Tunézia, ami egy hétbe belefér - 6. nap

Tunisz

Ébresztő 6:30-kor, gyors reggeli, mert a tuniszi vonat 8:35-kor indul. A jegyet első osztályra már előző nap megvettük és azt is tisztáztuk az állomáson, hogy El Jemmel ellentétben most figyeljünk, mert Tuniszban le kell pecsételtetnünk a jegyet visszafelé. (Ez biztosítja, hogy legyen helyünk.)

Nagyon szép idő van, a vonaton nem utaznak sokan, szép kényelmesen terpeszkedünk a plüsshuzatú üléseken. Tuniszba ketten kirándulunk B-vel, M-ék Sousse-ban maradnak (lásd marimama: Tunézia- ami egy hétbe belefér - kiegészítés 2.). Az úton kiolvassuk az LP-t és M. útikönyvének idevágó fejezeteit is. Tuniszban elsősorban a medinára, mely a világörökség része és a Bardo múzeumra vagyunk kíváncsiak. Ez kb. elég is egy napra programnak. 

Az LP javasol egy útvonalat a medinában, mely nagyjából érinti a legfontosabb látnivalókat. Úgy tervezzük, hogy ezen megyünk majd végig.

Tunisz egészen más, mint az eddig látott városok. Mintha nem is Afrikában lennénk, amikor kiszállunk a vonatból. A pályaudvar környéke inkább egy délfrancia városra emlékeztet, nem csoda, hiszen Tunézia francia gyarmat volt. 

Elindulunk a medina irányába és valami óriási szerencsére pont belefutunk a helyi vásárcsarnokba. Persze, hogy bemegyünk. Odabent eláll a lélegzetünk az ámulattól, olyan szines, gazdag és tiszta minden. A legtöbb zöldséget-gyümölcsöt be tudjuk azonosítani, de vannak olyanok is, amit még sosem láttunk. Például egy olyan zöldséghalom, ami leginkább apró uborkakezdeményekre emlékeztet. Áttévedünk a halas részlegbe, enyhe friss halszag van, az sem zavaró. Óriási választék. A tejtermékes részlegen az egyik fickó lekanyarít egy darab sajtot és felém nyújtogatja, majdnem elcsábulok, de aztán győz a józan ész. Amikor integetek, hogy nagyon köszi, de nem-nem, akkor bekapja  a falatot, semmi gond. Csinálok néhány felvételt, szigorúan megkérdezem előtte, hogy ugye, szabad. Azt már nem árulom el, hogy az árus is rákerül a képre, nehogy zokon vegyék.

Otthagyjuk a csábos-csarnokot és hamarosan a Francia kapuhoz érünk. A tuniszi medina nincs falakkal körülvéve, mert lerombolták, de néhány kapu még áll. 

A Francia kaputól indul az LP által javasolt útvonal, amely rögtön bevezet a szukba. Végre elérkezünk a nagymecsethez (Zituna mecset), most valahogy nehezen viselem a szukot, annyira szűk, hogy az a nem túl sok túrista is alig fér el benne. B. más véleményen van, ő élvezi, hogy végre olyan szukban lehet, amilyennek eredetileg elképzelt egy arab bazárt. 

Szóval megérkezünk a Zitunához, leperkáljuk a 3 TD-t, majd belépünk a nagymecset udvarára. Azaz arra a kerítéssel elválasztott járdányi területre, ahova gyaurok is beléphetnek. Az udvar közepén valamilyen küldöttség, hagyományos öltözetű arab nő vezeti őket. Próbálom lefotózni, de nyomatékosan figyelmeztet egy biztonsági őrnek kinéző ember, hogy ne tegyem. OK, azonnal megígérem, de valószínűleg nem hisz nekem, mert ettől a pillanattól egyfolytában engem figyel. Elég kellemetlen, meg is unom és megyek kifelé.

