Málta, 2. nap - Valletta

Másnap reggelre a rettenetes páratartalom kicsit alábbhagyott.

Nézegettük az öbölben festőien elhelyezkedő csónakokat és nem értettük, hogy működik az egész. Mert akinek bent van a csónakja az öböl közepén, az hogy megy ki hozzá, ill. hogy jön vissza onnan, amikor kikötötte? Napokig eltartott, mire kifigyeltük a rendszert. Tehát: jön a tulaj, beszáll a part mentén kikötött apró ladikjába, kievez vele a távolabb horgonyzó nagyobb hajójához. A ladikot kiköti ahhoz a bólyához, ahol eddig a nagy hajó horgonyzott, a nagyot pedig kioldozza. Átszáll a nagyba és megy vígan a tengerre. Ugyanez működik visszafelé is, nagyot kiköt a bólyához, kicsit eloldoz, kievez a partra, kicsit kiköt a parthoz. Ennyi az egész. :)

Első teljes napunk vasárnapra esett. Már itthon eldöntöttük, hogy Vallettába komppal megyünk át. Perceken belül indult a komp és az út mindössze 5 percet vett igénybe. A reggeli eső helyett ezerrel sütött a nap.

Vallettában először a buszpályaudvarra szándékoztunk menni, hogy vegyünk egy hetes bérletet. Mindannyiunk meglepetésére a városban szinte egy tapodtatnyi vízszintes utca nincsen, mi úgy képzeltük látatlanban. Elég lassan értünk ki a városkapuhoz, ahol a buszok állnak, annyi lépcsőt kellett megmászni, annyi szép szines balkont kellett útközben megcsodálni.

A buszoknál végül nem időztünk túl sokat, mindenki csak bizonytalan válaszokat tudott adni, hogy hol lehet bérlethez jutni, többen a sofőrt javasolták. Jó, akkor majd később.

Hihetetlen, Máltán mennyi templom van. A régi színház maradványainak megszemlélése után a Triq Ir-Repubblikán indultunk el, alig vártuk, hogy a Szt. János társkatedrálist megnézhessük, abban is a Caravaggio festmények izgattak a legjobban. Az első meglepetés akkor ért, amikor hiába kerestük a társkatedrális kupoláját. Persze, mert nincs is neki. Amit mi az erkélyünkről vágyakozva láttunk, és mint legnagyobbat, el sem tudtuk képzelni, hogy máshoz tartozhat, az valójában egy másik templom kupolája. Ezen jót mosolyogtunk, majd belopóztunk a templomba a főbejáraton keresztül, ahol éppen mise volt, így turisták csak az elkerített pár négyzetméteren ácsoroghattak. Itt ért a második meglepetés, annyira egyedi látványban volt részünk, hogy csak hápogtunk. Nyilvánvaló volt, hogy akkor nem tudunk körülnézni, ezért pár perc múlva kijöttünk és továbbhaladtunk egészen Victoria királynőig (szobor), ahol pihenőt tartottunk a napernyők alatt és máltai módra készített házifagyival frissítettük fel kiszáradt gigánkat. Egyesek nagy pohár CISK-et döntöttek magukba. :)

A Nagymesterek palotájában (ma a parlament székhelye, elnöki rezidencia és fegyvermúzeum) ámulva mentünk teremről teremre. Csak részleteket tudok kiragadni: II. Erzsébetről készült festmény, korabeli festett térkép Sliemáról és Vallettáról a Legfelsőbb Tanács termében, a Vörös Díszterem pompája, a folyosók páncéljai, festett falai, értékes gobelinek, amiket még fotózni sem lehetett, a Fegyvermúzeum jópofa páncélsipkái, díszes vértjei... Hihetetlen gyűjtemény.

Fél percre innen van a Casa Rocca Piccola, ami vasárnap zárva tartott, de jól megjegyeztük, hogy ide is vissza kell jönni.

Innen kisétáltunk a Szent Elmo erődig, de ott a hőség miatt nem sokat időztünk, hanem az Alsó-Barakka-kertben kerestünk (és találtunk) enyhülést. A kert gyönyörű, a kilátás még szebb, tömeg nem volt, ideális pihenőhely. Összehasonlítva a Felső-Barakka-kerttel, ahová ezután sétáltunk el, szerintem sokkal szebb. Persze a Felső-Barakka sem csúnya, de nyüzsgősebb volt és a növények sem voltak olyan szépek és változatosak. Innen viszont jól rá lehet látni a Három városra és a Grand Harbour nagy részére is.

