bejegyezte: marimama
„Utazni jó! Az utazás fölszítja a megszokástól már-már eltompuló érzékek fölfedező frissességét, a képzelet beleélő képességét, élettel tölti meg ismereteinket, s ráébreszt arra, hogy – ha eddig csak oly ritka, ünnepi időszakokban – ezen túl már mindig így járjuk végig napjainkat, utazóként, mindenre figyelve, tudatunkban a serkentő nyugtalansággal, hogy mindezzel csak most találkozunk, s talán nem térünk ide vissza soha többé. „
(Fövény Lászlóné:”Rómának esete, világ tüköre”)
A fentiekre is tekintettel igyekeztünk annyi mindent belesűríteni 3 teljes napba, amennyit csak lehetett. Tisztában voltunk azzal, hogy a legkörültekintőbb útiterv is némileg változhat a helyszínen, de azt nem kalkuláltuk be, hogy ez mindjárt az első napon bekövetkezik. A római közlekedési dolgozók délután kettőig tartó sztrájkja, felborította a városon belüli utazási szándékainkat. Vigaszt nyújtott, hogy többnyire úgyis csak gyalog lehet megközelíteni az óváros nevezetességeit, kissé betekinteni az ott élő emberek mindennapjaiba.
Indultunk hát a Quirinálé (a Köztársasági Elnök palotájának együttese) felkutatására, hogy láthassuk végre az annyira áhított Caravaggió kiállítást. Rómában ez az év a művész halálának 400. éves évfordulója tiszteletére szervezett rendezvények ideje. Valahol elvéthettük a térképet, mert egyszer csak a Trinita dei Monti templom előtt találtuk magunkat. Egy templomot találni Rómában nem nagy kunszt, de ez mégis más, hiszen itt erőltethettük először a lábunkat a vele szemben található Spanyol lépcső grádicsain. Az építmény érdekes, de engem nem fogott meg, talán a fotókon látható virágözön hiányzott. A lépcsőket, és a pihenőket teljes hosszban májustól díszítik a színes azáleák. Sokkal megnyerőbb az innen nem messze található (Itt a legtávolabbi nevezetesség is elérhető fél, egy óra alatt) Trevi kút. Nem igaz, hogy kopott, töredezett a szökőkút, és lelakottak a környező épületek. A turisták hadától eltekintve, megkapó az ottani atmoszféra. Később ismét visszatértünk, megcsodálni esti kivilágításban is, még ha ezzel rontottuk a pénzbedobással elnyert római visszatérés esélyét. Kóborlásunk, és kérdezősködésünk eredményeként, ismételt lépcsőzéssel végre eljutottunk az orrunk előtt álló Quirinálé dombra. Az egyre erősebben szemerkélő esőben kétszázadiknak beállhattunk a Scuderia del Quirinale palota előtt tekergő sorba. Tízesével engedtek be, így volt időnk megcsodálni a teret, és szobrait, valamint a környező paloták remekeit. 22 Caravaggió festményt állítottak ki, melyeket Firenze, Szentpétervár, Cansas City, Dublin, Milánó, Nancy és Róma különböző Múzeumai kölcsönöztek a neves alkalomra. Én, az elfogult „Caravaggió őrült” a kiállításról csak annyit mondhatok: ezt mindenkinek látni kell! A lassan kiderülő időben a rómaiak által csak esküvői tortának, vagy írógépnek csúfolt, szerintem a felállítás alkalmához illő ( II.Viktor Emmanuel vezetésével 1871-ben egyesült Olaszország) monumentális alkotáshoz zarándokoltunk. Közben egy pillantást vetettünk a Velence tér nevezetes épületeire. Többek között arra az erkélyre is, ahonnan Mussolini a beszédeit intézte a néphez.