2007. július 27., péntek

Írország 5. nap - Az Atlanti-óceán partján

Már itthon elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, nekem az Aran-szigeteket látnom kell. A szigetekre több hajó is jár Doolinból (és Galwayből is, mint utólag kiderült). Ezen a környéken találhatók még Moher sziklái, Írország egyik legfőbb természeti látványossága.
Találtam a neten két hajóstársaságot (http://www.cliffs-of-moher-cruises.com, http://www.aran-island-ferry.com, ez a kettő összefügg), melyek pontos tájékoztatást adtak a honlapjukon mindenről, indulásokról, árról, a hajóik felszereltségéről (még a WC-t is megemlítették, nem elhanyagolható információ!). Mindkettőnek írtam, az egyik készségesen és azonnal válaszolt is. Amikor már úgy éreztem, hogy képben vagyok, akkor már csak a Bus Eireann  menetrendjét kellett összepasszintani a hajójáratok indulási idejével. Sajnos ez volt a legnehezebb feladat, mert mint már említettem, a buszjáratok elég ritkák és Doolin elég messze van Limericktől. Ráadásul nem tehettem meg a gyerekemmel, hogy megint hajnalok hajnalán zavarom fel, mikor előző éjjel szinte nem aludt semmit. Elég hamar kiderült, hogy ez nem fog egy nap alatt összejönni. Zs azt javasolta, hogy menjünk 2 napra, de akkor meg szállást kellett volna felhajtani nem kis pénzért, ahogy az információs központban kiderült és még mindig fennálltak a menetrendhez való alkalmazkodással kapcsolatos nehézségek.
Ezért előző este nagy szervezkedésbe kezdtünk. Z sietett segítségünkre, E waterfordi barátja. Nem kis nehézségek árán autót bérelt egy napra (a költség egy részét mi álltuk) és így vágtunk neki a nyugati parti kirándulásunknak.
A hirtelen autóbérlés körüli teendők miatt Z csak 11 után érkezett meg hozzánk Limerickbe, cserébe viszont addig kóborolhattunk a kocsival aznap, ameddig akartunk, mert a kocsit csak másnap délelőtt kellett visszaszállítani. Örök hála érte Z-nek!
Ha az ember kocsival közlekedik Írországban, újabb és újabb tapasztalatokra tehet szert. Például aznap tűnt fel először, hogy az ír utak milyen mérhetetlenül szűkek, kész rejtély, hogy férnek el baleset nélkül rajtuk az autók. Pedig nem is egy batárban ültünk. Ez különösen érvényes a mellékutakra.
Jó kis eső volt útközben, de azzal az aznapi esőadag ki is fújt, onnantól kezdve nagyon szép napos idő kerekedett.
Útközben az utikönyvet nézegetem, mely szerint "Doolin egy szétszórt település". Ezen azóta is vigyorgunk, ráadásul teljes mértékben igaz is, mert a domboldalakon hol itt, hol ott van egy-egy ház, kerítések, de semmiféle településközpontot nem sikerül felfedezni. Vannak jócskán éttermek és látszik, hogy itt minden az idegenforgalomért van. Kis ideig eltart, amíg az ember leérkezik a kikötőbe, de ott azonnal csodálatosnál csodálatosabb látványban van része.
Először is ott vannak a távolban az Aran-szigetek, a partról is látni lehet őket.
Aztán persze ott van az óceán mélykék szine és a magasba törő függőleges part, amely még nem olyan magas, mint Moher sziklái, de annak a kezdeménye, és még messziről is látszanak a több méter magasan felcsapó hullámok, ahogy a lendülettől megtörnek a sziklafalon.
Aztán nagyon vártam már és itt szembesültem először az Írországra olyan nagyon jellemző nagy kőkerítéses legelők látványával. A kerítésen belül hol lovak, hol tehenek legelésznek békésen.
És ami teljesen váratlanul ért és nem is számítottam rá, az a Burren. Azt már korábban elkönyveltem magamban, hogy a Burrent sajnos nem fogjuk látni, mert autóbusszal képtelenség megszervezni egy olyan utat, amiben az a lényeg, hogy sok helyen az út szélén állunk meg és köborolunk ebben az egyedülálló természeti környezetben. A Burrenről a könyvem is eleget írt és mutatott  ahhoz, hogy Doolinnál azonnal ráismerjek ezekre a nagy, sík, járdányi felületű kősziklákra, amelyek egészen a vízig lenyúlnak. A sziklák nem is kis réseiben virágok nyílnak. Páratlan látvány, kattogok ezerrel a fényképezőgépemmel.
