Málta, 3. nap - Mdina

Hétfőn Mdina, a csendes város volt az úticél. Miután már itthon utánanéztünk, kívülről fújtuk, hogy a 65-ös bussszal lehet a várost megközelíteni Sliemából. Azt azonban elfelejtettem megnézni, hogy a busz milyen útvonalon közlekedik, ezért vagy 20 percet a szálloda előtti megállóban ácsorogtunk, mire kiderült, hogy jobb lenne, ha átmennénk a kompnál lévő végállomásra, mert a 65-ös nem erre közlekedik. Mégsem volt teljesen elvesztegetett idő, mert közben megtapasztaltuk, milyen nagyon sűrűn mennek a 62-es buszok innen Vallettába.

A végállomáson az a kellemes meglepetés ért, hogy a busz egy rokonszenves sofőrrel perceken belül indult, valamint a sofőr minden magyarázkodás nélkül egy másodperc alatt kiadta a most már csak 5 naposnak kért bérletünket, kis műanyag fóliával együtt. Ettől kezdve nem volt gondunk pénztárcában kotorászásra, aprópénzre (amúgy a híresztelések ellenére minden sofőr szó nélkül visszaadott egészen nagy pénzekből is), csak belibbentünk a kocsi belsejébe a bérlet elegáns felmutatásával.

Vicces volt a buszban a leszállást jelző rendszer is, ahány busz, annyiféle. Amikor felszálltunk, lehetett találgatni, hogy azon a buszon éppen hol és mit kell rángatni ahhoz, hogy majd leszállhassunk és az milyen hangon fog megszólalni, csicseregve, dudálva, trombitálva. Tetszett az is, hogy ha valaki jelzett, a sofőr türelmesen kivárta, amíg az illető előkecmereg a busz belsejéből, hogy leszállhasson.

Valahol olvastam, hogy a máltai buszok magánkézben vannak, ez megmagyarázza a sofőrülés körüli egyedi díszítéseket (szentek, virágok, családi fotók, újságkivágások). Hogy a máltai sofőröket tovább dicsőítsem, egy-két kivételtől eltekintve nagyon készségesen segítenek a tudatlan túristán, jókedvűek, kiegyensúlyozottak.

De hogy eredeti úticélunkhoz visszatérjek, útközben sok nevezetességet érintettünk, pl. a mostai Dómot, amelynek hatalmas kupoláját majdnem az egész szigetről lehet látni. Elhaladtunk a Stadion mellett és erre van a Ta'Qali kézművesfalu, amely egy II. világháborús katonai légibázis elhagyatott és kissé rozsdásodó hangárjaiban kapott helyet. A hangárokat láttuk, a kézművesfalu létezéséről csak később értesültünk, ezért nem is kerestük.

A nyári szárazság nyomai itt útközben sokkal jobban láthatók voltak, kiszáradt bokrok, fák, összefonnyadt, száraz kaktuszmaradványok bizonyították mindezt. A föld sok helyen gyermekfej nagyságú göröngyökben állt és egészen vörös színű volt. A földeket nagy fügekaktuszok, máshol kőkerítések szegélyezték.

Mdina, az egykori főváros kapujánál van a buszvégállomás. A város nagyon picike, mindössze 400 méter hosszú, csak konflisok járnak benne, elvétve egy-két autó, gondolom, engedéllyel az itt lakók számára.

A bejárattól jobbra a Természettudományi Múzeumba lehet betérni (Vilhena palota), a hozzáértőknek biztos érdekes, nekem inkább a félhomály és a levegőtlenség maradt meg belőle, de az épület szép. Elindultunk a főutcán, a túristákon kívül nem sok életet tapasztaltunk. Bekukkantottunk a kicsi sikátorokba, néztük az épületek talán túlságosan is rendbehozott homlokzatát, a tiszta, csupakő utcákat, majd kiértünk a Szt. Pál katedrális elé. Sajnos a katedrális zárva volt, később visszatértünk, akkor is, információ híján csak arra tudtunk gondolni, hogy a nemzeti ünnep miatt.

