Toscana 2007, 1-2. nap

2007. októberében újra Toscana volt az úticélunk, immár másodszor.

Korábban Ausztrián keresztül mentünk, de az új M7-es autópálya miatt Szlovéniát választottuk inkább. Ez remekül be is vált, hihetetlen gyorsan Nagykanizsára érkeztünk, ajánlom mindenkinek, sokkal inkább, mint a 8-ason való döcögést Ausztria felé. Ha valaki Budapestről indul, egy rövid szakaszt leszámítva a magyar részt szinte végig autópályán lehet megtenni.
Az eredeti elképzelés szerint egy csöpp Horvátország, majd Szlovénia és Olaszország lett volna az útvonal. És most jön, amire ki szeretnék lyukadni.
A határhoz közeledve az út kettéágazik, az egyik valóban Horvátország felé, a másik Szlovénia felé azonnal, ami, legalábbis nekünk, azt sugallta, hogy ha arra megyünk, akkor gyorsabban és Horvátország kihagyásával haladhatunk tovább. Sajnos ez, legalábbis most, még nem az igazi. Mivel az út magyar részen teljesen új, gyönyörűen ki van táblázva mindkét irányba, arra gondoltunk, hogy ez a határ után is ugyanígy folytatódik. És ez a tévedés több, mint egy órás késedelmet okozott nekünk. Mihelyt átléptük a szlovén határt, az út a határmenti kis településeken ment tovább és mi iszonyú dugókba keveredtünk.
Megjegyzem, a ViaMichelin is a horvát-szlovén tranzitot javasolta és érdemes lett volna rá hagyatkozni, mert, mint az egész út során bebizonyosodott, szinte teljesen naprakész volt végig. Még az autópályadíjak is stimmeltek.

A szállásunk nagyon jó helyen volt, egy parasztház Firenze alatt 20 km-rel, néhány kilométernyire az A1 autópályától. A magyar származású Zsuzsa kedvesen fogadott.
Sajnos katasztrófával indult az ott-tartózkodás: első este tönkrement a fényképezőgépem, leesett az asztalról a kőre. Kaptam egy kis kölcsöngépet.

Első nap, utolsó kép a fényképezőmmel
a baleset előtt: ez volt a szállásunk,
a mi bejáratunk jobbra.
Szemben a szállásadó lakhelye.

Három teljes napunk volt Toscanára, plusz az odaút és a visszaút napja, így összesen 5 nap.
Ez a beszámoló a toscanai 3 teljes napunkról szól elsősorban, melyet igyekeztünk minél jobban kihasználni. De persze ennyi idő csak az ismerkedésre volt elég.

Az első teljes napunkra a Chianti-vidék felfedezését terveztük be. Minket leginkább a hamisítatlan toszkán táj, a finom borok, valamint a festői kis városkák vonzottak. Ezt az útvonalat 2 évvel ezelőtt nagyjából már végigjártuk. Akkor naplemente, majd szürkület, most ragyogó napsütés fogadott, de a környék hangulata így is, úgy is rabulejtő volt, ajánlom mindenki figyelmébe. 

Chianti vidék

Az az első nap csodálatos volt. :) És mivel az időjárásjelentés szerint ez a nap volt a mélypont, bízvást reméltük, hogy a többi még szebb lesz. (Sajnos az időjárásjelentés ebben az esetben tévedett, de ezt akkor mi még nem tudtuk.)

Utunk első állomása Greve in Chianti volt. Kölcsönveszem a toszkán almanach szavait Grevéről, ennél szebben én sem tudnék beszámolni róla:

"Tobábbhaladva utunkon, a következő megállóhely a bűbájos és szívemnek nagyon kedves Greve in Chianti, mely Firenzét és Sienát, valamint Valdarno felső vidékét és Valdelsa területét összekötő utak kereszteződésében helyezkedik el. Greve a XIII. századtól kezdődően indult fejlődésnek, amikor a környező kastélyok egyik fő piacterévé vált.
A város központi, szabálytalan háromszög alakú tere, melyet csodálatos árkádsorok öveznek, ma is fontos helye a 'cserekereskedelemnek': minden év őszén itt kerül sor a Chianti Classico bor bemutatójának és vásárának lebonyolítására, de e tér a helyszíne a tavasszal és ősszel (áprilisban és októberben) megrendezett régiségvásárnak, és a heti piacnak is (szombati napokon 13.00 óráig). Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy Greve a bor városa, amelyről a számtalan Enoteca és borpince tesz tanúbizonyságot, melyek borkóstolóval várják az érdeklődőket. Ezek közül a leggazdagabb kínálatot talán az immáron évszázados Cantina Falorni (borpince) nyújtja, ahol több mint 100 fajta bor, de olivaolaj és grappa (pálinka) is kipróbálható. Greve in Chianti városában a borpincéken kívül igen kellemes kisvendéglők is találhatók, melyek a firenzei konyha remekeivel várják az ínyenceket." 

