Tunézia, ami egy hétbe belefér - 5. nap

A vonatjegyet már előző este megvettük, első osztály, oda-vissza, El Jem. Az első osztályra (és a comfort osztályra) csak annyi jegyet adnak ki, ahány ülőhely van, így biztos, hogy kényelmesen lehet utazni. Jegyváltáskor tisztáztuk, hogy visszafelé mikor jövünk, így a visszafelé útra is biztosítottuk a helyünket. 

A 8:07-es vonat Sousse és El Jem között nem áll meg, röpke egy óra múlva már ott is vagyunk. A vonatablakból izgatottan lessük az amfiteátrumot. Sajnos elég hűvös van, amikor kiszállunk a szokásos csinos kék-fehér állomáson, de tiszteletünkre kisüt a nap egy időre. Ez már érezhetően más világ, mint Sousse. A városkában nagy a nyüzsgés az utcákon, de csak helyiek, jól meg is néznek minket. 

Az római kori amfiteátrum hatalmas tömbje messziről látszik az apró arab házak között. Ott már sok a túrista, csoportosan, busszal érkeztek. 

Jegyváltáskor figyelmeztetnek, hogy a jegy nem csak az amfiteátrum területére szól, hanem egyúttal múzeumi belépő is. Jó.

Szétszóródunk, ahányan, annyifelé. Az amfiteátrumnak a bejárat felőli oldala maradt leginkább épen, itt fel lehet mászni a legfelső szintre is. A másik oldalon van a tribün épen maradt része, alatta boltíves folyosók, mögötte szépen karbantartott kert. Az aréna szintjére és alá is be lehet menni, ahol a gladiátorok és állatok tartózkodtak (voltak kénytelenek...). 

Ez a világ harmadik legnagyobb, római korból megmaradt amfiteátruma, a világörökség része. 

Sokáig nézelődünk, aztán M-ék elkérik a saját két jegyüket, hogy átmenjenek a múzeumba. Mi B-vel még kicsit tekergünk, meglátogatjuk a rendkívül kultúrált WC-t, ez is hozzátartozik a méltatáshoz, majd elindulunk mi is, hogy megkeressük a múzeumot. Kérdésünkre megmutatják az irányt a pénztárnál. Valóban, a kis utca elején van egy nyíl múzeum felirattal.

Elindulunk rajta, találgatjuk, melyik lehet a múzeum. Errefelé nem sokan mászkálnak, nemhogy túrista, de még helyiek sem. Megyünk egyenesen, amerre a nyíl mutatott, de úgy érezzük, ideje lenne egy következő nyílnak, mert kezdünk elbizonytalanodni, hogy jó helyen járunk-e. Közben azért is aggódunk, hogy M-ék vajon megtalálták-e és ha nem, akkor merre lehetnek. Azt ugyan tudják, mikor indul vissza a vonat, de nálunk van a jegyük. Príma, ezt aztán jól megszerveztük. Legközelebb erre figyelni kell, ha különválunk, akkor mindenkinél legyen a saját cucca. 

Annyira azért nem kell aggódni, bemegyek két üzletbe is, mondom, hogy müzéé, mindenki megérti és mutogat, hogy csak egyenesen. Na, milyen jól megy a francia!

5-10 perces gyaloglás után felfedezzük a múzeumot, előtte több túristabusz. M-ék is megvannak hálisten, már végig is nézték és el vannak alélva a gyönyörűségtől, hogy mennyi és milyen szép mozaikok! Mi is végigrohanunk, tényleg szépek és a múzeum a szokásos ragyogóan tiszta és rendben tartott épület. 

Akkor most már induljunk, mert jön a vonat és ha nem érjük el, akkor maradhatunk itt estig, mert akkor jön csak a következő.

5 perc alatt visszaérünk az állomásra. Ha ezt tudjuk, hogy ilyen hamar, akkor még maradunk a múzeumban, de nem akartunk kockáztatni. Van egy csomó időnk, beülünk a váróterembe, én még elszaladok rákérdezni, hogy valóban nem kell-e pecsételtetni a jegyet, vagy valami, de megnyugtatnak, hogy nem. 

Befut végre a vonat, addigra elég szép számú utas összegyűlik. Felszállunk az első osztályra, nincs egy szem hely sem. Hűha! Átmegyünk a másik plüsshuzatos kocsiba, ott éppen annyi helyet találunk, hogy le tudunk ülni. Na végre! Jön ám a klojzi, rázogatja a fejét, tessék felállni, ez itt a comfort osztály. Kérdezem, hogy jó, de akkor hova üljünk le? Hát az első osztályon.  Hiszen ott nincs hely! Elég az hozzá, a klojzi addig sakkozik az emberekkel, amíg mindenkit a megfelelő osztályon le tud ültetni, méghozzá egész hamar. Valóban csak annyi jegyet adtak el, ahány ülés van, csak a csúnya, fegyelmezetlen utasok összevissza foglalták el a helyeket. Megjegyzem, a comfort osztály és az első osztály között én nem tudtam felfedezni semmi különbséget, az egy feliraton kívül a szerelvény oldalán.

