Puglia 1. nap, Grottaglie

Grottaglie

Ez a mi pumóink egyike

Pár szóban leírom, hogy hol laktunk és milyen benyomásaink voltak a kis pugliai városkában, Grottagliében.

Grottaglie-nek kb. 40 000 lakosa van, békés délolasz városka. Mint minden olasz városnak, van egy óvárosa, itt laktunk mi is a Santi Pietro e Paolo utcában, egy modernizált, de alapjaiban teljesen autentikus apartmanban. Az utcák itt nagyon szűkek, a házak általában kétemeletesek. (Máshol, a modern negyedekben is.) A házak belül is szűkek, az ajtókhoz pár meredek lépcsőn lehet felmenni a legtöbb esetben. A lakások magasak, boltívesek, többszintesek. A lakáson belüli lépcsők is, hely hiányában, nagyon magasak. Minden lakásnak van legalább egy pici erkélye, ami maximum egy lépés mély. Az erkélyen körben vaskorlát van, a korlát két vége egy-egy vaskos tűben végződik, ezeken ülnek a mázas kerámia pumók.

Grottaglie Puglia kerámia-központja, egész negyedet lehet bejárni, ahol egymást érik a hatalmas kerámiaműhelyek és -boltok. Sok boltnak földalatti, sziklába vájt termei is vannak. Itt lehet beszerezni a csak Grottagliére jellemző szép, szines pumót. A legtöbb pumo, amelyet az erkélyekre helyeznek ki, kb. labda nagyságú bimbót ábrázol, tövében 3, esetleg 4 levélkével. A pumo szerencsét hoz a házra, amelyen elhelyezték. Én úgy vettem észre, az eredeti pumo egyszínű, legfeljebb a levelei más színűek. Ezeket a pumókat a helyi mesterek továbbfejlesztették, sok áttört mintás van köztük, vagy festett mintás. Nekem az egyszerű jobban tetszik. Grottagliében a házak 90-95%-án megtalálható a szerencsehozó pumo. (Más városokban is láttunk elvétve néhányat.)

Az utcák néhol olyan szűkek, hogy két szembeszomszéd akár a reggeli kávéját is át tudja adni egymásnak anélkül, hogy lemenne az utcára. Gyakran látni szorgos háziasszonyokat az utcát locsolgatni, söpörni faltól falig. Délben elnéptelenedik a város,  az ebéd csörömpölő hangjait több órás szieszta követi. Ezt a jó szokást mi is szinte azonnal átvettük, amikor éppen otthon tartózkodtunk. Az emberek este kiülnek a ház elé a szomszédokkal és késő estig beszélgetnek, persze úgy, hogy azt az utca teljes hosszában nyomon lehet követni. Gyakran volt az az érzésünk, hogy itt az embereknek nem nagyon lehet magánéletük, ami persze csak nekünk volt kicsit furcsa. Mindig köszöntöttük egymást a szomszédokkal, amikor találkoztunk, vagy akárcsak kidugtuk az orrunkat az erkélyen. Vasárnap fültanúi voltunk a szemben lakó bácsi családi ebédjének gyerekekkel, unokákkal. A bácsit a fiával együtt a piacról ismertük, ahol vegyesboltjuk van. A piac többi árusával is jó barátságba keveredtünk, egy zöldségárus néni cseresznyével kenyerezte le az Imrét, egy édeskömény helyett kettőt adott, egy másik zöldséges elengedte az aprót, vagy beugrott az üres pékboltban a pult mögé kisegíteni, amikor az árusnak más dolga akadt, de a pékboltos nő is volt, hogy zöldséget adott nekünk, amikor a haver éppen nem volt ott. Egy másik árusnál vettük mindig az isteni, édes, fürtös paradicsomot. Több árus nem is nagyon volt a piacon.

