Skócia 6. nap

Ezen a napon el kellett hagynunk Skye szigetét.

De volt még néhány restanciánk, hiszen a szállásunk környezetét egyáltalán nem láttuk még, legfeljebb a szupermarketig és vissza. Pedig pár percre volt csak a tengerpart és nem messze, idejövetelünkkor, néhány rozoga hajócskát is felfedeztünk egy közeli kikötőben. Tettünk hát egy kört gyalog, láttunk szép kis régi házikókat és betévedtünk egy fotógalériába is, ahol maga a tulaj mutogatta meg a szinte csak a téli Skye-ról készült felvételeit. Azt mondta, ő csak télen fotózza a szigetet.

Valamelyik kirándulásunk alkalmával láttunk a kocsiból egy zömök kis házikót, amelynek a tetőszerkezetét ráerősített és lefelé lógó kövek erősítették, hogy a szél ne vigye el. Egyöntetűen úgy emlékeztünk, hogy Portree felé kell elindulnunk, mert ott volt valahol a kis házikó. Félórát haladtunk az igazi célpontukkal ellentétes irányban, de a házat nem leltük. Feladtuk és elindultunk visszafelé.

És azt hiszem, ekkor történt, egyetlen egyszer az utunk során, hogy János a jobboldali sávba kanyarodott ki kisívben a bal helyett. Fordult az út és egyszercsak egy autó jött ugyanabban a sávban - velünk szemben!! Szerencsére nem volt forgalom, sikerült gyorsan átevickélni a jó sávba. Bevallom, én is ludas voltam a dologban, mert éppen nagyon magyaráztam valamit és János rám figyelt a vezetés helyett, nem csoda, hogy azonnal életbe lépett a régi rutin.
Broadford és a Skye-ról elvezető híd között végül a házikót is megtaláltuk a lógó kövekkel.
A híd után Plockton városkája felé kanyarodtunk. Nem sok reményt fűztem hozzá, de utólag beláttam, hogy félóránál, amennyit szántunk rá, ez a városka sokkal többet érdemelt volna. Először is van egy cuki kis régimódi vasútállomása, ahova nemsokára egy szerelvény is befutott, igaz, modern, áramvonalas villanyvonat.

Plockton vasútállomása

Jön a vonat

Megy a vonat

Ezután megkerestük a város "centrumát". Szétszéledtünk, én az időmet a kávézás után (ami vicces volt, mert Jánossal egy guest house-ba tévedtünk be és a reggelizőhely igazából szerintem zárva volt, csak az egyik asztalnál dolgozgatott egy idős hölgy, azt hiszem valamilyen számlákat rendezgetett. Nem küldött el, hanem felszabadított egy asztalt és hozta a kávét, amit valamiféle pumpás szerkezetből nyert ki. Ilyet már Dunveganban is láttunk, irtó muris, sok hűhó egy kis kávé körül...), szóval az időmet a tengerparton töltöttem, ahol éppen apály volt megint (kintlétünkkor mindig apály volt nap közben) és szanaszét hevertek a mindenféle tengeri növényzetek, arrébb egy félig feldőlt vitorlás feküdt. Érdekes volt így a táj és nem volt csúnya.

Az ajtó egy csúszókoronggal volt kitámasztva.
Megemeltem, piszkos nehéz volt.

Vízalatti világ - szárazon

Apálykor a felszínre került hínárféleségek

Eilean Donan vára ismét

Utunk Eilean Donan vára mellett vezetett el ismét, most távolabb álltunk meg és onnan készítettünk néhány felvételt.
Innen már Urquhart Castle-t kerestük a Loch Ness mentén. Az utat egy helyen javították és elég sokat kellett várakozni. Felhasználtuk az alkalmat és megkérdeztük a munkásokat, hogy jó irányban megyünk-e Urquhart felé, viszont nem tudtuk, hogy kell kiejteni a vár nevét, ezért az istennek sem értették, hogy mit akarunk. Ezen a problémán még Bea sem tudott segíteni. Végül leírta egy papírra, mire a haveroknak is fény gyúlt a fejében és szépen elmagyarázták, mennyit kell még megtennünk.
A vár elég romos, de az idő szép volt, a környezet is, ettől függetlenül nem hagyott bennem mély nyomokat, annak ellenére, hogy ez a vár Skócia egyik legnevezetesebb látványossága. Nekem legjobban az tetszett, amikor a vár mellett lementem a Loch Ness partjára, hogy közelről megszemléljem a vizet, hátha meglátok benne egy elsuhanó árnyat, amire ráfoghatom, hogy ez volt Nessie. Ilyet nem láttam, de a vizet megkóstoltam, sós volt, mert bármennyire is bent van a "szárazföld" belsejében, bizony ez is a tengerrel van összeköttetésben. A Visitor Centre-ben vettem egy könyvecskét, amely felsorolja az összes skótkockás típust és elmeséli, hogy melyik minta mely családhoz kötődik.

