Szicília 8. nap - Úton Palermo felé, Monreale, Palermo

Nem gondoltam, hogy az előző csilivili szállás után még tudnak nekem olyat mutatni Szicíliában, ami annyira elnyeri a tetszésemet, de ezt a marsalai lakást nagyon megszerettem. Pedig nem volt egyáltalán csilivili, sőt. Csak valahogy olyan élhető volt, és pont azok a dolgok voltak rendben benne, ami fontos. Nem tudom, Ivano tudja-e, micsoda kincs van a tulajdonában.

Viszont indulnunk kellett tovább. Ezen a napon elég sokat ültünk a kocsiban, részben, mert Palermo volt az úticél, részben, mert elég kacskaringósra sikeredett az útvonal. Északra mentünk az Ericéből megcsodált csodás hegy (Monte Cofano) felé. Úgy gondoltuk, hogy nem a legrövidebb utat választjuk, hát, azzal kezdtük, hogy Trapani után azonnal eltévedtünk. Ezen a vidéken elég jelentős lehet a kőkitermelés, mert már Custonaciban is megcsodáltunk egy kőbányát (a szükség és a panoráma vitt rá, hogy megálljunk pont egy kőbánya mellett), majd elindultunk felfelé egy úton a Monte Cofano-ra. De egyszercsak vége szakadt az útnak. Valamiféle kőkitermelés folyt ott is. Na jó, szóval MÁRVÁNY, mint most olvasom.

Márványbánya Custonaciban, háttérben a Monte Cofano látszik

Szintén Custonaci és a Monte Cofano

Bánya a hegyoldalban

Tőlünk védelmezi a területét az eb

Monte Cofano 

Visszafordultunk és valahogy mégiscsak sikerült átkeveredni a Monte Cofano túloldalára. Addigra a csodaszép idő is elromlott. Maradtunk a tengerparti úton ameddig lehetett és egészen San Vito Lo Capo-ig elmentünk, ami Szicília egyik legészakibb csücskén van. Ebben a városban megint határozottan éreztem az arab hatást, mert mintha Tunéziában autóztunk volna, akárcsak a marsalai külváros környékén. Állítólag gyönyörű strandok vannak errefelé, de ez most februárban annyira nem tudott megfogni.

A Monte Cofano túloldalán

Hihetetlen szép hegyeken-völgyeken, tarajos sziklák között vezetett az utunk (tiszta Skócia). A völgyekben, a szőlősorok és az olajfák között sárgállott a talaj a tavaszi virágoktól.

Nemsokára elértünk egy kilátópontot, ahonnan Castellammare del Golfo kikötőjére lehetett rálátni a magasból. Szép! De azért csak menjünk tovább. Érthetetlennek látszik ez a sietség, de még előttünk volt Monreale és utána Palermóban el kellett foglalni a szállást.

Castellamare del Golfo

Monreale Palermótól 8 km-re fekszik mindössze, mi Palermón keresztül közelítettük meg, így azonnal ízelítőt kaptunk egy nagyvárosi dugóból.
Nehezen fogok hozzá annak a néhány órának a leírásához a városban, amit ott töltöttünk. A lényege, hogy van egy hatalmas dóm, az arab-normann emlékek egyik legjelentősebb tagja, az UNESCO Világörökség része. Előző nap rákerestünk a neten, még meg is jegyeztem, hogy jé, ez a gyönyörű aranymozaikos apszis mennyire emlékeztet a velencei Szent Márk Székesegyházéra. A katedrális mögött van egy kolostor, hatalmas kerengővel, csodálatos mozaikberakásos oszlopokkal, nagyon érdekes oszlopfőkkel, amelyeknek a történetét jó lenne tudni. Na, azt legalább láttuk, merthogy a katedrálisról a világhírű aranymozaikokkal együtt úgy elfeledkeztünk mind a ketten a Zsuzsával, mint a pinty.

Elég sokat időztünk a kolostor kerengőjének a fotózásával, akkor a katedrális még nem volt nyitva (bár nyitva lett volna!). Aztán elmentünk mászkálni a városba és végül legyintettünk, hogy mondd már, láttunk már elég templomot belülről... Jaj. Vertük a fejünket a falba, amikor rádöbbentünk, hogy mit hagytunk ki. Na, hát ennyit Monreáléról.