Mivel internetes információink szerint aznap két festa is volt, úgy döntöttünk, hogy nem mászkálunk tovább Vallettában, hanem inkább elmegyünk Kirkopba ünnepet nézni. Megkerestük a buszmegállót, ahol kiderült, hogy egy külföldi fiatalember ugyanerre az infóra támaszkodva ugyanoda tart, mert ő is festát akar látni. Egy helyi asszony csak nézett ránk értetlenül és közölte, Kirkopban ma biztosan nincs semmilyen festa. A buszsofőr pedig megerősítette, hogy az időjárás miatt máskor rendezték meg. Kénytelenek voltunk elfogadni, ők tudják. Így hát megkerestük a Sliemába tartó buszt és hetijegyet kértünk a sofőrtől, aki szintén elég értetlenül nézett ránk, a busz tele volt, indulni akart. Így hát megint bérlet nélkül maradtunk.

Málta, 1. nap - Sliema

Mindenre számítottunk, csak arra nem, hogy szinte 100%-os páratartalom lesz, amikor kilépünk a repülőgép ajtaján. A magas páratartalom, ha nem is ennyire, mint első nap, de végig megmaradt. Az idő borongós volt és rövidesen az eső is elkezdett szemerkélni. Viszont jó meleg volt.

Nagyon rövid idő múlva már a hatodik emeleti szobánk erkélyéről gyönyörködtünk Valletta és a Sliemai-öböl látványában. Ez a látvány mindennap más volt és mindennap elbűvölt.

Rögtön lementünk, hogy ismerkedjünk a környékkel, kinézzük, hogy hol lehet ásványvizet kapni és hol lehet megvacsorázni. Lestük a sárga buszokat, tekergettük a nyakunkat, amikor át kellett kelni az úttesten (baloldali közlekedés). Megnéztük, másnap a kompra hol kell majd felszállni, bekukkantottunk egy templomba. Felfedeztünk egy szupermarketet, ahol megvettük a vizet és finom, friss, meleg chicken pie-t, ami aztán úgy eltömített, hogy vacsoráról már szó nem lehetett. Ezek a különböző pie-ok nagyon olcsók és nagyon finomak, sok helyen kaphatók. A szállodánktól pár lépésre volt egy pékség, ott máskor is vásároltunk ilyesmit.

Sétáltunk egy keveset Sliema tengerparti korzóján, de az újra eleredő eső hamar hazakergetett. Felmentünk a tetőteraszra körülnézni, milyen a kilátás onnan, mi újság a jacuzzival. Hát a jacuzziról el lehetett feledkezni, hideg vízben senkinek nincs kedve ücsörögni. Reménykedtünk, hátha csak kihűlt estére, de akármikor néztük, a víz mindig hideg volt benne.

Később leültünk az egyik étterem kirakott asztala mellé egy sörre (CISK - van valami nagyon finom utóíze), én megörültem a soup-of-the-day-nek, amit már Írországban is nagyon jó dolognak tartottam. Közben hatalmas zápor keletkezett, a pincérek rutinosan engedték le az átlátszó műanyag esővédőt. Később megfigyeltem, hogy majdnem az összes étteremnek van ilyenje, amit szép időben egyszerűen feltekernek a napvédők alá és kész. Elég gyorsan megtanultuk, hogy Máltán ősszel nem szabad esernyő vagy esőkabát nélkül elindulni sehova sem.

Rögtön első este felfedeztem A Nénit. A Néni a szálloda előtti sétányon ült egy padon, egyedül, magányosan, mellette a nagy fekete táskája. Úgy helyezkedett, úgy rakta le a táskát, hogy még csak véletlenül se tudjon senki helyet foglalni mellette. Ugyanezt tette később is minden este, azonos időben, csak ült órákon át mozdulatlanul ugyanazon a padon. Találgattam, hogy ki lehet, miért olyan magányos. Aztán a hét közepe felé elmaradt és utána már egyszer sem jött. Talán hazautazott, mondta M, bár én inkább arra tippeltem, hogy helyi néni lehet. Soha nem fogjuk megtudni.

