Már itthon elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, nekem az Aran-szigeteket látnom kell. A szigetekre több hajó is jár Doolinból (és Galwayből is, mint utólag kiderült). Ezen a környéken találhatók még Moher sziklái, Írország egyik legfőbb természeti látványossága.
Találtam a neten két hajóstársaságot (http://www.cliffs-of-moher-cruises.com, http://www.aran-island-ferry.com, ez a kettő összefügg), melyek pontos tájékoztatást adtak a honlapjukon mindenről, indulásokról, árról, a hajóik felszereltségéről (még a WC-t is megemlítették, nem elhanyagolható információ!). Mindkettőnek írtam, az egyik készségesen és azonnal válaszolt is. Amikor már úgy éreztem, hogy képben vagyok, akkor már csak a Bus Eireann menetrendjét kellett összepasszintani a hajójáratok indulási idejével. Sajnos ez volt a legnehezebb feladat, mert mint már említettem, a buszjáratok elég ritkák és Doolin elég messze van Limericktől. Ráadásul nem tehettem meg a gyerekemmel, hogy megint hajnalok hajnalán zavarom fel, mikor előző éjjel szinte nem aludt semmit. Elég hamar kiderült, hogy ez nem fog egy nap alatt összejönni. Zs azt javasolta, hogy menjünk 2 napra, de akkor meg szállást kellett volna felhajtani nem kis pénzért, ahogy az információs központban kiderült és még mindig fennálltak a menetrendhez való alkalmazkodással kapcsolatos nehézségek.
Ezért előző este nagy szervezkedésbe kezdtünk. Z sietett segítségünkre, E waterfordi barátja. Nem kis nehézségek árán autót bérelt egy napra (a költség egy részét mi álltuk) és így vágtunk neki a nyugati parti kirándulásunknak.
A hirtelen autóbérlés körüli teendők miatt Z csak 11 után érkezett meg hozzánk Limerickbe, cserébe viszont addig kóborolhattunk a kocsival aznap, ameddig akartunk, mert a kocsit csak másnap délelőtt kellett visszaszállítani. Örök hála érte Z-nek!
Ha az ember kocsival közlekedik Írországban, újabb és újabb tapasztalatokra tehet szert. Például aznap tűnt fel először, hogy az ír utak milyen mérhetetlenül szűkek, kész rejtély, hogy férnek el baleset nélkül rajtuk az autók. Pedig nem is egy batárban ültünk. Ez különösen érvényes a mellékutakra.
Jó kis eső volt útközben, de azzal az aznapi esőadag ki is fújt, onnantól kezdve nagyon szép napos idő kerekedett.
Útközben az utikönyvet nézegetem, mely szerint "Doolin egy szétszórt település". Ezen azóta is vigyorgunk, ráadásul teljes mértékben igaz is, mert a domboldalakon hol itt, hol ott van egy-egy ház, kerítések, de semmiféle településközpontot nem sikerül felfedezni. Vannak jócskán éttermek és látszik, hogy itt minden az idegenforgalomért van. Kis ideig eltart, amíg az ember leérkezik a kikötőbe, de ott azonnal csodálatosnál csodálatosabb látványban van része.
Először is ott vannak a távolban az Aran-szigetek, a partról is látni lehet őket.
Aztán persze ott van az óceán mélykék szine és a magasba törő függőleges part, amely még nem olyan magas, mint Moher sziklái, de annak a kezdeménye, és még messziről is látszanak a több méter magasan felcsapó hullámok, ahogy a lendülettől megtörnek a sziklafalon.
Aztán nagyon vártam már és itt szembesültem először az Írországra olyan nagyon jellemző nagy kőkerítéses legelők látványával. A kerítésen belül hol lovak, hol tehenek legelésznek békésen.