Egymás mellett persze nincs hely, de örülünk, hogy ülés van a fenekünk alatt. Én egy magas, szikár, idős arab bácsi mellett találok helyet. Öltönyben van, fején fezt visel. Udvariasan elhúzkodja a táskáját a lábam alól. Bólint, amikor leülök. Eseménytelenül zajlik az utazás, nézegetem az el jemi belépőjegyet és megdöbbenve fedezek fel a hátulján egy térképet, amin a múzeumhoz vezető út világosan fel van tüntetve. Jókor! Jelbeszédben elmutogatom B-nek a felfedezésemet.

Már majdnem Sousse-ban járunk, amikor az arab bácsi megérdeklődi, hogy beszélek-e franciául. Sajnálkozva rázom a fejem, hogy nem, inkább angolul. Úgy meg ő nem.

Kezdünk felcihelődni, hogy leszálljunk, köszönünk egymásnak, ő többször a szívére csap közben. Egész meg vagyok hatva... Sajnálom, hogy nem tudtunk beszélgetni egy kicsit.

Fiatal az idő, alig múlt dél. Korán keltünk és keveset reggeliztünk, ideje hát ebéd után nézni. Megállunk néhány étteremnél, egyik sem szimpatikus. A Ruszkij Gurman nevűnél éppen írják ki egy táblára a napi ajánlatot: borscs, kebab, utána valamilyen desszert. Nosza, ez jó lesz, imádjuk a borscsot (orosz céklaleves). Jó választás volt. Minden nagyon ízletes, nem túl sok és nem is kevés. A végén a desszert pedig sima palacsinta csokikrémmel. Legurul utána egy-egy sör is. Igazán meg vagyunk elégedve.

A délutánt a medinában töltjük. B. állítólag nem szeret vásárolni (én sem), milyen szerencse, mi lenne, ha szeretne? Igaz, ennél többet már akkor sem tölthetnénk el a szukban. 

A nap folyamán már harmadszor botlunk bele egy fiatal párocskába, most a sousse-i szukban sétálnak, a fiúnak hosszú, göndör, szőkés haja van. Ők is El Jem-ben jártak vonattal, az amfiteátrumban is láttuk őket. Ők is emlékeznek ránk, köszönünk egymásnak és vigyorgunk, elvégre azonos programot csináltunk végig aznap.

Beülünk még a Café Aladinba, ennek is van tetőterasza és pont rálátni belőle a kedvenc teknőcös kávézónkra. Bohóckodunk a fezzel, amit B. vett ajándékba. Megszólal pont alattunk egy müezzin, de mintha nem fejezné be és a többi sem válaszol rá. Tanakodunk, hogy most akkor mi van, véletlenül ráfeküdt az őr a magnó gombjára, amikor a másik oldalára fordult?

Felfedezünk a távolban a tengeren egy gőzöst, jön már Piszkos Fred a Balmoralon, hogy átverje a fél világot.

Tunézia, ami egy hétbe belefér - 4. nap

Monastir

A Sousse-tól 20 km-re levő Monastirba ketten megyünk B-vel. Az út, mint már korábban említettem, egy óra hosszat tart vonattal (amit ők metrónak hívnak). M-ék Sousse-ban maradnak szabadnapozni (lásd marimama: Tunézia- ami egy hétbe belefér - kiegészítés 1.).

Szerencsénk van, éppen indul a szerelvény. Most sem csak helyiek ülnek a vonaton, hanem mindig felbukkan egy-két külföldi túrista is. Az egy óra vonatozás hamar eltelik és már meg is érkezünk. Tiszta, csinos kis vasútállomás a monastiri is. 

A medinába éppen egy cukrászdánál lépünk be, megvizslatjuk az óriási, gusztusos választékot és azon morfondírozunk, hogy kellene venni 10-20 dekát ízelítőnek. Végül nem veszünk és ezt alaposan meg is bánjuk hazaútban, mert akkor már a közeli vacsora miatt kár lenne eltelni egy csomó édességgel.

A monastiri medina nem a legjobb képét mutatja. Egy része áldozatul esett a városi modernizálásnak és felelőtlenül lebontották. Éppen ezen a részen vághatunk át, mert egy kis kerek térre érkezünk, amely idegen a medinák szokásos stílusától, majd továbbmenve még egy hasonló terecskét keresztezünk. Tulajdonképpen még hangulatos is lehetne, de zavaró a másféle stílus. 

A Habib Bourguiba mecsetet érjük el, ami a medinának már a tenger felőli végénél van. Sajnos zárva. 