Kis bódékban, egymás mellett van a hajóstársaságok képviselete. Mint sejtettük is, az Aran-szigetekre már elment a hajó. Sebaj, jegyet váltunk egy másikra Moher szikláihoz. Izgalmas élmény lehet a tenger felől rácsodálkozni a sziklákra. A hajók kb. félóránként indulnak, hol az egyik társaság, hol a másik társaság hajója, felváltva, maga a kirándulás kb. egy óra hosszat tart. Nekünk van még másfél óránk az indulásig, a korábbi járatok tele vannak. Cseppet sem bánom, legalább jól körül tudok nézni a kikötőben és a parton. E és Z leülnek kávézni (vagy teázni?), én meg lencsevégre kapom Happy Hookert, amiről először azt hiszem, hogy a mi kis hajónk, amíg rá nem jövök, hogy a mienk még ennél is egy számmal kisebb és ráadásul áramvonalas formája miatt látszólag úgy dülöngél be a kikötőbe, mint egy részeg matróz. Ez persze csak vicc, semmi baj nincsen a hajóval, legfeljebb annyi, hogy nagyobbra számítottam.
A mi hajónk a Jack B névre hallgat. Happy Hooker elindul, Jack B pedig kiköt és felveszi az újabb utasokat.
Én pedig elindulok a parton, ugrabugrálok a Burren sziklákon és rettenetesen élvezem a helyzetet. Megpróbálom megközelíteni azt a partszakaszt, ahol a meredek sziklafal van. Elég sokat megyek arrafelé, de már látom, hogy nem fér bele az időbe, ezért visszafordulok. Lassan elérkezik a mi indulási időnk is. Ácsorgok egy darabig a kikötőnél, hátha felbukkannak a gyerekek, de sehol senki. A parkolóban sem. Na, hova lettek vajon? Hiszen mindjárt indulunk! Felbukkannak, kérdezik, hol voltam. Kiderül, hogy elkerültük egymást, ők azt hitték, még mindig a sziklákon bóklászom és Z elrohant megkeresni, miközben én a kikötőben bámultam az órámra. Jahhh, Z nem tudja, hogy mániákusan pontos vagyok. E kérdezi, hogy láttam-e a döglött delfint a parton, mondom, nem. Itthon derül ki, hogy teljesen véletlenül le is fotóztam, csak nem vettem észre, hogy ott van. E szerint nem is baj, elég kiábrándító látvány volt.
Jack B újra befut, ezúttal mi is felszállunk rája. Elindulunk a hajó orrába, míg a többség a hajó nyitott hátuljában foglal helyet. A vén tengeri medve kapitány szól, hogy elöl egy kicsit nedves lesz. Nem baj!
Kiderül, mennyire nem túlzott, mihelyt kiérünk a nyílt vízre. Majdnem teljesen szemben megyünk a hullámokkal, ennek megfelelően 5-10 másodpercenként több métert zuhanunk és minden leérkezéskor több liter víz zúdul a nyakunkba. Többen megfutamodnak, én is, féltem a fotóapparátot. E és Z kitart, rajtuk kívül már csak egy apuka van ott a kisfiával. E-ék kb. félútig bírják, de amikor már bugyiból, gatyából is csavarni lehet a vizet, akkor üdvözült mosollyal az arcukon hátraballagnak ők is. Én a part felőli korlátnál ácsorgok és próbálok fotózni, ami nem is olyan egyszerű feladat, hiszen legalább egy kézzel ajánlatos kapaszkodni, így maximum egy kéz marad  a fotózásra. Amúgy csodaszép az idő, süt a nap és aki ülve élvezi az utazást, az még napozni is tud. Persze ki napozik olyankor, amikor Moher szikláit csodálhatja, pláne a tenger felől?
Elérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol egy hatalmas, csúcsos szikla emelkedik ki a tengerből (An Bhreannán Mór), rajta tengeri madarak tízezrei csivitelnek. Kár, hogy nem megyünk közelebb, így csak a hangjukat halljuk és a sok apró, mozgó madárka-pontot érzékeljük, de közelről nem tudjuk szemrevételezni őket.
Feltűnik a O'Brien's Tower, itt van a Moher sziklák legmagasabb pontja. A 200 méter magas sziklafalak fölött legelők. A marhák vajon honnan tudják, meddig mehetnek, hogy le ne potyogjanak a mélybe? Vagy azért időnként baj történik?
Elhagyjuk Moher szikláinak 8 km-es szakaszát és egy fokot megkerülve csendesebb vizekre kerülünk. Itt már nem olyan magas a part és a táj is megváltozik, elszórt házak és az elmaradhatatlan kőkerítéses legelők váltják egymást. Nemsokára kikötünk. Innen mikrobusszal visznek minket vissza Doolinba.

