Tunézia, ami egy hétbe belefér - 7-8. nap

Sousse

Utolsó napunkat ismét Sousse-ban szándékoztuk eltölteni. (Másnap kora hajnalban utaztunk hazafelé.) Amíg M-ék hajókáztak egyet, mi megpróbáltunk a héten először napozni egy kicsit. Igyekezetünk nem volt túl sikeres. A nap szépen sütött, leszámítva, hogy percenként elvonult előtte egy felhő, a levegő olyankor elég csípős volt. Mi a szálloda medencéje mellett dideregtünk kb. 10 percig néhány magyar társaságában, aztán úgy döntöttünk, inkább beszerzünk néhány ajándékot. 

Bóklásztunk a tengerparton, majd a medinában, felkerestük a Soula Centert és a szukot. Egy aprócska könyvesboltban kisebb-nagyobb Koránokat fedeztünk fel, pedig korábban úgy hallottuk, ilyesmit nem árulnak. 

M-ékkel a kikötőben találkoztunk, majd újra nyakunkba vettük a medinát. 

Délután kedvenc helyünkön, a Café El Kasba tetőteraszán pihentünk meg. B-vel ketten kértünk egy kuszkusz tálat. Kettőnknek is bőven elég volt. (Úgy jóllaktam tőle, hogy vacsorát már alig tudtam enni, pedig utolsó este helyi ételek is voltak a választékban, kuszkusz is. Így jártam...)

Körbejártuk hát utoljára a medinát. 

Pont a nagymecset bejáratával szemben üldögéltünk estefelé, amikor a népek a müezzin szavára gyülekezni kezdtek. Ráláttunk a nyitott ajtón keresztül az imaterem előtt cipőjükből kilépő hívőkre. Főleg férfiak keresték fel a nagymecsetet, de néhány nő is volt köztük. Nem telt el 5-10 perc, már jöttek is tömegével kifelé. Különleges élmény volt.

Sousse-i szállásunk leírását szándékosan utolsó napi beszámolómra hagytam. 

A Prima Life Karawan háromcsillagos szálloda. Mi a második emeleten laktunk egy tenger felé néző szobában, ráláttunk az egyik külső medencére és a ragyogóan rendben tartott kertre. A másik külső medence a mi szintünkön volt. Van a szállodában egy fedett medence is. 

A szoba teljesen rendben volt, némi borravaló fejében plusz takarókat is sikerült beszerezni a szobaasszonytól. A hét közepe táján rájöttünk arra is, hogy kell fűtésre állítani a légkondit, bár azt alváskor kikapcsoltuk. A magunk 1 TD-jét persze minden nap otthagytuk a párnán. A fürdőszoba egyszerű, de jó tágas. M. szerint olyan, mintha egy laikus csempézte volna. Így igaz, de ez a használatát nem befolyásolta. 

Legjobb mégis a szálloda konyhája volt, csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Hatalmas választék (svédasztalos rendszer), rendkívül ízletes ételek és a sütik! Tiszta hízókúra. 

A remek konyhán kívül nagy előnye a szállodának, hogy egészen közel van a központhoz, valamint pont a szomszédjában van a Magazine General üzlet, ahonnan a napi ásványvíz készletünket töltöttük fel.

Egyetlen negatívumról tudok beszámolni, de ez sem volt újdonság, mert az ismertetőkben több helyen olvastam róla, hogy este borzasztó zajos. A diszkó teljes erővel dübörög egészen éjfélig, úgyhogy ha valaki előbb szándékozik nyugovóra térni, feltétlenül gondoskodjon füldugóról. Nálam nem volt füldugó, ezért tévézéssel múlattam az időt, láttam mindenféle remek akciófilmet, úgyhogy inkább elővettem a könyvemet, vagy a másnapi programunkat tervezgettem az útikönyv segítségével, a tévé hangját pedig csak a diszkó dübörgésének kioltására használtam inkább.

Mindeközben B. remekül szunyált, vagy legalábbis nem panaszkodott.

Tunézia, ami egy hétbe belefér - 6. nap

Tunisz

Ébresztő 6:30-kor, gyors reggeli, mert a tuniszi vonat 8:35-kor indul. A jegyet első osztályra már előző nap megvettük és azt is tisztáztuk az állomáson, hogy El Jemmel ellentétben most figyeljünk, mert Tuniszban le kell pecsételtetnünk a jegyet visszafelé. (Ez biztosítja, hogy legyen helyünk.)