Ámde szemben vele máris ott magasodik az az építmény, ami legjobban érdekelt minket Monastirban, a ribat. Tőle jobbra a nagymecset, ami nem is olyan nagy, sőt, inkább elég kicsi és szintén zárva. Az LP nem említ belépődíjat, lehet, hogy a nagymecset egyáltalán nem látogatható.

A monastiri ribat

Úgy döntünk, hogy először kívülről sétáljuk körbe a ribatot. Hatalmas erődítmény, sokkal nagyobb, mint a sousse-i. Oldalán a jelenlegi elnök, Ben Ali monumentális képe mosolyog megnyerően. A kép ismerős, ilyet elég sok helyen láttunk már. 

Akárcsak belépve a ribat udvarán azt a két fikuszféle fát, ami látszólag egy egész fasort alkot a szögletesre nyesett egybefüggő lombozatával. Olyan sűrű a levélzet, hogy napsugár legyen a talpán, ami ezen áthatol. Itt is megcsodáljuk, mint Sousse-ban és mindenhol máshol is. A nyári nagy melegekben biztos enyhet ad az árnyéka.

Először a nadort célozzuk meg. Ez a ribatnak a tenger felőli oldalán magasodik. Ha a tenger felé nézünk, szemben egy kis világítótorony látható, balra fordulva először a kikötő, majd még arrébb egy hatalmas temető. A temető közepébe nyúlik be az a széles sétány, amely Tunézia első elnökének, Habib Bourguibának mauzóleumához vezet. Bourguiba monastiri születésű volt és nagy reformer a maga idejében. Úgy hallottam, hogy szívügyének tekintette a tunéziai nők sorsát és többek között a többnejűséget is eltörölte. Megpróbálta a Ramadant is eltörölni, de ebben a kérdésben nem volt sikeres. A nagy népszerűségnek örvendő elnök 2000-ben halt meg.

Ha jobbra fordulunk a nadorban, akkor a ribat közvetlen közelében rálátunk a nagymecsetre, majd arrébb, ha a tengerpart vonalát követi a szemünk, arra a közeli néhány apró sziklaszirtre látunk rá, amelyet majd mi is meglátogatunk.

Maga a ribat két részből áll. A nagy udvar mellett, a nador aljában van egy kisebb udvar is, ez volt a női ribat.

Bejárjuk az egész ribatot, ki-be bújkálunk a helyiségekben, lépcsőkön. Próbáljuk beazonosítani emlékeinkből, hogy a Brian élete c. film részleteit hol vehették fel, mert ugye, ez is érdekes. Alig van látogató, áhítatunkat semmi nem zavarja, amikor rákezdik a müezzinek. Gyorsan videóra állítom a fotóapparátot. 

Nehéz otthagyni a monastiri ribatot, annyira lenyűgöző. De azért sikerül.

Elhatározzuk, hogy lemegyünk a tengerpartra. Szemben van a világítótorony, távolabb a sziklaszirt, amit fentről is láttunk, El-Kebira a neve. Kis tanakodás után az utóbbit választjuk. Az azúrkék vízben a sziget és a part között mozdulatlan valamire leszünk figyelmesek, csak jó idő múlva jövünk rá, hogy egy búvár az, aki bizonyára valami nagyon érdekeset lát a vízben, mert alig mozdul vagy 20 percen keresztül. Többen is mászkálnak a parton, főleg helyiek. Egy arab fiatalember peckesen futkorászik a partszakaszon, vagy ötször is elfut mellettünk. Elég rövid távot választott, biztos szereti a nézőközönséget sportolás közben.

A szirtre száraz lábbal kelünk át, erre a célra egy kis beton-töltés van rendszeresítve. Felmászunk a szirt tetejére, kicsit élvezzük a város látványát a víz felől és ünnepélyesen elfogyasztjuk a magunkkal hozott Balaton-szeleteket.

Visszatérvén a szárazföldre a Bourguiba mauzóleum felé igyekszünk. A hozzá vezető széles, díszes sétány elején komoly, sötét öltönyös emberekre és katonatisztekre figyelünk fel, vannak vagy harmincan. Először azt hiszem, hoyg valamilyen küldöttség, de aztán mégis inkább úgy gondolom, hogy valami ünnepséget készíthetnek elő, mert nagyon szervezkednek, papírokat tanulmányoznak, megbeszélnek. Ezt támasztja az is alá, hogy a sétányt mások éppen lila-fehér drapériákkal díszítik, nocsak, Dózsa meccsre készülődnek, ja, nem hiszem, pedig hirtelen az ugrott be a lila-fehérről. Végigsétálunk a fellobogózott sétányon a mauzóleumhoz, ott is lázas készülődés, rács-festegetés, márvány-csiszatolás. Itt valami készülődik, ebben maradunk.

B. leül kicsit napfürdőzni, én meg körbejárom a mauzóleum épületét. A bejáratnál két hatalmas minaret, körben oszlopcsarnok. Befényképezek az egyik nyitott ablakon, síremlékeket örökít meg a kamera. 

