Három (csak) nap Rómában! /3

bejegyezte: marimama

 A szállásunktól alig 300 méterre található díszes homlokzatú Santa Maria Maggiore bazilikához sétáltunk a következő nap reggelén. Megdöbbentő méretei ellenére nem tűnt robosztusnak, sőt belülről, valószínűleg a sok antik oszlopnak köszönhetően, egyenesen kecses építmény. Gazdagon díszített kápolnái, kazettás mennyezete nagyon tetszett. Büszkeséggel töltött el, hogy a homlokzati rózsaablak magyar származású mester munkája. Zúgó harangjait is hallhattuk. Terveinknek megfelelően innen a 40-es busszal, majd a 8-as villamossal utaztunk a Garribaldi hídon a Trasteverére. A híd túloldalán azonnal leszálltunk, hogy sétálgatva ismerkedjünk ezzel a városrésszel. Régi, keskeny emeletes házacskák, szűk sikátorok, kis terek szegélyezték utunkat. Szinte mindenhonnan ráláttunk a Tevere partjára. A kellemes hangulatot fokozták a bimbózó fák, és bokrok, az erkélyekre felfutó repkények. Egy zöldellő fán még érett citromokat is megfigyelhettünk. Reggelizni ültünk ki az egyik terecske éttermének teraszára. Nézelődés közben az tűnt fel, hogy egyre több fekete reverendás pap jelent meg. Ráérősen beszélgettek, meg-megálltak, nézelődtek. Az egyik közvetlenül mellettünk ült le, mások ki-be járkáltak a bárba.(étterembe) Igazán laza, vasárnapi hangulat volt. Miután jóllakottan felkeltünk, csak akkor derült ki, hogy közvetlenül az étterem mellett található egy egészen pici templomocska. De annyira közel, hogy az egyik ajtó az étteremé, és közvetlenül mellette a templomé. Kíváncsian kukkantottunk be, hiszen az ajtaja nyitva volt. Egy része elfüggönyözött, és felállványozott volt, látszott, hogy a felújítása még nem fejeződött be, de így is nagyon bájos, barátságos volt. Falain itt-ott nem régen feltárt, és restaurált, korai freskók részleteit láttunk. Öröm volt felfedezni ezt a kis ékszerdobozt, amiről semelyik eddig olvasott útikönyvben sem írtak még. Lassan bandukolva értünk a Szent Cecilia templomhoz, melyet díszes fal választ el a bejárat előtti kis kerttől. Jót mulattunk látva, hogy a fal egyik kiemelkedő, emeleti díszében két foci labda is fennakadt. A most még csak ébredező, bokrokkal és virágokkal teli kolostorkertben lehet, hogy értékes, de eléggé bumfordi díszű szökőkútból csobogott a víz. A korláton gyerekek, és traccsoló asszonyok ücsörögtek, talán a mise kezdetére várakozva. Benn szép emléket állítottak a szentnek, fehér márvány szobra – története tükrében - megható. Innen ismét a Tevere partján, a platánok alatt andalogtunk a tavaszi napsütésben. Irigykedve figyeltem a parton sütkérező római fiatalokat. A folyó itt még gyorsabb, örvényekkel teli vize sisteregve, pörögve, forogva csobogott. A Cestio, és a Fabricio hídon távolodtunk el a folyótól. Kívülről láttuk a Zsinagógát, és a Marcello színházat, a különös légkörű Ghettó épületeit. Innen az utunk a Pantheon közbeiktatása (ezt a csodát akárhányszor megnézném) mellett, ismét a Piazza Navonára vezetett. Tapasztalataimról már korábban beszámoltam, most csak annyit tennék hozzá, hogy ez a hely megbabonázott bennünket. A férjem egy szó nélkül hajlandó volt egy karikatúrista elé leülni. Sajnos az időnk egyre zsugorodott, ezért felpattantunk (bár ne tettük volna) az első buszra, hogy eljussunk a Cavour metróállomásra. Amikor a busz átment a Tevere túloldalára, gyanítottuk, hogy másfelé kellett volna indulnunk. Nemsokára meg is érkeztünk a Cavour térre, ahonnan csak a kedves és segítőkész olaszok útbaigazításával jutottunk a legközelebbi (fél óra gyaloglás) metró állomásra.Sajnos befejeződött a római látogatásunk, mert hamarosan indult vonatunk a repülőtérre. Az ablakon át egy pillanatra láthattuk Caio Cestio Epulone római tiszt által emeltetett piramist, majd feltűnt a távolban az EUR híres boltíves épülete. A viszontlátásban reménykedve, búcsúztunk a várostól.