Nagyon szép idő van, a vonaton nem utaznak sokan, szép kényelmesen terpeszkedünk a plüsshuzatú üléseken. Tuniszba ketten kirándulunk B-vel, M-ék Sousse-ban maradnak (lásd marimama: Tunézia- ami egy hétbe belefér - kiegészítés 2.). Az úton kiolvassuk az LP-t és M. útikönyvének idevágó fejezeteit is. Tuniszban elsősorban a medinára, mely a világörökség része és a Bardo múzeumra vagyunk kíváncsiak. Ez kb. elég is egy napra programnak. 

Az LP javasol egy útvonalat a medinában, mely nagyjából érinti a legfontosabb látnivalókat. Úgy tervezzük, hogy ezen megyünk majd végig.

Tunisz egészen más, mint az eddig látott városok. Mintha nem is Afrikában lennénk, amikor kiszállunk a vonatból. A pályaudvar környéke inkább egy délfrancia városra emlékeztet, nem csoda, hiszen Tunézia francia gyarmat volt. 

Elindulunk a medina irányába és valami óriási szerencsére pont belefutunk a helyi vásárcsarnokba. Persze, hogy bemegyünk. Odabent eláll a lélegzetünk az ámulattól, olyan szines, gazdag és tiszta minden. A legtöbb zöldséget-gyümölcsöt be tudjuk azonosítani, de vannak olyanok is, amit még sosem láttunk. Például egy olyan zöldséghalom, ami leginkább apró uborkakezdeményekre emlékeztet. Áttévedünk a halas részlegbe, enyhe friss halszag van, az sem zavaró. Óriási választék. A tejtermékes részlegen az egyik fickó lekanyarít egy darab sajtot és felém nyújtogatja, majdnem elcsábulok, de aztán győz a józan ész. Amikor integetek, hogy nagyon köszi, de nem-nem, akkor bekapja  a falatot, semmi gond. Csinálok néhány felvételt, szigorúan megkérdezem előtte, hogy ugye, szabad. Azt már nem árulom el, hogy az árus is rákerül a képre, nehogy zokon vegyék.

Otthagyjuk a csábos-csarnokot és hamarosan a Francia kapuhoz érünk. A tuniszi medina nincs falakkal körülvéve, mert lerombolták, de néhány kapu még áll. 

A Francia kaputól indul az LP által javasolt útvonal, amely rögtön bevezet a szukba. Végre elérkezünk a nagymecsethez (Zituna mecset), most valahogy nehezen viselem a szukot, annyira szűk, hogy az a nem túl sok túrista is alig fér el benne. B. más véleményen van, ő élvezi, hogy végre olyan szukban lehet, amilyennek eredetileg elképzelt egy arab bazárt. 

Szóval megérkezünk a Zitunához, leperkáljuk a 3 TD-t, majd belépünk a nagymecset udvarára. Azaz arra a kerítéssel elválasztott járdányi területre, ahova gyaurok is beléphetnek. Az udvar közepén valamilyen küldöttség, hagyományos öltözetű arab nő vezeti őket. Próbálom lefotózni, de nyomatékosan figyelmeztet egy biztonsági őrnek kinéző ember, hogy ne tegyem. OK, azonnal megígérem, de valószínűleg nem hisz nekem, mert ettől a pillanattól egyfolytában engem figyel. Elég kellemetlen, meg is unom és megyek kifelé.

Itt az ideje egy kávénak. Beülünk a Café M'Rabet-ba. Kellemes hangulat, a magas teremben csíkos oszlopok és a falak mentén széles padka, rajta puffok, a földön cizellált fémasztalkák. Mindenki a padkán üldögél, a puffokat könyöktámasznak használják, mi is így teszünk. Megkapjuk a legfinomabb török kávét, amit valaha ittunk. Jóval később jövünk rá, hogy a kávét rózsavízzel ízesítették.