Ezen az első éjszakán nagyon szenvedtünk a magas páratartalom és a meleg miatt, úgyhogy a következő éjszakától kezdve szigorúan zártuk az erkélyajtót és járattuk a légkondit.

Vonattal Velencébe - 3. nap

Másnap megint napsütésre ébredtünk, ezért még reggeli előtt gyorsan kirohantam a San Marcóhoz néhány felvételt készíteni.

Gyorsan összekaptuk a cuccokat (de. 10-ig kellett elhagyni a szállodát) és fel! vaporettóra, hogy a Santa Lucián beadjuk a bőröndöket a csomagmegőrzőbe. Rossz érzés volt, tudatosította bennünk, hogy este indulunk hazafelé. Pedig még hátravolt ott-tartózkodásunk egyharmada.

Előző este kitanulmányoztuk a Rezzonico palota leírását és úgy döntöttünk, nem szabad ezt sem kihagyni. Vissza hát a Rialtóhoz az állomástól, immár csomagok nélkül. A híd fel-, illetve lemenő ágában egy-egy koldus gubbasztott, szakasztott egyforma pózban és ruházatban, először nem is tűnt fel, hogy 2 személyről van szó. (Az egyik koldusnak feltűnően jól ápolt, tiszta és fiatalos keze volt, hm.) Furcsa, egész Velencében nem láttam sem előtte, sem utána koldust, sem hajléktalant.

Olyan gyönyörű napsütés volt, úgy odatűzött a jobbpartra, olyan csalogatóak voltak a kirakott asztalok, székek, nem bírtunk ellenállni. Cafe latte, sör (már akinek) és rengeteg nézelődés következett. A pincérek ráérősen támasztották a falat (alig volt vendég). A vizen persze más volt a helyzet, ott reggeltől estig szorgalmas sürgölődés folyt. Csak a gondolinereknek nem indult még be igazán az üzlet, de azért most is akadt egy-egy vállalkozó kedvű túrista, aki nem sajnálta a pénzt a gondolás élvezetért.

Először a San Pantaleonéhoz készültünk, ezt a templomot egy ismerősöm annyira dícsérte, hogy muszáj volt megnézni. Útközben megint érintettük a Campo San Polót (napsütésben mennyivel hívogatóbb, mint első nap a szürke időben) és ha már ott voltunk megint, most már nem hagytuk ki a San Polo templomot sem, amúgy is Chorus Pass tag. Már egész bátran kattintgattam bent a templomban, ha az ember egyszer ráérez a tiltott gyümölcs ízére...

Egészen közel voltunk már a Pantaleonéhoz, beazonosítottuk, hogy jó helyen járunk-e, kerestünk egy nyitott ajtót, ahol végre bemehetünk... de sehol nem találtunk, a templom zárva volt. Még egy kicsit szaladgáltam ide-oda, reménykedtem, hátha találok valamit, valakit. Éppen jött egy túristacsoport, gyorsan elkaptam az idegenvezetőt, hátha ők is ide készülnek, de nem, az idvez nem tudott semmit a templomról. Jócskán lelombozódtunk. Plusz egy ok, amiért vissza kell jönni.

A Pantaleone előtti kis híd túloldalán már a Campo Santa Margherita van, ahol ugyanaz az ismerősöm a ferde tornyokat felfedezte. Mi akkor ezt még nem tudtuk, ennek ellenére sikerült az egyik tornyot legalábbis megörökíteni. A terecskéről az útikönyv csupa szépet és jót ír, ehhez képest nekem nem nőtt annyira a szívemhez, talán mert fel volt kicsit túrva, vagy túl nagy volt a nyüzsgés, nem tudom. 