Pupe con i baffi

Van még egy nagyon jellegzetes eleme a kerámiaboltoknak és ez egy kerámiából készült baba-páros. Mindkettőn díszes női ruha van, de az egyiknek nagy bajsza van az orra alatt, a sima-arcúnak pedig az a jellegzetessége, hogy fedetlenek a hatalmas mellei. Történetük a középkorig nyúlik vissza. Abban az időben szokás volt az első éjszaka joga, ami azt jelentette, hogy a földesúrnak joga volt a frissen házasodott fiatalasszonnyal tölteni az első éjszakát. Volt egy férj, akinek ez nem tetszett és azt a furfangot találta ki, hogy beöltözött női ruhába és a felesége helyett ő maga járult a földesúr színe elé. Igen ám, de a bajuszát elfelejtette levágni, úgyhogy azonnal le is lepleződött. Azt nem tudom, hogy milyen oknál fogva, de a földesúr eltekintett a lefejezéstől és helyette büntetésképpen azt követelte, hogy az ifjú férj hozza el neki a legjobb borát, méghozzá olyan flaskában, amely a férj balul sikerült akcióját reprezentálja. Néhol kerámialovon ül a baba, az a férj meneküléséről szól.

A kerámiaműhelyek családi vállalkozások, nem nagyon alkalmaznak kívülállót, minden tennivalót a család valamelyik tagja látja el. Volt olyan műhely, ahol a mama bent ült a boltban, a papa meg éppen égetésre készítette elő a kerámiákat (szines folyékony mázba mártogatta a cuccot és elhelyezte egy állványon), a két kisgyereke (nagy kötényben!) adogatta a kezébe a kisebb darabokat. Leghíresebb a Fasano család, szinte nincs is olyan műhely, amelynek ne lenne köze valamilyen ágon a Fasanókhoz.
A kerámia-negyedben akár napokat is el lehet tölteni a sok szép kerámia csodálatával. Ha kocsival mentünk volna, bizony én is elcsábulok, mert olyan szép tányérok, dísztárgyak, kancsók, szalvétatartók, áttört falú lámpák voltak ott, hogy a szívem majd megszakadt. És persze pumók minden variációban. Sok dísztárgyon fellelhető a tradícionális kakas-motívum. De nem csak tradícionális tárgyak vannak, hanem modern, egész meglepő műalkotások is, pl. festményszerű, falra kirakható dolgok, mint pl ez a jópofa sorozat:

A kerámiák között kedvedre nézelődhetsz és fotózhatsz, senki nem szól rád (én azért megkérdeztem, de mindenhol igenlő volt a válasz) és senki nem figyeli a kezedet, hogy mikor raksz el a zsebedbe valamit. Remélem, ez a bizalom még sokáig fennmarad és senki nem fog visszaélni vele.
Mi Cinzia Fasano műhelyében szereztük be a mini pumóinkat.
Honlapjuk: http://www.ceramichecinziafasano.com/

A grottagliei óváros fölé magasodik a 13. századi Castello Episcopio. Ez a félig-meddig romos vár ad helyet egy komoly kerámiagyűjteménynek, melynek szerintem legérdekesebb része egy betlehemes jászol-gyűjtemény. Ezeket a betlehemi jeleneteket mai művészek készítették a lehető legkülönfélébb felfogásban és ez adja a kiállítás érdekességét:

A kedvencem a vár udvarán látható:

Grottagliében sétálva időnként meglepő falfestményekre bukkan az ember a házak falán. Ezeket a műveket a világ minden tájáról idevándorló művészek készítik. Mindenféle stílus és technika képviselteti magát. A szerencsések élőben is megfigyelhetnek egy-egy művészt alkotás közben. Sajnos nekünk nem volt ilyen szerencsénk. Így hát csak örültünk, amikor újabb alkotásokra bukkantunk a városban sétálva. Maga a Fame fesztivál valamikor szeptemberben van, de tulajdonképpen egész évben tart, mivel az alkotók bármikor megjelenhetnek, amikor idejük és kedvük engedi. Előtte a tulajdonosokkal és az önkormányzattal kell egyezkedniük. Még annyit, hogy az angol elnevezés jelentése hírnév (fame), de ennek a szónak olasz jelentése is van, ez pedig az éhség. Az olaszok NEM angolosan ejtik.

Berlin, 3. nap

Reggel nem volt olyan ragyogó napsütés, mint előző napokon, de a meleg maradt. Én ezt hunyorgós időnek hívom. Az egyetlen időjárás, amit nem annyira kedvelek.