A Santa Maria Maggiore padlója

Trastevere

San Benedetto in Piscinula

Trastevere

Trastevere

Trastevere

Santa Cecilia  in Trastevere

Trastevere

Trastevere

Trastevere

Trastevere

Ponte Cestio és a Tiberina-sziget

Tevere-part

Ghetto

Piazza Navona

Piazza Navona

Három (csak) nap Rómában! /2

bejegyezte: marimama

 Második nap a Terminitől a 40-es busszal, viszonylag korán értünk Róma legrégibb virág-, és gyümölcs piacára a Campó de’ Fiorira. A téren a legkülönbözőbb színekben pompáztak a virágok, fűszerek, gyümölcsök, és zöldségek. A máglyán, eretnekség miatt itt elégetett szerencsétlen Giordano Brunó bronzszobrára nem sok figyelmet szenteltünk, mivel épp a lábainál pakoltak ki ruhaneműket, amit nagy ívben kerültünk. Némi bámészkodás, kis vásárlás és egy guszta reggeli után, egy piszkos kis utcán ( meglepő, és feltűnő volt, mert itt mindenhol folyamatosan takarítanak) kijutottunk a Tevere partjára. Az agyagos, sárga víz meglepően gyors folyású. A rakpart mindkét oldalát öreg platánok őrzik, legtöbbnek a törzsét ketten sem érnénk át. Az erősödő tavaszi napsütést élvezve gyönyörködtünk az épületekben, az idelátszó dombok pineafenyőiben, ciprusaiban. Sétálva fordultunk az „Angyal Hídra”, hogy megcsodálhassuk Bernini szigorúbbnál szigorúbb tíz márvány angyalát a hídkorlátokon. Az Angyalvár robosztus tömbje nehezedik a túlpartra. Ki nem hagytam volna, hiszen annyi történetet lehet olvasni erről az erődről (nyári palotáról, temetkezési helyről), bánta is a lábam, tüdőm, mire felértünk – hosszú kanyargás, és számtalan szűk lépcső után – a legfelső teraszra. Közben megnézhettük a pápai termeket, a kiállított fegyvereket. Pihenésképpen a tetőteraszról csodáltuk a lenyűgöző római panorámát, a Szt. Péter bazilika idelátszó kupoláját, és a legmagasabb ponton elhelyezett – az egész építmény nevét megalapozó – Mihály arkangyal szobrát. Felfedeztük a pápák múltbéli menekülési útvonalaként is szerepet kapó bástyafalakat. Kicsit lejjebb találtuk meg a frissítő kávét, vizet, és rövid ülő pihenést lehetővé tevő presszócskát. A Szt. Péter bazilikát rövid sétával értük el. A bazilika előtti tér sok látnivalót kínál. Csinosak a svájci gárdisták. Látványosak a félkörívben felállított oszlopsorok, a tér közepén égig érő obeliszk, a mellvédről letekintő szentek szobrai. Érdekes a világ minden tájáról ide érkező tarka emberözön, és beszéd kavalkád. Még jó, hogy mindez elterelte a figyelmet arról a hosszú, bár elég gyorsan mozgó sorról, amit a bejutáshoz végig kellett állni a tűző napon. (Előző nap bezzeg, hogy örültem volna egy kis meleg időnek! Hiába, mindig megtalálható az, ami miatt elégedetlenkedhetünk.). A bazilika egyszerre ízlésesen elegáns, és méreteit tekintve hatalmas, de - szerintem - nyomasztó. Úgy éreztem, bekebelez az a rengeteg kincs, és fényűző pompa, amit ezen a helyen felhalmoztak az évszázadok során. Az elveszettség érzetét némileg egyensúlyba hozta, hogy végre közel kerülhettem – egy őrült magyar rongáló miatt csak üvegfalon keresztül – Michelangelo fájdalmas szobrához, a „Piétához”. Dagadozó lábakkal ugyan, de élményekkel eltelve vánszorogtunk a közeli Ottaviano metróállomáshoz. Célunk a híres Piazza del Popoló volt. Számomra a középkori tervezési, építészeti bravúrokon túl még egy XXI. századi élménnyel is gazdagodott ez a hely.. A metróállomás földalatti labirintusain igyekezve a felszínre, egyszer csak énekszóra, hangoskodásra, emberáradatra lettünk figyelmesek. Azt gondoltuk valamilyen meccsre, vagy onnan özönlenek a fiatalok és idősek. Hatalmas selyem zászlóikról hamarosan kiderült, hogy valamilyen politikai rendezvénybe botlottunk. A felszínre vezető utolsó lépcsőfokokon, már hallani lehetett a közlekedés bénultsága miatt idegeskedő – máskor mindig nyugodt, és udvarias – gépkocsivezetők folyamatos tülkölését, a tömeg zúgását, hangosbemondókat, és valamilyen zeneszerűséget. Eléggé megrémülve, a falhoz lapulva, embereket kerülgetve a déli oldalról tudtuk megközelíteni a teret. Itt végre kiderült, hogy egy választási nagygyűlés végét kaptuk el. A vidám, csoportokban álldogáló, talán a hallottakat tárgyaló, zászlókat lobogtató résztvevők, és a biztosításra kirendelt – elég nagyszámú - rendőrök között húztunk be a Santa Maria del Popoló szerény külsejű templomába. A főoltártól balra látható kápolnát csodáló látogatók között, római utazásunk utolsó két, megtekintésre tervezett Caravaggió festményével búcsúztunk a templomtól és a tértől. Nem a látott képek kipipálása, hanem az őszinte rajongás mondatja velem, hogy szerencsénk volt: összesen harminc Caravaggió művet láttunk élőben.( A festő rövidre szabott élete során alkotott 170 képhez viszonyítva, igazán kevés) A részletezett események – bár már oszlott a tömeg, és azonnal gépekkel takarították az eldobott plakátokat, transzparenseket, és egyéb szemetet - meggátolták, hogy a téren nézelődjünk. Így ez a hely is felkerült a legközelebbi, feltétlenül megtekítendők listájára.