Kis ücsörgés, nézelődés A Campo Santa Margheritán, kiséta a tér másik végén és mint előző nap a Miracoli, szinte felkínálta magát a Ca' Rezzonico, éppen a bejáratánál álltunk. Ezt a palotát senki ne hagyja ki, mert nagyon szép (6,50 €). Kívülről tatarozzák, de belül látogatható. Az emeletre egy széles lépcsőház vezet fel, ott vannak a szépen berendezett szobák, csak néhány közülük: Pasztell-terem, Gobelin-terem, Trónterem... A régi Panoráma Velence útikönyv leírásához képest egy-két dolog másképp van, pl. a Könyvtár-teremnek nevezett teremben most nincsenek könyvek, sem XVII. századi okmányok. Van második és harmadik emelet is. Sajnos valamelyik teremben kicsit elhagyott az erőm vagy a melegtől, vagy a levegőtlenségtől, mindenesetre innentől már nem figyeltem olyan erősen. Van hálószoba és budoár, innen nem messze kisebb helyiségek, ahol nagyon érdekes karneváli-mulatsági képek láthatók. Ezek közül néhányat, lévén, hogy senki nem volt éppen ott, orvul meg is örökítettem. A legfelső, harmadik emeletre már csak én mentem fel, Zia Mariáék lesétáltak az épület kertjéhez, miután kikukkantottak a Canal Grande felé ott, ahol nem szabadott volna az építkezés miatt. :) Nagyon kíváncsi voltam a harmadik emeletre, mert a könyv mindenféle érdekességet ígért. Azt nem mondom, hogy csalódtam, mert egy nagyon komoly festménykiállítást találtam, de engem jobban érdekelt volna a porcelán és ruhakiállítás és a korabeli bábszínház, amiről a könyv írt. Egyedül a korabeli patika látható még, de csak a kirakatán kívülről, bemenni nem lehetett. Ami viszont a legcsodálatosabb volt, az a 3. emeleti ablakból a kilátás a városra!

Velencének ez a része (Dorsoduro) is, ahol a Rezzonicóból kijövet sétáltunk, nagyon hangulatos volt. Megéheztünk, utunkba akadt egy kis étterem, beültünk. Én a portálra kifüggesztett lasagnét kívántam meg bolognai módra, de azzal nem szolgálhattak, pedig bolognai-kóstolás nélkül nem akartam hazamenni. De azért így is jót ettem. Nagy nyüzsgés, kedves felszolgáló, táplálkozó idős hölgy a szomszéd asztalnál. Olasz nők: csinosak, jól öltözöttek, feltűnően ápoltak. Még az idősebbek is bátran használják a rúzst, szépítőszereket, és mintha mindig frissen jöttek volna a fodrásztól. És ami még szembeötlő: nem láttunk sem elhízott nőket, sem elhízott férfiakat. Viszont rendszeresen láttam a vaporettón ráérősen újságot olvasgató, jól szituált középkorú urakat.

Így történt, hogy újra útrakeltünk, utolsó napunk utolsó óráiban. Megnyugodva állapítottuk meg, hogy pont ott járunk, ahol akartunk, a Rio di San Trovaso partján. A gondolajavító műhelyre voltunk kíváncsiak, de már nem is volt szükség a keresésre, mert pont ott volt az orrunk előtt. A műhely már majdnem a Zatterén van, a Giudecca csatorna menti sétányhoz közel.

Két templomot akartunk még felkeresni, mindkettő Chorus Pass tag. Az egyik a barokk Gesuati, a sétányra kiérve baloldalt. Ezt a templomot már többször láttuk a vaporettóról - kívülről. A másik az egy hajóállomásnyira levő San Sebastiano (mi gyalog mentünk), Veronese kapcsán, aki itt kezdte velencei pályafutását és itt is nyugszik. Sajnos a könyv szerinti dúsan dekorált famennyezetből már szinte csak a fát láttuk.

A környék maga érdekes, nagyon külvárosi, nagyon nem túristás, szívembe is zártam egyből. Az egyik étterem előtt az utcán összetolt asztalok mellett jókedvű társaság koccintgatott, mintha csak egy Fellini film kelt volna életre. Az egyik közeli épület falán Modigliani emléktábla olasz nyelven. Még utána kell néznem, minek az apropójából került oda, gondolom, itt dolgozott egy ideig.

Visszafelé (az állomásra) még egy vaporettó-körutat terveztünk be. Ezen a vonalon a 2-es járat jár, amivel már korábban is utazgattunk. Úgy értelmeztük, hogy ez egy körjárat, ami amellett, hogy mégegyszer elvisz minket kedvencünkhöz, a San Giorgio Maggioré-hoz, utána a Canal Grandén keresztül szép kényelmesen meg tudjuk közelíteni a vasútállomást. Közben beborult, de ez már senkit nem zavart, kényelmesen ücsörögtünk a hajó orrában.