Itt az ideje egy kávénak. Beülünk a Café M'Rabet-ba. Kellemes hangulat, a magas teremben csíkos oszlopok és a falak mentén széles padka, rajta puffok, a földön cizellált fémasztalkák. Mindenki a padkán üldögél, a puffokat könyöktámasznak használják, mi is így teszünk. Megkapjuk a legfinomabb török kávét, amit valaha ittunk. Jóval később jövünk rá, hogy a kávét rózsavízzel ízesítették.

Innen már csak kisebb szakaszokban vezet a szukon keresztül az út, inkább lakóházak között haladunk. Elhagyjuk a Ruhafestők mecsetjét, utána már az El-Bej-türbét keressük, a kisebb látnivalókat meghagyjuk legközelebbre. A türbe kupoláit zöld halpikkely mintázat fedi. Maga a türbe XVIII. századi temetkezőhelye volt a Huszein dinasztiába tartozó bejeknek, hercegnőknek, nagyuraknak. Érdekessége, hogy a férfiak fejfáját márvány fejfedőkkel (turbánnal, fezzel) díszítették. A türbe udvarán gyümölcsöktől roskadozó narancsfa áll.

Innen már csak egy ugrás a kovácsok utcája aprócska kovácsműhelyekkel. Ez közvetlenül a Bab Jedid kapunál van, amely az egyetlen eredetiben fennmaradt hafszida kapu a tuniszi medinában. 

Habár a követett útvonal itt nem ér véget, mi elhagyjuk a medinát és fogunk egy taxit. Kisebb alkudozás után beszzállunk és 3 TD-ért kivisz minket a Bardo múzeumhoz, ami jócskán arrébb van a városban.

A Bardo múzeum csodálatos élmény, mindenképpen fel kell keresni, ha valaki Tuniszban jár. A kapunál le kell adni a táskát, viszont a fotóapparát maradhat. Aztán rajta, lehet tekeregni a múzeum emeletein és lehet egyik ámulatból a másikba esni, annyira érdekesek és szépek a kiállított mozaikok. Istenábrázolások, uralkodók, mondabeli hősök, emberek, állatok, de a mindennapi élet kellékei és környezete is ábrázolásra került, mindez apró mozaikdarabkákkal ábrázolva, hihetetlen. Kisebb mennyiségben vannak szobrok, plasztikák, egyebek, de azért a Bardo mégis inkább a mozaikjai miatt emlékezetes.

Visszafelé megint taxit fogunk, de délutáni csúcs van, a taxi a medina közelében már csak lépésben halad, ezért fizetünk és kiszállunk. Nemsokára megint a Francia kapunál járunk, a kör bezárult. Van annyi időnk, hogy a vonat indulása előtt még kicsit körülnézzünk. Elindulunk a Habib Bourguiba sugárúton (megint Franciaországban érezzük magunkat, ahol szintén együtt jártunk B-vel). Elhaladunk a Nemzeti Színház előtt, a túloldalon egy keresztény templom, a Páli Szent Vince székesegyház látható. 

Veszek egy halas sütit, mert már mardossa az éhség a gyomromat, nagyon finom! B. nem éhes még, de mire a Barcelona térre érünk, meggondolja magát, ezért beülünk egy pizzázóba és kérünk egy pizzát. Üljünk le nyugodtan a galérián, mondja kedvesen a pénztáros. Úgy is teszünk, lerogyunk és figyeljük magunk körül a sok helyi fiatalt. Kezd nagyon meleg lenni, kicsit fel is füstölődünk, mert az üzletben egyéb meleg ételt is árulnak, de a pizza még mindig nem készül el. Mondom B-nek, hogy kezdek elájulni a melegtől, kiderül, hogy ő is. Mire a pizza elkészül, már minden étvágyunk elmegy, ennek ellenére a pizza isteni finom, nagyon ízlik és majdnem mind el is fogy. Veszek még egy kólát, úgy érzem, ez most életet ment, az ásványvizem már rég elfogyott. Bedobok néhány széntablettát, jobb a békesség, a dezinficiálós italunk a szállodában van Sousse-ban, hol máshol lenne. A kis kajálda neve: The Best.