Grevében én azt találtam nagyon érdekesnek, hogy a főtéren az árkádok mintha csak sokkal később lettek volna a házak elé építve. Ugye, normál esetben az árkádos házak úgy épülnek fel, hogy az árkád feletti rész is a lakóépülethez tartozik (szobák). Itt nem, az árkádok teteje szabadon van és egytől egyig teraszként funkcionál. Sehol máshol nem láttam még ilyet. :)

Van egyéb látnivaló is. A városhoz tartozik a Montefioralle nevezetű helység, amely kb. 1 km-re van Grevétől egy nagyjából Gellérthegy magasságú domb tetején. A városka fallal körülvett erődítmény, mely megőrizte súlyos középkori hangulatát és gyönyörű kilátás nyílik innen a környező lankákra.

Az egész egyébként nincs két utca... :)

Mellesleg a Chianti Classico egyik eredetvárosaként van megjelölve.

És ha már itt tartunk, akkor néhány szó a Chiantiról.

A Chianti cuvée típusú ital, azaz több szőlőfajta művészi házasítása során keletkezik. A felhasznált szőlők: sangiovese és canaiolo (vörös alapborok), kevés trebbiano és malvasia (fehérek) és alkalmanként nagyon kis mértékben a (vörös) cabernet sauvignon és merlot. Három évnyi tárolás után a palackon feltüntethető a riserva szó. A Chianti Riserva vagy Classico Riserva 16-19 °C hőmérsékleten (azaz a klasszikus szobahőmérsékleten) legjobb fogyasztani, míg a fiatalabb Chiantik kissé hűvösebben, 13-16 °C hőmérsékleten nyújtják az igazi élvezetet.
A Chianti Classico kizárólag a termőterületnek még jobban körülhatárolt, központi részéről származhat. 

Na jó, akkor röppenjünk át Panzano in Chianti-ba, úgyis ott van nem messze Grevétől. De előbb felelevenítem a két évvel ezelőtti élményeinket. Panzanóba véletlenül jutottunk, már nem is tudom, melyik várost kerestük. Koromsötét este volt. Először nem is tudtuk, milyen városba keveredtünk be, de teljesen kihalt volt, egyedül a kivilágított templom nyújtott némi támpontot. Annak a látványa viszont felejthetetlen volt, a felfelé vezető lépcsőkön hatalmas virágzó ládák ültek és a templomajtó fölött egy kecses női alak vonalait fedeztük fel. A templomtól nem messze emelkedett az úttest a házak között. Én azon indultam el, a többiek másfelé. Nem sokat mehettem, de olyan félsz jött rám a sötét, kihalt sikátorban, hogy nem győztem a lábaimat visszafelé szedni.

Nos, ennyi emlékem volt Panzanóról.

Ehhez képest teljesen más kép fogadott minket. A város előtt a képen látható távolságban lehetett csak parkolni, ami nem volt baj, mert nagyon szép kilátás nyílt a környékre. A templom elég messzinek tűnik, de igazából a város végignyúlik a gerincen, amit bal felé kell elképzelni a képhez képest és egy kis kellemes sétával simán meg lehetett közelíteni.

A várost lezárták az autóforgalom elől rendezvény miatt (hentes fesztivál volt). Elsőnek egy nyüzsgó piacon hatoltunk keresztül, majd bort kóstoltunk és csak ezután indultunk a gerincen tovább.
A plakát szerintem véradásra buzdít, de lehet, hogy tévedek. A dátum mindenesetre aznapot jelöl, amikor ott jártunk, valószínűleg összekötötték a kellemest a hasznossal. :) 

Macskajárda a ház falán

Ezen az erkélyen jobb, ha a lába elé néz,
mielőtt ki akar lépni valaki

Erre van az a sikátor, ahonnan inkább
visszafordultam a korábbi látogatáskor a sötétben.

A Chiesa di Santa Maria:

Állítólag van a városban egy hentes, aki Dante idézetekkel szórakoztatja a vásárlóközönséget. És nem csak fesztiválkor. :) 

Negyedik útitársunkat (J) annyira elbűvölte az első nap szépsége, hogy saját bevallása szerint azt már nem tudja überelni semmi. Nem is tudta, mert másnap elromlott az idő és számára Firenze emiatt elég lehangolóra sikeredett. De ne rohanjunk előre, élvezzük a Chianti-vidéket, még sok látnivaló van előttünk!

Castellina in Chianti

A parkoló felől ha megyünk (első kép), akkor jobbra van egy üzlet (látszik az alsó sarokban a bejárata), ahol isteni focaccia kapható. Nem sikerült a nevét megjegyezni, de nagyon jó volt!

  
Alul-felül tészta és közte volt a töltelék. 
Megtaláltam a blokkot, amit Castellinában kaptam, amikor a pizzériába betértünk.
Tehát amit én ettem:

RIPIENA TARTUFO (vagyis TARTUFO töltelékkel, ami szarvasgombát jelent, jól beválasztottam!)