Három (csak) nap Rómában! /1

bejegyezte: marimama

 „Utazni jó! Az utazás fölszítja a megszokástól már-már eltompuló érzékek fölfedező frissességét, a képzelet beleélő képességét, élettel tölti meg ismereteinket, s ráébreszt arra, hogy – ha eddig csak oly ritka, ünnepi időszakokban – ezen túl már mindig így járjuk végig napjainkat, utazóként, mindenre figyelve, tudatunkban a serkentő nyugtalansággal, hogy mindezzel csak most találkozunk, s talán nem térünk ide vissza soha többé. „

(Fövény Lászlóné:”Rómának esete, világ tüköre”)

A fentiekre is tekintettel igyekeztünk annyi mindent belesűríteni 3 teljes napba, amennyit csak lehetett. Tisztában voltunk azzal, hogy a legkörültekintőbb útiterv is némileg változhat a helyszínen, de azt nem kalkuláltuk be, hogy ez mindjárt az első napon bekövetkezik. A római közlekedési dolgozók délután kettőig tartó sztrájkja, felborította a városon belüli utazási szándékainkat. Vigaszt nyújtott, hogy többnyire úgyis csak gyalog lehet megközelíteni az óváros nevezetességeit, kissé betekinteni az ott élő emberek mindennapjaiba.