Nem sokkal arrébb viszont a Karmeliták kolostorába tévedtünk be és milyen jó, hogy betévedtünk! A vastag falak között igazi kolostori életbe kaptunk bepillantást, volt ott konyha, szerzetesi cella (benne tisztálkodó eszközök, bili :), kápolna, ravatalozó alkalmatosság, amelynek kapcsán megtudtuk, hogy a szerzeteseket koporsó nélkül temették el az anyaföldbe. A Karmeliták templomába meglepetésszerűen csak innen, a rendház felől volt bejárás, ennek megfelelően áhítatos csend, félhomály és finom hűs levegő fogadott. A kolostor utca felőli oldalában kis étterem működik, amit mi is felkerestünk egy kávé, CISK, Kinnie erejéig.

Innen átbolyongtunk a Mesquita térre, ennél hangulatosabb mediterrán teret régen láttam. A tér sarkában lévő Mdina Experience központban gyülekeztek a kíváncsi túristacsoportok egy kis audiovizuális ismertetésre, mi ezt kihagytuk. Ellenben jót mulattunk másik három magyar túristanővel, akik az egyik csoporttal érkeztek, éppen abban a pillanatban, amikor elkurjantottam magamat, hogy "üljünk itt le egy kicsit!", mire az egyik hölgy nevetve közölte, hogy automatikusan le akart ülni a magyar felszólításra, hiszen ki mástól jöhetett, mint a saját társaitól. :) Ők is kihagyták az audiovizuális műsort, javasoltuk nekik, hogy menjenek inkább a Karmelitákhoz, nem fogják megbánni. Remélem, úgy is volt.

Mdina városának végében, a Bástya téren, amely szintén nagyon kis hangulatos, a várost körülölelő vastag falakról csodálatos kilátás nyílik Málta északi részére.

Volt még egy tervünk erre a napra. Vonatozni szerettünk volna. Na, nem igazival, olyan nincs Máltán, hanem egy kis piros, motoros városnéző vonattal, ami a környéket járja be egy fél óra alatt. Átmegy Rabatba, Mtarfába, meg lehet róla kívülről szemlélni Mdina városfalait és a környék 10-15 nevezetességét. Adnak ismertetőt, amiről követni lehet a hangosbeszélő által közölt szöveget.

városnéző kisvonat

Mi elég sokat keresgéltük, mire végre megtaláltuk a Római Villát, ahonnan a vonat indul. Mire elindult, már félig megsüketültem a mögöttem ülő mélyfekete szemű kiskölyök visításától, de nem lehetett haragudni rá, olyan huncut szemei voltak. (Rá amúgy sem haragudtam volna, legfeljebb az anyjára, aki nem szólt rá egyszer sem.) Érdekes módon tiszta angolsággal beszéltek, pedig helyieknek néztem őket.

A kirándulás érdekes volt, olyan városrészeken haladt át, ahol amúgy nem jártunk volna, de sajnos a látnivalókat nem mindig tudtam követni, részben, mert nem lehetett jól érteni a szöveget, részben, mert a fotózással voltam elfoglalva.

Rendkívül ízletes vacsimról szeretnék még beszámolni, ami nem volt más, mint Toasted Maltese Ftira - friss pirított ftira (kenyér) máltai módra: azaz tonhalsalátával töltve, utána jó nagy korsó Guinness, amit örömmel konstatáltam, hogy majdnem mindenhol mérnek (nagy rajongója vagyok).

Toasted Maltese Ftira

Guinness

Málta, 2. nap - Valletta

Másnap reggelre a rettenetes páratartalom kicsit alábbhagyott.

Nézegettük az öbölben festőien elhelyezkedő csónakokat és nem értettük, hogy működik az egész. Mert akinek bent van a csónakja az öböl közepén, az hogy megy ki hozzá, ill. hogy jön vissza onnan, amikor kikötötte? Napokig eltartott, mire kifigyeltük a rendszert. Tehát: jön a tulaj, beszáll a part mentén kikötött apró ladikjába, kievez vele a távolabb horgonyzó nagyobb hajójához. A ladikot kiköti ahhoz a bólyához, ahol eddig a nagy hajó horgonyzott, a nagyot pedig kioldozza. Átszáll a nagyba és megy vígan a tengerre. Ugyanez működik visszafelé is, nagyot kiköt a bólyához, kicsit eloldoz, kievez a partra, kicsit kiköt a parthoz. Ennyi az egész. :)

Első teljes napunk vasárnapra esett. Már itthon eldöntöttük, hogy Vallettába komppal megyünk át. Perceken belül indult a komp és az út mindössze 5 percet vett igénybe. A reggeli eső helyett ezerrel sütött a nap.