A Barcelona téren nem csak a vasúti pályaudvar van, hanem buszvégállomás és ha jól láttam, villamos is jár erre. Óriási a forgalom. 

Éppen idejében érünk a vonathoz, szépen elhelyezkedünk és irány haza, Sousse-ba!

Tunézia, ami egy hétbe belefér - 5. nap

A vonatjegyet már előző este megvettük, első osztály, oda-vissza, El Jem. Az első osztályra (és a comfort osztályra) csak annyi jegyet adnak ki, ahány ülőhely van, így biztos, hogy kényelmesen lehet utazni. Jegyváltáskor tisztáztuk, hogy visszafelé mikor jövünk, így a visszafelé útra is biztosítottuk a helyünket. 

A 8:07-es vonat Sousse és El Jem között nem áll meg, röpke egy óra múlva már ott is vagyunk. A vonatablakból izgatottan lessük az amfiteátrumot. Sajnos elég hűvös van, amikor kiszállunk a szokásos csinos kék-fehér állomáson, de tiszteletünkre kisüt a nap egy időre. Ez már érezhetően más világ, mint Sousse. A városkában nagy a nyüzsgés az utcákon, de csak helyiek, jól meg is néznek minket. 

Az római kori amfiteátrum hatalmas tömbje messziről látszik az apró arab házak között. Ott már sok a túrista, csoportosan, busszal érkeztek. 

Jegyváltáskor figyelmeztetnek, hogy a jegy nem csak az amfiteátrum területére szól, hanem egyúttal múzeumi belépő is. Jó.

Szétszóródunk, ahányan, annyifelé. Az amfiteátrumnak a bejárat felőli oldala maradt leginkább épen, itt fel lehet mászni a legfelső szintre is. A másik oldalon van a tribün épen maradt része, alatta boltíves folyosók, mögötte szépen karbantartott kert. Az aréna szintjére és alá is be lehet menni, ahol a gladiátorok és állatok tartózkodtak (voltak kénytelenek...). 

Ez a világ harmadik legnagyobb, római korból megmaradt amfiteátruma, a világörökség része. 

Sokáig nézelődünk, aztán M-ék elkérik a saját két jegyüket, hogy átmenjenek a múzeumba. Mi B-vel még kicsit tekergünk, meglátogatjuk a rendkívül kultúrált WC-t, ez is hozzátartozik a méltatáshoz, majd elindulunk mi is, hogy megkeressük a múzeumot. Kérdésünkre megmutatják az irányt a pénztárnál. Valóban, a kis utca elején van egy nyíl múzeum felirattal.

Elindulunk rajta, találgatjuk, melyik lehet a múzeum. Errefelé nem sokan mászkálnak, nemhogy túrista, de még helyiek sem. Megyünk egyenesen, amerre a nyíl mutatott, de úgy érezzük, ideje lenne egy következő nyílnak, mert kezdünk elbizonytalanodni, hogy jó helyen járunk-e. Közben azért is aggódunk, hogy M-ék vajon megtalálták-e és ha nem, akkor merre lehetnek. Azt ugyan tudják, mikor indul vissza a vonat, de nálunk van a jegyük. Príma, ezt aztán jól megszerveztük. Legközelebb erre figyelni kell, ha különválunk, akkor mindenkinél legyen a saját cucca. 

Annyira azért nem kell aggódni, bemegyek két üzletbe is, mondom, hogy müzéé, mindenki megérti és mutogat, hogy csak egyenesen. Na, milyen jól megy a francia!

5-10 perces gyaloglás után felfedezzük a múzeumot, előtte több túristabusz. M-ék is megvannak hálisten, már végig is nézték és el vannak alélva a gyönyörűségtől, hogy mennyi és milyen szép mozaikok! Mi is végigrohanunk, tényleg szépek és a múzeum a szokásos ragyogóan tiszta és rendben tartott épület. 