És ami teljesen váratlanul ért és nem is számítottam rá, az a Burren. Azt már korábban elkönyveltem magamban, hogy a Burrent sajnos nem fogjuk látni, mert autóbusszal képtelenség megszervezni egy olyan utat, amiben az a lényeg, hogy sok helyen az út szélén állunk meg és köborolunk ebben az egyedülálló természeti környezetben. A Burrenről a könyvem is eleget írt és mutatott ahhoz, hogy Doolinnál azonnal ráismerjek ezekre a nagy, sík, járdányi felületű kősziklákra, amelyek egészen a vízig lenyúlnak. A sziklák nem is kis réseiben virágok nyílnak. Páratlan látvány, kattogok ezerrel a fényképezőgépemmel.
Kis bódékban, egymás mellett van a hajóstársaságok képviselete. Mint sejtettük is, az Aran-szigetekre már elment a hajó. Sebaj, jegyet váltunk egy másikra Moher szikláihoz. Izgalmas élmény lehet a tenger felől rácsodálkozni a sziklákra. A hajók kb. félóránként indulnak, hol az egyik társaság, hol a másik társaság hajója, felváltva, maga a kirándulás kb. egy óra hosszat tart. Nekünk van még másfél óránk az indulásig, a korábbi járatok tele vannak. Cseppet sem bánom, legalább jól körül tudok nézni a kikötőben és a parton. E és Z leülnek kávézni (vagy teázni?), én meg lencsevégre kapom Happy Hookert, amiről először azt hiszem, hogy a mi kis hajónk, amíg rá nem jövök, hogy a mienk még ennél is egy számmal kisebb és ráadásul áramvonalas formája miatt látszólag úgy dülöngél be a kikötőbe, mint egy részeg matróz. Ez persze csak vicc, semmi baj nincsen a hajóval, legfeljebb annyi, hogy nagyobbra számítottam.
A mi hajónk a Jack B névre hallgat. Happy Hooker elindul, Jack B pedig kiköt és felveszi az újabb utasokat.
Én pedig elindulok a parton, ugrabugrálok a Burren sziklákon és rettenetesen élvezem a helyzetet. Megpróbálom megközelíteni azt a partszakaszt, ahol a meredek sziklafal van. Elég sokat megyek arrafelé, de már látom, hogy nem fér bele az időbe, ezért visszafordulok. Lassan elérkezik a mi indulási időnk is. Ácsorgok egy darabig a kikötőnél, hátha felbukkannak a gyerekek, de sehol senki. A parkolóban sem. Na, hova lettek vajon? Hiszen mindjárt indulunk! Felbukkannak, kérdezik, hol voltam. Kiderül, hogy elkerültük egymást, ők azt hitték, még mindig a sziklákon bóklászom és Z elrohant megkeresni, miközben én a kikötőben bámultam az órámra. Jahhh, Z nem tudja, hogy mániákusan pontos vagyok. E kérdezi, hogy láttam-e a döglött delfint a parton, mondom, nem. Itthon derül ki, hogy teljesen véletlenül le is fotóztam, csak nem vettem észre, hogy ott van. E szerint nem is baj, elég kiábrándító látvány volt.
Jack B újra befut, ezúttal mi is felszállunk rája. Elindulunk a hajó orrába, míg a többség a hajó nyitott hátuljában foglal helyet. A vén tengeri medve kapitány szól, hogy elöl egy kicsit nedves lesz. Nem baj!
Kiderül, mennyire nem túlzott, mihelyt kiérünk a nyílt vízre. Majdnem teljesen szemben megyünk a hullámokkal, ennek megfelelően 5-10 másodpercenként több métert zuhanunk és minden leérkezéskor több liter víz zúdul a nyakunkba. Többen megfutamodnak, én is, féltem a fotóapparátot. E és Z kitart, rajtuk kívül már csak egy apuka van ott a kisfiával. E-ék kb. félútig bírják, de amikor már bugyiból, gatyából is csavarni lehet a vizet, akkor üdvözült mosollyal az arcukon hátraballagnak ők is. Én a part felőli korlátnál ácsorgok és próbálok fotózni, ami nem is olyan egyszerű feladat, hiszen legalább egy kézzel ajánlatos kapaszkodni, így maximum egy kéz marad a fotózásra. Amúgy csodaszép az idő, süt a nap és aki ülve élvezi az utazást, az még napozni is tud. Persze ki napozik olyankor, amikor Moher szikláit csodálhatja, pláne a tenger felől?
Elérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol egy hatalmas, csúcsos szikla emelkedik ki a tengerből (An Bhreannán Mór), rajta tengeri madarak tízezrei csivitelnek. Kár, hogy nem megyünk közelebb, így csak a hangjukat halljuk és a sok apró, mozgó madárka-pontot érzékeljük, de közelről nem tudjuk szemrevételezni őket.
Feltűnik a O'Brien's Tower, itt van a Moher sziklák legmagasabb pontja. A 200 méter magas sziklafalak fölött legelők. A marhák vajon honnan tudják, meddig mehetnek, hogy le ne potyogjanak a mélybe? Vagy azért időnként baj történik?
Elhagyjuk Moher szikláinak 8 km-es szakaszát és egy fokot megkerülve csendesebb vizekre kerülünk. Itt már nem olyan magas a part és a táj is megváltozik, elszórt házak és az elmaradhatatlan kőkerítéses legelők váltják egymást. Nemsokára kikötünk. Innen mikrobusszal visznek minket vissza Doolinba.
Találtam a neten két hajóstársaságot (http://www.cliffs-of-moher-cruises.com, http://www.aran-island-ferry.com, ez a kettő összefügg), melyek pontos tájékoztatást adtak a honlapjukon mindenről, indulásokról, árról, a hajóik felszereltségéről (még a WC-t is megemlítették, nem elhanyagolható információ!). Mindkettőnek írtam, az egyik készségesen és azonnal válaszolt is. Amikor már úgy éreztem, hogy képben vagyok, akkor már csak a Bus Eireann menetrendjét kellett összepasszintani a hajójáratok indulási idejével. Sajnos ez volt a legnehezebb feladat, mert mint már említettem, a buszjáratok elég ritkák és Doolin elég messze van Limericktől. Ráadásul nem tehettem meg a gyerekemmel, hogy megint hajnalok hajnalán zavarom fel, mikor előző éjjel szinte nem aludt semmit. Elég hamar kiderült, hogy ez nem fog egy nap alatt összejönni. Zs azt javasolta, hogy menjünk 2 napra, de akkor meg szállást kellett volna felhajtani nem kis pénzért, ahogy az információs központban kiderült és még mindig fennálltak a menetrendhez való alkalmazkodással kapcsolatos nehézségek.
Ezért előző este nagy szervezkedésbe kezdtünk. Z sietett segítségünkre, E waterfordi barátja. Nem kis nehézségek árán autót bérelt egy napra (a költség egy részét mi álltuk) és így vágtunk neki a nyugati parti kirándulásunknak.
A hirtelen autóbérlés körüli teendők miatt Z csak 11 után érkezett meg hozzánk Limerickbe, cserébe viszont addig kóborolhattunk a kocsival aznap, ameddig akartunk, mert a kocsit csak másnap délelőtt kellett visszaszállítani. Örök hála érte Z-nek!
Ha az ember kocsival közlekedik Írországban, újabb és újabb tapasztalatokra tehet szert. Például aznap tűnt fel először, hogy az ír utak milyen mérhetetlenül szűkek, kész rejtély, hogy férnek el baleset nélkül rajtuk az autók. Pedig nem is egy batárban ültünk. Ez különösen érvényes a mellékutakra.
Jó kis eső volt útközben, de azzal az aznapi esőadag ki is fújt, onnantól kezdve nagyon szép napos idő kerekedett.