Vallettában először a buszpályaudvarra szándékoztunk menni, hogy vegyünk egy hetes bérletet. Mindannyiunk meglepetésére a városban szinte egy tapodtatnyi vízszintes utca nincsen, mi úgy képzeltük látatlanban. Elég lassan értünk ki a városkapuhoz, ahol a buszok állnak, annyi lépcsőt kellett megmászni, annyi szép szines balkont kellett útközben megcsodálni.

A buszoknál végül nem időztünk túl sokat, mindenki csak bizonytalan válaszokat tudott adni, hogy hol lehet bérlethez jutni, többen a sofőrt javasolták. Jó, akkor majd később.

Hihetetlen, Máltán mennyi templom van. A régi színház maradványainak megszemlélése után a Triq Ir-Repubblikán indultunk el, alig vártuk, hogy a Szt. János társkatedrálist megnézhessük, abban is a Caravaggio festmények izgattak a legjobban. Az első meglepetés akkor ért, amikor hiába kerestük a társkatedrális kupoláját. Persze, mert nincs is neki. Amit mi az erkélyünkről vágyakozva láttunk, és mint legnagyobbat, el sem tudtuk képzelni, hogy máshoz tartozhat, az valójában egy másik templom kupolája. Ezen jót mosolyogtunk, majd belopóztunk a templomba a főbejáraton keresztül, ahol éppen mise volt, így turisták csak az elkerített pár négyzetméteren ácsoroghattak. Itt ért a második meglepetés, annyira egyedi látványban volt részünk, hogy csak hápogtunk. Nyilvánvaló volt, hogy akkor nem tudunk körülnézni, ezért pár perc múlva kijöttünk és továbbhaladtunk egészen Victoria királynőig (szobor), ahol pihenőt tartottunk a napernyők alatt és máltai módra készített házifagyival frissítettük fel kiszáradt gigánkat. Egyesek nagy pohár CISK-et döntöttek magukba. :)

A Nagymesterek palotájában (ma a parlament székhelye, elnöki rezidencia és fegyvermúzeum) ámulva mentünk teremről teremre. Csak részleteket tudok kiragadni: II. Erzsébetről készült festmény, korabeli festett térkép Sliemáról és Vallettáról a Legfelsőbb Tanács termében, a Vörös Díszterem pompája, a folyosók páncéljai, festett falai, értékes gobelinek, amiket még fotózni sem lehetett, a Fegyvermúzeum jópofa páncélsipkái, díszes vértjei... Hihetetlen gyűjtemény.

Fél percre innen van a Casa Rocca Piccola, ami vasárnap zárva tartott, de jól megjegyeztük, hogy ide is vissza kell jönni.

Innen kisétáltunk a Szent Elmo erődig, de ott a hőség miatt nem sokat időztünk, hanem az Alsó-Barakka-kertben kerestünk (és találtunk) enyhülést. A kert gyönyörű, a kilátás még szebb, tömeg nem volt, ideális pihenőhely. Összehasonlítva a Felső-Barakka-kerttel, ahová ezután sétáltunk el, szerintem sokkal szebb. Persze a Felső-Barakka sem csúnya, de nyüzsgősebb volt és a növények sem voltak olyan szépek és változatosak. Innen viszont jól rá lehet látni a Három városra és a Grand Harbour nagy részére is.

Mivel internetes információink szerint aznap két festa is volt, úgy döntöttünk, hogy nem mászkálunk tovább Vallettában, hanem inkább elmegyünk Kirkopba ünnepet nézni. Megkerestük a buszmegállót, ahol kiderült, hogy egy külföldi fiatalember ugyanerre az infóra támaszkodva ugyanoda tart, mert ő is festát akar látni. Egy helyi asszony csak nézett ránk értetlenül és közölte, Kirkopban ma biztosan nincs semmilyen festa. A buszsofőr pedig megerősítette, hogy az időjárás miatt máskor rendezték meg. Kénytelenek voltunk elfogadni, ők tudják. Így hát megkerestük a Sliemába tartó buszt és hetijegyet kértünk a sofőrtől, aki szintén elég értetlenül nézett ránk, a busz tele volt, indulni akart. Így hát megint bérlet nélkül maradtunk.

Málta, 1. nap - Sliema

Mindenre számítottunk, csak arra nem, hogy szinte 100%-os páratartalom lesz, amikor kilépünk a repülőgép ajtaján. A magas páratartalom, ha nem is ennyire, mint első nap, de végig megmaradt. Az idő borongós volt és rövidesen az eső is elkezdett szemerkélni. Viszont jó meleg volt.

Nagyon rövid idő múlva már a hatodik emeleti szobánk erkélyéről gyönyörködtünk Valletta és a Sliemai-öböl látványában. Ez a látvány mindennap más volt és mindennap elbűvölt.

Rögtön lementünk, hogy ismerkedjünk a környékkel, kinézzük, hogy hol lehet ásványvizet kapni és hol lehet megvacsorázni. Lestük a sárga buszokat, tekergettük a nyakunkat, amikor át kellett kelni az úttesten (baloldali közlekedés). Megnéztük, másnap a kompra hol kell majd felszállni, bekukkantottunk egy templomba. Felfedeztünk egy szupermarketet, ahol megvettük a vizet és finom, friss, meleg chicken pie-t, ami aztán úgy eltömített, hogy vacsoráról már szó nem lehetett. Ezek a különböző pie-ok nagyon olcsók és nagyon finomak, sok helyen kaphatók. A szállodánktól pár lépésre volt egy pékség, ott máskor is vásároltunk ilyesmit.

Sétáltunk egy keveset Sliema tengerparti korzóján, de az újra eleredő eső hamar hazakergetett. Felmentünk a tetőteraszra körülnézni, milyen a kilátás onnan, mi újság a jacuzzival. Hát a jacuzziról el lehetett feledkezni, hideg vízben senkinek nincs kedve ücsörögni. Reménykedtünk, hátha csak kihűlt estére, de akármikor néztük, a víz mindig hideg volt benne.

Később leültünk az egyik étterem kirakott asztala mellé egy sörre (CISK - van valami nagyon finom utóíze), én megörültem a soup-of-the-day-nek, amit már Írországban is nagyon jó dolognak tartottam. Közben hatalmas zápor keletkezett, a pincérek rutinosan engedték le az átlátszó műanyag esővédőt. Később megfigyeltem, hogy majdnem az összes étteremnek van ilyenje, amit szép időben egyszerűen feltekernek a napvédők alá és kész. Elég gyorsan megtanultuk, hogy Máltán ősszel nem szabad esernyő vagy esőkabát nélkül elindulni sehova sem.

Rögtön első este felfedeztem A Nénit. A Néni a szálloda előtti sétányon ült egy padon, egyedül, magányosan, mellette a nagy fekete táskája. Úgy helyezkedett, úgy rakta le a táskát, hogy még csak véletlenül se tudjon senki helyet foglalni mellette. Ugyanezt tette később is minden este, azonos időben, csak ült órákon át mozdulatlanul ugyanazon a padon. Találgattam, hogy ki lehet, miért olyan magányos. Aztán a hét közepe felé elmaradt és utána már egyszer sem jött. Talán hazautazott, mondta M, bár én inkább arra tippeltem, hogy helyi néni lehet. Soha nem fogjuk megtudni.

Ezen az első éjszakán nagyon szenvedtünk a magas páratartalom és a meleg miatt, úgyhogy a következő éjszakától kezdve szigorúan zártuk az erkélyajtót és járattuk a légkondit.

Vonattal Velencébe - 3. nap

Másnap megint napsütésre ébredtünk, ezért még reggeli előtt gyorsan kirohantam a San Marcóhoz néhány felvételt készíteni.

Gyorsan összekaptuk a cuccokat (de. 10-ig kellett elhagyni a szállodát) és fel! vaporettóra, hogy a Santa Lucián beadjuk a bőröndöket a csomagmegőrzőbe. Rossz érzés volt, tudatosította bennünk, hogy este indulunk hazafelé. Pedig még hátravolt ott-tartózkodásunk egyharmada.

Előző este kitanulmányoztuk a Rezzonico palota leírását és úgy döntöttünk, nem szabad ezt sem kihagyni. Vissza hát a Rialtóhoz az állomástól, immár csomagok nélkül. A híd fel-, illetve lemenő ágában egy-egy koldus gubbasztott, szakasztott egyforma pózban és ruházatban, először nem is tűnt fel, hogy 2 személyről van szó. (Az egyik koldusnak feltűnően jól ápolt, tiszta és fiatalos keze volt, hm.) Furcsa, egész Velencében nem láttam sem előtte, sem utána koldust, sem hajléktalant.

Olyan gyönyörű napsütés volt, úgy odatűzött a jobbpartra, olyan csalogatóak voltak a kirakott asztalok, székek, nem bírtunk ellenállni. Cafe latte, sör (már akinek) és rengeteg nézelődés következett. A pincérek ráérősen támasztották a falat (alig volt vendég). A vizen persze más volt a helyzet, ott reggeltől estig szorgalmas sürgölődés folyt. Csak a gondolinereknek nem indult még be igazán az üzlet, de azért most is akadt egy-egy vállalkozó kedvű túrista, aki nem sajnálta a pénzt a gondolás élvezetért.

Először a San Pantaleonéhoz készültünk, ezt a templomot egy ismerősöm annyira dícsérte, hogy muszáj volt megnézni. Útközben megint érintettük a Campo San Polót (napsütésben mennyivel hívogatóbb, mint első nap a szürke időben) és ha már ott voltunk megint, most már nem hagytuk ki a San Polo templomot sem, amúgy is Chorus Pass tag. Már egész bátran kattintgattam bent a templomban, ha az ember egyszer ráérez a tiltott gyümölcs ízére...

Egészen közel voltunk már a Pantaleonéhoz, beazonosítottuk, hogy jó helyen járunk-e, kerestünk egy nyitott ajtót, ahol végre bemehetünk... de sehol nem találtunk, a templom zárva volt. Még egy kicsit szaladgáltam ide-oda, reménykedtem, hátha találok valamit, valakit. Éppen jött egy túristacsoport, gyorsan elkaptam az idegenvezetőt, hátha ők is ide készülnek, de nem, az idvez nem tudott semmit a templomról. Jócskán lelombozódtunk. Plusz egy ok, amiért vissza kell jönni.

A Pantaleone előtti kis híd túloldalán már a Campo Santa Margherita van, ahol ugyanaz az ismerősöm a ferde tornyokat felfedezte. Mi akkor ezt még nem tudtuk, ennek ellenére sikerült az egyik tornyot legalábbis megörökíteni. A terecskéről az útikönyv csupa szépet és jót ír, ehhez képest nekem nem nőtt annyira a szívemhez, talán mert fel volt kicsit túrva, vagy túl nagy volt a nyüzsgés, nem tudom. 

Kis ücsörgés, nézelődés A Campo Santa Margheritán, kiséta a tér másik végén és mint előző nap a Miracoli, szinte felkínálta magát a Ca' Rezzonico, éppen a bejáratánál álltunk. Ezt a palotát senki ne hagyja ki, mert nagyon szép (6,50 €). Kívülről tatarozzák, de belül látogatható. Az emeletre egy széles lépcsőház vezet fel, ott vannak a szépen berendezett szobák, csak néhány közülük: Pasztell-terem, Gobelin-terem, Trónterem... A régi Panoráma Velence útikönyv leírásához képest egy-két dolog másképp van, pl. a Könyvtár-teremnek nevezett teremben most nincsenek könyvek, sem XVII. századi okmányok. Van második és harmadik emelet is. Sajnos valamelyik teremben kicsit elhagyott az erőm vagy a melegtől, vagy a levegőtlenségtől, mindenesetre innentől már nem figyeltem olyan erősen. Van hálószoba és budoár, innen nem messze kisebb helyiségek, ahol nagyon érdekes karneváli-mulatsági képek láthatók. Ezek közül néhányat, lévén, hogy senki nem volt éppen ott, orvul meg is örökítettem. A legfelső, harmadik emeletre már csak én mentem fel, Zia Mariáék lesétáltak az épület kertjéhez, miután kikukkantottak a Canal Grande felé ott, ahol nem szabadott volna az építkezés miatt. :) Nagyon kíváncsi voltam a harmadik emeletre, mert a könyv mindenféle érdekességet ígért. Azt nem mondom, hogy csalódtam, mert egy nagyon komoly festménykiállítást találtam, de engem jobban érdekelt volna a porcelán és ruhakiállítás és a korabeli bábszínház, amiről a könyv írt. Egyedül a korabeli patika látható még, de csak a kirakatán kívülről, bemenni nem lehetett. Ami viszont a legcsodálatosabb volt, az a 3. emeleti ablakból a kilátás a városra!