És akkor már említsük meg a pizzéria nevét is, mert érdemes betérni máskor is:
PIZZERIA CHIANTIGIANA
Via Chiantigiana 7.
Castellina in Chianti 3684

Ez dél és 1 óra között volt. (Valaki kérdezte.)

La Rocca di Castellina
(erőd)

Chiesa di San Salvatore

Enoteca, bemenjünk?

Van itt minden, ami borral kapcsolatos, még múzeum is.

A pinyóba is lemehettünk. 

Ez a járat az utcáról közelíthető meg
és ablakon lehet bekukucskálni a pincékbe.

Volt, aki kóstolt is. És volt, aki vásárolt is. 
De induljunk lassan tovább.

San Gimignano

Két évvel ezelőtt szürkületben, majd esti fényben csodálhattuk meg a várost, ezért idén én a magam részéről fontosnak tartottam, hogy nappali fényben érjünk oda. Valamint ha máshova nem is, de itt a Torre Grossára (azaz a Városháza tornyára) mindenképpen szerettem volna felmászni. (A többi felmászandóról > Siena, Firenze, szépen le is maradtam, lesz még miért visszamenni!)

Toscana Manhattenje, így is hívják San Gimignanót, teljes joggal. A tornyokat a középkorban építették az egymással vetélkedő családok, ebben az időben a tornyok száma 50-70 közöttire tehető. Nem is tudom elképzelni, hogy ebben az apró városban hogy fért el annyi torony! Jelenleg csak 13 db áll, közülük csak a Városháza tornyára lehet felmászni. Az útikönyvem szerint a XVII. században hoztak egy rendeletet, mely szerint a 13 tornyot rendszeresen kötelesek karbantartani. Érdekesnek találom, hogy már akkor is csak 13 torony állt épen. 

San Gimignano

"San Gimignano egy ókori település romjaira épült, melyet az etruszkok i. e. 3. században alapítottak. A város a 10. század óta nevezik San Gimignanonak, Szent Geminianus püspök neve után, aki megvédte az itáliaiakat Attila hunjaitól. A középkorban és a reneszánsz időkben a Rómába vezető zarándokút (via Francigena) egyik fontos megállója lett. A város fejlődését ennek és mezőgazdasági termékek kereskedelmének köszönhette. 1199-ben a város függetlenítette magát Volterra város püspökségétől. A városi zavargások gyakoriak voltak, ennek elsősorban a guelf-ghibelin megosztottság volt az oka. Szent Fina, vagy Serafina 13. századi olasz szent San Gimignanóban született 1238-ban, halálának napjáról – 1253. március 12. – azóta is megemlékeznek minden év március 12-én a városban. Tiszteletére szentélyt emeltek, állítólagos háza mind a mai napig megtekinthető. 1300. március 8-án fogadták Dante Alighierit is, aki mint a toszkán guelf liga képviselője látogatott a városba. San Gimignano gazdasága 1348-ig virágzott, amikor az európai pestisjárvány következményeként csaknem egészen elnéptelenedett, majd a későbbiekben másodlagos sorba süllyedt Toszkánában, helyét és nagyságát Firenze vette át. A város fejlődése megtorpanásának is köszönhető, hogy napjainkig fennmaradtak a középkori vár maradványai, konzerválódott a középkori városstruktúra, megőrződtek a több mint 600-700 éves templomok, lakóházak, lakótornyok és ennek következményeként San Gimignano mind a mai napig az Olaszországba utazó turisták egyik fő célpontja." /Wikipédia/

Ezek az ún. "ikertornyok" a Városháza (Palazzo del Popolo) bejárata elől fényképezve. Balra a Santa Maria Assunta

Szintén a Dóm tér, a Palazzo del Podestà épülete. A torony 51 méter magas és a XIV. századig börtönnek használták

A Museo Civico és a Torre Grossa közös jegy ára 5 € volt fejenként. Minden cuccot be kell rakni szekrénybe, egyedül a fotóapparátot engedik felvinni, de használni azt is csak a toronyban lehet, a múzeumban nem.

Indulás fel a Városháza tornyának
(Torre Grossa) tetejére

Lépcsők körbe-körbe

Rocca

Piazza della Cisterna

Piazza della Cisterna

Az "ikertornyok"...

... és a tetejük közelebbről

Az előbb említett, börtönként is működő
Rognosa torony

Fenti képen a Piazza del Duomo. Alattunk a Városháza, balra a Santa Maria Assunta lépcsői. Ezt a fotót vakon lőttem, mert a toronynak nagyon vastagok a falai és a közvetlenül alattunk levő területekre nem lehetett rálátni. 

Nagyon élveztem a tornyok és terek látványát a Grossáról.

Közben leértünk a Városháza udvarára:

A Piazza della Cisternán:

Monteriggioni

Monteriggioni San Gimignanótól délkeletre található, dombtetőre épült középkori település, amelyet szűk utcák és aprócska házak jellemeznek. Nagyon kíváncsi voltam rá, bár tudtam, hogy mire számítsak. Tényleg 2 utcácska az egész. Először messziről pillantottuk meg, akkor még a nap is sütött, sajnos, mire odaértünk, már befelhősödött az ég. 