Urquhart Castle

A Loch Ness, ahol megkóstoltam

Drumnadrochit városában betértünk egy kávéra az egyik Whisky bar-ba (Fiddler's, Voted Scotland's Best Whisky Bar), vacsorázás lett belőle. Észrevettem az étlapon azt a tejszínes tengeriherkentyű-levest (chowder), ami annyira ízlett Írországban és ajánlottam a többieknek is. A leves mellé kenyérszeleteket és vajat adtak. (A neten ezt a leírást találtam róla: A chowder egy olyan levesszerűség, mely alapanyagokban gazdag, sűrű, krémes és tartalmas. Hasonlít a levesre, de távolról sem olyan, mint amiket megszokhattunk a magyar konyhából. Inkább egytálételre vagy ragura hasonlít, viszont azoknál meg jóval könnyebb és lédúsabb. Legalább olyan tartalmas, mint egy főzelék, de annál jóval lédúsabb, és a zöldségen kívül általában más is van benne, például halak és egyéb tengeri élőlények.)
Nagy étvággyal láttam hozzá, mert rettentő finom volt, de sajnos hamar rá kellett jönnöm, hogy az én gyomrom ezt (kivételesen) nem nagyon bírja. Azt hiszem, az volt a baj, hogy a tömény tejszín mellett füstölt haldarabok voltak benne és a két íz nekem már túl tömény volt. Fájó szívvel mondtam le az étel további részéről.

A chowder

Drumnadrochiti házikók és Nessie minden mennyiségben:

Inverness volt a következő szálláshelyünk. Itt kivételesen be tudtam írni a GPS-be a teljes címet, így pillanatokon belül betaláltunk a szálláshelyig. Az épületből éppen két fiatal lány jött ki és szállt be egy kocsiba. János és Bea kiugrottak, hogy körülnézzenek. Mi addig a kocsiban ültünk. Pár perc múlva vihogva jöttek kifelé. Az történt, hogy nyílegyenesen bemasíroztak az épületbe és próbáltak valakit előkeríteni, de sehol nem volt senki. Egyszercsak az imént említett két fiatal lány tért vissza és udvariasan megérdeklődték Beáéktól, hogy vajon mit keresnek az ő házukban. Nem haragudtak, csak nem értették. Kiderült, hogy rossz házszámot írtam a GPS-be és ez egy full magánház volt, ahova Beáék beviharzottak. Dőltünk a nevetéstől.
Ezután már csak a saját szálláshelyünket kellett megkeresni. Ez az invernessi szállás teljesen rendben volt. Egy indiai pasas vezette (vagy Bea szerint pakisztáni). Volt külön reggelizőhely, ahol kérésre 5 fontért reggelit is adtak, amit előre meg kellett rendelni. Szerintem a pasas nem nagyon értette, hogy miért pontosítunk és kérdezzük meg tőle többször is, hogy ugye, MINDEN benne van ebben az összegben, ugye, az italok is? (Nem akartunk úgy járni, mint Falkirkben.) Benne volt.
Még akkor este elhatároztuk, hogy keresünk egy pub-ot. Ez nem is volt olyan egyszerű. A szálláshelyen megkérdeztük, hova menjünk, végül jó nagy kerülővel csak megtaláltuk a helyet. Nem volt bent más, csak a csaposlány és két fickó, akik viszont nagyon megörültek nekünk. Az egyik rögtön el is kezdett emlegetni egy magyar sportolónőt, hogy hű, az milyen nagy sportember, mi meg híztunk a büszkeségtől. A nő nevét nem ismertem, de valamilyen távolkeleti harci sportról volt szó. Alig ittuk meg az italainkat (én limonádét), már zártak is. Úgy látszik, Skóciában nem olyan nagy divat a pubozás, mint Írországban. Máshol sem láttuk, hogy olyan nagy pubélet lenne, sőt, pubot sem nagyon láttunk eddig.