Innen már csak kisebb szakaszokban vezet a szukon keresztül az út, inkább lakóházak között haladunk. Elhagyjuk a Ruhafestők mecsetjét, utána már az El-Bej-türbét keressük, a kisebb látnivalókat meghagyjuk legközelebbre. A türbe kupoláit zöld halpikkely mintázat fedi. Maga a türbe XVIII. századi temetkezőhelye volt a Huszein dinasztiába tartozó bejeknek, hercegnőknek, nagyuraknak. Érdekessége, hogy a férfiak fejfáját márvány fejfedőkkel (turbánnal, fezzel) díszítették. A türbe udvarán gyümölcsöktől roskadozó narancsfa áll.

Innen már csak egy ugrás a kovácsok utcája aprócska kovácsműhelyekkel. Ez közvetlenül a Bab Jedid kapunál van, amely az egyetlen eredetiben fennmaradt hafszida kapu a tuniszi medinában. 

Habár a követett útvonal itt nem ér véget, mi elhagyjuk a medinát és fogunk egy taxit. Kisebb alkudozás után beszzállunk és 3 TD-ért kivisz minket a Bardo múzeumhoz, ami jócskán arrébb van a városban.

A Bardo múzeum csodálatos élmény, mindenképpen fel kell keresni, ha valaki Tuniszban jár. A kapunál le kell adni a táskát, viszont a fotóapparát maradhat. Aztán rajta, lehet tekeregni a múzeum emeletein és lehet egyik ámulatból a másikba esni, annyira érdekesek és szépek a kiállított mozaikok. Istenábrázolások, uralkodók, mondabeli hősök, emberek, állatok, de a mindennapi élet kellékei és környezete is ábrázolásra került, mindez apró mozaikdarabkákkal ábrázolva, hihetetlen. Kisebb mennyiségben vannak szobrok, plasztikák, egyebek, de azért a Bardo mégis inkább a mozaikjai miatt emlékezetes.

Visszafelé megint taxit fogunk, de délutáni csúcs van, a taxi a medina közelében már csak lépésben halad, ezért fizetünk és kiszállunk. Nemsokára megint a Francia kapunál járunk, a kör bezárult. Van annyi időnk, hogy a vonat indulása előtt még kicsit körülnézzünk. Elindulunk a Habib Bourguiba sugárúton (megint Franciaországban érezzük magunkat, ahol szintén együtt jártunk B-vel). Elhaladunk a Nemzeti Színház előtt, a túloldalon egy keresztény templom, a Páli Szent Vince székesegyház látható. 

Veszek egy halas sütit, mert már mardossa az éhség a gyomromat, nagyon finom! B. nem éhes még, de mire a Barcelona térre érünk, meggondolja magát, ezért beülünk egy pizzázóba és kérünk egy pizzát. Üljünk le nyugodtan a galérián, mondja kedvesen a pénztáros. Úgy is teszünk, lerogyunk és figyeljük magunk körül a sok helyi fiatalt. Kezd nagyon meleg lenni, kicsit fel is füstölődünk, mert az üzletben egyéb meleg ételt is árulnak, de a pizza még mindig nem készül el. Mondom B-nek, hogy kezdek elájulni a melegtől, kiderül, hogy ő is. Mire a pizza elkészül, már minden étvágyunk elmegy, ennek ellenére a pizza isteni finom, nagyon ízlik és majdnem mind el is fogy. Veszek még egy kólát, úgy érzem, ez most életet ment, az ásványvizem már rég elfogyott. Bedobok néhány széntablettát, jobb a békesség, a dezinficiálós italunk a szállodában van Sousse-ban, hol máshol lenne. A kis kajálda neve: The Best.

A Barcelona téren nem csak a vasúti pályaudvar van, hanem buszvégállomás és ha jól láttam, villamos is jár erre. Óriási a forgalom. 

Éppen idejében érünk a vonathoz, szépen elhelyezkedünk és irány haza, Sousse-ba!

Tunézia, ami egy hétbe belefér - 5. nap

A vonatjegyet már előző este megvettük, első osztály, oda-vissza, El Jem. Az első osztályra (és a comfort osztályra) csak annyi jegyet adnak ki, ahány ülőhely van, így biztos, hogy kényelmesen lehet utazni. Jegyváltáskor tisztáztuk, hogy visszafelé mikor jövünk, így a visszafelé útra is biztosítottuk a helyünket. 

