Másnap reggel összeültünk. Azon agyaltunk, hogyan tovább. Végül megállapodtunk: maradunk a faluban és élvezzük a tengert, a napsütést, a nyugalmat. A kirándulásokat elhalasztjuk egy másik nyaralásra, hogy ne kelljen az idegtépő szerpentinen többször végigmenni. És attól kezdve így is tettünk. Kajánk volt elég, sok is, semmiben nem szenvedtünk hiányt. A háziakat egyszer kértük meg, hogy hozzanak nekünk tejet és kenyeret, krumplit.
A ház és a háziak
Az eredeti épület valószínűleg a legrégebbiek közül való a településen. Házigazdáink 38 évvel ezelőtt kezdték építeni. Akkor még csak nyaralónak (befektetésnek?) használták, csak 8 évvel ezelőtt költöztek ide végleg. Azt is megtudtuk, hogy a ház előtti stégnél ringatózó kis lapátos csónakkal hordták ide az építőanyagot. Küzdelmes lehetett. Néha belegondoltam, milyen lehetett a szárazföldi út ide, a semmi közepére, ha egyáltalán akkor már létezett ilyen.
A mi apartmanunk volt a tenger felőli oldalon, a földszinten. Hatalmas vadszőlő lugas volt a ház előtt, alatta asztal, székek, jó hűs árnyék. Az apartman előtt murvaköves sétáló út, majd a tengerpart.
A család lelke Biljana, a feleség, lánya Kristina, aki a tulajdonképpeni szállásadónk volt. A papának nem tudom a nevét. Első napokban Kristina elég morcos képét mutatta, sokszor nem is köszönt, nem tudtuk mire vélni a dolgot. Aztán kivilágosodott az elménk, hogy abszolút ráhagyta az édesanyjára az apartmannal kapcsolatos dolgokat. (Mi köze ennek a köszönéshez...) Kár, hogy nem közölte ezt velünk kerek-perec. Aztán valamikor félidőtől Kristina sokkal kedvesebb lett, még mosolygott is, köszöngetett, integetett, na, ezt meg pláne nem értettük. Utolsó nap megkért, hogy küldjek a képeimből. Lehet, hogy emiatt szedte össze magát? Ki tudja?
Mindenesetre Biljana, mint egy kotlóstyúk, úgy ajnározott bennünket. Nem tudott úgy elmenni mellettünk, hogy ne lett volna valami mondanivalója, sorra hozták nekünk a férjével a kis ajándékokat, gyümölcsöt, édességet, kifliket. Nagyon segítőkészek voltak végig. Ők az épület hátsó részében és az emeleten laktak Kristinával. A pontos beosztást nem ismerem, nem voltunk az ő lakrészükben.
Biljana iszonyat sokat dolgozik, többször bemegy naponta Rogoznicába a kis kocsijával. Nem egyszer voltunk tanúi, hogy estefelé már alig bírta a lábát húzni, ahogy ment a lakásuk felé.
A környék
Szinte minden nap jártunk egyet a környéken. Sajnos Zatoglav is fejlődik, rengeteg új épületet láttunk. Voltak köztük egészen csilivili apartmanházak, feszített víztükrű medencével a teraszon. Ez nyilván a nyugalom rovására megy majd. Egyelőre egyáltalán nincs semmilyen üzlet, sem vendéglátóipari létesítmény a településen. Mindössze egyetlen lakókocsit találtunk a parton, amely ezt-azt (jégkrémet, kávét, üdítőt, asszem egyfajta kaját) árult félgőzzel. És minden reggel megjelent egy kisteherautó, ami friss pékárut hozott. Ennyi, azt mondom, hálisten. De ez nyilván nem lesz mindig így.
Utcanevek nincsenek, csak helyrajzi számok teljes összevisszaságban. Az utcák elég kuszák, nincs összefüggő utcahálózat sem, elindulsz valamerre, aztán egyszercsak vége van az utcának, mehetsz vissza új utat keresni, ha konkrét célod van
Imádtam a mediterrán növényeket a házak körül, az utcákon, a kiskertekben. A hegyoldal, mint mindenhol ezen a környéken, csupa kő, sok helyen, még a hegyoldalban is, teraszokat raktak ki kőből, máshol végeláthatatlan kőkerítések húzódnak a hegyeken keresztül. Ilyet először a Kornati szigetvilágban láttam, úgy látszik, a szárazföldön is fellelhetők, csak eddig nem vettem észre őket. A hegyoldal jellemző fái az olajfa és a pinea.
 |
| Teraszosan művelik a csöpp kerteket. |
 |
| Ez a hegyoldal a falu fölött |
 |
| Kút |
 |
| Házikó még régről (gondolom) |
Ez az igazi nyaralás, kikapcsolódás. Nem egészen értem: a fő település ( ahová vacsizni mentetek) is csak azon a szörnyű úton közelíthető meg? Sehogy sem lehetett elérni máshonnan a szállásotokat? Ami egyébként gyönyörű, némely képen egész romantikus.
VálaszTörlésNem volt, ha lett volna, gondolhatod, hogy azon megyünk.
VálaszTörlés