Szállás:
Struy Guest House
109 Ballifeary Road, Inverness
14 GBP/fő/éjszaka

Skócia 5. nap (Skye)

A szálláson találtunk egy kiadványt, amiben egy nagyon szép, sokágú vízesés látható. A neve a helynek Fairy Pools (Tündérmedencék) és pont arra található, amerre aznap menni szerettünk volna.

A Sligachan hídnál most nagyjából nyugat felé fordultunk és megkerestük a Talisker Distilleryt (whisky lepárló). Összefutottunk egy fiatal magyar párral kisgyerekkel és megbeszéltük, ki merre járt és tudnak-e valamit a tündéres medencékről.  Úgy emlékszem, nem ismerték a helyet. Pedig ott kellett lenni valahol.
Még a distillery előtt találtunk egy kis temetőt egészen közel a vízhez és mellette egy tehénkarámot. A teheneken túl, mivel éppen apály volt, "partra vetett" hajócskák dülöngéltek a talajon. Bár amilyen állapotban voltak, lehet, hogy ez volt az örök nyugvóhelyük.
A tehenek érdekesen viselkedtek. Egy darabig nem is ügyeltek ránk, aztán egyszercsak beálltak egy irányba és elkezdtek bőgni. Jött hamarosan a gazdájuk, talán őt vették észre és nem minket tiszteltek meg a bőgésükkel - szerintem.

A distillerybe végül nem mentünk be, amit cseppet sem bántam, mert nem nagyon éri meg szerintem az árát, hacsak nem megszállott whiskyrajongó valaki. Zsuzsa viszont jött a hírrel, hogy látott egy reklámot valami közeli fotókiállításról, nézzük meg. 

A "közeli" még skye-i mértékkel mérve sem volt annyira közeli. Több falunak nevezett helységen áthaladtunk, mire végre megtaláltuk a tárva-nyitva álló kiállítótermet (inkább szobácskát), a néni is előkerült hamarosan a mellette levő házból. Láttunk néhány szép fotót és festményt, de nekem inkább az a kiadvány tetszett, amit itt találtam az ablakban és ami a Skye szigetén található összes "Art Cafe"-t sorolta fel. Nagyon tetszett, hogy a kávézást összekötötték a művészi élménnyel. Egyébként az előző napi Grand Design-os nőknek is "Art" kávézójuk volt.

Útközben persze birkák is voltak

Innen aztán visszamentünk a Taliskerhez és most már komolyan elkezdtük keresgélni a Fairy Poolst. Mit mondjak, egyáltalán nem volt kitáblázva, ehhez képest rengeteg nép felkereste, mint kiderült, amikor végre megtaláltuk. Nem gondoltam volna, de ez újabb gyalogos kirándulást eredményezett, bár nem annyira megerőltetőt, mint amelyben előző nap volt részünk. 

A kocsit a parkolóban kellett hagyni. A szemünk elé egy nagyjából sík terep tárult, melyet egy hegylánc vett körbe. A terep közepén vízfolyás volt (hol nincsen Skóciában), tulajdonképpen egy patak, ennek mentén haladt a nép, mint apró hangyák. Rögtön az elején volt egy pici vízzubogás, majd a patak mentén haladva, már közel a hegyekhez (nem volt nagy táv, tán 2 km) elkezdett emelkedni a terep és a patak hatalmas sziklákon zubogott lefelé. Volt, ahol nagy barlangot vájt ki a lefelé nyomuló víz. Most olyan nagy nyomulás nem volt lefelé, de bizonyára vannak olyan időszakok, tavasszal például, amikor sokkal nagyobb a vízhozam. A sokágú vízesést ennek megfelelően nem is találtuk meg, pontosabban megvolt az, de csak a helye, csak a sziklák meredeztek szárazon, vagy kicsit vizesen. Ettől függetlenül nagyot jót kirándultunk megint. Az üveges vizem elfogyott, de bátran megkóstoltam a patak vizét. Volt, aki fürdött a jéghideg vízben. Láttunk egy csapat cserkészkölyköt, őket a vezetőik bezavarták a vízbe és mindenféle feladatot találtak ki nekik. Szegény elpuhult városi gyerekek! Mert annak néztek ki. De szemmel láthatóan élvezték a helyzetet, lesz mivel dicsekedni a következő tanévben az osztálytársaknak.