Beülünk egy szimpatikus étterembe és Z meghív minket valami tengeri herkentyűs, sűrű, tejszínes levesre, amihez vajaskenyeret lehet majszolni. Sajnos a nevét elfelejtettem (chowder). Én egy kicsit gyanakodva fogok hozzá, mert a halon kívül kicsit idegenkedek a tengeri herkentyűktől, de ez a leves isteni finom, kár volt előre berezelni tőle. Utána mi, lányok, legurítunk egy korsó Guinnesst, ejha, milyen szép a világ!

És még nincs is vége a napnak.

Miután barátkozunk kicsit a környékbeli marhákkal (a négylábúakkal), elhatározzuk, hogy Moher szikláit megnézzük felülről is. Kocsival percek alatt ott vagyunk. Rengeteg a parkoló, kiválasztunk egyet az O'Brien torony közelében és azon tűnődünk, hogy vajon kell-e fizetni a parkolásért, vagy nem. Végül abban maradunk, hogy nem.
Este 7-8 óra lehet, még nem ment le a nap. Most kb. 50-100 méterre vagyunk a szakadékos parttól, Moher szikláinál. Ezen az oldalon minden csupa beton, kijárat-bejárat, múzeum, lépcsők. Ki hinné, hogy mindez egy természeti látványosság miatt jött létre. Persze értem én, hogy első a biztonság, de talán meg lehetett volna oldani valamivel természetbarátabb módon is.
A Visitor Center már be van zárva. Megint eltűnődünk, hogy itt talán nappal, amikor nyitva van, nem is lehet ingyen körülnézni? Ki tudja. Most lehet és ez a lényeg.
Felballagunk egy széles betonlépcsőn az O'Brien toronyhoz, innen már jól látni Moher szikláit. A lemenő nap bearanyozza a tájat. Az Aran-szigetek rózsaszín ködbe burkolóznak. Egy halászhajót követek a tekintetemmel. Azonnal elfelejtem a hátam mögötti sok betont.
Hamarosan megnyúlnak az árnyak és a nap eltűnik a tengerben. Mire a kocsihoz érünk, már jócskán besötétedik. Akkor jut csak eszünkbe, hogy a nagy izgalomban elfelejtettünk tankolni. Z azt számolgatja, hogy kitart-e a benzin az első benzinkútig. Elindulunk. Már majdnem Ennisnél járunk, benzinkút még sehol. Z elárulja azt is, hogy Írországban a legtöbb benzinkút este 11-ig van nyitva. Remek! Mindjárt 11 óra. Valami irtózatos szerencsével éppen 11 előtt egy perccel találunk egy nyitott benzinkutat, utánunk már zárják is az ajtót. Kérdezem Z-t, mit csináltunk volna, ha elfogy a benzin. Nekiálltunk volna házaknál kuncsorogni.
Azért jobb, hogy nem volt rá szükség...










 