Visszatérünk a medinába és az egyik kerekded téren leülünk egy kávézó teraszára, az árnyékba. Kicsit megsértődöm, mert a kért török kávé helyett sima feketekávét hoznak. Figyeljük a teraszon üldögélő helyieket, kivétel nélkül mind férfiak. Később jön egy pár és leül, de ők is külföldiek, franciák. Hoznak egy tolókocsis idős arab embert, a fiatalember, aki fogadja, szemmel láthatólag nagy tisztelettel viselkedik vele. Megitatja, mert az öreg valószínűleg maga nem tudja mozgatni a kezét. Mások vizipipáznak és beszélgetnek. Mindezt gond nélkül megfigyelhetjük, mert bölcsen egy hátsó asztalnál foglaltunk helyet és így rálátunk a többi vendégre, de ők ránk nem, mert az összes szék egy irányba, a tér felé néz, ahogy az minden déli országban szokásos.

Kicsit mászkálunk még a medinában, benézünk a fixáras üzletbe, de ugyanazt lehet itt is kapni, mint a sousse-i Soulában. Visszaindulunk az állomáshoz, újra bekukkantunk a cukiba, ekkor jövünk rá, hogy most már nem kéne édességet venni. Van még időnk, ezért kicsit körbenézünk az állomás melletti főutcán is, ahol nagy a forgalom, alighanem munkaidő utáni csúcs van. Egymást érik a cukrászdák, azokat mind végigtanulmányozzuk és egyöntetűen megállapítjuk, hogy szép tiszták és gusztusosak.

Lassan indulni kell hazafelé, ezért besétálunk az állomás területére. Megérdeklődjük, melyik vágányra érkezik a vonatunk, biztos, ami biztos. Aztán csak várunk és várunk és várunk. Közben beborul az ég és abnormálisan esti sötétség lesz. Még szerencse, hogy a vágányok közti részen esőtető van, így csak kicsit ázunk meg, amikor nekiered az eső. A helyiek már visszavonultak a váróterembe majdnem mind. A vonatnak már rég meg kellett volna érkeznie és tovább kellett volna indulnia. Mi is rászánjuk magunkat, hogy visszavonuljunk az eső elől, de nem telik el öt perc, megérkezik a vonat. Igaz, az eggyel későbbi, tehát a kiszemelt járat kimaradt és így körülbelül fél órás késésben vagyunk. Ami nem lenne baj, de kicsit aggódunk, hogy nem fogunk ülőhelyet kapni. Arra már nem is merek gondolni, miket olvastam a helyi vonalak túlzsúfoltságáról. Szerencsére minden megoldódik, lesz ülőhelyünk is és most már a vonatból szemléljük a vihar következményeit. Néhol nem látszik a mellettünk futó sínpár a víztől.

Aztán szép kényelmesen befutunk a sousse-i végállomásra.

Tunézia, ami egy hétbe belefér - 3. nap

Még mindig Sousse...

A harmadik napon utaztunk először taxival. Én voltam a kijelölt alkudozó, a koreográfiára már előre be lettem tanítva. Udvariasan köszönök, megmondom, hova megyünk, majd nem felejtem el megkérdezni, hogy mennyiért. Akkor kapok egy összeget (a taxis mindig többet mond, amit illik lealkudni), jelen esetben azt hiszem, 4 TD-ről indultunk, de taxisa válogatja, akkor én rázom a fejem, hogy nem-nem és ragaszkodom mondjuk a 2-höz. A taxis többféleképpen reagál, vagy otthagy, nem baj, mert jön mögötte legalább három. Vagy belemegy és akkor megvan az üzlet. Vagy alkudozunk tovább. Varázsszó a taxaméter, ez azt jelenti, hogy ragaszkodom a hivatalos tarifához, amit a taxaméter mutat. 

Mi délelőtt a kasbah-t és a régészeti múzeumot akartuk felkeresni, ez a medina felső részén van Sousse-ban. Végül 2 TD-ért lettünk odaszállítva 4-en, elfogadható ár.

Ahogy ott téblábolunk, jön nagy léptekkel egy ember és azonnal felkarol minket. Közli, hogy a kasbah (erőd, citadella) zárva van felújítás miatt, de ő a világítótorony őre és szívesen megmutatja nekünk a világítótornyot. Én először kicsit kételkedem, de a pasas tényleg az, akinek kiadja magát, habár a belépti díj, amit kér, valószínűleg egyenesen a saját zsebébe vándorol. Nem vagyunk még gyakorlott alkudozók, mert a pénzt szó nélkül leperkáljuk, holott nyilvánvaló a saját zsebre dolgozás ténye és ily módon remekül lehetett volna alkudni. Nem baj, tanulópénz, legközelebb résen leszünk.

