Gyorsan összekaptuk a cuccokat (de. 10-ig kellett elhagyni a szállodát) és fel! vaporettóra, hogy a Santa Lucián beadjuk a bőröndöket a csomagmegőrzőbe. Rossz érzés volt, tudatosította bennünk, hogy este indulunk hazafelé. Pedig még hátravolt ott-tartózkodásunk egyharmada.
Előző este kitanulmányoztuk a Rezzonico palota leírását és úgy döntöttünk, nem szabad ezt sem kihagyni. Vissza hát a Rialtóhoz az állomástól, immár csomagok nélkül. A híd fel-, illetve lemenő ágában egy-egy koldus gubbasztott, szakasztott egyforma pózban és ruházatban, először nem is tűnt fel, hogy 2 személyről van szó. (Az egyik koldusnak feltűnően jól ápolt, tiszta és fiatalos keze volt, hm.) Furcsa, egész Velencében nem láttam sem előtte, sem utána koldust, sem hajléktalant.
Olyan gyönyörű napsütés volt, úgy odatűzött a jobbpartra, olyan csalogatóak voltak a kirakott asztalok, székek, nem bírtunk ellenállni. Cafe latte, sör (már akinek) és rengeteg nézelődés következett. A pincérek ráérősen támasztották a falat (alig volt vendég). A vizen persze más volt a helyzet, ott reggeltől estig szorgalmas sürgölődés folyt. Csak a gondolinereknek nem indult még be igazán az üzlet, de azért most is akadt egy-egy vállalkozó kedvű túrista, aki nem sajnálta a pénzt a gondolás élvezetért.
Egészen közel voltunk már a Pantaleonéhoz, beazonosítottuk, hogy jó helyen járunk-e, kerestünk egy nyitott ajtót, ahol végre bemehetünk... de sehol nem találtunk, a templom zárva volt. Még egy kicsit szaladgáltam ide-oda, reménykedtem, hátha találok valamit, valakit. Éppen jött egy túristacsoport, gyorsan elkaptam az idegenvezetőt, hátha ők is ide készülnek, de nem, az idvez nem tudott semmit a templomról. Jócskán lelombozódtunk. Plusz egy ok, amiért vissza kell jönni.
A Pantaleone előtti kis híd túloldalán már a Campo Santa Margherita van, ahol ugyanaz az ismerősöm a ferde tornyokat felfedezte. Mi akkor ezt még nem tudtuk, ennek ellenére sikerült az egyik tornyot legalábbis megörökíteni. A terecskéről az útikönyv csupa szépet és jót ír, ehhez képest nekem nem nőtt annyira a szívemhez, talán mert fel volt kicsit túrva, vagy túl nagy volt a nyüzsgés, nem tudom.
Kis ücsörgés, nézelődés A Campo Santa Margheritán, kiséta a tér másik végén és mint előző nap a Miracoli, szinte felkínálta magát a Ca' Rezzonico, éppen a bejáratánál álltunk. Ezt a palotát senki ne hagyja ki, mert nagyon szép (6,50 €). Kívülről tatarozzák, de belül látogatható. Az emeletre egy széles lépcsőház vezet fel, ott vannak a szépen berendezett szobák, csak néhány közülük: Pasztell-terem, Gobelin-terem, Trónterem... A régi Panoráma Velence útikönyv leírásához képest egy-két dolog másképp van, pl. a Könyvtár-teremnek nevezett teremben most nincsenek könyvek, sem XVII. századi okmányok. Van második és harmadik emelet is. Sajnos valamelyik teremben kicsit elhagyott az erőm vagy a melegtől, vagy a levegőtlenségtől, mindenesetre innentől már nem figyeltem olyan erősen. Van hálószoba és budoár, innen nem messze kisebb helyiségek, ahol nagyon érdekes karneváli-mulatsági képek láthatók. Ezek közül néhányat, lévén, hogy senki nem volt éppen ott, orvul meg is örökítettem. A legfelső, harmadik emeletre már csak én mentem fel, Zia Mariáék lesétáltak az épület kertjéhez, miután kikukkantottak a Canal Grande felé ott, ahol nem szabadott volna az építkezés miatt. :) Nagyon kíváncsi voltam a harmadik emeletre, mert a könyv mindenféle érdekességet ígért. Azt nem mondom, hogy csalódtam, mert egy nagyon komoly festménykiállítást találtam, de engem jobban érdekelt volna a porcelán és ruhakiállítás és a korabeli bábszínház, amiről a könyv írt. Egyedül a korabeli patika látható még, de csak a kirakatán kívülről, bemenni nem lehetett. Ami viszont a legcsodálatosabb volt, az a 3. emeleti ablakból a kilátás a városra!
