Treviso, a vizek és a tiramisu városa

Ez a beszámoló tulajdonképpen a 2007-es írországi utunk folytatása.
A történet ott kezdődik, hogy az olaszországi Trevisóban szálltunk át a Sky Europe-ról a Ryanair-re és vissza, amikor Írországba utaztunk. Akkor ez bizonyult a legmegfelelőbb (=legolcsóbb) megoldásnak. Mivel E-vel mindketten nagy Olaszország-rajongók vagyunk, ezért egy percet sem gondolkodtunk, amikor kiderült, hogy nincs közvetlen repülőgép-csatlakozás visszafelé. És ha már ott töltünk egy éjszakát, töltsünk inkább kettőt, nem igaz? Akkor jól fel tudunk melegedni az Írországi 17 fokok és esők után. 
Este 8 körül érkeztünk meg a Ryanairrel Trevisóba. Mivel odafele útban volt annyi időnk, mindennek utánanéztünk, hogy honnan és hánykor indul a busz, egyáltalán melyik irányban kell felszállnunk, hogy a város felé menjünk. De információink nem csak innen származtak. A trevisói szállást (Bed&Breakfast Appiani36) a neten foglaltam és a szállásadónk, Federico atyai jóindulattal mindent már jó előre elmagyarázott emailben. Siessünk, hogy elérjük az utolsó buszt, hol szálljunk le, onnan 1 perc a szállás bent a régi városrésztől pár percre. Megvárnak, ne izguljunk.
Szóval megérkezünk Trevisóba, igen ám, de valahogy nincs olyan jóidő (júliusban, Olaszországban!), mint azt vártuk. Sőt. Kifejezetten szétfagyunk a megállóban, szedjük is elő a gondosan elrakott dzsekiket szaporán. A busz is késik lazán 10-20 percet, úgyhogy nincs valami jókedvünk. Esküszöm, Írországban ennél melegebb volt, remek! Mi meg ide jöttünk melegedni...
Felcihelődünk a buszra, aztán számoljuk a megállókat. Engem kicsit frusztrál, hogy ha rossz helyen szállunk le, akkor órákat mászkálhatunk a bőröndökkel, mire végre megtaláljuk, amit keresünk, de nincs kedvem intézkedni, fáradt és éhes vagyok. E. megunja a savanyú képemet és beszél a sofőrrel, aki aztán jelzi is, hogy most! Még azt is megmutatja, hogy melyik utca az Appiani, amit keresünk.  És egy perc múlva már tényleg ott vagyunk a megadott címen.
A szállásunk egy háromemeletes házban van. Federico harmincvalahány éves jóképű fickó, édesanyjával együtt adnak ki néhány szobát a ház két szintjén. Nekem az olasz szállásokról maximálisan jó a véleményem, most sem csalódom. A lakás barátságos, komfortos, igazi olaszos kégli.

 

Az összes fal tele mindenféle fotókkal, diplomákkal, festményekkel, karikatúrákkal, újságcikkekkel. Gyakorlatilag a falakról a két nap alatt nagyjából megismerjük az egész családot. Humán értelmiségi család, Federicónak és a húgának is kint van a diplomája, őt még aznap megismerjük, igaz, később már nem jelentkezik. A mama neves fotóművész lehet, de legalábbis valamilyen művész, erről tanúskodnak a falat borító plakátok és felvételek. Mindenféle híres emberrel le van fotózva, még Gorbacsovval is van egy közös képük a falon. 
A mi szobánk (is) nagyon barátságos, nagy tölgyfaszekrényes, franciaerkélyes, kényelmes szoba. A fürdőszoba majd' megszólal, olyan illatos és tiszta.
Federico megmutatja az egyéb helyiségeket is, itt kapjuk a reggelit és állandó internet lehetőség is van, használjuk nyugodtan a kis laptopot. Leültet és egy fénymásolt várostérképet rak elénk. Azonnal elkezdi magyarázni, milyen éttermeket javasol, ahova inkább helyiek járnak, rendes, hangulatos és normál árai vannak. Ez a pasi a fejünkbe lát! Megmutatja a lényeges nevezetességeket is, kulcsot nyom a kezünkbe.
Nosza, kerekedjünk gyorsan fel, mert délben ettünk utoljára, akkor is alig valamit a shannoni repülőtéren, még Írországban.
A térkép szerint könnyen tájékozódunk, 5 perc múlva már az óvárosba vezető hidacskánál vagyunk. Amúgy is tudnánk, merre kell menni, mert előzetesen kitanulmányoztuk a terepet a Google Earth-ön, de azért jó, hogy kaptunk térképet is hozzá.
Sötét este van, bár még nem túl késő, de egy teremtett lélek nincs az utcákon. Hihetetlen, az örökké nyüzsgő Olaszországban, nyáron! Nekünk viszont szükségünk van némi harapnivalóra. Ahogy belépünk az óvárosba, egy gyönyörű pineasoron haladunk végig, a járdát vastagon fedik a száraz tűlevelek, rugalmas, ahogy lépkedünk rajta. A szél hidegen fúj.
Nemsokára megtaláljuk a kis éttermet Federico választékából. Itt végre vannak emberek, ha nem is sokan. Választunk két pizzát, vörösbort, ásványvizet, koccintunk a kellemes melegben Trevisóra, a szállásunkra és mindenre. Kihoznak két malomkerék nagyságú pizzát, jesszus, ebből egy is elég lenne kettőnknek. Én megbirkózom valahogy az enyémnek a háromnegyed részével, de E. alig tudja legyűrni a sajátjának a harmadát. Felhörpintjük a borainkat és kezünkben a maradék pizzát tartalmazó dobozzal, kis kerülővel hazasétálunk. Tele a gyomor, ennek ellenére nem lett sokkal melegebb az idő.
Nem úgy a szobánkban, ott az a fajta "beszorult meleg" van, ami jóidős nyári estéken szokott lenni. Ez bíztató, ezek szerint még lehet itt akár jóidő is.

