajónk, de még azt sem tudjuk, pontosan mikor, sőt, azt sem, hogy honnan. A háziak ajánlanak egy étkezőhelyet a Dunloe szoros túloldalán és azt is megígérik, utánajárnak a hajónknak.

Megköszönjük, de azért foglalás nélkül indulunk el vacsorázni a Gap of Dunloe túloldalára. Ha emellett a szállás mellett döntünk, akkor még ezen a napon vissza is kell jönnünk a szoros innenső felére. Én azért bízom benne, hogy találunk helyet útközben, nem a szállás egyszerűsége, hanem amiatt, hogy nem voltunk rákészülve, sem hálózsák, kávé, de még egy falat ennivaló sem nagyon van nálunk, törölköző is csak egy tenyérnyi és még mindig reménykedek egy parthoz közelebb eső szállásban.

Eddigi utunk talán legszebb vidékén haladunk közben, át egy hegygerincen és a szoroson, sötétbarna patakok és tavak mellett, sziklás meredélyek között. Birkák sétafikálnak az út közepén, igazuk van, ez itt az ő otthonuk és mi vagyunk a betolakodók.

Az LP szerint nyáron horror a szoroson való átkelés a rengeteg egynapos túrista miatt (fogatok tömkelege kel át a szoroson ilyenkor vidám és beszeszelt emberekkel tömve), de most májusi este van és a forgalom szinte a nullával egyenlő. A Kate Kearney's Cottage olyankor hatalmas forgalmat bonyolít le, a fogatok innen indulnak a túloldalra, idáig pedig buszok hozzák a túristacsoportokat. Hááát, tömeg most is van a fogadóban, de még azért elviselhető és asztalt is találunk. A nagyteremben kétbusznyi túrista vacsorázik, majd jó hosszú műsort adnak elő nekik. Annak a hangjait mi is élvezzük, meg úgy egyáltalán, tényleg jó a hangulat.

Lassan kezd sötétedni, nekünk is útra kell kelnünk, ha vissza akarunk érni a youth hostelbe, mert másik szállást persze nem találtunk, igaz, nem is kerestünk különösebben, annál sokkal éhesebbek voltunk.

10 óra is elmúlt már, mire visszaérünk. Felriasztjuk a háziakat, hogy akkor itt vagyunk. Közlik, hogy női hely már csak a 4-es szobában van, a másik szoba már foglalt, amit jövetelünkkor megnéztünk. Felmegyünk a 4-esbe Zs-val, a szoba legalább húszágyas (emeletes ágyak) és valóban csak két felsőágyas hely van, de alig találjuk meg, mert teljesen telepakolták a most már az igazak álmát hortyogó francia nyugdíjas túristacsapat női tagjai. Nehéz a levegő, kimenekülünk a szobából és megkeressük N-t a 3-asban, hogy megbeszéljük, mi legyen, mert a francia szobába valahogy nem kívánkozunk visszatérni.

A 3-as 8 ágyas férfiszoba, de N-én kívül csak egy ágy foglalt. Egy életünk-egy halálunk, mi itt fogunk nyugovóra térni, az már biztos. Addig sertepertélünk, amíg az az egy pasas is kinyitja a szemét, akkor kérdésemre gyorsan beleegyezik, hogy ott aludjunk mi, nők is, csak hagyjuk már pihenni. Mázlista, neki van hálózsákja! Zs 2 euróért hoz a háziaktól ágyneműt, az ágy recseg-ropog, úristen, mi lesz itt reggelig! Ehhez képest akkorát alszom, mint egy ház a kádszerű matracba süppedve...