2007. július 26., csütörtök

Írország 4.nap - Bunratty

Ez a nap kivételesen későn kezdődött. E lányom előző nap Cahir-ből nem velünk jött tovább Limerickbe, hanem Waterfordba ment egy jóbarátját meglátogatni. Ezért délelőtt D-val indulok útnak a buszpályaudvar felé, ahova E busza dél körül kell, hogy megérkezzen. D elmegy dolgára, én meg lassan haladok, mert a ragyogó napsütésben újra körbe kell fotóznom a környék összes virágos bokrát, zöldellő gyepét, viruló fáját.
Még így is előbb érkezem a buszpályaudvarra. Szívesen nézelődök, ez egyúttal Limerick vasúti pályaudvara is. Persze nem olyan nagy pályaudvart kell elképzelni, mint mondjuk a Keleti, csak pár vágány az egész. Közben türelmetlenkedem, mert a busz egyre késik és a mára tervezett Bunratty kirándulás veszélybe kerülhet emiatt. Hol a váróteremben ücsörgök, hol a buszok körül ólálkodok, de a waterfordi autóbusz még mindig nem érkezett meg. Próbálom megérteni a hangosbemondót, mely valóban folyamatosan közli, hogy a waterfordi busz késésben van. Közben kisebb csoda történik, felfedezek egy koboldot a váróteremben. Pont szemben ülök vele, a mamájával és nagyobb testvérével várakozik. Nem tudom a szemem levenni róla, egész biztos, hogy kobold, finom kis arcocskáját vörös göndör hajacska keretezi és picit közelülő, huncut szemei vannak, aprócska hullámos szája. Le is fotóznám, de végül mégsem, nem akarok kellemetlen helyzetbe kerülni. Meg különben is, hátha zokon veszi, nem szabad egy koboldot magamra haragítani, ha mégoly parányi is.
Végre megérkezik a busz a hullafáradt E-vel, alig aludt valamit, egész éjszaka beszélgettek. Még a buszon sem szunyókált egyet, ezen nem győzök csodálkozni, E-nek igen jó az alvókája. Előadom neki a mai tervet, hősiesen beleegyezik. Van még egy jó óránk az indulásig, megváltjuk a jegyet a buszra és keresünk egy kávézót.
Bunratty Limericktől csak 15 km, hamar ott vagyunk, még úgy is, hogy a busz elkalandozik a shannoni repülőtér felé. Shannonban még ezerrel süt a nap, mire pár perc múlva leszállunk Bunrattyban, már ömlik az eső. De most is szerencsénk van, mire megtaláljuk a bejáratot, már megint napsütés van, gőzölögnek a skanzen nádtetői.
Bunratty tulajdonképpen egy nagy park, melynek egyik végében egy XV. században épült négytornyú kastély áll, XV-XVI. századi bútorokkal gazdagon berendezve. A kastélyban található berendezési és műtárgyakat Lord és Lady Gort gyűjtötte össze a XX. század közepén, amikor a kastély a tulajdonukba került, így próbálták meg Bunratty régi fényét visszaállítani. Sikeresen. A kastélyban esténként középkori rendezvényeket tartanak a turisták mulattatására (gondolom, jó pénzért, erre nem jogosít fel a napi látogatójegy) és kedvelt házasságkötési helyszín is a környékbelieknek. Szűk csigalépcsőkön lehet föl-alá bejárni a várat, ahol időnként elég nagy a torlódás. Minél feljebb jut az ember, annál szegényesebb helyiségekbe kerül, legfölül a szolgák lakhelye volt. A kastély tetejéről csodálatos a kilátás, nem szabad kihagyni. Úgy látszik, ez a nap ilyen titokzatos, kifelé jövet a kastélyból E tündérlenyomatot talál a földön...
Bunrattyt a bejáratnál kapott prospektus alapján érdemes körbejárni.
A park további részén különböző, teljesen felszerelt, jobb illetve kevésbé jómódú parasztházak reprezentálják a XIX. századi vidéki életet, élő állatokkal, használati tárgyakkal, a nyitott tűzhelyekben füstölgő parázzsal. Az egyik módosabb tanyaházban finom almaillat fogad, a konyhaasztalon süteménymaradékok. Sajnos mi későn érkeztünk, valaki kérdésére a gazdasszony közli, almáspite már csak holnap készül, a mai sütésnek vége. Kár, mi holnap máshova megyünk. Azt még végignézzük, ahogy a gazdasszony szorgosan rendet rak a konyhában, hosszú szoknyája, köténye suhog a sürgölődéstől.
Arrébb szintén XIX. századi kisvárosi utca, balra az orvos, a városi fényképész háza. Az orvos konyhájában szárított gyógynövények lógnak a plafonról, a fényképész műtermében festett háttér előtt akár mi is lefotózkodhatnánk. Van még bádogos üzlet, fazekas, kocsma, borkimérés. Persze mindenhol vásárolni is lehet. Nekem legjobban egy tweed-bolt tetszik, tele sapkákkal, sálakkal, törölközőkkel, még kilt is van. Nagyon csinos, hangulatos bolt. Ez nem a kisvárosi utcában van, hanem a kastély és a kisváros között félúton valahol. Sajnos fogytán az időnk, pedig még mindig sok a néznivaló, módosabb udvarház csodálatos kerttel, a kőkerítésen belül birkák bambulnak kifelé, máshol kisebb-nagyobb kecskék, egy kis templom, bemenni már végképp nincs idő, vizimalom egy fotó erejéig. Rohamléptekben indulunk a kijárat felé, legnagyobb megrökönyödésünkre a kapuk, melyeken keresztül idáig jöttünk, zárva vannak. Sokan kóborolnak fel-alá, mindenki a kijáratot keresi. Végül találunk valami kerülő utat, amin keresztül sikerül kitalálni a parkból, már azt hittük, itt kell éjszakázni. Nem, mintha baj lenne, de talán kicsit hűvös... 