A parkoló a falakon kívül van és lépcsőkön lehet feljutni a fallal körülvett városkába. 

Egy pár pillanatra azért a terecskén is kisütött a napocska, hogy aztán végleg elbúcsúzzon aznapra tőlünk. Monteriggioniban attól kezdve igazi őszi hangulat uralkodott.

A képen a 12. századi Santa Mária Assunta templom látható, mint a városka legfőbb látnivalója (az útikönyv szerint). Én azonban sokkal érdekesebbnek tartom a városfalat, ami méreteiben meglehetősen nagy a városkához képest. A falra fel lehet menni lépcsőkön mind a város végében, mind a hm.. főbejáratnál :), de nem lehet körbejárni (1,5 €). 

Siena

Alig van már néhány képem erről a napról, pedig előttünk áll még Siena. Igaz, már szürkült, mire beértünk a városba. A lebukó nap utolsó sugarait azért még elkaptuk:

Idén egészen más irányban parkoltunk Sienában, mint tavalyelőtt. Számomra meglepő volt, hogy micsoda szintkülönbségek vannak. Na, itt valóban kiköptük a tüdőnket, mire elértünk a Dómhoz. Sajnos a képeim ezekről a fel-le utcákról nem nagyon sikerültek a kis szappantartóval, olyan sötét volt már. Jaj, a jó kis gépem meg betegen fekszik a szálláson...., 

Azon a néhány képen, amit én fotóztam,
nem látszik a szintkülönbség, amiről beszélek

Az Il Campóra igyekeztünk, de a  Dómnál lyukadtunk ki, mert nem vettük észre, hogy a Campo mellett mentünk el egy kis utcányira. :) Így aztán a Dóm hátuljánál kötöttünk ki (második kép). A homlokzatról ezt az egy felvételt készítettem (3.).

Nekem még három, nagyjából használható képem van Sienából, az Il Campóról. A Városháza tornya sajnos nem fért bele, mert a kis kéziállványomra nem lehet függőlegesen ráerősíteni a szappantartót (kölcsöngépet). 

Sienára legközelebb egy egész nap kell minimum.

Treviso, a vizek és a tiramisu városa

Ez a beszámoló tulajdonképpen a 2007-es írországi utunk folytatása.
A történet ott kezdődik, hogy az olaszországi Trevisóban szálltunk át a Sky Europe-ról a Ryanair-re és vissza, amikor Írországba utaztunk. Akkor ez bizonyult a legmegfelelőbb (=legolcsóbb) megoldásnak. Mivel E-vel mindketten nagy Olaszország-rajongók vagyunk, ezért egy percet sem gondolkodtunk, amikor kiderült, hogy nincs közvetlen repülőgép-csatlakozás visszafelé. És ha már ott töltünk egy éjszakát, töltsünk inkább kettőt, nem igaz? Akkor jól fel tudunk melegedni az Írországi 17 fokok és esők után. 
Este 8 körül érkeztünk meg a Ryanairrel Trevisóba. Mivel odafele útban volt annyi időnk, mindennek utánanéztünk, hogy honnan és hánykor indul a busz, egyáltalán melyik irányban kell felszállnunk, hogy a város felé menjünk. De információink nem csak innen származtak. A trevisói szállást (Bed&Breakfast Appiani36) a neten foglaltam és a szállásadónk, Federico atyai jóindulattal mindent már jó előre elmagyarázott emailben. Siessünk, hogy elérjük az utolsó buszt, hol szálljunk le, onnan 1 perc a szállás bent a régi városrésztől pár percre. Megvárnak, ne izguljunk.
Szóval megérkezünk Trevisóba, igen ám, de valahogy nincs olyan jóidő (júliusban, Olaszországban!), mint azt vártuk. Sőt. Kifejezetten szétfagyunk a megállóban, szedjük is elő a gondosan elrakott dzsekiket szaporán. A busz is késik lazán 10-20 percet, úgyhogy nincs valami jókedvünk. Esküszöm, Írországban ennél melegebb volt, remek! Mi meg ide jöttünk melegedni...
Felcihelődünk a buszra, aztán számoljuk a megállókat. Engem kicsit frusztrál, hogy ha rossz helyen szállunk le, akkor órákat mászkálhatunk a bőröndökkel, mire végre megtaláljuk, amit keresünk, de nincs kedvem intézkedni, fáradt és éhes vagyok. E. megunja a savanyú képemet és beszél a sofőrrel, aki aztán jelzi is, hogy most! Még azt is megmutatja, hogy melyik utca az Appiani, amit keresünk.  És egy perc múlva már tényleg ott vagyunk a megadott címen.
A szállásunk egy háromemeletes házban van. Federico harmincvalahány éves jóképű fickó, édesanyjával együtt adnak ki néhány szobát a ház két szintjén. Nekem az olasz szállásokról maximálisan jó a véleményem, most sem csalódom. A lakás barátságos, komfortos, igazi olaszos kégli.