Útközben az utikönyvet nézegetem, mely szerint "Doolin egy szétszórt település". Ezen azóta is vigyorgunk, ráadásul teljes mértékben igaz is, mert a domboldalakon hol itt, hol ott van egy-egy ház, kerítések, de semmiféle településközpontot nem sikerül felfedezni. Vannak jócskán éttermek és látszik, hogy itt minden az idegenforgalomért van. Kis ideig eltart, amíg az ember leérkezik a kikötőbe, de ott azonnal csodálatosnál csodálatosabb látványban van része.
Először is ott vannak a távolban az Aran-szigetek, a partról is látni lehet őket.
Aztán persze ott van az óceán mélykék szine és a magasba törő függőleges part, amely még nem olyan magas, mint Moher sziklái, de annak a kezdeménye, és még messziről is látszanak a több méter magasan felcsapó hullámok, ahogy a lendülettől megtörnek a sziklafalon.
Aztán nagyon vártam már és itt szembesültem először az Írországra olyan nagyon jellemző nagy kőkerítéses legelők látványával. A kerítésen belül hol lovak, hol tehenek legelésznek békésen.
És ami teljesen váratlanul ért és nem is számítottam rá, az a Burren. Azt már korábban elkönyveltem magamban, hogy a Burrent sajnos nem fogjuk látni, mert autóbusszal képtelenség megszervezni egy olyan utat, amiben az a lényeg, hogy sok helyen az út szélén állunk meg és köborolunk ebben az egyedülálló természeti környezetben. A Burrenről a könyvem is eleget írt és mutatott ahhoz, hogy Doolinnál azonnal ráismerjek ezekre a nagy, sík, járdányi felületű kősziklákra, amelyek egészen a vízig lenyúlnak. A sziklák nem is kis réseiben virágok nyílnak. Páratlan látvány, kattogok ezerrel a fényképezőgépemmel.
Kis bódékban, egymás mellett van a hajóstársaságok képviselete. Mint sejtettük is, az Aran-szigetekre már elment a hajó. Sebaj, jegyet váltunk egy másikra Moher szikláihoz. Izgalmas élmény lehet a tenger felől rácsodálkozni a sziklákra. A hajók kb. félóránként indulnak, hol az egyik társaság, hol a másik társaság hajója, felváltva, maga a kirándulás kb. egy óra hosszat tart. Nekünk van még másfél óránk az indulásig, a korábbi járatok tele vannak. Cseppet sem bánom, legalább jól körül tudok nézni a kikötőben és a parton. E és Z leülnek kávézni (vagy teázni?), én meg lencsevégre kapom Happy Hookert, amiről először azt hiszem, hogy a mi kis hajónk, amíg rá nem jövök, hogy a mienk még ennél is egy számmal kisebb és ráadásul áramvonalas formája miatt látszólag úgy dülöngél be a kikötőbe, mint egy részeg matróz. Ez persze csak vicc, semmi baj nincsen a hajóval, legfeljebb annyi, hogy nagyobbra számítottam.
A mi hajónk a Jack B névre hallgat. Happy Hooker elindul, Jack B pedig kiköt és felveszi az újabb utasokat.
Én pedig elindulok a parton, ugrabugrálok a Burren sziklákon és rettenetesen élvezem a helyzetet. Megpróbálom megközelíteni azt a partszakaszt, ahol a meredek sziklafal van. Elég sokat megyek arrafelé, de már látom, hogy nem fér bele az időbe, ezért visszafordulok. Lassan elérkezik a mi indulási időnk is. Ácsorgok egy darabig a kikötőnél, hátha felbukkannak a gyerekek, de sehol senki. A parkolóban sem. Na, hova lettek vajon? Hiszen mindjárt indulunk! Felbukkannak, kérdezik, hol voltam. Kiderül, hogy elkerültük egymást, ők azt hitték, még mindig a sziklákon bóklászom és Z elrohant megkeresni, miközben én a kikötőben bámultam az órámra. Jahhh, Z nem tudja, hogy mániákusan pontos vagyok. E kérdezi, hogy láttam-e a döglött delfint a parton, mondom, nem. Itthon derül ki, hogy teljesen véletlenül le is fotóztam, csak nem vettem észre, hogy ott van. E szerint nem is baj, elég kiábrándító látvány volt.