Bunrattyra egy teljes napot kell szánni.

Buszjegy Limerick-Bunratty, teljesáron, oda-vissza: 5,50 euro
Belépőjegy teljesárú: 15 euro
Diákjegy: 10 euro















2007. július 25., szerda

Írország 3. nap - Cahir és Cashel

A harmadik nap programját már itthon elterveztem. Hálisten, Zs-ék is velünk tudtak jönni, mert nem jártak sem Cahir-ben, sem Cashelben korábban. A Bus Eireann honlapját már emlegettem, remekül ki lehetett nézni a csatlakozásokat, ugyanis Limerickből nincs közvetlen járat Cashelbe. Aztán a limericki buszpályaudvaron előző nap meg is erősítettek benne, hogy a terv helyes volt. Naná!

Távolsági autóbuszhálózat
Az Írországban csámborgó turista tulajdonképpen kétféleképpen tud eljutni a kiszemelt látványosságig. Tömegközlekedéssel vagy bérelt autóval. Mi az autóbuszhálózatot vettük igénybe, ezért a vonatról nem sokat tudok, csak annyit, hogy ménkű drága. Az autóbusz sem túl olcsó, kivéve néhány kiemelt célpontot, ahova fajlagosan olcsóbban lehet eljutni autóbusszal. Ilyen például a Dublin-Limerick viszonylat, amelyet már a bevezetőben is emlegettem. A Bus Eireann autóbuszai a mi turistabuszainkhoz hasonlítanak, nagyon tiszták és állóutasokat nem szállítanak. Saját tapasztalatom volt egy alkalommal, hogy amikor a busz megtelt, a sofőr mobilon beszólt valami központba, akik azonnal gondoskodtak a kisegítő járatról. Nagyobb csomagokat nem lehet felvinni az utastérbe, hanem azokat a busz csomagterében kell elhelyezni. Ha valaki leszáll, akkor a sofőr kinyitja távirányítással a csomagtér ajtaját és az utas szépen kiveszi a csomagját onnan. Magyar ember ilyenkor az ablaknál izgul, ahonnan szemmel tudja tartani, hogy ki mit vesz ki a csomagok közül. Szerintem az írek rá sem hederítenek.
Tulajdonképpen a távolsági buszokkal egy baj van: elég ritkák a járatok. Gondolom, nincs többre szükség, mert az írek többsége autóval közlekedik. Karácsonykor például egyáltalán nem járnak a távolsági buszok. Ez a gyalogos turistát elég érzékenyen érinti, mert a menetrend határozza meg a programot. Hiába maradna és nézné meg a naplementét az óceán fölött, ha az utolsó busz addigra már elmegy, neki is mennie kell.
Éppen ezért szerintem a legjobb, ha a turista autót bérel pár napra, feltéve, hogy nem kap hisztériás nagyrohamot a fordított közlekedéstől, mint én. Mármint, ha vezetnem kellene benne.
A buszjegyek árait a beszámolók végén feltüntetem.

Reggel volt egy rohanásunk a buszhoz és kis híján le is maradtunk róla, mert a pénztárnál egy nő kissé sokat érdeklődött és feltartotta a sort! Ja, mellékesen későn is indultunk. Régen rohantam ennyit, mint itt Limerickben.
A buszpályaudvaron Zs kiszaladt a sofőrhöz szólni, hogy vagyunk ám még, miközben én előre kuncsorogtam magamat a sorban, hogy megvehessük a buszjegyet. A buszjegy egy kis sárga papírcsík, amire rányomtatják a viszonylatot és az árat, kedvezményeket, stb. A sofőr pedig felszálláskor minden egyes utasnak kötelességszerűen elmondja, hogy hol kell átszállnia.
Ahogy a kisebb-nagyobb településeken áthaladtunk, volt idő megszemlélni a szokásos kis előkertes családi házakat a busz ablakából. Itt azért már nem voltak annyira szemet gyönyörködtetőek az előkertek, mint Limerickben. A kertitörpe-divat is dívik elég rendesen, fűszerezve műhattyúkkal és még műőzike is volt. Majdnem minden kis előkertben áll egy pad, annak legalább van gyakorlati haszna is, bár soha senkit nem láttunk üldögélni rajta.
Meglepetésszerű élmény volt, amikor Tipperary városán áthajtottunk, erre nem számítottam, a térképen is elkerülte a figyelmemet. Az ember mindig örül, ha egy régi, elfelejtett iskolai emlék egyszer csak kézzelfogható valósággá válik, mint ez a Tipperary nevű város az angolórán tanult katonanótából.