 

Az összes fal tele mindenféle fotókkal, diplomákkal, festményekkel, karikatúrákkal, újságcikkekkel. Gyakorlatilag a falakról a két nap alatt nagyjából megismerjük az egész családot. Humán értelmiségi család, Federicónak és a húgának is kint van a diplomája, őt még aznap megismerjük, igaz, később már nem jelentkezik. A mama neves fotóművész lehet, de legalábbis valamilyen művész, erről tanúskodnak a falat borító plakátok és felvételek. Mindenféle híres emberrel le van fotózva, még Gorbacsovval is van egy közös képük a falon. 
A mi szobánk (is) nagyon barátságos, nagy tölgyfaszekrényes, franciaerkélyes, kényelmes szoba. A fürdőszoba majd' megszólal, olyan illatos és tiszta.
Federico megmutatja az egyéb helyiségeket is, itt kapjuk a reggelit és állandó internet lehetőség is van, használjuk nyugodtan a kis laptopot. Leültet és egy fénymásolt várostérképet rak elénk. Azonnal elkezdi magyarázni, milyen éttermeket javasol, ahova inkább helyiek járnak, rendes, hangulatos és normál árai vannak. Ez a pasi a fejünkbe lát! Megmutatja a lényeges nevezetességeket is, kulcsot nyom a kezünkbe.
Nosza, kerekedjünk gyorsan fel, mert délben ettünk utoljára, akkor is alig valamit a shannoni repülőtéren, még Írországban.
A térkép szerint könnyen tájékozódunk, 5 perc múlva már az óvárosba vezető hidacskánál vagyunk. Amúgy is tudnánk, merre kell menni, mert előzetesen kitanulmányoztuk a terepet a Google Earth-ön, de azért jó, hogy kaptunk térképet is hozzá.
Sötét este van, bár még nem túl késő, de egy teremtett lélek nincs az utcákon. Hihetetlen, az örökké nyüzsgő Olaszországban, nyáron! Nekünk viszont szükségünk van némi harapnivalóra. Ahogy belépünk az óvárosba, egy gyönyörű pineasoron haladunk végig, a járdát vastagon fedik a száraz tűlevelek, rugalmas, ahogy lépkedünk rajta. A szél hidegen fúj.
Nemsokára megtaláljuk a kis éttermet Federico választékából. Itt végre vannak emberek, ha nem is sokan. Választunk két pizzát, vörösbort, ásványvizet, koccintunk a kellemes melegben Trevisóra, a szállásunkra és mindenre. Kihoznak két malomkerék nagyságú pizzát, jesszus, ebből egy is elég lenne kettőnknek. Én megbirkózom valahogy az enyémnek a háromnegyed részével, de E. alig tudja legyűrni a sajátjának a harmadát. Felhörpintjük a borainkat és kezünkben a maradék pizzát tartalmazó dobozzal, kis kerülővel hazasétálunk. Tele a gyomor, ennek ellenére nem lett sokkal melegebb az idő.
Nem úgy a szobánkban, ott az a fajta "beszorult meleg" van, ami jóidős nyári estéken szokott lenni. Ez bíztató, ezek szerint még lehet itt akár jóidő is.

Másnap reggel napfényre ébredünk. E-be alig tudok életet verni, szíve szerint délig aludna, de nehogymá, mikor hétágasan süt a nap, vár Treviso. Megnézzük az emailjeinket, nem mintha muszáj lenne, de ha már ott van a lehetőség, aztán bekapjuk a reggelit. Itt van némi félreértés, ugyanis a mama egy szót nem beszél angolul, de végül boldogulunk. Egyetlen hátránya a bed&breakfast szállásoknak, hogy nincs benne konyhahasználat. Pedig hűtőbe kellene raknunk a tegnapi pizzát. A mama, Federico tolmácsolásával végül kedvesen felajánlja a saját hűtőszekrényét. Én az egyszerűség kedvéért mamát írok, ami bizonyára mindenkiben egy tenyeres-talpas, kis bajuszkás, ámde csupamosoly olasz néni benyomását kelti, de az az igazság, hogy ez a nő egyáltalán nem ilyen. Nagyon csinos, vékony, kultúrált, kedves, 60 körüli nő, egy baja van, hogy nem tudunk társalogni egymással, pedig én az összes olasz tudásomat is bevetem, habár az nem áll, mindössze talán 10 szóból, szóval ezzel sem vagyunk kint a vízből. Ő meg az angollal van ugyanígy. Maradjon hát mama, vagy inkább olaszosan: mamma.