A 8:07-es vonat Sousse és El Jem között nem áll meg, röpke egy óra múlva már ott is vagyunk. A vonatablakból izgatottan lessük az amfiteátrumot. Sajnos elég hűvös van, amikor kiszállunk a szokásos csinos kék-fehér állomáson, de tiszteletünkre kisüt a nap egy időre. Ez már érezhetően más világ, mint Sousse. A városkában nagy a nyüzsgés az utcákon, de csak helyiek, jól meg is néznek minket. 

Az római kori amfiteátrum hatalmas tömbje messziről látszik az apró arab házak között. Ott már sok a túrista, csoportosan, busszal érkeztek. 

Jegyváltáskor figyelmeztetnek, hogy a jegy nem csak az amfiteátrum területére szól, hanem egyúttal múzeumi belépő is. Jó.

Szétszóródunk, ahányan, annyifelé. Az amfiteátrumnak a bejárat felőli oldala maradt leginkább épen, itt fel lehet mászni a legfelső szintre is. A másik oldalon van a tribün épen maradt része, alatta boltíves folyosók, mögötte szépen karbantartott kert. Az aréna szintjére és alá is be lehet menni, ahol a gladiátorok és állatok tartózkodtak (voltak kénytelenek...). 

Ez a világ harmadik legnagyobb, római korból megmaradt amfiteátruma, a világörökség része. 

Sokáig nézelődünk, aztán M-ék elkérik a saját két jegyüket, hogy átmenjenek a múzeumba. Mi B-vel még kicsit tekergünk, meglátogatjuk a rendkívül kultúrált WC-t, ez is hozzátartozik a méltatáshoz, majd elindulunk mi is, hogy megkeressük a múzeumot. Kérdésünkre megmutatják az irányt a pénztárnál. Valóban, a kis utca elején van egy nyíl múzeum felirattal.

Elindulunk rajta, találgatjuk, melyik lehet a múzeum. Errefelé nem sokan mászkálnak, nemhogy túrista, de még helyiek sem. Megyünk egyenesen, amerre a nyíl mutatott, de úgy érezzük, ideje lenne egy következő nyílnak, mert kezdünk elbizonytalanodni, hogy jó helyen járunk-e. Közben azért is aggódunk, hogy M-ék vajon megtalálták-e és ha nem, akkor merre lehetnek. Azt ugyan tudják, mikor indul vissza a vonat, de nálunk van a jegyük. Príma, ezt aztán jól megszerveztük. Legközelebb erre figyelni kell, ha különválunk, akkor mindenkinél legyen a saját cucca. 

Annyira azért nem kell aggódni, bemegyek két üzletbe is, mondom, hogy müzéé, mindenki megérti és mutogat, hogy csak egyenesen. Na, milyen jól megy a francia!

5-10 perces gyaloglás után felfedezzük a múzeumot, előtte több túristabusz. M-ék is megvannak hálisten, már végig is nézték és el vannak alélva a gyönyörűségtől, hogy mennyi és milyen szép mozaikok! Mi is végigrohanunk, tényleg szépek és a múzeum a szokásos ragyogóan tiszta és rendben tartott épület. 

Akkor most már induljunk, mert jön a vonat és ha nem érjük el, akkor maradhatunk itt estig, mert akkor jön csak a következő.

5 perc alatt visszaérünk az állomásra. Ha ezt tudjuk, hogy ilyen hamar, akkor még maradunk a múzeumban, de nem akartunk kockáztatni. Van egy csomó időnk, beülünk a váróterembe, én még elszaladok rákérdezni, hogy valóban nem kell-e pecsételtetni a jegyet, vagy valami, de megnyugtatnak, hogy nem. 

Befut végre a vonat, addigra elég szép számú utas összegyűlik. Felszállunk az első osztályra, nincs egy szem hely sem. Hűha! Átmegyünk a másik plüsshuzatos kocsiba, ott éppen annyi helyet találunk, hogy le tudunk ülni. Na végre! Jön ám a klojzi, rázogatja a fejét, tessék felállni, ez itt a comfort osztály. Kérdezem, hogy jó, de akkor hova üljünk le? Hát az első osztályon.  Hiszen ott nincs hely! Elég az hozzá, a klojzi addig sakkozik az emberekkel, amíg mindenkit a megfelelő osztályon le tud ültetni, méghozzá egész hamar. Valóban csak annyi jegyet adtak el, ahány ülés van, csak a csúnya, fegyelmezetlen utasok összevissza foglalták el a helyeket. Megjegyzem, a comfort osztály és az első osztály között én nem tudtam felfedezni semmi különbséget, az egy feliraton kívül a szerelvény oldalán.