(nagyon sok filmbejátszáson látható amint az állát előrecsapva, fejét jobbra-balra forgatva, ujját a derékszíjába helyezve tart éppen hatásszünetet) Innen végső célként a Piazza Navonát megcélozva folytattuk a sétát. Rejtélyes volt számunkra, hogy az egyik útkereszteződésben az Area Sacra Argentina ásatásainál templom, palota, vagy más régi építmény maradványait látjuk-e. Útikönyvünk azzal nyugtatott, hogy nálunk sokkal tájékozottabbak, az ásatásvezetők is csak találgatják a választ. Titokzatossága abban is rejlett, hogy ez volt az első – később egészen megszokottá váló - találkozásunk az ókori római romokkal. A következő érdekesség a Minerva téren álló elefántos obeliszk. Állítólag a már meglévő oszlop felállításával megbízott művész, Bernini véleményét fejezi ki ez a mulatságos, kedves állat, mely szerint ilyen kis- stílű munkakötelezettség legalább annyira sértő volt számára, mint az elefántnak felemelni egy ekkorka oszlopot. Néhány lépés után bontakozott ki előttünk Róma egyik (számomra a legcsodásabb) klasszikus szépsége a Pantheon. A majd kétezer évvel ezelőtti tervezők, építészek, és munkások teljesítménye teljesen elvarázsolt. A hangulatot megalapozta, hogy a kupola közepén lévő 9, 5 méter átmérőjű nyílásban – ahol néhány órával korábban még az eső is beesett – látható, szürkés- kék égen, néha egy-egy hófehér madár (talán sirály) kiterjesztett szárnyakkal röppent át. Ritkaság, hogy ilyen régi épület ennyire jó állapotban mutatja elődeink tudását. Szűkre szabott időnk ellenére többször is visszatértünk e szépséghez. Elegáns palotákkal, és talán egy kolostor ablakaival határolt rövid utcácska végén találtunk rá a San Luigi dei Francesi templomra. A belső díszítések (festmények, domborművek, szobrok) közül is kiemelkedő a Contarelli kápolna, amely három Caravaggió festményt rejt. Helyes ez a „rejt” kifejezés, mivel, az egyébként is eléggé szűk kápolna gyakran elsötétedett. Később gondoltunk rá, bár látni nem láttuk, hogy csak a könyöklőre rögzített széfbe dobott pénzre működött a világítás. Szent Máté történetét megörökítő három képtől elállt a lélegzetem. A fények, és árnyékok olyan együttese kíséri a figurákat, hogy nem csodálható, ha némely művészettörténész fényképészettel gyanúsítja a művészt. Csak most döbbentem rá, milyen nagy kár érte az emberiséget, hogy a „Szt. Máté és az angyal” egy korábbi feldolgozása – melyet a korabeli „műértő” közönség nem fogadott el Caravaggiótól, és lecseréltette - Berlin II. világháborús bombázásakor megsemmisült. Művészeti élményekkel feltöltődve jutottunk Róma legszebb terének tartott Piazza Navonára. Első látogatásunk az egyre sűrűsödő esőben csak néhány percig tarthatott, de így is lenyűgöztek a tér arányai, szökőkútjai, és épületei. Nagy kár lett volna, ha két nap múlva, tavaszi napsütésben nem tudunk visszatérni erre a hangulatos helyre. Az építészeti csodákon túl, a kellemes légkört meghatározták a ráérősen sétálók, bámészkodók, az emberekhez pimasz közelségbe totyogó, majd fel-felröppenő galambok, a szökőkutak vízének csobogása, a fehér márvány vízköpők csillogása, a kitelepült portréfestőket, karikatúristákat körül állók fel-felhangzó kuncogása, duruzsolása, a templom harangszava, a sietős turisták fényképező -, és felvevőgépeinek surrogása. A következő keresztutcánál található a középkor óta elhíresült, de napjainkra igencsak megviselt Pasquinó szobra. Érdekes volt, hogy néhány versike most is ott lógott a beszélő szobor oldalán. Első napunk élménygyűjteményét – erős szürkületben – fejeztük be a Szent Agostinó templom megtekintésével. A bejárattól balra azonnal feltűnt Caravaggió Loretói madonnája. Annak idején nagy felháborodást váltott ki a festő művészi felfogása. A főszereplő madonnát igazi hús-vér nőként, az őt imádókat egyszerű parasztemberekként ábrázolni, próbára tette a nézők tűrőképességét. Pedig élő a kép és kifejező. Valóban poros, és piszkos a parasztok talpa, és a ruhán átlátszik Mária kerek combja.
Róma, 2010. március 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése