Málta, 4. nap - Valletta és Marsaxlokk

Ez is egy busz belseje

Erre a napra Gozó volt tervbe véve, de mivel viszonylag későn ébredtünk (előző este kissé belelendültünk M-val a dumálásba az erkélyen rendes szokásunk szerint), ezért úgy döntöttünk, hogy egy nappal elhalasztjuk a kirándulást. Helyette inkább visszamentünk Vallettába, mert ott volt még egy pár dolog, amit nem szerettünk volna kihagyni.

Először a társkatedrálist kerestük fel, de olyan tömeg gyűlt össze a bejáratnál, meg az eső is esett, hogy kissé lehangoltan inkább továbbindultunk.

Éppen 10 óra volt, amikor a pár percre lévő Casa Rocca Piccola ajtajába értünk, a hölgy, akitől informálódni akartunk, éppen az ajtót készült kinyitni. Hihetetlen szerencsével perceken belül elindult az első csoport (csak csoportosan lehet körbemenni). Egy kifejezetten szimpatikus és mosolygós fiatalember vezetett végig ezen az ősi arisztokrata otthonon. A ház teljesen be van rendezve, ma is lakják és az volt a gyanúnk, hogy a fiatalember is a család tagja, bár erre azért nem merném letenni a nagyesküt. Még az előtérben előkeresett nekünk egy magyar nyelvű ismertetőt, amit M figyelmesen olvasgatott, én pedig a gépemmel kattogtattam. (Most jut csak eszembe, milyen kár, hogy nem fotóztam le a szöveget.)

A ház az elsők között épült fel több száz évvel ezelőtt Vallettában, a nevében található "Piccola" (kicsi) a méretére utal (egyidejűleg egy másik épület is épült, amely méretét tekintve nagyobb volt).

Bár ez a ház a gazdag gyűjteményével, festményeivel, bútoraival, dísz- és használati tárgyaival nyilván nem mondható tipikusnak, számomra mégis azt jelentette, hogy bepillantást nyerhetek valami nagyon máltaiba és ez határtalan izgalommal töltött el. (Hasonlót éreztem Mdinában is, amikor a karmeliták kolostorát jártuk végig.) Láttunk például belülről balkont, megtudtuk, hogy a család nőtagjai itt üldögéltek és nézték az utcai forgatagot, használták szellőztetésre, tárolásra, ruhaszárításra és még ki tudja, mi mindenre. Láttunk meghívót II. Erzsébet királynővé koronázására a családfőnek címezve, láttunk a család egyik tagja által festett festményt, mozgó oltárt (lehet, hogy nem ez a neve), amely a házikápolnát helyettesítette, gyaloghintót, különböző érdekes sakk-készleteket, játékokat, ékszereket. Láttunk hatalmas ebédlőt és láttuk az átjárót a háznak abba a felébe, amit most is használnak. És még mennyi mindent!

A látogatás kb. egy óra hosszat tartott. Az emeleti lakóhelyiségek után lementünk a pincébe is, amely a szokásos használatán kívül menedékhelyként is szolgált adott esetben. A pincéből egy másik úton jöttünk fel, szűk kis alagútban bújkálva, amely a pompás belső kertbe vezetett.

Amikor végeztünk, már egy jó nagy csoport túrista gyűlt össze a következő menetre, óriási szerencsénk volt, hogy a mi csoportunk alig hat főből állt, így kényelmesen láttunk és hallottunk végig mindent.

Ezután a Manoel színházat kerestük meg. A jegypénztáron keresztül bementünk az épület belső udvarára, ahol hangulatos kávézó volt kialakítva. Sajnos a kávézó nem üzemelt már, egy kedves hölgy megkérdezte, hogy a színházat óhajtjuk-e megtekinteni, de nem óhajtottuk, megelégedtünk a belső udvar látványával, meg hogy a folyóügyeinket el tudtuk intézni. Ez utóbbival egyébként máskor sem akadt problémánk, senki nem tette szóvá, ha esetleg csak azért tértünk be valahová, mert a szükség úgy hozta. Csak a visszaséta során vettük észre, hogy ahova mi betértünk, bár a színházhoz kötődött, mégsem a színház épülete volt, hanem maga az egyszerű homlokzatú színházépület eggyel arrébb van a kis utcában. Erre akkor jöttünk rá, amikor betértünk egy apró kávézóba, ahol - mintha nem is Vallettában lennénk - az volt az érzésünk, hogy a tulaj nem akar hinni a szemének, hogy errefelé külföldiek is járnak. Nagyon kedvesek voltak, harmadszorra már azt is megértették, hogy 3 kávét szeretnénk a kihozott egy helyett. Miközben üldögéltünk a csöpp asztal mellett a szobányi kávézóban, a szemben lévő épületre esett a tekintetünk, amire nagy betűkkel mi volt kiírva? TEATRO MANOEL! Egyébként méregerős kávét kaptunk darabját egy euróért.

Na, de addigra már két másik templomon és egy kiadós záporon is túljutottunk.

Az egyik az a nagykupolás templom volt, amit mi első nap messziről a társkatedrálisnak gondoltunk. Hatalmas, alátámasztás nélküli kupolája belülről fenséges látványt nyújt, egyéb vonatkozásban engem nem nagyon kapott meg.

Ekkor szakadt nyakunkba egy kiadós zápor. Oltalmat a közeli Szent Pál székesegyházban kerestünk. Az útikönyv által összeszedett néznivalókat azonban hiába kerestük, a templom szinte teljesen üres volt. Ennek okáról nem tájékoztatták a nagyérdeműt. Én arra tippeltem, hogy lehet, tatarozás előtt állnak, ezért tüntették el a látnivalók nagy részét.

Ezután következett a helyes kis kávézós élményünk, amit korábban említettem.

Közben az eső elállt, mi pedig újabb kísérletet tettünk a társkatedrális meghódítására. Ezúttal sikerrel jártunk, azonnal bejutottunk a katedrálisba.

Leírni nem lehet azt a gazdag és egyedi díszítést, ami ezt a templomot jellemzi. Amilyen szerény kívülről, annyira mellbe vágja az embert, amikor belép. A katedrálist a túristák a kijelölt helyen járhatják körbe, fényképezni szabad. Az egyik oldalhajóban van a múzeum, rögtön az elején a két csodálatos Caravaggio festménnyel. Itt viszont nem szabad semmilyen módon fotózni és ezt szigorúan figyelik is. A múzeum további részeiben különböző kiállításokat lehet végignézni (gobelinek, gazdagon díszített papi ruhák, kézzel festett kóruskönyvek, stb.), valamint két terem között az emeleten újabb balkonon lehet kipillantani a mellékutcára. A katedrális csodálatosan szép, színes márványberakású padlózata is figyelemre méltó.

Megnyugodva távoztunk a társkatedrálisból, nagyjából mindent láttunk, amire kíváncsiak voltunk Vallettában. A nap ekkor már ezerrel sütött, irány Marsaxlokk!

Bennem Marsaxlokk egy jó értelemben vett álmos kisváros benyomását keltette. Hihetetlenül jó volt a parton sétálni, olyan nagyon nyugodt volt minden. Járt arra egy-két túrista, annyi kellett is, de semmi nyüzsgés, semmi bóvli, csak a mérhetetlenül nagy nyugalom. Nagyon sütött a nap, de nem volt kánikula, voltak viszont szinek! A part menti éttermekben épp annyi ember üldögélt, amennyi még nem volt sok, de nem volt kellemetlenül kihalt sem. Szerintem már ettől híztam fél kilót és akkor az ebédünkről még csak most kezdek el mesélni.

nyúldarabok hagymás,
zöldborsos paradicsommártásban
curry fűszerezéssel

grillezett kardhal meleg paradicsom
és kapribogyó tartalmú (darabos) szósszal

barrakuda filé paradicsomdarabokkal,
kapribogyóval,
édesköménnyel,
fehér borban párolva

Szóval leültünk az egyik part menti asztalhoz, gyönyörködtünk az öböl látványában (még az a magas kémény vagy torony? sem tudta elvenni a kedvemet). A pincérlány, a tulaj, mindannyian nagyon kedvesek voltak és a választék sem volt utolsó.

Íme a késői ebédünk:

- grillezett kardhal valami isteni, meleg paradicsom és kapribogyó tartalmú (darabos) szósszal

- barrakuda filé paradicsomdarabokkal, kapribogyóval, édesköménnyel, fehér borban párolva

- nyúldarabok hagymás, zöldborsos paradicsommártásban curry fűszerezéssel.

Még hogy a máltaiaknak nincs jó konyhájuk, piha!

Amíg az ételekre vártunk, a mozgó fagyiárus magához intett és megkínált a fagyijából. Gondoltam, majd étkezés után veszek tőle egy adagot, de a kiadós ebéd után már egy falat sem ment le a torkomon, örültem, hogy a buszig el tudok vánszorogni.

Málta, 3. nap - Mdina

Hétfőn Mdina, a csendes város volt az úticél. Miután már itthon utánanéztünk, kívülről fújtuk, hogy a 65-ös bussszal lehet a várost megközelíteni Sliemából. Azt azonban elfelejtettem megnézni, hogy a busz milyen útvonalon közlekedik, ezért vagy 20 percet a szálloda előtti megállóban ácsorogtunk, mire kiderült, hogy jobb lenne, ha átmennénk a kompnál lévő végállomásra, mert a 65-ös nem erre közlekedik. Mégsem volt teljesen elvesztegetett idő, mert közben megtapasztaltuk, milyen nagyon sűrűn mennek a 62-es buszok innen Vallettába.

A végállomáson az a kellemes meglepetés ért, hogy a busz egy rokonszenves sofőrrel perceken belül indult, valamint a sofőr minden magyarázkodás nélkül egy másodperc alatt kiadta a most már csak 5 naposnak kért bérletünket, kis műanyag fóliával együtt. Ettől kezdve nem volt gondunk pénztárcában kotorászásra, aprópénzre (amúgy a híresztelések ellenére minden sofőr szó nélkül visszaadott egészen nagy pénzekből is), csak belibbentünk a kocsi belsejébe a bérlet elegáns felmutatásával.

Vicces volt a buszban a leszállást jelző rendszer is, ahány busz, annyiféle. Amikor felszálltunk, lehetett találgatni, hogy azon a buszon éppen hol és mit kell rángatni ahhoz, hogy majd leszállhassunk és az milyen hangon fog megszólalni, csicseregve, dudálva, trombitálva. Tetszett az is, hogy ha valaki jelzett, a sofőr türelmesen kivárta, amíg az illető előkecmereg a busz belsejéből, hogy leszállhasson.

Valahol olvastam, hogy a máltai buszok magánkézben vannak, ez megmagyarázza a sofőrülés körüli egyedi díszítéseket (szentek, virágok, családi fotók, újságkivágások). Hogy a máltai sofőröket tovább dicsőítsem, egy-két kivételtől eltekintve nagyon készségesen segítenek a tudatlan túristán, jókedvűek, kiegyensúlyozottak.

De hogy eredeti úticélunkhoz visszatérjek, útközben sok nevezetességet érintettünk, pl. a mostai Dómot, amelynek hatalmas kupoláját majdnem az egész szigetről lehet látni. Elhaladtunk a Stadion mellett és erre van a Ta'Qali kézművesfalu, amely egy II. világháborús katonai légibázis elhagyatott és kissé rozsdásodó hangárjaiban kapott helyet. A hangárokat láttuk, a kézművesfalu létezéséről csak később értesültünk, ezért nem is kerestük.

A nyári szárazság nyomai itt útközben sokkal jobban láthatók voltak, kiszáradt bokrok, fák, összefonnyadt, száraz kaktuszmaradványok bizonyították mindezt. A föld sok helyen gyermekfej nagyságú göröngyökben állt és egészen vörös színű volt. A földeket nagy fügekaktuszok, máshol kőkerítések szegélyezték.

Mdina, az egykori főváros kapujánál van a buszvégállomás. A város nagyon picike, mindössze 400 méter hosszú, csak konflisok járnak benne, elvétve egy-két autó, gondolom, engedéllyel az itt lakók számára.

A bejárattól jobbra a Természettudományi Múzeumba lehet betérni (Vilhena palota), a hozzáértőknek biztos érdekes, nekem inkább a félhomály és a levegőtlenség maradt meg belőle, de az épület szép. Elindultunk a főutcán, a túristákon kívül nem sok életet tapasztaltunk. Bekukkantottunk a kicsi sikátorokba, néztük az épületek talán túlságosan is rendbehozott homlokzatát, a tiszta, csupakő utcákat, majd kiértünk a Szt. Pál katedrális elé. Sajnos a katedrális zárva volt, később visszatértünk, akkor is, információ híján csak arra tudtunk gondolni, hogy a nemzeti ünnep miatt.

Nem sokkal arrébb viszont a Karmeliták kolostorába tévedtünk be és milyen jó, hogy betévedtünk! A vastag falak között igazi kolostori életbe kaptunk bepillantást, volt ott konyha, szerzetesi cella (benne tisztálkodó eszközök, bili :), kápolna, ravatalozó alkalmatosság, amelynek kapcsán megtudtuk, hogy a szerzeteseket koporsó nélkül temették el az anyaföldbe. A Karmeliták templomába meglepetésszerűen csak innen, a rendház felől volt bejárás, ennek megfelelően áhítatos csend, félhomály és finom hűs levegő fogadott. A kolostor utca felőli oldalában kis étterem működik, amit mi is felkerestünk egy kávé, CISK, Kinnie erejéig.

Innen átbolyongtunk a Mesquita térre, ennél hangulatosabb mediterrán teret régen láttam. A tér sarkában lévő Mdina Experience központban gyülekeztek a kíváncsi túristacsoportok egy kis audiovizuális ismertetésre, mi ezt kihagytuk. Ellenben jót mulattunk másik három magyar túristanővel, akik az egyik csoporttal érkeztek, éppen abban a pillanatban, amikor elkurjantottam magamat, hogy "üljünk itt le egy kicsit!", mire az egyik hölgy nevetve közölte, hogy automatikusan le akart ülni a magyar felszólításra, hiszen ki mástól jöhetett, mint a saját társaitól. :) Ők is kihagyták az audiovizuális műsort, javasoltuk nekik, hogy menjenek inkább a Karmelitákhoz, nem fogják megbánni. Remélem, úgy is volt.

Mdina városának végében, a Bástya téren, amely szintén nagyon kis hangulatos, a várost körülölelő vastag falakról csodálatos kilátás nyílik Málta északi részére.

Volt még egy tervünk erre a napra. Vonatozni szerettünk volna. Na, nem igazival, olyan nincs Máltán, hanem egy kis piros, motoros városnéző vonattal, ami a környéket járja be egy fél óra alatt. Átmegy Rabatba, Mtarfába, meg lehet róla kívülről szemlélni Mdina városfalait és a környék 10-15 nevezetességét. Adnak ismertetőt, amiről követni lehet a hangosbeszélő által közölt szöveget.

városnéző kisvonat

Mi elég sokat keresgéltük, mire végre megtaláltuk a Római Villát, ahonnan a vonat indul. Mire elindult, már félig megsüketültem a mögöttem ülő mélyfekete szemű kiskölyök visításától, de nem lehetett haragudni rá, olyan huncut szemei voltak. (Rá amúgy sem haragudtam volna, legfeljebb az anyjára, aki nem szólt rá egyszer sem.) Érdekes módon tiszta angolsággal beszéltek, pedig helyieknek néztem őket.

A kirándulás érdekes volt, olyan városrészeken haladt át, ahol amúgy nem jártunk volna, de sajnos a látnivalókat nem mindig tudtam követni, részben, mert nem lehetett jól érteni a szöveget, részben, mert a fotózással voltam elfoglalva.

Rendkívül ízletes vacsimról szeretnék még beszámolni, ami nem volt más, mint Toasted Maltese Ftira - friss pirított ftira (kenyér) máltai módra: azaz tonhalsalátával töltve, utána jó nagy korsó Guinness, amit örömmel konstatáltam, hogy majdnem mindenhol mérnek (nagy rajongója vagyok).

Toasted Maltese Ftira

Guinness

Málta, 2. nap - Valletta

Másnap reggelre a rettenetes páratartalom kicsit alábbhagyott.

Nézegettük az öbölben festőien elhelyezkedő csónakokat és nem értettük, hogy működik az egész. Mert akinek bent van a csónakja az öböl közepén, az hogy megy ki hozzá, ill. hogy jön vissza onnan, amikor kikötötte? Napokig eltartott, mire kifigyeltük a rendszert. Tehát: jön a tulaj, beszáll a part mentén kikötött apró ladikjába, kievez vele a távolabb horgonyzó nagyobb hajójához. A ladikot kiköti ahhoz a bólyához, ahol eddig a nagy hajó horgonyzott, a nagyot pedig kioldozza. Átszáll a nagyba és megy vígan a tengerre. Ugyanez működik visszafelé is, nagyot kiköt a bólyához, kicsit eloldoz, kievez a partra, kicsit kiköt a parthoz. Ennyi az egész. :)

Első teljes napunk vasárnapra esett. Már itthon eldöntöttük, hogy Vallettába komppal megyünk át. Perceken belül indult a komp és az út mindössze 5 percet vett igénybe. A reggeli eső helyett ezerrel sütött a nap.

Vallettában először a buszpályaudvarra szándékoztunk menni, hogy vegyünk egy hetes bérletet. Mindannyiunk meglepetésére a városban szinte egy tapodtatnyi vízszintes utca nincsen, mi úgy képzeltük látatlanban. Elég lassan értünk ki a városkapuhoz, ahol a buszok állnak, annyi lépcsőt kellett megmászni, annyi szép szines balkont kellett útközben megcsodálni.

A buszoknál végül nem időztünk túl sokat, mindenki csak bizonytalan válaszokat tudott adni, hogy hol lehet bérlethez jutni, többen a sofőrt javasolták. Jó, akkor majd később.

Hihetetlen, Máltán mennyi templom van. A régi színház maradványainak megszemlélése után a Triq Ir-Repubblikán indultunk el, alig vártuk, hogy a Szt. János társkatedrálist megnézhessük, abban is a Caravaggio festmények izgattak a legjobban. Az első meglepetés akkor ért, amikor hiába kerestük a társkatedrális kupoláját. Persze, mert nincs is neki. Amit mi az erkélyünkről vágyakozva láttunk, és mint legnagyobbat, el sem tudtuk képzelni, hogy máshoz tartozhat, az valójában egy másik templom kupolája. Ezen jót mosolyogtunk, majd belopóztunk a templomba a főbejáraton keresztül, ahol éppen mise volt, így turisták csak az elkerített pár négyzetméteren ácsoroghattak. Itt ért a második meglepetés, annyira egyedi látványban volt részünk, hogy csak hápogtunk. Nyilvánvaló volt, hogy akkor nem tudunk körülnézni, ezért pár perc múlva kijöttünk és továbbhaladtunk egészen Victoria királynőig (szobor), ahol pihenőt tartottunk a napernyők alatt és máltai módra készített házifagyival frissítettük fel kiszáradt gigánkat. Egyesek nagy pohár CISK-et döntöttek magukba. :)

A Nagymesterek palotájában (ma a parlament székhelye, elnöki rezidencia és fegyvermúzeum) ámulva mentünk teremről teremre. Csak részleteket tudok kiragadni: II. Erzsébetről készült festmény, korabeli festett térkép Sliemáról és Vallettáról a Legfelsőbb Tanács termében, a Vörös Díszterem pompája, a folyosók páncéljai, festett falai, értékes gobelinek, amiket még fotózni sem lehetett, a Fegyvermúzeum jópofa páncélsipkái, díszes vértjei... Hihetetlen gyűjtemény.

Fél percre innen van a Casa Rocca Piccola, ami vasárnap zárva tartott, de jól megjegyeztük, hogy ide is vissza kell jönni.

Innen kisétáltunk a Szent Elmo erődig, de ott a hőség miatt nem sokat időztünk, hanem az Alsó-Barakka-kertben kerestünk (és találtunk) enyhülést. A kert gyönyörű, a kilátás még szebb, tömeg nem volt, ideális pihenőhely. Összehasonlítva a Felső-Barakka-kerttel, ahová ezután sétáltunk el, szerintem sokkal szebb. Persze a Felső-Barakka sem csúnya, de nyüzsgősebb volt és a növények sem voltak olyan szépek és változatosak. Innen viszont jól rá lehet látni a Három városra és a Grand Harbour nagy részére is.