Velencének ez a része (Dorsoduro) is, ahol a Rezzonicóból kijövet sétáltunk, nagyon hangulatos volt. Megéheztünk, utunkba akadt egy kis étterem, beültünk. Én a portálra kifüggesztett lasagnét kívántam meg bolognai módra, de azzal nem szolgálhattak, pedig bolognai-kóstolás nélkül nem akartam hazamenni. De azért így is jót ettem. Nagy nyüzsgés, kedves felszolgáló, táplálkozó idős hölgy a szomszéd asztalnál. Olasz nők: csinosak, jól öltözöttek, feltűnően ápoltak. Még az idősebbek is bátran használják a rúzst, szépítőszereket, és mintha mindig frissen jöttek volna a fodrásztól. És ami még szembeötlő: nem láttunk sem elhízott nőket, sem elhízott férfiakat. Viszont rendszeresen láttam a vaporettón ráérősen újságot olvasgató, jól szituált középkorú urakat.

Így történt, hogy újra útrakeltünk, utolsó napunk utolsó óráiban. Megnyugodva állapítottuk meg, hogy pont ott járunk, ahol akartunk, a Rio di San Trovaso partján. A gondolajavító műhelyre voltunk kíváncsiak, de már nem is volt szükség a keresésre, mert pont ott volt az orrunk előtt. A műhely már majdnem a Zatterén van, a Giudecca csatorna menti sétányhoz közel.

Két templomot akartunk még felkeresni, mindkettő Chorus Pass tag. Az egyik a barokk Gesuati, a sétányra kiérve baloldalt. Ezt a templomot már többször láttuk a vaporettóról - kívülről. A másik az egy hajóállomásnyira levő San Sebastiano (mi gyalog mentünk), Veronese kapcsán, aki itt kezdte velencei pályafutását és itt is nyugszik. Sajnos a könyv szerinti dúsan dekorált famennyezetből már szinte csak a fát láttuk.

A környék maga érdekes, nagyon külvárosi, nagyon nem túristás, szívembe is zártam egyből. Az egyik étterem előtt az utcán összetolt asztalok mellett jókedvű társaság koccintgatott, mintha csak egy Fellini film kelt volna életre. Az egyik közeli épület falán Modigliani emléktábla olasz nyelven. Még utána kell néznem, minek az apropójából került oda, gondolom, itt dolgozott egy ideig.

Visszafelé (az állomásra) még egy vaporettó-körutat terveztünk be. Ezen a vonalon a 2-es járat jár, amivel már korábban is utazgattunk. Úgy értelmeztük, hogy ez egy körjárat, ami amellett, hogy mégegyszer elvisz minket kedvencünkhöz, a San Giorgio Maggioré-hoz, utána a Canal Grandén keresztül szép kényelmesen meg tudjuk közelíteni a vasútállomást. Közben beborult, de ez már senkit nem zavart, kényelmesen ücsörögtünk a hajó orrában.

Minden jól ment egészen a Zaccaria állomásig. Ezt végállomásnak nyilvánították, mint utólag kiderült. Kiszálltunk értetlenül és megkérdeztük, melyik hajó megy a P.le Romára. Rosszul tettük, mert egy olyan vaporettóra irányítottak minket, ami visszament a San Giorgióhoz (mert a kikötőn keresztül közelítette meg a P.le Romát). Ezért a San Giorgiónál pánikszerűen kiszálltunk, majd vissza a Zaccariára egy éppen arra jövő újabb vaporettón. :) Ezután már nem bíztunk semmit a véletlenre, gyalog átsétáltunk a San Marco megállóhoz és megtettük az eltervezett búcsú-utunkat a Canal Grandén. A nap ferdén sütött a fekete felhők alól és csodálatos aranyfénybe borította az épületeket. Sajnos a vaporettón nagyon nagy volt a tömeg, nem tudtuk kedvünkre kiélvezni a látványt, de így is emlékezetes marad.