Jack B újra befut, ezúttal mi is felszállunk rája. Elindulunk a hajó orrába, míg a többség a hajó nyitott hátuljában foglal helyet. A vén tengeri medve kapitány szól, hogy elöl egy kicsit nedves lesz. Nem baj!
Kiderül, mennyire nem túlzott, mihelyt kiérünk a nyílt vízre. Majdnem teljesen szemben megyünk a hullámokkal, ennek megfelelően 5-10 másodpercenként több métert zuhanunk és minden leérkezéskor több liter víz zúdul a nyakunkba. Többen megfutamodnak, én is, féltem a fotóapparátot. E és Z kitart, rajtuk kívül már csak egy apuka van ott a kisfiával. E-ék kb. félútig bírják, de amikor már bugyiból, gatyából is csavarni lehet a vizet, akkor üdvözült mosollyal az arcukon hátraballagnak ők is. Én a part felőli korlátnál ácsorgok és próbálok fotózni, ami nem is olyan egyszerű feladat, hiszen legalább egy kézzel ajánlatos kapaszkodni, így maximum egy kéz marad a fotózásra. Amúgy csodaszép az idő, süt a nap és aki ülve élvezi az utazást, az még napozni is tud. Persze ki napozik olyankor, amikor Moher szikláit csodálhatja, pláne a tenger felől?
Elérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol egy hatalmas, csúcsos szikla emelkedik ki a tengerből (An Bhreannán Mór), rajta tengeri madarak tízezrei csivitelnek. Kár, hogy nem megyünk közelebb, így csak a hangjukat halljuk és a sok apró, mozgó madárka-pontot érzékeljük, de közelről nem tudjuk szemrevételezni őket.
Feltűnik a O'Brien's Tower, itt van a Moher sziklák legmagasabb pontja. A 200 méter magas sziklafalak fölött legelők. A marhák vajon honnan tudják, meddig mehetnek, hogy le ne potyogjanak a mélybe? Vagy azért időnként baj történik?
Elhagyjuk Moher szikláinak 8 km-es szakaszát és egy fokot megkerülve csendesebb vizekre kerülünk. Itt már nem olyan magas a part és a táj is megváltozik, elszórt házak és az elmaradhatatlan kőkerítéses legelők váltják egymást. Nemsokára kikötünk. Innen mikrobusszal visznek minket vissza Doolinba.
Beülünk egy szimpatikus étterembe és Z meghív minket valami tengeri herkentyűs, sűrű, tejszínes levesre, amihez vajaskenyeret lehet majszolni. Sajnos a nevét elfelejtettem (chowder). Én egy kicsit gyanakodva fogok hozzá, mert a halon kívül kicsit idegenkedek a tengeri herkentyűktől, de ez a leves isteni finom, kár volt előre berezelni tőle. Utána mi, lányok, legurítunk egy korsó Guinnesst, ejha, milyen szép a világ!
És még nincs is vége a napnak.
Miután barátkozunk kicsit a környékbeli marhákkal (a négylábúakkal), elhatározzuk, hogy Moher szikláit megnézzük felülről is. Kocsival percek alatt ott vagyunk. Rengeteg a parkoló, kiválasztunk egyet az O'Brien torony közelében és azon tűnődünk, hogy vajon kell-e fizetni a parkolásért, vagy nem. Végül abban maradunk, hogy nem.
Este 7-8 óra lehet, még nem ment le a nap. Most kb. 50-100 méterre vagyunk a szakadékos parttól, Moher szikláinál. Ezen az oldalon minden csupa beton, kijárat-bejárat, múzeum, lépcsők. Ki hinné, hogy mindez egy természeti látványosság miatt jött létre. Persze értem én, hogy első a biztonság, de talán meg lehetett volna oldani valamivel természetbarátabb módon is.