Amikor Berlinbe készültem, arra gondoltam, hogy ha mást nem is, de a Reichstagot mindenképpen szeretném megnézni a tetején levő tükörkupola miatt. Hát, erről lemaradtam, a Reichstagba előre kell regisztrálni és aznap reggel már csak két nap múlvára volt hely. Lehetett volna annyi eszem, hogy jobban utánanézek a dolgoknak. Sebaj, van itt még elég látnivaló.
Felfedeztünk egy Dali plakátot az utcán. Aztán a kiállítás éppen ott jött szembe velünk a Leipziger Platzon, ami közvetlenül a Potsdamer mellett van. Végül kihagytuk, mondván, nekünk újat már nem tud mutatni, annyi Dalit láttunk Madridban. :)

Így hát a Potsdamer Platzon megint szórakoztunk kicsit a berlini falnál, majd elindultunk a Holocaust emlékmű felé. Ez egy nagyon érdekes, egyben nyomasztó létesítmény. Jó nagy területen fekszik, csupa beton hasábokból áll, melyek magassága különböző és négyzetesen, de nem teljesen szabályosan vannak elhelyezve. Egy-egy tömb kifelé dől egy kicsit. A terület befelé süllyed, de az sem egyenletesen, hanem kisebb hullámzások vannak benne. Ez kívülről egyáltalán nem érzékelhető, mert a süllyedéssel egyidejűleg a tömbök magassága nő. Az egész terület egy nagy és komor temetőnek látszik, tulajdonképpen az is. A tömbök között tetszés szerint lehet mászkálni. Befelé haladva az ember egyre kisebbnek érzi magát a hatalmas és fenyegető labirintusban. (Tulajdonképpen nem labirintus, mert a négyzethálósságot végig tartják, aminek következtében minden irányban ki lehet látni a környező utcákra, de valahogy mégis az, talán mert elég könnyen el lehet veszíteni egymást benne.) A betont olyan anyaggal vonták be, hogy ne lehessen semmilyen falfirkát, feliratot elhelyezni rajta.

Edit nagyon kíváncsi volt a berlini állatkertre. Buta módon a Holocaust emlékműtől gyalog indultunk el a Tiergartenen keresztül az állatkert felé, mintha nem is beszéltük volna meg reggel, hogy a mai napon nem visszük túlzásba a mászkálást az összevissza törődött lábunk miatt. Nem mondom, hogy vidáman sétálgattam, pedig a park nagyon kellemes (és nagy) volt. A parkot kettészeli egy hosszú sugárút, aminek kb. a felénél, a Großer Stern nevű téren áll egy messziről látható győzelmi oszlop. Hát ez az oszlop nagyon lassan akart közeledni. Nagyon-nagyon lassan.
De egyszer minden végetér hálisten és mi is beestünk a térre. Első dolgunk volt kitikkadt gigánkat felfrissíteni (én a magam részéről 4 dl Fantával, majd ráadásnak 2 dl ásványvízzel).
A győzelmi oszlopot csak aluljárón keresztül lehet megközelíteni. Ott van egy vicces fény-játék, ha elmész az érzékelő előtt, akkor az aluljáró egyik falán az üveg kivilágosodik. Magyarul minden járólkelőt egy fényaura követ egy darabon, amíg az üvegfal tart. Elkezdtünk fotózni, ettől a többi túrista is kedvet kapott és a végén már mindenki ott fotózkodott az üveg előtt.

Azért innen már busszal folytattuk az utat.

Velünk zárták az állatkertet, ami azt jelentette, hogy kb, 2,5 órát töltöttünk ott. Szép és rendezett, de jobban élveztem volna, ha nem vagyok olyan fáradt. Sajnos pálmaház nem volt.

Hazafelé a busz ablakából felfedeztem a Bauhaus múzeumot, amit potenciális néznivalóként már itthon felvettem a listámra (legközelebbre marad). Mivel esteledett, a szálláson lecseréltem a papucsot a zárt csizmára, hogy a lábam vicces módon ettől kapjon enyhülést. Kapott is, mintha lebegtem volna, olyan voltam a megkönnyebbüléstől. Cserébe útban a TV-torony felé Edit dereka mondta fel a szolgálatot. Szóval volt mindenféle bajunk. Ráadásul a TV-torony levegőtlen földszintjén hatalmas tömeg állt sorban abban reménykedve, hogy sikerül feljutnia. Nem volt türelmünk végigállni. Némi tötyögés után egy thai étteremben költöttük el berlini utolsó vacsoránkat. Nyamm.