Ő a mamma

"A" pineasor

Újra a pineás úton (Viale Cesare Battisti) sétálunk be az óvárosba, de mennyivel másabb a hangulata, mint előző este! A járdáról is eltűnt a tűlevél-szőnyeg. Az óvárost kívülről a Sile folyó szegélyezi, belülről pedig keresztbe-kasul folyják a különböző csatornák, hasonlóan, mint a nagytestvér Velencét, csak miniatűrben. És ha már Velencét emlegetjük, Treviso városa bonyolítja a közeli Velence teljes légiforgalmát és mint ilyen, hatalmas átutazó forgalma van. Pedig ez a kis városka megéri, hogy egy-két napot rászánjon az utazó. De talán így még jobb, mintha túl nagy lenne a forgalom, talán elveszítené a város a mostani báját.
Van még egy érdekesség, a tiramisu receptje állítólag innen származik egy Le Beccherie nevű étteremből.

Beérünk a Dóm térre, itt magasodik a többkupolás Duomo, de mi most inkább a halpiacot keressük. Eléggé elszaladt máris az idő, de azért még vannak árusok a halpiacon, amely egy apró szigetecskén helyezkedik el, kis híd vezet be, majd a másik végén ki a piacról. Kifejezetten meleg van, pakolnak az árusok. Ezen a környéken van a zöldségpiac is, valamint arrébb, a városfal mellett belülről, a heti piac. A heti piac olyan, mint bárhol máshol, nagy része olcsó bóvli, azért becsületesen végigsétálunk azon is.
Összevissza tekergünk az óvárosban, mivel nem túl nagy, többször érintjük ugyanazokat a helyeket. Kilyukadunk a Prefetturánál (Piazza dei Signori), ez ma is a városka közigazgatási központja.

A téren kis bódéban egy fiatal lány zöldséget farag mindenféle formára, látunk dinnye-bagolyt, tök-rózsát, mindenfélét. Egyből Zs-t emlegetjük, ő is tanult még Thaiföldön zöldségfaragást. Innen nem messze van a Benetton székház, meglepően színtelen portállal, érdekes.

Kezd nagyon meleg lenni, na végre, ezt várjuk el Olaszországtól nyáron. Ebből kifolyólag nagy felfedezést teszek: nekem most esik le, hogy az árkádok tulajdonképpen a napsütés ellen védnek elsősorban. Az egész óváros festői árkádos házakból áll és nagyon kellemes alattuk sétálgatni.
Egynémelyik ház aljában malomkerék forog a csatorna vizében, sok a virág és a bicikli. Az erkélyeken a virágokat kifeszített háló védi - gondolom, a galambok potyadékától. A házak olyan jó kis olaszosan málladozók.  Egy-két templomba is bekukkantunk.

 
Délutánra megéhezünk, veszünk hát elemózsiát egy szupermarketben és ha már ott vagyunk, beszerzek egy 50 faktorú bébi naptejet. Perszehogy későn, olyan a fejem, mintha frissen főztek volna meg. Igazából már Írországban szükség lett volna rá, mert amikor sütött a nap, akkor aztán nem sajnálta. De itt meg pláne.
Találunk egy jó nagy teremnyi árkádos épületet, Loggia dei Cavalieri. Pont jó arra, hogy a lépcsőjén ülve beebédeljünk.

 