Az őr egyébként folyékonyan és kerek mondatokban beszél németül és mindent el szándékozik magyarázni, még azt is, milyen izzók, vagy mik vannak a világítótoronyban, amit valóban fél méterről szemlélünk, amikor felmászunk a toronyba. Ez a medina (és Sousse) legmagasabb pontja.

Felülről jól látszik a kasbah ledózerolt kertje, pedig arra igen kíváncsi voltam, mert állítólag nagyon szép volt. A kasbah udvarán, ahonnan fel lehetett menni a toronyba, falnak támasztott öreg mozaiktáblákat szemlélgetünk. Itt lakik a családjával, mutat az őr egy kis épületre a torony tövében. Nem mondom, egész kellemes lehet ebben a környezetben élni. 

Elbúcsúzunk, Auf Wiederseh'n, aztán kis kerülővel, amiről én tehetek, mert rosszul emlékeztem a térképre, átvágva a medinán (ohhh, a házak kékre mázolt rácsai és ajtajai összhangban az ég kékjével...!)  megkeressük a SAHEL METRO állomást.

A metro itt olyan, mint nálunk a HÉV, amolyan aglomerációs vasút. Ezzel szándékozunk elutazni Mahdiába.

Mahdia

A mahdiai utazás szerepelt már előzetes terveinkben is, csak egy kicsit másképp. Itthon úgy terveztük, hogy először Monastirba utazunk el, ez a legközelebbi célpont, amit érdemes helyi közlekedéssel felkeresni, közel van és kipróbálhatjuk, milyen egy arab országban a helyiek között utazgatni. Ha minden rendben van, úgy érezzük, hogy biztonságos és semmi gond, akkor majd tovább merészkedünk.

Ehhez képest ezen a napon mi azonnal úgy döntünk, hogy Mahdia lesz a célpont. Van nyomtatott menetrendünk még itthonról, a vonatok fél - egy óránként indulnak, ugyanaz a viszonylat, mintha Monastirba mennénk, csak távolabb van valamivel (20 km-rel), akkor meg nem mindegy, hogy egy vagy két órát ülünk a vonaton? Megváltjuk a jegyet, helyet keresünk, szerencsére találunk is könnyedén, mert nincsenek sokan a Ganz Mávag szerelvényen(!) és hamarosan indulunk is. A vonat nem tisztább és nem piszkosabb a hazai MÁV vonatoknál, úgyhogy teljesen otthon érezzük magunkat. Igazából úgy ülünk a vonaton, mintha örökké azzal jártunk volna, semmi izgalom, semmi félsz. Titokban figyelgetjük az útitársainkat, hiszen többek között emiatt vállalkoztunk az egyéni utazgatásokra, hogy lássunk olyasmit is, ami nem igazán túristaattrakció, hanem a helyi élet.

Mahdia nincs messze, de az út 2 óra hosszat tart, mert a vonat minden kis állomáson (és megállóhelyen) megáll. Ezek a kis állomások apró, fehérre festett falú, kékre mázolt ajtajú-ablakú csinos kis épületek. Mint később kiderül, nem csak ezen a vonalon, hanem másfelé is. A megállók pedig szines csempével gazdagon díszítettek.

A vasútvonal mentén, amerre a szem ellát, szépen megművelt olajfaültetvények vannak és meglepő módon, erről eddig sehol nem olvastam, a mezsgye mindenhol nagy fügekaktuszok sorozata, néhol agavéval tarkítva. Ennyi fügekaktuszt még az életben nem láttam egyszerre. Nagyon egzotikus látvány. Az már kevésbé egzotikus, hogy a vasútvonal közelében a pálya sok helyen elég szemetes, a közeli fügekaktusz sorok a szemetet meg még inkább rabul ejtik a tüskéikkel. 

Viszont a vonat ablakából egymás után két helyen is teveudvart látunk (baromfiudvar után szabadon...), pontosabban teveistállót felnőtt és aprócska tevékkel, milyen kár, hogy elrobogunk mellettük és az ablakot sem lehet lehúzni még egy fotó erejéig sem! 

Lassan megérkezünk Mahdiába. A vasútállomás itt is nagyon takaros. A WC meg olyan, amilyen, igyekszünk nem megfogni semmit. Nem mintha piszkosabb lenne a mi állomási WC-inknél. Itt is van egy érdekesség, minden WC-ben, még a szállodában is, egy slag van a WC mellett, amit a helyiek papír helyett használnak, úgyhogy az akció részünkről mindig a nadrágszár feltűrésével kezdődik.

Dolgunk végeztével kisétálunk az állomásról, kezünkben az LP, benne a város térképe. Mahdia egy kis félszigeten fekszik, melyet jórészt a medina foglal el. Hamarosan a Szkífa el-Khala-hoz érkezünk, ami egy hatalmas erődkapu, mellette, még kívülről, a múzeum bejárata. Megváltjuk a jegyeket és felkísérnek minket a kapu tetejére, ahonnan szép kilátás nyílik a városra. Kísérőnk megmutatja, merre vannak a jelentősebb városrészek és épületek. Mutat egy petárdavető-szerűséget és magyarázza, Ramadankor minden este ezzel jelzik, hogy a nap nyugovóra tért, mostantól másnap pirkadatig lehet enni, inni, dohányozni, szeretkezni. Ez utóbbit nem részletezi, csak én teszem hozzá, hogy teljes legyen a kép.