Akkor most már induljunk, mert jön a vonat és ha nem érjük el, akkor maradhatunk itt estig, mert akkor jön csak a következő.

5 perc alatt visszaérünk az állomásra. Ha ezt tudjuk, hogy ilyen hamar, akkor még maradunk a múzeumban, de nem akartunk kockáztatni. Van egy csomó időnk, beülünk a váróterembe, én még elszaladok rákérdezni, hogy valóban nem kell-e pecsételtetni a jegyet, vagy valami, de megnyugtatnak, hogy nem. 

Befut végre a vonat, addigra elég szép számú utas összegyűlik. Felszállunk az első osztályra, nincs egy szem hely sem. Hűha! Átmegyünk a másik plüsshuzatos kocsiba, ott éppen annyi helyet találunk, hogy le tudunk ülni. Na végre! Jön ám a klojzi, rázogatja a fejét, tessék felállni, ez itt a comfort osztály. Kérdezem, hogy jó, de akkor hova üljünk le? Hát az első osztályon.  Hiszen ott nincs hely! Elég az hozzá, a klojzi addig sakkozik az emberekkel, amíg mindenkit a megfelelő osztályon le tud ültetni, méghozzá egész hamar. Valóban csak annyi jegyet adtak el, ahány ülés van, csak a csúnya, fegyelmezetlen utasok összevissza foglalták el a helyeket. Megjegyzem, a comfort osztály és az első osztály között én nem tudtam felfedezni semmi különbséget, az egy feliraton kívül a szerelvény oldalán.

Egymás mellett persze nincs hely, de örülünk, hogy ülés van a fenekünk alatt. Én egy magas, szikár, idős arab bácsi mellett találok helyet. Öltönyben van, fején fezt visel. Udvariasan elhúzkodja a táskáját a lábam alól. Bólint, amikor leülök. Eseménytelenül zajlik az utazás, nézegetem az el jemi belépőjegyet és megdöbbenve fedezek fel a hátulján egy térképet, amin a múzeumhoz vezető út világosan fel van tüntetve. Jókor! Jelbeszédben elmutogatom B-nek a felfedezésemet.

Már majdnem Sousse-ban járunk, amikor az arab bácsi megérdeklődi, hogy beszélek-e franciául. Sajnálkozva rázom a fejem, hogy nem, inkább angolul. Úgy meg ő nem.

Kezdünk felcihelődni, hogy leszálljunk, köszönünk egymásnak, ő többször a szívére csap közben. Egész meg vagyok hatva... Sajnálom, hogy nem tudtunk beszélgetni egy kicsit.

Fiatal az idő, alig múlt dél. Korán keltünk és keveset reggeliztünk, ideje hát ebéd után nézni. Megállunk néhány étteremnél, egyik sem szimpatikus. A Ruszkij Gurman nevűnél éppen írják ki egy táblára a napi ajánlatot: borscs, kebab, utána valamilyen desszert. Nosza, ez jó lesz, imádjuk a borscsot (orosz céklaleves). Jó választás volt. Minden nagyon ízletes, nem túl sok és nem is kevés. A végén a desszert pedig sima palacsinta csokikrémmel. Legurul utána egy-egy sör is. Igazán meg vagyunk elégedve.

A délutánt a medinában töltjük. B. állítólag nem szeret vásárolni (én sem), milyen szerencse, mi lenne, ha szeretne? Igaz, ennél többet már akkor sem tölthetnénk el a szukban. 

A nap folyamán már harmadszor botlunk bele egy fiatal párocskába, most a sousse-i szukban sétálnak, a fiúnak hosszú, göndör, szőkés haja van. Ők is El Jem-ben jártak vonattal, az amfiteátrumban is láttuk őket. Ők is emlékeznek ránk, köszönünk egymásnak és vigyorgunk, elvégre azonos programot csináltunk végig aznap.