Indultunk hát a Quirinálé (a Köztársasági Elnök palotájának együttese) felkutatására, hogy láthassuk végre az annyira áhított Caravaggió kiállítást. Rómában ez az év a művész halálának 400. éves évfordulója tiszteletére szervezett rendezvények ideje. Valahol elvéthettük a térképet, mert egyszer csak a Trinita dei Monti templom előtt találtuk magunkat. Egy templomot találni Rómában nem nagy kunszt, de ez mégis más, hiszen itt erőltethettük először a lábunkat a vele szemben található Spanyol lépcső grádicsain. Az építmény érdekes, de engem nem fogott meg, talán a fotókon látható virágözön hiányzott. A lépcsőket, és a pihenőket teljes hosszban májustól díszítik a színes azáleák. Sokkal megnyerőbb az innen nem messze található (Itt a legtávolabbi nevezetesség is elérhető fél, egy óra alatt) Trevi kút. Nem igaz, hogy kopott, töredezett a szökőkút, és lelakottak a környező épületek. A turisták hadától eltekintve, megkapó az ottani atmoszféra. Később ismét visszatértünk, megcsodálni esti kivilágításban is, még ha ezzel rontottuk a pénzbedobással elnyert római visszatérés esélyét. Kóborlásunk, és kérdezősködésünk eredményeként, ismételt lépcsőzéssel végre eljutottunk az orrunk előtt álló Quirinálé dombra. Az egyre erősebben szemerkélő esőben kétszázadiknak beállhattunk a Scuderia del Quirinale palota előtt tekergő sorba. Tízesével engedtek be, így volt időnk megcsodálni a teret, és szobrait, valamint a környező paloták remekeit. 22 Caravaggió festményt állítottak ki, melyeket Firenze, Szentpétervár, Cansas City, Dublin, Milánó, Nancy és Róma különböző Múzeumai kölcsönöztek a neves alkalomra. Én, az elfogult „Caravaggió őrült” a kiállításról csak annyit mondhatok: ezt mindenkinek látni kell! A lassan kiderülő időben a rómaiak által csak esküvői tortának, vagy írógépnek csúfolt, szerintem a felállítás alkalmához illő ( II.Viktor Emmanuel vezetésével 1871-ben egyesült Olaszország) monumentális alkotáshoz zarándokoltunk. Közben egy pillantást vetettünk a Velence tér nevezetes épületeire. Többek között arra az erkélyre is, ahonnan Mussolini a beszédeit intézte a néphez.(nagyon sok filmbejátszáson látható amint az állát előrecsapva, fejét jobbra-balra forgatva, ujját a derékszíjába helyezve tart éppen hatásszünetet) Innen végső célként a Piazza Navonát megcélozva folytattuk a sétát. Rejtélyes volt számunkra, hogy az egyik útkereszteződésben az Area Sacra Argentina ásatásainál templom, palota, vagy más régi építmény maradványait látjuk-e. Útikönyvünk azzal nyugtatott, hogy nálunk sokkal tájékozottabbak, az ásatásvezetők is csak találgatják a választ. Titokzatossága abban is rejlett, hogy ez volt az első – később egészen megszokottá váló - találkozásunk az ókori római romokkal. A következő érdekesség a Minerva téren álló elefántos obeliszk. Állítólag a már meglévő oszlop felállításával megbízott művész, Bernini véleményét fejezi ki ez a mulatságos, kedves állat, mely szerint ilyen kis- stílű munkakötelezettség legalább annyira sértő volt számára, mint az elefántnak felemelni egy ekkorka oszlopot. Néhány lépés után bontakozott ki előttünk Róma egyik (számomra a legcsodásabb) klasszikus szépsége a Pantheon. A majd kétezer évvel ezelőtti tervezők, építészek, és munkások teljesítménye teljesen elvarázsolt. A hangulatot megalapozta, hogy a kupola közepén lévő 9, 5 méter átmérőjű nyílásban – ahol néhány órával korábban még az eső is beesett – látható, szürkés- kék égen, néha egy-egy hófehér madár (talán sirály) kiterjesztett szárnyakkal röppent át. Ritkaság, hogy ilyen régi épület ennyire jó állapotban mutatja elődeink tudását. Szűkre szabott időnk ellenére többször is visszatértünk e szépséghez. Elegáns palotákkal, és talán egy kolostor ablakaival határolt rövid utcácska végén találtunk rá a San Luigi dei Francesi templomra. A belső díszítések (festmények, domborművek, szobrok) közül is kiemelkedő a Contarelli kápolna, amely három Caravaggió festményt rejt. Helyes ez a „rejt” kifejezés, mivel, az egyébként is eléggé szűk kápolna gyakran elsötétedett. Később gondoltunk rá, bár látni nem láttuk, hogy csak a könyöklőre rögzített széfbe dobott pénzre működött a világítás. Szent Máté történetét megörökítő három képtől elállt a lélegzetem. A fények, és árnyékok olyan együttese kíséri a figurákat, hogy nem csodálható, ha némely művészettörténész fényképészettel gyanúsítja a művészt. Csak most döbbentem rá, milyen nagy kár érte az emberiséget, hogy a „Szt. Máté és az angyal” egy korábbi feldolgozása – melyet a korabeli „műértő” közönség nem fogadott el Caravaggiótól, és lecseréltette - Berlin II. világháborús bombázásakor megsemmisült. Művészeti élményekkel feltöltődve jutottunk Róma legszebb terének tartott Piazza Navonára. Első látogatásunk az egyre sűrűsödő esőben csak néhány percig tarthatott, de így is lenyűgöztek a tér arányai, szökőkútjai, és épületei. Nagy kár lett volna, ha két nap múlva, tavaszi napsütésben nem tudunk visszatérni erre a hangulatos helyre. Az építészeti csodákon túl, a kellemes légkört meghatározták a ráérősen sétálók, bámészkodók, az emberekhez pimasz közelségbe totyogó, majd fel-felröppenő galambok, a szökőkutak vízének csobogása, a fehér márvány vízköpők csillogása, a kitelepült portréfestőket, karikatúristákat körül állók fel-felhangzó kuncogása, duruzsolása, a templom harangszava, a sietős turisták fényképező -, és felvevőgépeinek surrogása. A következő keresztutcánál található a középkor óta elhíresült, de napjainkra igencsak megviselt Pasquinó szobra. Érdekes volt, hogy néhány versike most is ott lógott a beszélő szobor oldalán. Első napunk élménygyűjteményét – erős szürkületben – fejeztük be a Szent Agostinó templom megtekintésével. A bejárattól balra azonnal feltűnt Caravaggió Loretói madonnája. Annak idején nagy felháborodást váltott ki a festő művészi felfogása. A főszereplő madonnát igazi hús-vér nőként, az őt imádókat egyszerű parasztemberekként ábrázolni, próbára tette a nézők tűrőképességét. Pedig élő a kép és kifejező. Valóban poros, és piszkos a parasztok talpa, és a ruhán átlátszik Mária kerek combja.

Róma, 2010. március 12.