Maga a múzeum nem túl nagy, de sok érdekes holmi van benne, mozaikok, szobrok, régi pénzérmék, viseletek, tulipános ládák. Jó, nem tulipánosnak hívják őket, de pont úgy néznek ki, mint amit mi is ismerünk itthonról, nagy faládák ráfestett szines virágmintákkal.

Átsétálunk a Szkífa el-Kahla majdnem 50 méteres hosszú folyosóján, be a medinába. Alig van néhány túrista, pedig szépen süt a nap, igaz, erős hideg szél fúj. Az árusok nem nagyon hederítenek ránk. 

Igyunk egy kávét, harapjunk is valamit - mindenki szeretne kicsit leülni, ezért megkeressük az LP által javasolt Place du Caire terecskét, ami pont alkalmas lenne egy kis üldögélésre, kávézásra, de túl hidegen fúj a szél hozzá. Szárnyai alá vesz egy arab fiatalember, majd ő  megmutatja, hova üljünk be, útközben magyar nyelvtörőkkel szórakoztat. "Nem minden fajta szarka farka...", "Az ibafai papnak fapipája van..." és így tovább, egy magyar anyanyelvű sem tudná helyesebben elmondani.

Közben visszafordítanak minket ellenkező irányba a párhuzamos utcán és meg is érkezünk egy kis kifőzdébe, de nem túl bizalomgerjesztő, búcsút intünk hát kísérőnknek. Végül a nagymecsetnél lévő Café Medinában iszunk egy kávét, teát, majd megpróbáljuk megnézni a nagymecsetet, de éppen zárva van. A másik oldalán több étterem is van, M-ék ott maradnak bekapni valamit, pihentetni a lábukat, mi meg továbbsétálunk B-vel az Afrika-fok felé. 

Jobbra sziklás meredély, agavék lógnak a s mélység fölött, a tenger vadul csapkodja a partot, csodaszép színe van a víznek. Aztán arrébb kezdődik a csoda, hát ezért érdemes Tunéziába tavasszal utazni. Az út enyhén emelkedik, a dombtetőt a Bordzs el-Kebir erődítmény uralja. Alatta, ameddig a félsziget tart, a napfényben vakítóan fehér sírkövek tömege, köztük sötétzöld a fű és sárga virágtenger. Háttérben a Földközi-tenger sötétkék vize és elszórtan régi fatimida erődítések romjai. Ha lenne  időnk, itt bizony órákig lehetne ücsörögni és elmélkedni a világ dolgairól, olyan szép és nyugalmas. Elsétálunk az Afrika-foknál pirosló világítótoronyig, majd ugyanarra vissza.

Sajnos az idő sürget, mert az út visszafelé is két óra lesz és el akarjuk csípni a vonatot.

Ez az a hely, ahova mindenképpen vissza szeretnék még térni egyszer. Mahdia teljes napot kíván. Ha legközelebb erre járok, sokkal több időt fogok tölteni a temetőben, kisétálok a tengerpartra, az erődítések romjaihoz és a kis fatimida kikötőt is közelről fogom megnézni. Visszafelé pedig  a félsziget másik oldalán fogok jönni, ahol a városka lelóg egészen a partig és festői látványt nyújt, de ezt sajnos csak a Google Earth-ön láttam egyelőre.

Tunézia, ami egy hétbe belefér - 2. nap

Sousse

Ez a nap rendkívül kiadós és ízletes reggelivel kezdődött, majd részt vettünk a Kartago Tours kötelező szeánszán, amelyet Petra tartott, az egyik telepített idegenvezető. Sok hasznos tanácsot hallottunk tőle, akárcsak előző nap a kolléganőjétől transzfer közben, ez tényleg klassz volt. Aztán meghallgattuk a fakultatív kirándulások részletes ismertetését és dicsőítését, ez már nem annyira érdekelt minket, mert mi egyéni utazgatásokra készültünk fel.

No, de ez a nap a helyi nevezetességek megtanulmányozására szánódott. Alig vártuk, hogy elindulhassunk, a nap sütött, a szél nem volt olyan erős, mint amikor érkeztünk. Persze a hátizsákban azért ott lapult a dzseki is. 

Közvetlenül a szálloda mellett van a Magazine General. Ez az a hely, ahol a napi palackos vízadagot be lehet szerezni és az idegenvezetők szerint az egyetlen hely, ahol szeszes italt is árulnak, bár majdnem kétszer annyiba kerül, mint a reptéri duty free shopban. Tehát aki ajándékozni akar, az inkább ott szerezze be hazafelé úton, Monastirban, a repülőtéren.