Másnap reggel napfényre ébredünk. E-be alig tudok életet verni, szíve szerint délig aludna, de nehogymá, mikor hétágasan süt a nap, vár Treviso. Megnézzük az emailjeinket, nem mintha muszáj lenne, de ha már ott van a lehetőség, aztán bekapjuk a reggelit. Itt van némi félreértés, ugyanis a mama egy szót nem beszél angolul, de végül boldogulunk. Egyetlen hátránya a bed&breakfast szállásoknak, hogy nincs benne konyhahasználat. Pedig hűtőbe kellene raknunk a tegnapi pizzát. A mama, Federico tolmácsolásával végül kedvesen felajánlja a saját hűtőszekrényét. Én az egyszerűség kedvéért mamát írok, ami bizonyára mindenkiben egy tenyeres-talpas, kis bajuszkás, ámde csupamosoly olasz néni benyomását kelti, de az az igazság, hogy ez a nő egyáltalán nem ilyen. Nagyon csinos, vékony, kultúrált, kedves, 60 körüli nő, egy baja van, hogy nem tudunk társalogni egymással, pedig én az összes olasz tudásomat is bevetem, habár az nem áll, mindössze talán 10 szóból, szóval ezzel sem vagyunk kint a vízből. Ő meg az angollal van ugyanígy. Maradjon hát mama, vagy inkább olaszosan: mamma.

Ő a mamma

"A" pineasor

Újra a pineás úton (Viale Cesare Battisti) sétálunk be az óvárosba, de mennyivel másabb a hangulata, mint előző este! A járdáról is eltűnt a tűlevél-szőnyeg. Az óvárost kívülről a Sile folyó szegélyezi, belülről pedig keresztbe-kasul folyják a különböző csatornák, hasonlóan, mint a nagytestvér Velencét, csak miniatűrben. És ha már Velencét emlegetjük, Treviso városa bonyolítja a közeli Velence teljes légiforgalmát és mint ilyen, hatalmas átutazó forgalma van. Pedig ez a kis városka megéri, hogy egy-két napot rászánjon az utazó. De talán így még jobb, mintha túl nagy lenne a forgalom, talán elveszítené a város a mostani báját.
Van még egy érdekesség, a tiramisu receptje állítólag innen származik egy Le Beccherie nevű étteremből.

Beérünk a Dóm térre, itt magasodik a többkupolás Duomo, de mi most inkább a halpiacot keressük. Eléggé elszaladt máris az idő, de azért még vannak árusok a halpiacon, amely egy apró szigetecskén helyezkedik el, kis híd vezet be, majd a másik végén ki a piacról. Kifejezetten meleg van, pakolnak az árusok. Ezen a környéken van a zöldségpiac is, valamint arrébb, a városfal mellett belülről, a heti piac. A heti piac olyan, mint bárhol máshol, nagy része olcsó bóvli, azért becsületesen végigsétálunk azon is.
Összevissza tekergünk az óvárosban, mivel nem túl nagy, többször érintjük ugyanazokat a helyeket. Kilyukadunk a Prefetturánál (Piazza dei Signori), ez ma is a városka közigazgatási központja.