Mivel internetes információink szerint aznap két festa is volt, úgy döntöttünk, hogy nem mászkálunk tovább Vallettában, hanem inkább elmegyünk Kirkopba ünnepet nézni. Megkerestük a buszmegállót, ahol kiderült, hogy egy külföldi fiatalember ugyanerre az infóra támaszkodva ugyanoda tart, mert ő is festát akar látni. Egy helyi asszony csak nézett ránk értetlenül és közölte, Kirkopban ma biztosan nincs semmilyen festa. A buszsofőr pedig megerősítette, hogy az időjárás miatt máskor rendezték meg. Kénytelenek voltunk elfogadni, ők tudják. Így hát megkerestük a Sliemába tartó buszt és hetijegyet kértünk a sofőrtől, aki szintén elég értetlenül nézett ránk, a busz tele volt, indulni akart. Így hát megint bérlet nélkül maradtunk.

Málta, 1. nap - Sliema

Mindenre számítottunk, csak arra nem, hogy szinte 100%-os páratartalom lesz, amikor kilépünk a repülőgép ajtaján. A magas páratartalom, ha nem is ennyire, mint első nap, de végig megmaradt. Az idő borongós volt és rövidesen az eső is elkezdett szemerkélni. Viszont jó meleg volt.

Nagyon rövid idő múlva már a hatodik emeleti szobánk erkélyéről gyönyörködtünk Valletta és a Sliemai-öböl látványában. Ez a látvány mindennap más volt és mindennap elbűvölt.

Rögtön lementünk, hogy ismerkedjünk a környékkel, kinézzük, hogy hol lehet ásványvizet kapni és hol lehet megvacsorázni. Lestük a sárga buszokat, tekergettük a nyakunkat, amikor át kellett kelni az úttesten (baloldali közlekedés). Megnéztük, másnap a kompra hol kell majd felszállni, bekukkantottunk egy templomba. Felfedeztünk egy szupermarketet, ahol megvettük a vizet és finom, friss, meleg chicken pie-t, ami aztán úgy eltömített, hogy vacsoráról már szó nem lehetett. Ezek a különböző pie-ok nagyon olcsók és nagyon finomak, sok helyen kaphatók. A szállodánktól pár lépésre volt egy pékség, ott máskor is vásároltunk ilyesmit.

Sétáltunk egy keveset Sliema tengerparti korzóján, de az újra eleredő eső hamar hazakergetett. Felmentünk a tetőteraszra körülnézni, milyen a kilátás onnan, mi újság a jacuzzival. Hát a jacuzziról el lehetett feledkezni, hideg vízben senkinek nincs kedve ücsörögni. Reménykedtünk, hátha csak kihűlt estére, de akármikor néztük, a víz mindig hideg volt benne.

Később leültünk az egyik étterem kirakott asztala mellé egy sörre (CISK - van valami nagyon finom utóíze), én megörültem a soup-of-the-day-nek, amit már Írországban is nagyon jó dolognak tartottam. Közben hatalmas zápor keletkezett, a pincérek rutinosan engedték le az átlátszó műanyag esővédőt. Később megfigyeltem, hogy majdnem az összes étteremnek van ilyenje, amit szép időben egyszerűen feltekernek a napvédők alá és kész. Elég gyorsan megtanultuk, hogy Máltán ősszel nem szabad esernyő vagy esőkabát nélkül elindulni sehova sem.

Rögtön első este felfedeztem A Nénit. A Néni a szálloda előtti sétányon ült egy padon, egyedül, magányosan, mellette a nagy fekete táskája. Úgy helyezkedett, úgy rakta le a táskát, hogy még csak véletlenül se tudjon senki helyet foglalni mellette. Ugyanezt tette később is minden este, azonos időben, csak ült órákon át mozdulatlanul ugyanazon a padon. Találgattam, hogy ki lehet, miért olyan magányos. Aztán a hét közepe felé elmaradt és utána már egyszer sem jött. Talán hazautazott, mondta M, bár én inkább arra tippeltem, hogy helyi néni lehet. Soha nem fogjuk megtudni.

Ezen az első éjszakán nagyon szenvedtünk a magas páratartalom és a meleg miatt, úgyhogy a következő éjszakától kezdve szigorúan zártuk az erkélyajtót és járattuk a légkondit.