Nagymecset

Viszont most inkább menjünk be a medinába. Újra gyalogolunk és nézelődünk, miközben megállapodunk, hogy először a nagymecsetet keressük fel, mert az kora délután bezár. Megváltjuk a jegyet (belépő- és egyéb jegyek árait a beszámoló alján tüntetem fel) a bejárattal szemközti bódéban, arabul köszönjük meg, franciául viszlátozunk, aztán beengednek a kapun. Egyedül vagyunk a napsütésben vakító udvar közepén. M. teljes gőzzel videózik, miközben kommentálja a látnivalókat, én meg felolvasást tartok az LP-ből, hogy tudjuk, hol járunk. Körben oszlopsor, a bejárattal szemközti oldalon van az imaterem. Ajtaja nyitva, de belépni nem lehet, ez érthető. Viszont jól körül lehet nézni a bemenést akadályozó kerítés mellől is, a padlót szőnyegek fedik, nagy csillárok a plafonon és szemben a mihrab (az imádkozás irányát jelző falifülke), mely mekka felé néz. Akkor még nem tudjuk, hogy ez az egyetlen mecset, ahol az imatermet is meg tudjuk szemlélni, máshol, legalábbis amerre mi jártunk később, erre sajnos nem volt mód. A nagymecset olyan közel épült a ribathoz (erőd), hogy szándékosan lespórolták a minaretet belőle és a müezzin annak a tornyából (nador) hívja imádságra a népeket. Bár a nagymecsetnek is van egy kisebb tornya, hogy szó ne érje a ház elejit, oda viszont nem engednek felmászni.

Ribat
Átsétálunk hát a ribatba, ott van sréhen szemben. A ribatot már előző nap körbejártuk kívülről, tulajdonképpen nagyon picike. A bejárat kétoldalán korinthoszi oszlopok még a római időkből.
A kb. 1200 éves aglabida erődítmény egy központi udvar köré épült, több szintes és őrtornya (nador), mint említettem, egyben minaretként is szolgál. Ide fel lehet mászni és meg lehet csodálni a medinát felülről is, immár élőben (a neten leggyakrabban látható sousse-i medina látképe innen készült). A közeli nagymecset udvarára remek a kilátás. A falakon körben kis cellák, ahova imádkozni vonultak vissza a védők, ha idejük engedte. Az udvaron cicamama a kiscicáival, B. nagy örömére. Fotók a ribatról, a környékről és a macskákról, mehetünk tovább.

Dar Essid múzeum

A ribathoz közel eső fal mentén indulunk el felfelé, hogy megkeressük a Dar Essid múzeumot. Útközben kicsit leragadunk egy szőnyegszövő műhelynél, ahol megnézhetjük, milyen a csomózásos technika. Körbecsodáljuk a falak mentén kirakott szőnyegeket, egyik szebb, mint a másik. Érdekes, senki nem akarja ránk tukmálni egyiket sem, ezen kicsit csodálkozunk, aztán 1 TD borravalóval megköszönjük a bemutatót és megyünk tovább. 

Útközben egy kocsiból madonnaszerű anyuka kászálódik ki a kisbabájával, megkérdezem, hogy lefotózhatom-e, olyan szépek, a mama rábólint. Azért igyekszem, mert a papa közelít, hátha neki más a véleménye, mármint a fotózásról. A madonnaszerűséggel valószínűleg egyetért.

A Dar Essid múzeumot nem nehéz megtalálni, hatalmas táblájáról és még hatalmasabb sárga kapujáról messziről megismerszik. Állítólag Tunéziában a kapu méretéből lehet(ett) következtetni a család anyagi helyzetére, itt a tulajdonos családnak valószínűleg volt mit a tejbe aprítania.

Ez belülről is látszik. A múzeum tulajdonképpen egy magánház, amelyet korábban valóban laktak is és amelynek berendezése igen eklektikus, a világ minden tájáról származó bútorokkal, mégis nagyon komfortosnak és egységesnek néz ki. És nagyon érdekes. A bejáratnál magyar nyelvű útmutatóval látnak el, amely részletesen leírja a különböző helyiségek funkcionalitását, berendezési tárgyait és utal a családi szokásokra is. Például, hogy a gyerekek 10 éves korukig az anyjukkal aludtak, utána mehettek külön ágyba. Vagy azt, hogy a férj és a (valamelyik) feleség együtt tért nyugovóra a férj hatalmas ágyában, aztán az esti gyakorlatozás után a feleség visszament a saját, sokkal keskenyebb ágyába. A szűk kis nyitott udvarból, ami köré a ház épült, nyílnak a lakóhelyiségek, az első feleség szobája, a másodiké, a gyerekszoba, a férj szobája, közös helyiségek. Ha látogató érkezett, ide már nem jöhetett be, őt a családfő a kapu mögötti kis helyiségben fogadta, ahol mi a jegyeket vettük, mert az asszonnyal nem találkozhatott. Legérdekesebb talán a fürdőszoba, amelyet egy forrás táplál. A kád előtt papucsok sorakoznak. A sarokban piszoár.