Beülünk még a Café Aladinba, ennek is van tetőterasza és pont rálátni belőle a kedvenc teknőcös kávézónkra. Bohóckodunk a fezzel, amit B. vett ajándékba. Megszólal pont alattunk egy müezzin, de mintha nem fejezné be és a többi sem válaszol rá. Tanakodunk, hogy most akkor mi van, véletlenül ráfeküdt az őr a magnó gombjára, amikor a másik oldalára fordult?

Felfedezünk a távolban a tengeren egy gőzöst, jön már Piszkos Fred a Balmoralon, hogy átverje a fél világot.

Tunézia, ami egy hétbe belefér - 4. nap

Monastir

A Sousse-tól 20 km-re levő Monastirba ketten megyünk B-vel. Az út, mint már korábban említettem, egy óra hosszat tart vonattal (amit ők metrónak hívnak). M-ék Sousse-ban maradnak szabadnapozni (lásd marimama: Tunézia- ami egy hétbe belefér - kiegészítés 1.).

Szerencsénk van, éppen indul a szerelvény. Most sem csak helyiek ülnek a vonaton, hanem mindig felbukkan egy-két külföldi túrista is. Az egy óra vonatozás hamar eltelik és már meg is érkezünk. Tiszta, csinos kis vasútállomás a monastiri is. 

A medinába éppen egy cukrászdánál lépünk be, megvizslatjuk az óriási, gusztusos választékot és azon morfondírozunk, hogy kellene venni 10-20 dekát ízelítőnek. Végül nem veszünk és ezt alaposan meg is bánjuk hazaútban, mert akkor már a közeli vacsora miatt kár lenne eltelni egy csomó édességgel.

A monastiri medina nem a legjobb képét mutatja. Egy része áldozatul esett a városi modernizálásnak és felelőtlenül lebontották. Éppen ezen a részen vághatunk át, mert egy kis kerek térre érkezünk, amely idegen a medinák szokásos stílusától, majd továbbmenve még egy hasonló terecskét keresztezünk. Tulajdonképpen még hangulatos is lehetne, de zavaró a másféle stílus. 

A Habib Bourguiba mecsetet érjük el, ami a medinának már a tenger felőli végénél van. Sajnos zárva. 

Ámde szemben vele máris ott magasodik az az építmény, ami legjobban érdekelt minket Monastirban, a ribat. Tőle jobbra a nagymecset, ami nem is olyan nagy, sőt, inkább elég kicsi és szintén zárva. Az LP nem említ belépődíjat, lehet, hogy a nagymecset egyáltalán nem látogatható.

A monastiri ribat

Úgy döntünk, hogy először kívülről sétáljuk körbe a ribatot. Hatalmas erődítmény, sokkal nagyobb, mint a sousse-i. Oldalán a jelenlegi elnök, Ben Ali monumentális képe mosolyog megnyerően. A kép ismerős, ilyet elég sok helyen láttunk már. 

Akárcsak belépve a ribat udvarán azt a két fikuszféle fát, ami látszólag egy egész fasort alkot a szögletesre nyesett egybefüggő lombozatával. Olyan sűrű a levélzet, hogy napsugár legyen a talpán, ami ezen áthatol. Itt is megcsodáljuk, mint Sousse-ban és mindenhol máshol is. A nyári nagy melegekben biztos enyhet ad az árnyéka.

Először a nadort célozzuk meg. Ez a ribatnak a tenger felőli oldalán magasodik. Ha a tenger felé nézünk, szemben egy kis világítótorony látható, balra fordulva először a kikötő, majd még arrébb egy hatalmas temető. A temető közepébe nyúlik be az a széles sétány, amely Tunézia első elnökének, Habib Bourguibának mauzóleumához vezet. Bourguiba monastiri születésű volt és nagy reformer a maga idejében. Úgy hallottam, hogy szívügyének tekintette a tunéziai nők sorsát és többek között a többnejűséget is eltörölte. Megpróbálta a Ramadant is eltörölni, de ebben a kérdésben nem volt sikeres. A nagy népszerűségnek örvendő elnök 2000-ben halt meg.

Ha jobbra fordulunk a nadorban, akkor a ribat közvetlen közelében rálátunk a nagymecsetre, majd arrébb, ha a tengerpart vonalát követi a szemünk, arra a közeli néhány apró sziklaszirtre látunk rá, amelyet majd mi is meglátogatunk.

Maga a ribat két részből áll. A nagy udvar mellett, a nador aljában van egy kisebb udvar is, ez volt a női ribat.

Bejárjuk az egész ribatot, ki-be bújkálunk a helyiségekben, lépcsőkön. Próbáljuk beazonosítani emlékeinkből, hogy a Brian élete c. film részleteit hol vehették fel, mert ugye, ez is érdekes. Alig van látogató, áhítatunkat semmi nem zavarja, amikor rákezdik a müezzinek. Gyorsan videóra állítom a fotóapparátot. 

Nehéz otthagyni a monastiri ribatot, annyira lenyűgöző. De azért sikerül.

Elhatározzuk, hogy lemegyünk a tengerpartra. Szemben van a világítótorony, távolabb a sziklaszirt, amit fentről is láttunk, El-Kebira a neve. Kis tanakodás után az utóbbit választjuk. Az azúrkék vízben a sziget és a part között mozdulatlan valamire leszünk figyelmesek, csak jó idő múlva jövünk rá, hogy egy búvár az, aki bizonyára valami nagyon érdekeset lát a vízben, mert alig mozdul vagy 20 percen keresztül. Többen is mászkálnak a parton, főleg helyiek. Egy arab fiatalember peckesen futkorászik a partszakaszon, vagy ötször is elfut mellettünk. Elég rövid távot választott, biztos szereti a nézőközönséget sportolás közben.

A szirtre száraz lábbal kelünk át, erre a célra egy kis beton-töltés van rendszeresítve. Felmászunk a szirt tetejére, kicsit élvezzük a város látványát a víz felől és ünnepélyesen elfogyasztjuk a magunkkal hozott Balaton-szeleteket.

Visszatérvén a szárazföldre a Bourguiba mauzóleum felé igyekszünk. A hozzá vezető széles, díszes sétány elején komoly, sötét öltönyös emberekre és katonatisztekre figyelünk fel, vannak vagy harmincan. Először azt hiszem, hoyg valamilyen küldöttség, de aztán mégis inkább úgy gondolom, hogy valami ünnepséget készíthetnek elő, mert nagyon szervezkednek, papírokat tanulmányoznak, megbeszélnek. Ezt támasztja az is alá, hogy a sétányt mások éppen lila-fehér drapériákkal díszítik, nocsak, Dózsa meccsre készülődnek, ja, nem hiszem, pedig hirtelen az ugrott be a lila-fehérről. Végigsétálunk a fellobogózott sétányon a mauzóleumhoz, ott is lázas készülődés, rács-festegetés, márvány-csiszatolás. Itt valami készülődik, ebben maradunk.

B. leül kicsit napfürdőzni, én meg körbejárom a mauzóleum épületét. A bejáratnál két hatalmas minaret, körben oszlopcsarnok. Befényképezek az egyik nyitott ablakon, síremlékeket örökít meg a kamera. 