Egymás mellett persze nincs hely, de örülünk, hogy ülés van a fenekünk alatt. Én egy magas, szikár, idős arab bácsi mellett találok helyet. Öltönyben van, fején fezt visel. Udvariasan elhúzkodja a táskáját a lábam alól. Bólint, amikor leülök. Eseménytelenül zajlik az utazás, nézegetem az el jemi belépőjegyet és megdöbbenve fedezek fel a hátulján egy térképet, amin a múzeumhoz vezető út világosan fel van tüntetve. Jókor! Jelbeszédben elmutogatom B-nek a felfedezésemet.

Már majdnem Sousse-ban járunk, amikor az arab bácsi megérdeklődi, hogy beszélek-e franciául. Sajnálkozva rázom a fejem, hogy nem, inkább angolul. Úgy meg ő nem.

Kezdünk felcihelődni, hogy leszálljunk, köszönünk egymásnak, ő többször a szívére csap közben. Egész meg vagyok hatva... Sajnálom, hogy nem tudtunk beszélgetni egy kicsit.

Fiatal az idő, alig múlt dél. Korán keltünk és keveset reggeliztünk, ideje hát ebéd után nézni. Megállunk néhány étteremnél, egyik sem szimpatikus. A Ruszkij Gurman nevűnél éppen írják ki egy táblára a napi ajánlatot: borscs, kebab, utána valamilyen desszert. Nosza, ez jó lesz, imádjuk a borscsot (orosz céklaleves). Jó választás volt. Minden nagyon ízletes, nem túl sok és nem is kevés. A végén a desszert pedig sima palacsinta csokikrémmel. Legurul utána egy-egy sör is. Igazán meg vagyunk elégedve.

A délutánt a medinában töltjük. B. állítólag nem szeret vásárolni (én sem), milyen szerencse, mi lenne, ha szeretne? Igaz, ennél többet már akkor sem tölthetnénk el a szukban. 

A nap folyamán már harmadszor botlunk bele egy fiatal párocskába, most a sousse-i szukban sétálnak, a fiúnak hosszú, göndör, szőkés haja van. Ők is El Jem-ben jártak vonattal, az amfiteátrumban is láttuk őket. Ők is emlékeznek ránk, köszönünk egymásnak és vigyorgunk, elvégre azonos programot csináltunk végig aznap.

Beülünk még a Café Aladinba, ennek is van tetőterasza és pont rálátni belőle a kedvenc teknőcös kávézónkra. Bohóckodunk a fezzel, amit B. vett ajándékba. Megszólal pont alattunk egy müezzin, de mintha nem fejezné be és a többi sem válaszol rá. Tanakodunk, hogy most akkor mi van, véletlenül ráfeküdt az őr a magnó gombjára, amikor a másik oldalára fordult?

Felfedezünk a távolban a tengeren egy gőzöst, jön már Piszkos Fred a Balmoralon, hogy átverje a fél világot.

Tunézia, ami egy hétbe belefér - 4. nap

Monastir

A Sousse-tól 20 km-re levő Monastirba ketten megyünk B-vel. Az út, mint már korábban említettem, egy óra hosszat tart vonattal (amit ők metrónak hívnak). M-ék Sousse-ban maradnak szabadnapozni (lásd marimama: Tunézia- ami egy hétbe belefér - kiegészítés 1.).

Szerencsénk van, éppen indul a szerelvény. Most sem csak helyiek ülnek a vonaton, hanem mindig felbukkan egy-két külföldi túrista is. Az egy óra vonatozás hamar eltelik és már meg is érkezünk. Tiszta, csinos kis vasútállomás a monastiri is. 

A medinába éppen egy cukrászdánál lépünk be, megvizslatjuk az óriási, gusztusos választékot és azon morfondírozunk, hogy kellene venni 10-20 dekát ízelítőnek. Végül nem veszünk és ezt alaposan meg is bánjuk hazaútban, mert akkor már a közeli vacsora miatt kár lenne eltelni egy csomó édességgel.