Visszakanyarodunk a Dóm felé. Kezdetben, a XII. században még román stílusú volt, majd többször átépítették a századok során az éppen divatos stílusirányzatoknak megfelelően. Jelenleg a nagy, széles lépcsőzeten 6 darab masszív oszlop az, ami először szembeötlik. A lépcsősor aljában egy igen különleges alakú oroszlánszobor látható.
Visszamegyünk a szálláshelyre, sikerül mammától elkérni a pizzát, majd újra nyakunkba vesszük a várost. Kezd laposan sütni a nap, ebben a fényben még egy fokkal hangulatosabb. Most keleti irányban indulunk el, erre sokkal nagyobb a forgalom. Amikor újra belépünk az óvárosba, alig tudunk átmenni az út túloldalára a sok kocsitól. Ez a része az óvárosnak nem annyira tetszik, visszamenekülünk a nyugisabb utcákba, de előbb még iszunk valami frissítőt a Brek-ben.
A számos templom egyike a domimikánus Chiesa di San Nicoló. Hatalmas, vöröstéglás, gótikus épület. A templom belsejében a figyelmünket egy óriási ikon kelti fel az oldalsó falon, de az oszlopokon is. Valahogy olyan modernnek tűnik az egész, pedig van vagy 800 éves.
Megint a Prefetturánál járunk, kisgyerekek kergetőznek az árkádok körül. Klassz meleg este van, az éttermek előtt kint ücsörög a fél város és az összes túrista. Megkeressük azt az éttermet (a'la Federico), ami az egyik városkapunál van, de nincs bent senki. Viszont kijön a tulaj és nagyon megörül nekünk, hogy magyarok vagyunk. Valamit magyaráz a magyar nőkről, na, helyben vagyunk. Közli, hogy neki még sosem volt magyar nője, valami csoda folytán. A célzást eleresztjük a fülünk mellett és elköszönünk. Egyébként kedves az ürge, nem veszi zokon, hogy nem mentünk be az éttermébe. Nem is akarnánk, továbbra is tök üres.
Van még raktáron másik étterem, amit fel tudunk keresni Federico választékából. Vissza az óváros közepébe. Egy lejtős utcán meg is találjuk, meg is tetszik, be is ülünk. Ennek az étteremnek nincsenek az utcán asztalai, nem is férne el a szűk utcácskában, de annyi baj legyen. Felmegyünk az emeletre. Szedett-vedett bútorok, a szokásos kopottas stílus, kísértetiesen hasonlít egy firenzei kis egyetemista-kajáldára, bár ezt akkor még nem tudom, mert ott később jártam. A falakon mindenféle műalkotások, egynémelyik egész jó, van, amelyik nem annyira. Az étterem összhatása pont az, amit legjobban szeretünk. Sok a vendég, ez mindjárt más, mint a fickós olasz üres étterme a városkapunál.
Jön a kedves felszolgáló, megbeszélem vele, hogy a ragus pizzából a ragut kérjük, viszont a valamilyen spagettiből pedig csak a tésztát, ezt borítsák össze, mert bolognai spagettire vágyunk és vörösbort is kérünk. Remek a kis étterem, meg vagyunk maximálisan elégedve.
Este van megint, de finom, langyos este. Perszehogy tele vannak az utcák, ez mindenkit kicsalogat a házból. Hazafelé megkóstoljuk az útmenti fügefák érett termését.
Másnap is időben kelünk, nógatom E-t, már csak fél napunk maradt Trevisóra. Bekapjuk megint a reggelit, amit mamma kedvesen kínál és elindulunk újra. Olyan jó egy ilyen szép kis városkában sétálgatni.
Ahogy megyünk az óváros felé, jön két busz egymás után a másik oldalon. A járdán egy fiatal lány mendegél. A sofőrök, mintha kötelező lenne, egymás után, teljesen azonos koreográfia szerint lelassítanak, megszemlélik a leányzót tetőtől talpig, talán még hangot is adnak tetszésüknek, de legalábbis füttyentenek, aztán továbbhajtanak. Hehe, ez annyira jellemző!

Tulajdonképpen ezen a napon nézzük csak meg a Dómot belülről, majd indulunk a piac felé. Annak azonban hűlt helye, ekkor esik csak le, hogy a tegnapi heti piac volt, nyitva legközelebb egy hét múlva. Nem baj, tegnap már eleget mászkáltunk benne.

Elhaladunk egy kis lakatosüzlet mellett. A kirakatban szép porcelán ajtógombot látok, fehér alapon kék minta. Vegyük meg emlékbe! Bemegyünk, kövér olasz bácsié az üzlet. Semmilyen nyelven nem beszél, átváltunk hát jelbeszédre. Körben a falakon apró fiókok tele lakatosportékával. A maradék helyen a falon itt is újságcikkek, tanúsítványok. A bácsi keres nekem ajtógombot, majd eldicsekszik, persze olaszul, az unokaöccsével, aki a Juventusban játszik és valóban ismert a neve, csak szégyenszemre már nem emlékszem rá. Nem vagyunk perfettók olaszból, mindez az újságcikkből derül ki, amit a bácsi büszkén mutogat és hogy kuzinjaként emlegeti.
Teszünk még néhány kört a városban, felkeressük az előző napi Brek egységet, ahol önkiszolgálunk magunknak remek kuszkuszt és mindenféle finom zöldséget hozzá, ezzel az ebéd meg is volt. Aztán vissza a cuccunkért, menni kell a repülőtérre, trevisói kiruccanásunk végetért.