A félemelet környékén van egy kisebb konyhai helyiség, de a nagykonyha még feljebb helyezkedik el, tele hatalmas főző- és tárolóedényekkel. Ugyanazon a szinten van a kút is, igen kényelmes megoldás, nem kell a vízzel sokat rohangálni, helyben felhúzható a mélyből.

Sajnos a tetőteraszon lévő kávézó nem üzemel, pedig az tartotta bennünk a lelket. Azért fel lehet mászni oda is, sőt, még egy kis tornyocska is van fölötte, ahonnan megint más perspektívából szemlélhetjük a medinát. De milyen jó lenne most egy kávé mellett elücsörögni itt!

Nosza, akkor keressük meg a N. által javasolt kávézót a medina közepén, amelyet a térkép szerint tudtunk, hogy hol található, de a medina kis utcáiban bóklászva nem is annyira könnyű tájékozódni, főleg, hogy a kávézó nevét sem tudtuk akkor még. Azt láttuk, hogy a Sofra-ciszternát kell keresni, mert annak a közelében kell lennie a kávézónak is. De honnan fogunk ráismerni, mikor a LP bevallása szerint is általában zárva van? N. szerint a szuknak azt a részét keressük középtájon, ahol lépcsős az utca, de mi akkor még a szukot sem ismertük. Na, elég az hozzá, kis tekergés után egész szépen megtaláltuk a ciszternát, innen a kávézó meg már csak egy köpésre volt. 

Sofra-ciszterna

Sajnos nincsen kitáblázva, de a furcsa alakjáról azért sejtettük, hogy az lehet az. Persze zárva volt. Viszont van mellette egy süllyesztett járdaszerűség és néhány ablak, amiken keresztül ha a szemünk nem is, de az objektív lencséje rögzíteni tudta, mi lehet odabent, így némi halovány képet mégis alkothattunk az LP szerint igen félelmetes látványról.

Cafe El Kasba és a szuk

Nem említettem eddig, de a medinában nem lehet úgy mászkálni, hogy ne tévedjen be az ember itt-ott a bazárba (szuk). Ez volt az egyetlen dolog, amitől előre tartottam egy kicsit, mert féltem, hogy túl erőszakosak lesznek az árusok és én nem vagyok az a fajta, aki jó képet tud vágni az ilyesmihez. De itt semmi problémám nem volt. Az igaz, hogy már jó előre kiabáltak nekünk mindenféléket magyarul, egyszer még a "szeretlek Zsuzsi" mellett azt is, hogy "szeretlek Gábor", de ez nem volt bántó, hiszen jóformán nem is tudják, mit jelent pontosan, vagy ha tudják is nagyjából, ez inkább csak arra való, hogy felhívják magukra és a portékájukra a figyelmet. Elég volt, ha intettünk, hogy nem, esetleg rájuk mosolyogtunk, vagy szó nélkül elmentünk mellettük, egyáltalán nem erőszakoskodtak. Egyszer az egyik árus közölte velünk, hogy "Valamilyen Pálné Szolnokról, jön minden évben" - ezen szabályosan nevetőgörcsöt kaptunk, de nem vette zokon, ő is vigyorgott.

Arra azért kíváncsi lennék, ki volt az a t. honfitársunk, aki abban lelte örömét, hogy hülyeségekre tanította meg ezeket az embereket.

Megtaláltuk hát a N. által emlegetett kávézót, Cafe El Kasba a neve. Több emeletes, tetőterasza is van, mi ott telepedünk le. A tetőterasz csupa-csupa virág, a földön tenyérnyi teknősök mászkálnak, páncéljuk sorszámozva, gondolom, este létszámellenőrzést tartanak. Örökké a talpad alá kell nézni, nehogy agyontaposd valamelyiket. A szabad székeken gyönyörű kék szemű sziámi cicák szunyókálnak. 

Cappuccinót és mentateát rendelünk. A teában friss mentalevelek és rengeteg fenyő-, pisztácia és mandulamag úszkál, laktató egy tea. És miközben szürcsöljük az italunkat, mindenfelől rákezdik a müezzinek. Nem élő hang, tudom, de ez az élvezeti értékéből nem von le semmit. Amikor ott ülsz és zúg a fejedben a müezzin-kánon, az felejthetetlen élmény.

Sousse, Nagymecset: 3 TD

Sousse, Ribat: 4 TD + 1 TD fotójegy

Sousse, Dar Essid múzeum: 3 TD + 1 TD fotójegy

Sousse, Cafe El Kasba

menta tea, capuccino: 3 TD körül