A monastiri medina nem a legjobb képét mutatja. Egy része áldozatul esett a városi modernizálásnak és felelőtlenül lebontották. Éppen ezen a részen vághatunk át, mert egy kis kerek térre érkezünk, amely idegen a medinák szokásos stílusától, majd továbbmenve még egy hasonló terecskét keresztezünk. Tulajdonképpen még hangulatos is lehetne, de zavaró a másféle stílus. 

A Habib Bourguiba mecsetet érjük el, ami a medinának már a tenger felőli végénél van. Sajnos zárva. 

Ámde szemben vele máris ott magasodik az az építmény, ami legjobban érdekelt minket Monastirban, a ribat. Tőle jobbra a nagymecset, ami nem is olyan nagy, sőt, inkább elég kicsi és szintén zárva. Az LP nem említ belépődíjat, lehet, hogy a nagymecset egyáltalán nem látogatható.

A monastiri ribat

Úgy döntünk, hogy először kívülről sétáljuk körbe a ribatot. Hatalmas erődítmény, sokkal nagyobb, mint a sousse-i. Oldalán a jelenlegi elnök, Ben Ali monumentális képe mosolyog megnyerően. A kép ismerős, ilyet elég sok helyen láttunk már. 

Akárcsak belépve a ribat udvarán azt a két fikuszféle fát, ami látszólag egy egész fasort alkot a szögletesre nyesett egybefüggő lombozatával. Olyan sűrű a levélzet, hogy napsugár legyen a talpán, ami ezen áthatol. Itt is megcsodáljuk, mint Sousse-ban és mindenhol máshol is. A nyári nagy melegekben biztos enyhet ad az árnyéka.

Először a nadort célozzuk meg. Ez a ribatnak a tenger felőli oldalán magasodik. Ha a tenger felé nézünk, szemben egy kis világítótorony látható, balra fordulva először a kikötő, majd még arrébb egy hatalmas temető. A temető közepébe nyúlik be az a széles sétány, amely Tunézia első elnökének, Habib Bourguibának mauzóleumához vezet. Bourguiba monastiri születésű volt és nagy reformer a maga idejében. Úgy hallottam, hogy szívügyének tekintette a tunéziai nők sorsát és többek között a többnejűséget is eltörölte. Megpróbálta a Ramadant is eltörölni, de ebben a kérdésben nem volt sikeres. A nagy népszerűségnek örvendő elnök 2000-ben halt meg.

Ha jobbra fordulunk a nadorban, akkor a ribat közvetlen közelében rálátunk a nagymecsetre, majd arrébb, ha a tengerpart vonalát követi a szemünk, arra a közeli néhány apró sziklaszirtre látunk rá, amelyet majd mi is meglátogatunk.

Maga a ribat két részből áll. A nagy udvar mellett, a nador aljában van egy kisebb udvar is, ez volt a női ribat.

Bejárjuk az egész ribatot, ki-be bújkálunk a helyiségekben, lépcsőkön. Próbáljuk beazonosítani emlékeinkből, hogy a Brian élete c. film részleteit hol vehették fel, mert ugye, ez is érdekes. Alig van látogató, áhítatunkat semmi nem zavarja, amikor rákezdik a müezzinek. Gyorsan videóra állítom a fotóapparátot. 

Nehéz otthagyni a monastiri ribatot, annyira lenyűgöző. De azért sikerül.

Elhatározzuk, hogy lemegyünk a tengerpartra. Szemben van a világítótorony, távolabb a sziklaszirt, amit fentről is láttunk, El-Kebira a neve. Kis tanakodás után az utóbbit választjuk. Az azúrkék vízben a sziget és a part között mozdulatlan valamire leszünk figyelmesek, csak jó idő múlva jövünk rá, hogy egy búvár az, aki bizonyára valami nagyon érdekeset lát a vízben, mert alig mozdul vagy 20 percen keresztül. Többen is mászkálnak a parton, főleg helyiek. Egy arab fiatalember peckesen futkorászik a partszakaszon, vagy ötször is elfut mellettünk. Elég rövid távot választott, biztos szereti a nézőközönséget sportolás közben.