Írország 7. nap - Galway Arts Festival

Előző este azon tanakodtunk, hol töltsük el utolsó írországi napunkat. Zs Killernay-t javasolta, a Muckross House-t, bár az nem igazán egynapos program - autóbusszal. Ugyanez sajnos minden egyéb látnivalóra is igaz, én például megint a Burrenre kacsintgattam, eszembe ötlött Connemara a tőzeglápjaival és több közelebbi kastély is, de egyiket sem lehet, csak átszállással megközelíteni Limerickből, vagyis a megközelítés bonyolult és nem készültünk fel rá előre menetrenddel, térképekkel. Az útikönyvem csak figyelemfelkeltésre jó, annak alapján legfeljebb kocsival lehetne nekivágni, másképp nem.
Végül E lányom elunta a tanakodást és közölte, oda megy, ahova én mondom, találjam ki én.
Korábban már felmerült Galway neve (onnan is van hajó az Aran-szigetekre), most eszembe jutott megint. Úgy gondoltam, ha nincs is semmi különösen érdekfeszítő Galway-ben, mégiscsak egy nagyobb város székesegyházzal, van kikötője, ahol bámulászni lehet és ott van az Atlanti-óceán is, amit azért nem mindennap láthat az ember egy héten kétszer is, legalábbis, ha magyarországi illetőségű. Menjünk hát Galway-ba! (Az írek "gálvéj"-nak mondják.)
Mint kiderült, ennél jobb döntést nem is hozhattam volna.
Már reggel látszott, hogy nagyon szép idő lesz. Első olyan napunk volt, amikor egy szem eső sem esett egész nap.
Rutinosan megyünk a buszhoz, az Ennis Roadnak már minden villáját és kertjét ismerjük Limerickben, amelyek mellett elhaladunk. Azért a Sarsfield Bridgeről megint készítek néhány képet a várról, délelőtti napfényes még nincsen...
Kb. 2 óra alatt jutunk el Galwaybe. A buszállomás a Kennedy Park közelében van, mi találomra indulunk arra, amerre a tömeg is megy. Amikor a Kennedy Parkban a füvön  látjuk a rengeteg fiatalt heverészni, még mindig nem esik le, hogy itt valami extra dolog van. Az útikönyv azt írja, Galway egyetemi város, ja, akkor azért van itt annyi fiatal. Vagy tán mégsem?
Mintha határozott célunk lenne, úgy megyünk a legjobb irányba és hamarosan egy hatalmas, szines kavalkádba kerülünk. Rátaláltunk a Galway Arts Festival központi utcájára. Csak bámulunk. Itt aztán van mit látni és fényképezni.
Maga az utca tipikus, egy-két emeletes, nagyon szines épületekkel. És benne fel-alá hullámzik a tömeg. Felsorolni is nehezen tudom, mi mindent látni egyszerre. Vannak itt élő szobrok, az egyik egy angyalka, amely, ha aprópénzt pottyantasz a kalapjába, vagy egy kisgyerek rámosolyog, akkor a csuhája alól hirtelen elővarázsol egy buborékfújó alkalmatosságot és belefúj. Szinesbőrű festőművész, vén hobó gitárral, tüzes flamenco táncoslány és a kísérői, fekete hajú, jóképű fickók. Majdnem minden sarkon zenél valaki, egyedül, párban, vagy egy egész együttes. Na, itt aztán hallunk ír zenét, nem is akármilyet. De magyar cigányzenekar is van. Egy fiatal srác a földön ül és ismeretlen, hosszú, dudaféle hangszert fúj. Amikor látja, hogy fotózom, a szemébe húzza a kalapját. Mint megtudtam, az ő hangszere a didgeridoo. Egy másik valamiféle pléh hangszert csapkod a kezével, annak a nevét még most sem tudom.
Néhány rasztás francia hatalmas mandalát rak ki a földön több ezer, szinesre festett kagylóból. Nagyon látványos. Amott reformkonyha, nylonkesztyűben osztogatják a kóstolót. És így tovább, zenészek, táncosok, művészek sokasága. Hihetetlenül jó hangulat.
Kicsit elkanyarodok a mellékutcák felé. Néhány bóvliárus, de nem sok és egy templom (St Nicholas’ Collegiate Church), ahova bekukkantok. Ez nem a székesegyház, azt is látom kissé messzebb, de oda nem jutunk el már ezen a napon. Helyette kisétálunk a partra.
Innen nem látszik az óceán, ezért hát elindulunk a parti sétányon. Egy idő után visszafordulunk, mert szemmel láthatólag ez az út nem vezet ki az óceánpartra. Inkább visszamegyünk még bámulászni a város sűrűjébe a busz indulásáig. Nagyon szép idő van.
Megkeressük azt a pubot, amin már egyszer áthaladtunk (két utcára is van bejárata). Kérünk két Guinnesst, én csak egy pohárral, a csaposnak meglehet a véleménye rólam, meg is kérdezi, honnan jöttünk. Elmeséljük neki. Aztán leülünk az ablaknál egy hegedű alakú asztalhoz, ahol van szabad hely. A hangszóróból pattogós ír zene szól. Aztán egy melankolikusabb dal következik. Én éppen videót készítek a fotóapparáttal, az utolsó néhány kockán E lányom van rajta, átszellemült képet vág és egyfelé néz. Akkor kapcsolok, hogy ez a szép dallam nem a hangszóróból szól, hanem egy férfi énekli a pultnál, akire én sajnos nem látok rá. Nyújtogatom a nyakamat, hogy én is lássak valamit belőle. De az élmény megvolt így is. Korábban már hallottam, hogy az írek szívesen dalra fakadnak a pubokban.
Nemsokára megérkeznek a zenészek is, eltessékelnek minket az asztaltól, kiderül, hogy a zenészek helyére telepedtünk le. Az egyik zenész kényelmetlenül érzi emiatt magát, többször szól, hogy hát elnézést, de ez az ő helyük, semmi gond, természetes, mondom és ácsorgunk az asztal mellett, hallgatjuk az élő ír zenét, amit már régóta vártunk. Egyre többen lesznek a pubban, alig lehet megmoccanni, sok a külföldi, de sok az ír is. Sajnos lassan menni kell a buszhoz. Készítek még néhány felvételt róluk, aztán otthagyjuk a kocsmát és Galwayt is. Szép nap volt, mindenkinek kívánok ilyen befejezést az utazásához!