Minden jól ment egészen a Zaccaria állomásig. Ezt végállomásnak nyilvánították, mint utólag kiderült. Kiszálltunk értetlenül és megkérdeztük, melyik hajó megy a P.le Romára. Rosszul tettük, mert egy olyan vaporettóra irányítottak minket, ami visszament a San Giorgióhoz (mert a kikötőn keresztül közelítette meg a P.le Romát). Ezért a San Giorgiónál pánikszerűen kiszálltunk, majd vissza a Zaccariára egy éppen arra jövő újabb vaporettón. :) Ezután már nem bíztunk semmit a véletlenre, gyalog átsétáltunk a San Marco megállóhoz és megtettük az eltervezett búcsú-utunkat a Canal Grandén. A nap ferdén sütött a fekete felhők alól és csodálatos aranyfénybe borította az épületeket. Sajnos a vaporettón nagyon nagy volt a tömeg, nem tudtuk kedvünkre kiélvezni a látványt, de így is emlékezetes marad.

Vonattal Velencébe - 2. nap

Másnap örömmel konstatáltuk, hogy már kora reggel hétágra süt a nap. Reggeli után elvaporettóztunk ismét a Rialtóhoz, mert a halpiacra voltunk kíváncsiak. Mondanom sem kell, milyen öröm volt a napsütésben kószálni. Átvágtunk a zöldségpiacon a Pescheria (halcsarnok) épületéhez. Nagy piros sötétítőfüggönyeiről lehet megismerni. Tengeri herkentyűs standok nem csak itt, hanem mögötte egy másik, nagyobb, szintén nyitott épületben is vannak.

A következő úticélunk San Giorgio szigete volt. Úgy döntöttünk, hogy nem a Canal Grandé-n közelítjük meg, hanem körbemegyünk a kikötő felé. Nem bántuk meg. Első, amit felfedeztünk, hogy a szép időnek köszönhetően egészen a Dolomitokig el lehet látni. A vaporetto elején ültünk, nagyon jó helyről élveztük a látnivalókat. Egy ilyen körutat, főleg jóidőben, feltétlen javaslok mindenkinek. Szép nagy tengerjáró hajókat lehet kifogni. A vaporetto hol Dorsodurón, hol Giudeccán áll meg, nagyon szép és élvezetes az út.

Egyik kiemelkedő élményünk volt Velencében a San Giorgio. Valahogy olyan kedves, nem tudok rá más szót. Pedig a templom maga nem annyira nagy szám, legalábbis a többi templom műkincsdömpingjéhez képest. Mégis, olyan nyugalom volt, olyan szépen sütött a nap, olyan szép volt a kilátás már a kikötőből is... és van és olyan olcsó a WC (ez csak vicc, bár fontos dolog!). Itt is főleg a Campanile érdekelt, ezért aztán módjával forgattuk a könyvet, a magyar emléktábláról pedig úgy, ahogy van, megfeledkeztünk. A Campanilébe lift visz fel. Alig volt néhány túrista, kedvünkre bámulhattunk körbe és volt is mit nézni. Valóban nagyon szép a kilátás a Szent Márk térre, de nem csak arra, hanem szinte egész Velencét be lehet látni. Szemben, a San Marcótól jobbra feltűnt egy templom (San Giorgio dei Greci), mondtam, nem létezik, hogy ennyire ferdén tartom a fotóapparátot. Kiderült, hogy a templom campaniléja valóban ferde, állítólag a pisai ferdetoronynál is jobban megdől. Közvetlenül a San Giorgio mellett ráláttunk a kolostor kerengőjére és szépen karbantartott kertjére, valamint vitorláskikötőjére, távolban még mindig látszottak a Dolomitok vonulatai, a kettő között Velence városrészei és a nagyobb csatornák. Találgattuk, melyik lehet a Holtak szigete és Muráno. Egyszóval csodálatos volt a látvány, nem szabad kihagyni.