Jöjjön Palermo és a szállásunk.
Visszamentünk Palermóba és újabb dugóba keveredtünk. A szállásunk az óvárosban volt. Amikor éppen nem a dugóban araszoltunk, akkor megpróbáltunk kisebb utcákon keresztül közelebb jutni az óvároshoz. Körbe-körbe mentünk, reménytelennek nézett ki a helyzet, a sikátorokban nem lehetett boldogulni, vissza kellett menni a nagyforgalmú főutakra. Végül csak bekeveredtünk egy térre és még helyet is találtunk egészen közel a szálláshoz. A parkolóhelyen egyből elénk pattant egy fazon és bejelentette, hogy neki kell fizetni. Kapott egy fél eurót, nem volt kifogása. Erre még majd visszatérek.

Alberto Maria volt a szállásadónk. Egy cukiban beszéltünk meg vele találkozót, a hatalmas kutyáját is hozta. A pasi egy pozőr. Jó ég! Nyomta a sódert, gondolom, le akarta nyűgözni a dumájával és a humorával a társaságot. Kérdezte, hogy ugye nem akarunk aludni, merthogy a tér kissé zajos szombatonként. Ebben mondjuk igaza volt. Meg hogy jó erőben vagyunk-e? Muszáj volt, merthogy az ötödikre kellett felvonszolni a bőröndjeinket gyalog, egy olyan lépcsőn, ahol még bőrönd nélkül is gondot okoz megfordulni. Szóval Alberto Maria nem lopta be azonnal a szívembe magát. Később viszont igen, mert kiderült, a dumája ellenére rendes pasi ez, bizony. Felajánlotta, hogy a legnagyobb bőröndöt felviszi ő az ötödikre, bár amikor megemelte Csilla és Zsuzsa közös kofferját, kicsit megnyúlt a képe. Haha!
Aztán amikor felértünk a legfelső emeletre, bevezetett egy szobácskába és mondta, hogy ez a lakás. Jesszus. Nem mintha túl sok időt szerettünk volna itt tölteni. De amikor kimentünk a teraszra! Az nagyon klassz volt. Közvetlenül mellettünk egy templom állt és mi LEFELÉ néztünk a templomot díszítő szobrokra, amik szinte karnyújtásnyira voltak. Ez már valami! A terasz egyébként szinte nagyobb volt, mint az egyszerű kis lakás.

Piazza Sant'Anna, Palermo,
a mi terünk a mi templomunkkal, balra fent a mi balkonunk

Ez meg a mi lépcsőházunk...

...és a mi teraszunk két vetületben:

Kilátás a balkonról kora este

Én még meginterjúvoltam a fickót, hogy tud-e adni egy plusz takarót, merthogy nekünk a Zsuzsával a franciaággyal együtt megint közös takaró jutott. Kicsit morcos lettem, amikor kiderült, hogy ja, az nincs. Affene, akkor közösködni kell.
Végülis nem volt a szobával semmi baj, valamiféle fűtőtest is elővarázsolódott, amire egyébként nem volt végül szükség. A fürdőszoba is használhatónak bizonyult és éjszaka, amíg mi a Csillával az utakat róttuk (ezt majd elmesélem) még plusz takarót is hozott a fickó. Mondom én, hogy rendes volt. A balkon meg egyszerűen utolérhetetlen volt ott a templom fölött. És mindemellett a szoba iszonyúan olcsó volt. Olyannyira megbarátkoztam ezzel a kis lakáskával, hogy ha egyszer erre járnék újra, tuti, hogy itt szállnék meg. Ja, a lépcsőházban pedig hamisítatlan indiai szagok keveredtek, fel is fordult picit a gyomrom tőle. :)

Ezután kicsit ismerkedtünk egyénileg a környékkel, ezt úgy értem, hogy mindenki arra ment, ami legjobban érdekelte, az üzletek, a nevezetességek, a vacsorázás. Mi a Zsuzsával ez utóbbi kettőt választottuk. Kicsit bóklásztunk a közvetlen környéken, majd a délutáni pasticceria mellett, ami egyébként már rég bezárt, szóval a mellette levő étteremben, ami viszont akkor kezdett kinyitni, jól bevacsoráztunk.