A tündérmedencék után Dunvegan felé indultunk el, hogy megtekintsük a MacLeod klán ősi kastélyát, ami többek közt arról nevezetes, hogy már vagy 800 éve a család tulajdonában van - jelenleg is.
Az első, amit Dunvegan településnél felfedeztünk, az a fallal körülvett St. Mary's Church romjai voltak. Lefotóztam a kirakott ismertető jó részét, de még nem igazán tanulmányoztam át. Az biztos, hogy a MacLeod klán több tagja nyugszik itt. Jó lenne többet tudni Skye történelméről, sőt, egész Skóciáéról sem ártana.

Kávészünet:

Dunvegan Castle

Sajnos későn értünk a Dunvegan kastélyhoz, már zárva volt, ezt igen sajnáltam, mert nagyon szerettem volna látni. A fiatal magyar pár délelőtt javasolt itt egy szép helyet alig pár kilométerre északra, már a megnevezése sem akármilyen: Coral Beach. Állítólag itt fókatelepek vannak. Így hát nyálcsorgatva (én legalábbis) elhajtottunk a kastély kívülről is csodálatos kertje mellett. Megtaláltuk a parkolót, innen tudtuk, hogy jó helyen járunk, mert tele volt. Kiszálltunk, tettünk pár lépést, aztán gyorsan magunkba- és visszaszálltunk. Ennek igen egyszerű oka volt, hátravolt még a nap fénypontja és ezt nem akartuk veszélyeztetni. Ha most elindulunk és fókavadászatba kezdünk, az nem kevés idő lett volna és akkor ugrik a másik program, amit már jóelőre elterveztünk, vagyis a Neist Point világítótorony meglátogatása napnyugtakor. Szaporodik azoknak a dolgoknak a száma, amelyekről lemaradtunk, igaz, a másik oldalon pedig vannak olyanok, amiket viszont nem terveztünk el előre, de kár lett volna kihagyni...

Már majdnem odaértünk a Neist Pointhoz, amikor az emelkedős egysávos úton szembejött egy kocsi. Ilyenkor az a szokás, hogy valamelyik kocsi kitér, hogy a másik elférjen mellette. Ebben a kocsiban 2 fiatal lány ült. Először nem akartak kitérni, de aztán leesett a tantusz, hogy nekik kellene. Sajnos a vezetőülésben ülő lány nem nagyon állt a helyzet magaslatán és egyre közelebb került az út melletti árokhoz. Pedig ha abba belegurul, akkor egyszerűen megakadt volna a forgalom, mert azt a kocsit onnan senki nem tudta volna egyszerűen kihúzni. Minél jobban lavírozott, annál rosszabb lett a helyzet. Azt nem értem, hogy egyáltalán miért akart lavírozni, mindössze annyi lett volna a dolga, hogy egyenesen elinduljon hátrafelé, mert az nyilvánvaló volt, hogy kitérni itt nem lehet. A csúcs az volt, amikor az egyik kereke már az árokban volt, a vele átellenes pedig már nem érintette a talajt. Hogy ők mit csináltak, azt nem tudom, de mi hangosan sikoltoztunk ijedtünkben.  Az utolsó pillanatban sikerült mégis megkapaszkodnia a kocsival és rájönnie, hogy tulajdonképpen mit is kellene tennie.

A Neist Point Skye szigetének legnyugatibb pontja, egyidejűleg egyik legszebb is. Fent a magaslaton, ahonnan leláttunk a világítótoronyra, vastag, virágokkal tarkított fű fedte a terepet. Bármerre léptünk, majdnem bokáig cuppogtunk a vízben. Sok ember gyűlt itt össze a naplementére. Volt, akinek sűrű szövésű védőháló védte az arcát a bevaduló muslincák ellen. De a kilátás megért mindent.
Elég sok időt eltöltöttünk itt a tájat csodálva, arra azonban már nem maradt talán energiánk? talán időnk?, hogy le is sétáljunk a világítótoronyhoz.

A nap lassan lehanyatlott, a levegő egyre hűvösebb lett. Mi pedig a szokásosnál is később értünk haza.