Úgy terveztük, hogy dél körül érünk a San Marcóhoz, mert állítólag délben ki van belül világítva. Hát erről lemaradtunk, ezért ahogy beléptünk a bazilikába, rögtön jobbra fel a fizetős részbe (4 €). Annál is inkább, mert azt írja a könyv, hogy innen az aranymozaikokat jó közelről lehet tanulmányozni. Itt van a főhomlokzaton kívülről látható bronzlovak eredetije is. A belső körerkélyről nagyon impozáns látvány nyílik a bazilika belső terére. A homlokzaton körbefutó külső erkélyről pedig jól belátható a Piazzetta és a Szent Márk tér. Én a homlokzatot is próbáltam megtanulmányozni, de az erkély nem elég széles ahhoz, az ember csak a nyakát nyújtogatja, de alulról nem sok látszik. Ezért inkább a környékben gyönyörködtem. Itt egy kicsit elveszítettük egymást, mire mindenki meglett, már nem sok kedvünk maradt könyv szerint végigtanulmányozni az épület belsejét, így ez legközelebbre maradt. Ráadásul a múzeumból lefelé kis kellemetlenség is ért a meredek lépcsőkön, amennyiben a derekam felmondta a szolgálatot, így kínomban vihogva, csigalassúsággal kecmeregtem le a földszintre. A kötelező kacskaringót azért megtettem a bazilikában, mert vízszintesen járva már nem volt bajom. :)

A délutáni program nyitott kérdés volt. Eredetileg a szigetekre szándékoztunk kihajókázni. Abban maradtunk, hogy elmegyünk vaporettóval a Fondamente Nuovéra és majd ott eldöntjük, hogy szigetek, vagy visszaséta. Mire rájöttünk, melyik állomásról indul a mi hajónk, beszürkült az idő. Ráadásul én azt hittem, rátaláltunk arra a járatra, amelyik átmegy az Arsenalénál, ehelyett a fél világot bejárta. Lehet, hogy tavasszal még nincs ilyen járat. Vagy mittomén. Mindenesetre a Fondamentéhez már teljes szürkeségben értünk, ezért úgy döntöttünk, hogy nem kockáztatjuk a szigeteket (ezalatt Buranót és Torcellót értem, mert Murano közel van, viszont csak oda nem volt kedvünk menni). Így hát a szigetek is legközelebbre maradtak, mi pedig beültünk az első kisvendéglőbe, ami az utunkba került és megettük ott-tartózkodásunk legfinomabb ebédjét. Nem emlékszem a nevére, amit én ettem, az a pennéhez hasonló tészta volt jócskán csípős paradicsommártással, isteni finom! M tengeri herkentyűs rizottót, IM pedig lasagnét falatozott bolognai módra.

A délutánunk a Cannareggio városrészben való tekergéssel telt. Nem is tudom még a képek alapján sem pontosan elmesélni, merre voltunk, de azt tudom, hogy ez volt az egyetlen alkalom, amikor valóban kicsit eltévedtünk. Na, nem volt az súlyos eltévedés, de az biztos, hogy egyszer már egészen közel kerültünk a San Marcóhoz (azért tudom, mert éppen azon a csatornán keltünk át akkor, ahol a ferdetornyos templom áll), de végül mégis újra a Fondamentén lyukadtunk ki. Nem számított, mert a látnivalókat kerestük, nem az utat hazafelé. Volt, ahol egyáltalán nem láttunk túristákat, máshol sem túl sokat. A házak nem voltak annyira díszesek, a száradó ruha megsokasodott az ablakokban. Nagyon élveztük a nyugalmat, a kószálást, az igazi Velencét. Ezen persze lehetne vitatkozni, hiszen a műkincsdömpinges Velence éppúgy Velence, én mégis úgy gondolom, az az igazi, ahol az emberek, a bennszülöttek élik mindennapjaikat. Egy cukrászda mellett nem bírtunk elmenni, muszáj volt megkóstolni egyet-egyet a kirakott sütikből.

Aztán egyszercsak, különösebb keresgélés nélkül, a Miracolinál találtuk magunkat. Bementünk és csak ámultunk, olyan szép az a kis templom.

Megtaláltuk Colleoni lovasszobrát és a Zanipolot is, ahova csak bekukkantottunk, de nem volt kedvünk sok-sok ismeretlen dózse síremlékét nézegetni. Jobban érdekelt a templom melletti gyönyörű palota (Scuola di San Marco), amiről kiderült, hogy kórház rejlik a homlokzat mögött. Oda viszont nem lehetett bemenni.

De legjobban a hangulat érdekelt, ami ebből a kedves városrészből áradt.

Visszafelé aztán a vaporettón megint lehetett pihenni, mert újból megkerülte a fél világot.