Ezen a napon tehát Tipperary megye (mert a megyét is így hívják) két jelentős városkáját keressük fel.
Első célpontunk Cahir, innen megy majd tovább kb. 2 óra múlva a buszunk Cashel felé.
Cahir központjában, rögtön a buszmegállóval szemben áll a XII. szd-i Cahir Castle. Pont annyi időnk van, hogy körülnézzünk benne. Zordon kinézete miatt a várat előszeretettel használják a filmesek, többek között itt forgatták az Excalibur című filmet. A vár a Suir folyó kis szigetére épült, ahogy az az egyik terem kis makettjain is látható. Ezek a makettek a vár, város fejlődését szemléltetik több lépcsőfokban. A vár legjópofább része számomra a széllazac. Nem tévedés, szélkakas helyett forgolódik a vár legmagasabb tornyán. A lazac alighanem a városnév eredetével van összefüggésben, ami "halászok erődje" volt eredetileg. A várat elég jól körbe lehet járni mind kívülről, a várfalon, mind az épületeken belül szűk kis lépcsőkön föl-alá csatangolva. 




 
Cashelben végig gyönyörű időnk volt. Barátságos, szines kis város (főleg napsütésben). Nevezetessége a Rock of Cashel nevű erődítmény, Írország egyik legfőbb látványossága. A vár a város minden pontjáról látható sziklás kiemelkedésen terpeszkedik, ha akarnánk, sem tudnánk elvéteni az irányt. Mi azonban először egy barátságos kis cukrászdát (kávézót) akarunk megrohamozni. Számomra ezek a kis epizódok ugyanolyan értékesek külföldön, mint a néznivalók becserkészése, ha nem fontosabb, hogy őszinte legyek. Egy szó, mint száz, nagyon élveztem ezt a kis üldögélést a tejeskávénk fölött.
Negyedóra - húsz perces séta a város közepétől az erődítmény. Elmegyünk egy öreg házrom mellett, maradék tetején burjánzó növények. Nem tudom, ez miféle nevezetesség, egyelőre nyomát sem találom a leírásokban.  De ha meghagyták ilyen formában, akkor annak bizonyára oka volt.
Mondanom sem kell már, hogy a kertekben micsoda virágözön van, színek kavalkádja. Ez a kertkultúra nagyon közel áll hozzám, én is inkább a virágos cserjéket kedvelem, nem az egynyári virágokat. Itt szinte csak az van.
Felkapaszkodunk az emelkedőn a vár bejáratához, közben kinézzük az útikönyvből (istenkém, de szűkszavú), hogy a Rock of Cashel több, mint ezer évig a királyi és papi hatalom jelképe volt; világi, majd egyházi székhely évszázadokig.
A gótikus katedrális körüli sírkertben turisták bolyonganak a kelta keresztek között. A katedrális még ilyen romos állapotában is monumentális. Elképzelem a középkor emberét, milyen kicsinek érezhette magát ezek között a falak között. A vár legmagasabb pontja a Kerek torony.
A sírkertben álló St. Patrick kereszt csak másolat, a helyi múzeumban van az eredetije. Ez a múzeum a bejárat épületének alagsorában található, mely szintén műemlék. A múzeum fölötti emeleten van a plébánosok kórusának szépen helyreállított terme, itt a legérdekesebbek számomra a festett angyalokat formázó konzolok. Ilyesmivel majd később máshol is fogunk találkozni.
Zs-ék csatlakoznak egy idegenvezetős csoporthoz, mi E-vel inkább magunk mászkálunk. Felfedezzük a sírkert végében a díszes O'Scully Monument-et, mely E-t rögtön egy sztúpára emlékezteti (az a kultúra azért arrébb van). Kiderül, miért, az emlékmű egy 1976-os viharban jócskán megrongálódott és meghagyták abban az állapotában.
Megnézzük még a román stílusú faragásairól nevezetes Cormac's Chapel-t.
Rock of Cashel kicsit romosabb, mint amire számítottam, ennek ellenére szerintem mindenképpen érdemes felkeresni a monumentalitása, a története és a csodálatos fekvése miatt.

Limerick-Cahir-Cashel autóbuszjegy oda-vissza, teljesáron: 19,60 euro