A Visitor Center már be van zárva. Megint eltűnődünk, hogy itt talán nappal, amikor nyitva van, nem is lehet ingyen körülnézni? Ki tudja. Most lehet és ez a lényeg.
Felballagunk egy széles betonlépcsőn az O'Brien toronyhoz, innen már jól látni Moher szikláit. A lemenő nap bearanyozza a tájat. Az Aran-szigetek rózsaszín ködbe burkolóznak. Egy halászhajót követek a tekintetemmel. Azonnal elfelejtem a hátam mögötti sok betont.
Hamarosan megnyúlnak az árnyak és a nap eltűnik a tengerben. Mire a kocsihoz érünk, már jócskán besötétedik. Akkor jut csak eszünkbe, hogy a nagy izgalomban elfelejtettünk tankolni. Z azt számolgatja, hogy kitart-e a benzin az első benzinkútig. Elindulunk. Már majdnem Ennisnél járunk, benzinkút még sehol. Z elárulja azt is, hogy Írországban a legtöbb benzinkút este 11-ig van nyitva. Remek! Mindjárt 11 óra. Valami irtózatos szerencsével éppen 11 előtt egy perccel találunk egy nyitott benzinkutat, utánunk már zárják is az ajtót. Kérdezem Z-t, mit csináltunk volna, ha elfogy a benzin. Nekiálltunk volna házaknál kuncsorogni.
Azért jobb, hogy nem volt rá szükség...
És még nincs is vége a napnak.
Miután barátkozunk kicsit a környékbeli marhákkal (a négylábúakkal), elhatározzuk, hogy Moher szikláit megnézzük felülről is. Kocsival percek alatt ott vagyunk. Rengeteg a parkoló, kiválasztunk egyet az O'Brien torony közelében és azon tűnődünk, hogy vajon kell-e fizetni a parkolásért, vagy nem. Végül abban maradunk, hogy nem.
Este 7-8 óra lehet, még nem ment le a nap. Most kb. 50-100 méterre vagyunk a szakadékos parttól, Moher szikláinál. Ezen az oldalon minden csupa beton, kijárat-bejárat, múzeum, lépcsők. Ki hinné, hogy mindez egy természeti látványosság miatt jött létre. Persze értem én, hogy első a biztonság, de talán meg lehetett volna oldani valamivel természetbarátabb módon is.
A Visitor Center már be van zárva. Megint eltűnődünk, hogy itt talán nappal, amikor nyitva van, nem is lehet ingyen körülnézni? Ki tudja. Most lehet és ez a lényeg.
Felballagunk egy széles betonlépcsőn az O'Brien toronyhoz, innen már jól látni Moher szikláit. A lemenő nap bearanyozza a tájat. Az Aran-szigetek rózsaszín ködbe burkolóznak. Egy halászhajót követek a tekintetemmel. Azonnal elfelejtem a hátam mögötti sok betont.
Hamarosan megnyúlnak az árnyak és a nap eltűnik a tengerben. Mire a kocsihoz érünk, már jócskán besötétedik. Akkor jut csak eszünkbe, hogy a nagy izgalomban elfelejtettünk tankolni. Z azt számolgatja, hogy kitart-e a benzin az első benzinkútig. Elindulunk. Már majdnem Ennisnél járunk, benzinkút még sehol. Z elárulja azt is, hogy Írországban a legtöbb benzinkút este 11-ig van nyitva. Remek! Mindjárt 11 óra. Valami irtózatos szerencsével éppen 11 előtt egy perccel találunk egy nyitott benzinkutat, utánunk már zárják is az ajtót. Kérdezem Z-t, mit csináltunk volna, ha elfogy a benzin. Nekiálltunk volna házaknál kuncsorogni.
Azért jobb, hogy nem volt rá szükség...