Velencének ez a része (Dorsoduro) is, ahol a Rezzonicóból kijövet sétáltunk, nagyon hangulatos volt. Megéheztünk, utunkba akadt egy kis étterem, beültünk. Én a portálra kifüggesztett lasagnét kívántam meg bolognai módra, de azzal nem szolgálhattak, pedig bolognai-kóstolás nélkül nem akartam hazamenni. De azért így is jót ettem. Nagy nyüzsgés, kedves felszolgáló, táplálkozó idős hölgy a szomszéd asztalnál. Olasz nők: csinosak, jól öltözöttek, feltűnően ápoltak. Még az idősebbek is bátran használják a rúzst, szépítőszereket, és mintha mindig frissen jöttek volna a fodrásztól. És ami még szembeötlő: nem láttunk sem elhízott nőket, sem elhízott férfiakat. Viszont rendszeresen láttam a vaporettón ráérősen újságot olvasgató, jól szituált középkorú urakat.
Így történt, hogy újra útrakeltünk, utolsó napunk utolsó óráiban. Megnyugodva állapítottuk meg, hogy pont ott járunk, ahol akartunk, a Rio di San Trovaso partján. A gondolajavító műhelyre voltunk kíváncsiak, de már nem is volt szükség a keresésre, mert pont ott volt az orrunk előtt. A műhely már majdnem a Zatterén van, a Giudecca csatorna menti sétányhoz közel.
Két templomot akartunk még felkeresni, mindkettő Chorus Pass tag. Az egyik a barokk Gesuati, a sétányra kiérve baloldalt. Ezt a templomot már többször láttuk a vaporettóról - kívülről. A másik az egy hajóállomásnyira levő San Sebastiano (mi gyalog mentünk), Veronese kapcsán, aki itt kezdte velencei pályafutását és itt is nyugszik. Sajnos a könyv szerinti dúsan dekorált famennyezetből már szinte csak a fát láttuk.
A környék maga érdekes, nagyon külvárosi, nagyon nem túristás, szívembe is zártam egyből. Az egyik étterem előtt az utcán összetolt asztalok mellett jókedvű társaság koccintgatott, mintha csak egy Fellini film kelt volna életre. Az egyik közeli épület falán Modigliani emléktábla olasz nyelven. Még utána kell néznem, minek az apropójából került oda, gondolom, itt dolgozott egy ideig.
Visszafelé (az állomásra) még egy vaporettó-körutat terveztünk be. Ezen a vonalon a 2-es járat jár, amivel már korábban is utazgattunk. Úgy értelmeztük, hogy ez egy körjárat, ami amellett, hogy mégegyszer elvisz minket kedvencünkhöz, a San Giorgio Maggioré-hoz, utána a Canal Grandén keresztül szép kényelmesen meg tudjuk közelíteni a vasútállomást. Közben beborult, de ez már senkit nem zavart, kényelmesen ücsörögtünk a hajó orrában.
Minden jól ment egészen a Zaccaria állomásig. Ezt végállomásnak nyilvánították, mint utólag kiderült. Kiszálltunk értetlenül és megkérdeztük, melyik hajó megy a P.le Romára. Rosszul tettük, mert egy olyan vaporettóra irányítottak minket, ami visszament a San Giorgióhoz (mert a kikötőn keresztül közelítette meg a P.le Romát). Ezért a San Giorgiónál pánikszerűen kiszálltunk, majd vissza a Zaccariára egy éppen arra jövő újabb vaporettón. :) Ezután már nem bíztunk semmit a véletlenre, gyalog átsétáltunk a San Marco megállóhoz és megtettük az eltervezett búcsú-utunkat a Canal Grandén. A nap ferdén sütött a fekete felhők alól és csodálatos aranyfénybe borította az épületeket. Sajnos a vaporettón nagyon nagy volt a tömeg, nem tudtuk kedvünkre kiélvezni a látványt, de így is emlékezetes marad.