A téren kis bódéban egy fiatal lány zöldséget farag mindenféle formára, látunk dinnye-bagolyt, tök-rózsát, mindenfélét. Egyből Zs-t emlegetjük, ő is tanult még Thaiföldön zöldségfaragást. Innen nem messze van a Benetton székház, meglepően színtelen portállal, érdekes.

Kezd nagyon meleg lenni, na végre, ezt várjuk el Olaszországtól nyáron. Ebből kifolyólag nagy felfedezést teszek: nekem most esik le, hogy az árkádok tulajdonképpen a napsütés ellen védnek elsősorban. Az egész óváros festői árkádos házakból áll és nagyon kellemes alattuk sétálgatni.
Egynémelyik ház aljában malomkerék forog a csatorna vizében, sok a virág és a bicikli. Az erkélyeken a virágokat kifeszített háló védi - gondolom, a galambok potyadékától. A házak olyan jó kis olaszosan málladozók.  Egy-két templomba is bekukkantunk.

 
Délutánra megéhezünk, veszünk hát elemózsiát egy szupermarketben és ha már ott vagyunk, beszerzek egy 50 faktorú bébi naptejet. Perszehogy későn, olyan a fejem, mintha frissen főztek volna meg. Igazából már Írországban szükség lett volna rá, mert amikor sütött a nap, akkor aztán nem sajnálta. De itt meg pláne.
Találunk egy jó nagy teremnyi árkádos épületet, Loggia dei Cavalieri. Pont jó arra, hogy a lépcsőjén ülve beebédeljünk.

 

Visszakanyarodunk a Dóm felé. Kezdetben, a XII. században még román stílusú volt, majd többször átépítették a századok során az éppen divatos stílusirányzatoknak megfelelően. Jelenleg a nagy, széles lépcsőzeten 6 darab masszív oszlop az, ami először szembeötlik. A lépcsősor aljában egy igen különleges alakú oroszlánszobor látható.
Visszamegyünk a szálláshelyre, sikerül mammától elkérni a pizzát, majd újra nyakunkba vesszük a várost. Kezd laposan sütni a nap, ebben a fényben még egy fokkal hangulatosabb. Most keleti irányban indulunk el, erre sokkal nagyobb a forgalom. Amikor újra belépünk az óvárosba, alig tudunk átmenni az út túloldalára a sok kocsitól. Ez a része az óvárosnak nem annyira tetszik, visszamenekülünk a nyugisabb utcákba, de előbb még iszunk valami frissítőt a Brek-ben.
A számos templom egyike a domimikánus Chiesa di San Nicoló. Hatalmas, vöröstéglás, gótikus épület. A templom belsejében a figyelmünket egy óriási ikon kelti fel az oldalsó falon, de az oszlopokon is. Valahogy olyan modernnek tűnik az egész, pedig van vagy 800 éves.
Megint a Prefetturánál járunk, kisgyerekek kergetőznek az árkádok körül. Klassz meleg este van, az éttermek előtt kint ücsörög a fél város és az összes túrista. Megkeressük azt az éttermet (a'la Federico), ami az egyik városkapunál van, de nincs bent senki. Viszont kijön a tulaj és nagyon megörül nekünk, hogy magyarok vagyunk. Valamit magyaráz a magyar nőkről, na, helyben vagyunk. Közli, hogy neki még sosem volt magyar nője, valami csoda folytán. A célzást eleresztjük a fülünk mellett és elköszönünk. Egyébként kedves az ürge, nem veszi zokon, hogy nem mentünk be az éttermébe. Nem is akarnánk, továbbra is tök üres.
Van még raktáron másik étterem, amit fel tudunk keresni Federico választékából. Vissza az óváros közepébe. Egy lejtős utcán meg is találjuk, meg is tetszik, be is ülünk. Ennek az étteremnek nincsenek az utcán asztalai, nem is férne el a szűk utcácskában, de annyi baj legyen. Felmegyünk az emeletre. Szedett-vedett bútorok, a szokásos kopottas stílus, kísértetiesen hasonlít egy firenzei kis egyetemista-kajáldára, bár ezt akkor még nem tudom, mert ott később jártam. A falakon mindenféle műalkotások, egynémelyik egész jó, van, amelyik nem annyira. Az étterem összhatása pont az, amit legjobban szeretünk. Sok a vendég, ez mindjárt más, mint a fickós olasz üres étterme a városkapunál.
Jön a kedves felszolgáló, megbeszélem vele, hogy a ragus pizzából a ragut kérjük, viszont a valamilyen spagettiből pedig csak a tésztát, ezt borítsák össze, mert bolognai spagettire vágyunk és vörösbort is kérünk. Remek a kis étterem, meg vagyunk maximálisan elégedve.
Este van megint, de finom, langyos este. Perszehogy tele vannak az utcák, ez mindenkit kicsalogat a házból. Hazafelé megkóstoljuk az útmenti fügefák érett termését.
Másnap is időben kelünk, nógatom E-t, már csak fél napunk maradt Trevisóra. Bekapjuk megint a reggelit, amit mamma kedvesen kínál és elindulunk újra. Olyan jó egy ilyen szép kis városkában sétálgatni.
Ahogy megyünk az óváros felé, jön két busz egymás után a másik oldalon. A járdán egy fiatal lány mendegél. A sofőrök, mintha kötelező lenne, egymás után, teljesen azonos koreográfia szerint lelassítanak, megszemlélik a leányzót tetőtől talpig, talán még hangot is adnak tetszésüknek, de legalábbis füttyentenek, aztán továbbhajtanak. Hehe, ez annyira jellemző!

