Másnap reggel megkaptuk a reggelinket, miután a fickó elvitte a gyereket az iskolába. Még a reggelizőben ültünk, amikor megjelentek a házigazda szülei (száris indiai/pakisztáni néni, idős bácsi) és elkezdtek segédkezni a háztartásban. Látszott, hogy mindennap jönnek a fiukhoz segíteni. (Igazából nem tudom, ki segített a másiknak jobban, ők a fiuknak, vagy a fiú nekik azzal, hogy éreztette, szükség van rájuk.)
Pikk-pakk bepakoltunk a kocsiba és megegyeztünk, hogy megállunk valahol Invernessben néhány fotót készíteni, mégsem járja, hogy semmit nem látunk a városból. Meg is álltunk, készítettünk is, nem is volt semmi értelme. Nagyon nagy volt a forgalom, jobbnak láttuk folytatni az utunkat, mert aznap egészen Edinburgh-ig el kellett jutnunk, ami 400 km-t jelentett durván.
 |
Az egyetlen valamirevaló kép Invernessből,
de nem túl tipikus, akárhol lehetne Skóciában... |
Először egy Carrbridge nevű kis várost kerestünk fel, mert itt található egy szépívű híd, Skócia legöregebb hídja. A város is erről a hídról kapta az elnevezését.
Ez egy packhorse-bridge, ami azt jelenti, hogy málháslovak számára alakították ki. Az ilyen hidakon két ló szélességű út található és a mellvéd olyan alacsony, hogy a ló a két oldalára erősített málhával akadálytalanul át tudjon kelni rajta.
Carrbridge egy álmos kisváros benyomását keltette. Volt egy kis bolt, ami egy helyiségben volt a postahivatallal, ahol végre tudtam bélyeget venni a Skye-on vásárolt képeslapjaimhoz.
Eddig sem volt rossz idő, de itt már szabályosan tűzött a nap és szinte nem volt felhő az égen, ami Skóciában ritkaság.
 |
| Carrbridge: a víz valóban ilyen erős barna színű volt |
Korábban azon tanakodtunk, hogy a tengerparton haladjunk végig, vagy szeljük ketté a szárazföldet kelet felé és Stonehaven közelében lyukadjunk csak ki a tengerpartra. Mivel Carrbridge-be mindenképpen el akartunk menni, ez meghatározta a további útvonalunkat és a szárazföld belsejében haladtunk tovább.
Kis idő múltán elhagytuk a lakott területeket és érdekes, szinte mozaikmintásnak kinéző dombok-hegyek között vitt az utunk. Az egyik ilyen pihenő során elnyúltam a puha, meleg fűben, óóóóóó...
 |
| Bea szerint a skót levegő fáraszt! |
Egyszer észrevettünk egy magányosan álldogáló zömök fehér épületet, amiről azt hittem, hogy magánház, de most utólag teljesen véletlenül ráakadtam, hogy ez a Corgarff Castle volt. Ha ezt tudjuk, talán fel is másztunk volna hozzá a domboldalba. (A Corgarff Castle-t a XVI. század közepén építette Forbes of Towie, majd 1571-ben a család ellenségei felgyújtották és a kastély leégett. A tűzeset Lady Forbes, gyermekei és még sok ember halálát okozta. Erről szól az Edom o Gordon ballada. A XVIII. századi jakobita felkelés után laktanyává alakították át és kormánykatonák állomásoztak itt a "Military Road" mentén. Egészen 1831-ig katonai célokra használták, majd lepárlóüzem lett belőle és helyi munkásoknak adott otthont. Mindaddig a Stockdale család tulajdonában állt, amíg aztán 1961-ben állami "gondozásba" nem adták az államnak, tulajdonjogát pedig a Lonach Highland and Friendly Society kapta meg. Jelenleg a Historic Scotland gondozza és nyitva áll a nagyközönség számára.)
 |
| Corgarff Castle |
Ezután is többször megálltunk, hol egy újabb szépívű hídnál (Gairnshiel Lodge), egy temetőnél a semmi közepén, egy városkában (Banchory) kávézni, ahol Zsuzsa beszerzett néhány memóriakártyát is.
 |
| Gairnshiel Lodge |
 |
| Banchory |
Elfogyott a türelmed? Olyan hirtelen fejezted be. Nem jellemző rád. Megálltatok enni, és mit, és milyen volt?
VálaszTörlésBocs! Most látom a tartalomjegyzéknél, hogy a 7. nap első részét olvashattam most.
VálaszTörlésIgen, ez az első rész. A kaja nem volt érdekes, igazából nem is tudom, miért álltunk meg, csak mi ettünk valamit a Subway-ben a Zsuzsával, lényegtelen. Ja, tudom már, kávét akartunk inni valahol. Kijavítom.
VálaszTörlés