A szirtre száraz lábbal kelünk át, erre a célra egy kis beton-töltés van rendszeresítve. Felmászunk a szirt tetejére, kicsit élvezzük a város látványát a víz felől és ünnepélyesen elfogyasztjuk a magunkkal hozott Balaton-szeleteket.

Visszatérvén a szárazföldre a Bourguiba mauzóleum felé igyekszünk. A hozzá vezető széles, díszes sétány elején komoly, sötét öltönyös emberekre és katonatisztekre figyelünk fel, vannak vagy harmincan. Először azt hiszem, hoyg valamilyen küldöttség, de aztán mégis inkább úgy gondolom, hogy valami ünnepséget készíthetnek elő, mert nagyon szervezkednek, papírokat tanulmányoznak, megbeszélnek. Ezt támasztja az is alá, hogy a sétányt mások éppen lila-fehér drapériákkal díszítik, nocsak, Dózsa meccsre készülődnek, ja, nem hiszem, pedig hirtelen az ugrott be a lila-fehérről. Végigsétálunk a fellobogózott sétányon a mauzóleumhoz, ott is lázas készülődés, rács-festegetés, márvány-csiszatolás. Itt valami készülődik, ebben maradunk.

B. leül kicsit napfürdőzni, én meg körbejárom a mauzóleum épületét. A bejáratnál két hatalmas minaret, körben oszlopcsarnok. Befényképezek az egyik nyitott ablakon, síremlékeket örökít meg a kamera. 

Visszatérünk a medinába és az egyik kerekded téren leülünk egy kávézó teraszára, az árnyékba. Kicsit megsértődöm, mert a kért török kávé helyett sima feketekávét hoznak. Figyeljük a teraszon üldögélő helyieket, kivétel nélkül mind férfiak. Később jön egy pár és leül, de ők is külföldiek, franciák. Hoznak egy tolókocsis idős arab embert, a fiatalember, aki fogadja, szemmel láthatólag nagy tisztelettel viselkedik vele. Megitatja, mert az öreg valószínűleg maga nem tudja mozgatni a kezét. Mások vizipipáznak és beszélgetnek. Mindezt gond nélkül megfigyelhetjük, mert bölcsen egy hátsó asztalnál foglaltunk helyet és így rálátunk a többi vendégre, de ők ránk nem, mert az összes szék egy irányba, a tér felé néz, ahogy az minden déli országban szokásos.

Kicsit mászkálunk még a medinában, benézünk a fixáras üzletbe, de ugyanazt lehet itt is kapni, mint a sousse-i Soulában. Visszaindulunk az állomáshoz, újra bekukkantunk a cukiba, ekkor jövünk rá, hogy most már nem kéne édességet venni. Van még időnk, ezért kicsit körbenézünk az állomás melletti főutcán is, ahol nagy a forgalom, alighanem munkaidő utáni csúcs van. Egymást érik a cukrászdák, azokat mind végigtanulmányozzuk és egyöntetűen megállapítjuk, hogy szép tiszták és gusztusosak.

Lassan indulni kell hazafelé, ezért besétálunk az állomás területére. Megérdeklődjük, melyik vágányra érkezik a vonatunk, biztos, ami biztos. Aztán csak várunk és várunk és várunk. Közben beborul az ég és abnormálisan esti sötétség lesz. Még szerencse, hogy a vágányok közti részen esőtető van, így csak kicsit ázunk meg, amikor nekiered az eső. A helyiek már visszavonultak a váróterembe majdnem mind. A vonatnak már rég meg kellett volna érkeznie és tovább kellett volna indulnia. Mi is rászánjuk magunkat, hogy visszavonuljunk az eső elől, de nem telik el öt perc, megérkezik a vonat. Igaz, az eggyel későbbi, tehát a kiszemelt járat kimaradt és így körülbelül fél órás késésben vagyunk. Ami nem lenne baj, de kicsit aggódunk, hogy nem fogunk ülőhelyet kapni. Arra már nem is merek gondolni, miket olvastam a helyi vonalak túlzsúfoltságáról. Szerencsére minden megoldódik, lesz ülőhelyünk is és most már a vonatból szemléljük a vihar következményeit. Néhol nem látszik a mellettünk futó sínpár a víztől.

Aztán szép kényelmesen befutunk a sousse-i végállomásra.