Tulajdonképpen ezen a napon nézzük csak meg a Dómot belülről, majd indulunk a piac felé. Annak azonban hűlt helye, ekkor esik csak le, hogy a tegnapi heti piac volt, nyitva legközelebb egy hét múlva. Nem baj, tegnap már eleget mászkáltunk benne.

Elhaladunk egy kis lakatosüzlet mellett. A kirakatban szép porcelán ajtógombot látok, fehér alapon kék minta. Vegyük meg emlékbe! Bemegyünk, kövér olasz bácsié az üzlet. Semmilyen nyelven nem beszél, átváltunk hát jelbeszédre. Körben a falakon apró fiókok tele lakatosportékával. A maradék helyen a falon itt is újságcikkek, tanúsítványok. A bácsi keres nekem ajtógombot, majd eldicsekszik, persze olaszul, az unokaöccsével, aki a Juventusban játszik és valóban ismert a neve, csak szégyenszemre már nem emlékszem rá. Nem vagyunk perfettók olaszból, mindez az újságcikkből derül ki, amit a bácsi büszkén mutogat és hogy kuzinjaként emlegeti.
Teszünk még néhány kört a városban, felkeressük az előző napi Brek egységet, ahol önkiszolgálunk magunknak remek kuszkuszt és mindenféle finom zöldséget hozzá, ezzel az ebéd meg is volt. Aztán vissza a cuccunkért, menni kell a repülőtérre, trevisói kiruccanásunk végetért.

Írország 7. nap - Galway Arts Festival

Előző este azon tanakodtunk, hol töltsük el utolsó írországi napunkat. Zs Killernay-t javasolta, a Muckross House-t, bár az nem igazán egynapos program - autóbusszal. Ugyanez sajnos minden egyéb látnivalóra is igaz, én például megint a Burrenre kacsintgattam, eszembe ötlött Connemara a tőzeglápjaival és több közelebbi kastély is, de egyiket sem lehet, csak átszállással megközelíteni Limerickből, vagyis a megközelítés bonyolult és nem készültünk fel rá előre menetrenddel, térképekkel. Az útikönyvem csak figyelemfelkeltésre jó, annak alapján legfeljebb kocsival lehetne nekivágni, másképp nem.
Végül E lányom elunta a tanakodást és közölte, oda megy, ahova én mondom, találjam ki én.
Korábban már felmerült Galway neve (onnan is van hajó az Aran-szigetekre), most eszembe jutott megint. Úgy gondoltam, ha nincs is semmi különösen érdekfeszítő Galway-ben, mégiscsak egy nagyobb város székesegyházzal, van kikötője, ahol bámulászni lehet és ott van az Atlanti-óceán is, amit azért nem mindennap láthat az ember egy héten kétszer is, legalábbis, ha magyarországi illetőségű. Menjünk hát Galway-ba! (Az írek "gálvéj"-nak mondják.)
Mint kiderült, ennél jobb döntést nem is hozhattam volna.
Már reggel látszott, hogy nagyon szép idő lesz. Első olyan napunk volt, amikor egy szem eső sem esett egész nap.
Rutinosan megyünk a buszhoz, az Ennis Roadnak már minden villáját és kertjét ismerjük Limerickben, amelyek mellett elhaladunk. Azért a Sarsfield Bridgeről megint készítek néhány képet a várról, délelőtti napfényes még nincsen...
Kb. 2 óra alatt jutunk el Galwaybe. A buszállomás a Kennedy Park közelében van, mi találomra indulunk arra, amerre a tömeg is megy. Amikor a Kennedy Parkban a füvön  látjuk a rengeteg fiatalt heverészni, még mindig nem esik le, hogy itt valami extra dolog van. Az útikönyv azt írja, Galway egyetemi város, ja, akkor azért van itt annyi fiatal. Vagy tán mégsem?
Mintha határozott célunk lenne, úgy megyünk a legjobb irányba és hamarosan egy hatalmas, szines kavalkádba kerülünk. Rátaláltunk a Galway Arts Festival központi utcájára. Csak bámulunk. Itt aztán van mit látni és fényképezni.
Maga az utca tipikus, egy-két emeletes, nagyon szines épületekkel. És benne fel-alá hullámzik a tömeg. Felsorolni is nehezen tudom, mi mindent látni egyszerre. Vannak itt élő szobrok, az egyik egy angyalka, amely, ha aprópénzt pottyantasz a kalapjába, vagy egy kisgyerek rámosolyog, akkor a csuhája alól hirtelen elővarázsol egy buborékfújó alkalmatosságot és belefúj. Szinesbőrű festőművész, vén hobó gitárral, tüzes flamenco táncoslány és a kísérői, fekete hajú, jóképű fickók. Majdnem minden sarkon zenél valaki, egyedül, párban, vagy egy egész együttes. Na, itt aztán hallunk ír zenét, nem is akármilyet. De magyar cigányzenekar is van. Egy fiatal srác a földön ül és ismeretlen, hosszú, dudaféle hangszert fúj. Amikor látja, hogy fotózom, a szemébe húzza a kalapját. Mint megtudtam, az ő hangszere a didgeridoo. Egy másik valamiféle pléh hangszert csapkod a kezével, annak a nevét még most sem tudom.
Néhány rasztás francia hatalmas mandalát rak ki a földön több ezer, szinesre festett kagylóból. Nagyon látványos. Amott reformkonyha, nylonkesztyűben osztogatják a kóstolót. És így tovább, zenészek, táncosok, művészek sokasága. Hihetetlenül jó hangulat.
Kicsit elkanyarodok a mellékutcák felé. Néhány bóvliárus, de nem sok és egy templom (St Nicholas’ Collegiate Church), ahova bekukkantok. Ez nem a székesegyház, azt is látom kissé messzebb, de oda nem jutunk el már ezen a napon. Helyette kisétálunk a partra.
Innen nem látszik az óceán, ezért hát elindulunk a parti sétányon. Egy idő után visszafordulunk, mert szemmel láthatólag ez az út nem vezet ki az óceánpartra. Inkább visszamegyünk még bámulászni a város sűrűjébe a busz indulásáig. Nagyon szép idő van.
Megkeressük azt a pubot, amin már egyszer áthaladtunk (két utcára is van bejárata). Kérünk két Guinnesst, én csak egy pohárral, a csaposnak meglehet a véleménye rólam, meg is kérdezi, honnan jöttünk. Elmeséljük neki. Aztán leülünk az ablaknál egy hegedű alakú asztalhoz, ahol van szabad hely. A hangszóróból pattogós ír zene szól. Aztán egy melankolikusabb dal következik. Én éppen videót készítek a fotóapparáttal, az utolsó néhány kockán E lányom van rajta, átszellemült képet vág és egyfelé néz. Akkor kapcsolok, hogy ez a szép dallam nem a hangszóróból szól, hanem egy férfi énekli a pultnál, akire én sajnos nem látok rá. Nyújtogatom a nyakamat, hogy én is lássak valamit belőle. De az élmény megvolt így is. Korábban már hallottam, hogy az írek szívesen dalra fakadnak a pubokban.
Nemsokára megérkeznek a zenészek is, eltessékelnek minket az asztaltól, kiderül, hogy a zenészek helyére telepedtünk le. Az egyik zenész kényelmetlenül érzi emiatt magát, többször szól, hogy hát elnézést, de ez az ő helyük, semmi gond, természetes, mondom és ácsorgunk az asztal mellett, hallgatjuk az élő ír zenét, amit már régóta vártunk. Egyre többen lesznek a pubban, alig lehet megmoccanni, sok a külföldi, de sok az ír is. Sajnos lassan menni kell a buszhoz. Készítek még néhány felvételt róluk, aztán otthagyjuk a kocsmát és Galwayt is. Szép nap volt, mindenkinek kívánok ilyen befejezést az utazásához!

Írország 6. nap - Killaloe és környéke

Hatodik napunkon az idő tartósan borultra fordult. Ez azért volt meglepő, mert mi addig úgy tapasztaltuk, hogy a rövid esők közti időszakban az idő mindig kitisztul és kisüt a nap, mehetünk dolgunkra gond nélkül. Most viszont tartós szürkeség volt és csendesen szemergett az eső, ami nem sok jóval bíztatott.
Aznapra nem volt határozott programunk. Alessio, Zs egyik kollégája ígért be egy pár órás kirándulást a környéken kocsival. Zs délutáni munkakezdéséig kellett visszaérnünk. Limerick környékén Alessiónak kedvenc helye Killaloe, ezért, mivel nekünk nem volt egyéb ötletünk arra a pár órára (persze nagyobb kirándulásra lett volna), rábíztuk magunkat a görög származású fiatalemberre és Killaloe felé indultunk el.
Killaloe Limericktől nagyjából északra fekszik. Ezen a vidéken a Shannon folyik keresztül, néhol kisebb-nagyobb tavakká duzzad és így egy egész tóvidéket alkot.
Először egy tóparton teszünk sétát. Nyugalmas, szép vidék, a park füve harsogó zöld, a tó partján stégek, néhány ember sétafikál csak, hétköznap van. Alessio kikezd egy kicsinyeit féltő hattyúmamával.
Killaloe városa népszerűségét a vizisportoknak köszönheti. A környező dombvidék pedig kedvelt kirándulóhely. Mi a yachtkikötőnél parkolunk le, bolyongunk a sok drága hajó között. Nekem egy kis ütött-kopott vitorlás tetszik meg. Ez hogy kerül ide?
Alessio nagy titokzatosan bejelenti, hogy a következő úticélunkat nem árulja el, titok. Elhagyjuk a tavakat és egyre feljebb kapaszkodunk a kocsival. Az utolsó 5 percben be kell hunynunk a szemünket, Alessio fél szemmel ellenőrzi, hogy valóban nem lesünk-e, csak remélni tudom, hogy a másik szemét az útra szegezi. Megállunk és hunyt szemmel tessékelnek ki a kocsiból Zs-val minket. Teszünk még néhány lépést, akkor engedélyezi, hogy végre lássunk és lesi a hatást.
Egy hegytetőn állunk, körülöttünk dimbek-dombok-hegyek vonulatai és csodaszép rálátás a Killaloe környéki tóvidékre. Ide tényleg érdemes volt feljönni!
A eső újra rákezd, ami eddig szemerkélés volt, az komoly zuhogásba csap át. Lefelé akkora, kék virágú rododendronbokrot látok, mint még életemben soha, úgy látom, vadon tenyész, két ember magasságú és irtózatosan sok virág van rajta. Alessio kiugrik a kocsiból és szed egy csokorral belőle. Szembetalálkozunk a szűk úton egy traktorral, csak a kerekei nagyobbak, mint a kocsink magassága. Veszélyesen közel halad el mellettünk, egy pillanatra megáll bennünk az ütő, de aztán szerencsésen továbbpöfög. Alessio egy kicsit gyorsabban vezet lefelé a csúszós, szűk úton, mint kellene, de szerencsére nem jön senki szembe velünk.
Van még idő, vezetőnk felajánlja, hogy elvisz minket Adare-be, Limericktől pár km-re déli irányban. Adare főleg kedves kis zsúptetős parasztházairól nevezetes. Volt egy utunk az ördögnek, mert az eső úgy zuhog, hogy éppen csak a WC miatt állunk meg a Visitor Centernél, szó nem lehet zsúptetőről, meg parkokban sétálgatásról.
Az idő elszaladt, Alessio hazatranszportál minket és elköszön.
A délután további részében E-vel Limericket járjuk. Meglátogatjuk az internet kávézót és utána megpróbáljuk megkeresni a Dock Roadon azt a pubot, ahol állítólag eredeti ír zenét játszanak. A címet egy prospektusból nézzük ki. Házszám is van, térkép is van, de pubnak se híre, se hamva. Csökönyösen keressük, de nem találjuk meg. Nem mehetünk úgy haza Írországból, hogy sem egy igazi pubban nem voltunk még, sem igazi (meg semmilyen) ír zenét nem hallottunk.
És már csak egy teljes napunk van hátra.