Skócia 4. nap (Skye)

Már reggel látszott, hogy remek időnk lesz. Ezen a napon készültünk a Storr felkeresésére, ami egy sziklaalakzat a Trotternish félszigeten és a skye-i sok szépség közül a leglátványosabb. Csak gyalog kereshető fel, ezért gyalogos kiránduláshoz öltöztünk. A google maps alapján úgy számoltam, hogy kb. félórás út vezet fel a sziklákhoz. Hát ez nem éppen így alakult...

Megint Sligachan felé indultunk (híd), hogy Portree-n keresztül észak felé tartsunk. Túl sok út nincs Skye-on, nem nagyon lehet eltéveszteni, hogy merre kell menni. Útközben már ismerősként üdvözöltük a két öblöt, amelyek Portreetól elválasztottak. Most reggel sokkal rövidebbnek tűnt az út, naná, nem voltunk éhesek. A csupasz, kúp alakú hegyek legszebb arcukat mutatták. A vidékre jellemző sokkéményes, hófehér házak világítottak a zöldesbarna háttérben.

A két öböl között, egy elkerített karámban megálltunk skye-i kócosokat fényképezni. Már ott nyüzsgött egy fiatal japcsi csapat, akikkel a nap folyamán többször is összefutottunk. Az egyik srác rózsaszínre festett haját megpróbáltam lekapni, de nem sikerült, mert állandóan előzékenyen kiment a képből.

Kócosok Skye-on

Első pillantás a Storr-ra

Portree

Közeledünk

Portree-ban tűzött a nap, amikor a vízparti szines házakat fotóztuk. Kezdtem sajnálni, hogy nem rövidujjú pólót vettem fel reggel.

Alighogy elhagytuk a "fővárost", azonnal kiszúrtam messziről a horizonton a Storr sziklaalakzatát. (Igazából már előbb is.) Persze tudtam, hol kell keresnem, a google mapsben már többször megtettem ezt az utat még itthon a gép előtt. Ugyanitt azt is kifigyeltem, hogy egy erdős részen van a parkoló és onnan kell gyalog elindulnunk. Határozottan navigáltam Jánost, de egy idő után gyanússá vált, hogy lassan a hátunk mögé kerül a Storr, viszont sehol az erdő. Megfordultunk és ott álltunk meg, ahol a legtöbb ember nyüzsgött. Kiderült, hogy az erdőt úgy, ahogy van, kivágták mind egy szálig. Olyannyira friss volt az akció, hogy a munkagépek még ott rendezték a terepet. A túristák egy darabig ezek nyomában és mellett haladhattak. 

Már az elején látszott, hogy keményebb dió lesz felmászni a Storrhoz, mint gondoltam. Hősiesen cipeltem a fotós felszerelést és a nagy hátizsákot, akárcsak a többiek. Az út sokkal meredekebb volt, mint amire számítottam és sokkal hosszabb. Amikor már azt hittem, hogy nincs sok hátra, kiderült, hogy még csak az egyharmadánál tartunk.

Az erdő hűlt helye

Itt hittem azt, hogy már nincs sok hátra

Egyre feljebb

Kb egy vonalban a Storr-ral, egy kis domb tetején birkákkal
(a birkák itt nem látszanak)

Na, itt van az egyik

A táj viszont egyre jobban kitárult előttünk és a sziklák egyre közelebb kerültek. A nap tűzött, de az égen festői felhőpamacsok kergették egymást, mint mindig. Itt szinte soha nincs felhőtlen égbolt. A puha fű alatt állt a víz. Ezt sosem értettem, hogy miért nem folyik le a hegytetőről a csapadék, de aztán rájöttem, hogy a fű olyan, mint a szivacs, magában tartja a vizet és nem engedi elfolyni. Ezért van az, hogy bármerre léptünk, majdnem mindenhol cuppogott a bakancs a fűben. Jól meg kellett nézni, hogy hova üljön az ember, ha elfáradt és pihenni szeretett volna. A birkáknak és barikáknak bezzeg ez nem okozott gondot.

Lassan elértük a sziklák szintjét és kezdett különválni a legnagyobb, lándzsa alakú sziklaalakzat, a The Old Man of Storr. Felmásztam a környező dombok egyikére, pihiztem egyet és készítettem a mobilommal egy fotót, amit azonnal sikerült elküldeni a facebookra, hehe. Ez felért egy kisebb csodával, mert egész Skóciában alig volt térerő. Majd folytattam az utat még magasabbra, egy olyan szirtre, ahonnan a legszebb kilátás nyílik.