Vacsora után megint összeverődtünk a lányokkal és közös sétába fogtunk annak reményében, hogy még valahova beülünk. És megint közbeszólt a véletlen a legjobbik fajtából. A Piazza Bellinin találtunk egy éttermet (nem volt könnyű holtszezonban), ahol kivételesen elég sok helyi ember üldögélt, ez mindig jó jel. Felkísértek minket az emeletre. Rendeltünk valami italt, sütit, aztán csak nézelődtünk, meg interneteztünk. Egy nagyobb társaság ült tőlünk nem messze, először azt hittük, hogy egy népes család. Nemsokára kilibbent egy középkorú hölgyemény és elkezdett énekelni, miközben ment a háttérzene. Én nem annyira örültem, mert hát... hm... nem volt a produkció túl színvonalas, habár az látszott, hogy a nő profi. Igen ám, de egyszer csak felállt egy fazon az asztaltól, és ő is dalra fakadt. Jobb volt a nőnél. Aztán megint felállt egy, meg megint, az egész társaság szépen sorjában énekelt egyet, volt, aki még a kinti kabátját, táskáját sem vette le. Kezdett derengeni, hogy itt valami másról van szó, nem egy nagy családról. Volt, akinek egész jó hangja volt, volt, akinek kevésbé, de közös volt bennük, hogy nagyon komolyan és átéléssel adták elő a dalokat. Mi úgy tippeltünk, hogy ez bizony egy karaoke klub lehet, akik most tartják a klubestjüket. Nagyon helyesen bíztatták egymást, és a taps mindenkinek járt. Na, ebben mi is részt vettünk. Persze feltűnt nekik a négy külföldinek kinéző nő és amikor elmentünk, olyan köszöngetésbe, meg integetésbe fogtunk vice versa, mintha régi jó ismerősök lennénk. Ők még folytatták a danolászást.

Nem volt még vége az estének, bár mi azt hittük akkor még, hogy de.
Még a délután folyamán visszatértünk arra a térre, ahol a kocsival parkoltunk, mert ki akartunk venni egy-két cuccot a csomagtartóból. Akkor megint odajött hozzánk egy fiatal fazon (nem az előző) és elég erőszakosan pénzt követelt a parkolásért. Sem egyenruha, sem semmi, látszott, hogy nem hivatalos személy. Akkor még elhajtottuk, de az est folyamán nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi lesz a kocsival, ha nem perkálunk pénzt a pasi kezébe. Nem egyedül volt egyébként.
Így hát visszatértünk a karaoke után megint a kocsihoz, előtte Csilla kikérte telefonon Alberto Maria véleményét is. Mi legyen, mi fizetni nem akarunk, nem is lett volna értelme, mert mindig új fazonok kerültek elő. Hagyjuk ott a kocsit, vagy keressünk egy másik helyet neki? Nagyon féltettük a kocsit, hogy kárt tesznek benne. Nyilvánvaló volt akkor már, hogy valamiféle parkoló maffiával állunk szemben. A szállásadónk is azt tanácsolta, hogy inkább menjünk onnan. Na jó, de hova? Az egész környék zsúfolásig tele volt, kocsikkal és emberekkel egyaránt, szombat este volt.
Elindultunk Csillával ketten a kocsival, Zsuzsa és Marcsi hazamentek. A fiatal pasi még szaladt is utánunk, gondolom, fenyegetőzött is, elég kellemetlen volt a szituáció. Na most hova? És merre? Az amúgy is szűk utcákban tolongtak az emberek, a tereken is, üres hely meg sehol. Iszonyat sokat mentünk, körbe-körbe, egyszer még az eredeti helyre is visszakavarodtunk, hú, akkor behúztuk fülünket-farkunkat, nehogy észrevegyenek. Kb. másfél órát tekeregtünk, mire a kikötő felé találtunk egy csendesebb utcát és egy üres helyet. Még így is nehéz szívvel hagytuk ott a kocsit, de muszáj volt valahol parkolni már.
(Nem kell izgulni, nem lett semmi baja a kocsinak, egész végig ott parkoltunk.)