Ez az a magaslat, amit még meg kellett hódítani

Építmények itt is voltak

Rálátás a félsziget északi részére

Aaaaaaannyira szép volt minden és ooooolyan jó idő volt! Nem győztünk örömködni mi négyen (Sugi valahol máshol járt). 

Picit aggódtam, hogy viseli majd a térdem a lefelé utat, de nem volt semmi probléma. Sőt, ez a kirándulás úgy megmozgatott, hogy szinte elfeledkeztem a térdpanaszomról. 

Sugi is előkerült, hamarosan folytattuk az utat a Trotternish félszigeten, amit aznap körbe akartunk autókázni.

Következő látványosságként a Kilt Rock-ot néztük ki magunknak. Mivel a neten csak és kizárólag ugyanabból a szögből készült fotókat találtam, nagyon az volt a gyanúm, hogy biztos van egy kilátóhely és kész, máshonnan nem lehet rálátni a tengerbe nyúló bazaltképződményre. Így is volt. Az előtérben egy vízesés van (Mealt Falls), amely a Loch Mealt vizét üríti a tengerbe.

Elérkeztünk a félsziget északi részébe. Tudtam, hogy itt kell keresnem a Grand Design sorozat egyik epizódjának különleges házát, amelynek építését végigkövette a film. Amikor a filmet láttam, még nem tudtam, hogy néhány hónap múlva személyesen is ott leszek a helyszínen. A ház tulajdonosa két nő, akik fejükbe vették, hogy itt szeretnének élni és ehhez építették fel a két kockaházat, amely teljesen eltér a környék hófehér, hagyományos épületeitől. Egyben követték csak a hagyományokat, hogy az épületek tetejét fűvel borították. 

Lementünk a partra egy kis fehér házikó mellé és elég sok időt eltöltöttünk fotózkodással. Én közben vizslattam a szememmel a környéket és fel is fedeztem az említett kockaépületeket. Amikor indultunk tovább, odakanyarodtunk hozzájuk, mert egy kis kávézót üzemeltetnek. Az egyik nő éppen a kertben sürgölődött, mondta, hogy a kávézó már csak másnap lesz nyitva. Na, nem baj.

Hagyományos építkezés

A fűtetős ház

Telefonfülke a semmi közepén

Nagyon érdekes, hogy Skóciában, itt Skye szigetén is, a legváratlanabb helyeken bukkan fel egy-egy piros telefonfülke. Most azért már annyira nem csodálkozom ezen, mint eleinte, mert sok helyen nincs térerő, ezért bizonyára szükség van a vonalas telefonokra is. Ettől függetlenül nagyon jópofa, amikor a semmi közepén egyszercsak találunk egy (számomra egyértelműen londoni) ikonikus piros telefonfülkét.

Jót bohóckodtunk a fülkével, szakadtunk a nevetéstől. Nekem bohóckodós képem nincsen, de majd felrakok egyet, ha kapok a többiektől.

A kísértethistóriás Duntulm vára közeledett. A pletykák szerint éjszakánként Donald Gorm szelleme látható, ahogy verekedésbe bonyolódik más kísérteties gazemberekkel a várudvaron, és a sikoltozó, dühöngő Hugh Macdonald is kísérti a várat a labirintusból. Alkalmanként a síró Margaret (akit elkerült a férje, miután elvesztette a szemét egy balesetben) hallható. A hisztérikus sikolyokat  a dadának tulajdonítják, aki "véletlenül" kiejtette a csecsemőt az ablakon, az ő hangja a sziklák alatt is hallható néha.

A közeli elhagyatott fogadónál parkoltunk le (pedig milyen szép innen a kilátás!). Csak én indultam el a magaslaton látható várromok felé, később Zsuzsa követett. Végül úgy döntöttünk, nem mászunk fel a sok lépcsőn, amúgy is elég késő volt már és a magam részéről nem nagyon vágytam egy újabb erőpróbára. Inkább az öblöt fotóztuk helyette.

Ezen az éjszakán nem kellett ringatni senkit sem, hogy elaludjon.

Balra a Duntulm Castle sziluettje