Visszatérünk a medinába és az egyik kerekded téren leülünk egy kávézó teraszára, az árnyékba. Kicsit megsértődöm, mert a kért török kávé helyett sima feketekávét hoznak. Figyeljük a teraszon üldögélő helyieket, kivétel nélkül mind férfiak. Később jön egy pár és leül, de ők is külföldiek, franciák. Hoznak egy tolókocsis idős arab embert, a fiatalember, aki fogadja, szemmel láthatólag nagy tisztelettel viselkedik vele. Megitatja, mert az öreg valószínűleg maga nem tudja mozgatni a kezét. Mások vizipipáznak és beszélgetnek. Mindezt gond nélkül megfigyelhetjük, mert bölcsen egy hátsó asztalnál foglaltunk helyet és így rálátunk a többi vendégre, de ők ránk nem, mert az összes szék egy irányba, a tér felé néz, ahogy az minden déli országban szokásos.

Kicsit mászkálunk még a medinában, benézünk a fixáras üzletbe, de ugyanazt lehet itt is kapni, mint a sousse-i Soulában. Visszaindulunk az állomáshoz, újra bekukkantunk a cukiba, ekkor jövünk rá, hogy most már nem kéne édességet venni. Van még időnk, ezért kicsit körbenézünk az állomás melletti főutcán is, ahol nagy a forgalom, alighanem munkaidő utáni csúcs van. Egymást érik a cukrászdák, azokat mind végigtanulmányozzuk és egyöntetűen megállapítjuk, hogy szép tiszták és gusztusosak.

Lassan indulni kell hazafelé, ezért besétálunk az állomás területére. Megérdeklődjük, melyik vágányra érkezik a vonatunk, biztos, ami biztos. Aztán csak várunk és várunk és várunk. Közben beborul az ég és abnormálisan esti sötétség lesz. Még szerencse, hogy a vágányok közti részen esőtető van, így csak kicsit ázunk meg, amikor nekiered az eső. A helyiek már visszavonultak a váróterembe majdnem mind. A vonatnak már rég meg kellett volna érkeznie és tovább kellett volna indulnia. Mi is rászánjuk magunkat, hogy visszavonuljunk az eső elől, de nem telik el öt perc, megérkezik a vonat. Igaz, az eggyel későbbi, tehát a kiszemelt járat kimaradt és így körülbelül fél órás késésben vagyunk. Ami nem lenne baj, de kicsit aggódunk, hogy nem fogunk ülőhelyet kapni. Arra már nem is merek gondolni, miket olvastam a helyi vonalak túlzsúfoltságáról. Szerencsére minden megoldódik, lesz ülőhelyünk is és most már a vonatból szemléljük a vihar következményeit. Néhol nem látszik a mellettünk futó sínpár a víztől.

Aztán szép kényelmesen befutunk a sousse-i végállomásra.

Tunézia, ami egy hétbe belefér - 3. nap

Még mindig Sousse...

A harmadik napon utaztunk először taxival. Én voltam a kijelölt alkudozó, a koreográfiára már előre be lettem tanítva. Udvariasan köszönök, megmondom, hova megyünk, majd nem felejtem el megkérdezni, hogy mennyiért. Akkor kapok egy összeget (a taxis mindig többet mond, amit illik lealkudni), jelen esetben azt hiszem, 4 TD-ről indultunk, de taxisa válogatja, akkor én rázom a fejem, hogy nem-nem és ragaszkodom mondjuk a 2-höz. A taxis többféleképpen reagál, vagy otthagy, nem baj, mert jön mögötte legalább három. Vagy belemegy és akkor megvan az üzlet. Vagy alkudozunk tovább. Varázsszó a taxaméter, ez azt jelenti, hogy ragaszkodom a hivatalos tarifához, amit a taxaméter mutat. 

Mi délelőtt a kasbah-t és a régészeti múzeumot akartuk felkeresni, ez a medina felső részén van Sousse-ban. Végül 2 TD-ért lettünk odaszállítva 4-en, elfogadható ár.

Ahogy ott téblábolunk, jön nagy léptekkel egy ember és azonnal felkarol minket. Közli, hogy a kasbah (erőd, citadella) zárva van felújítás miatt, de ő a világítótorony őre és szívesen megmutatja nekünk a világítótornyot. Én először kicsit kételkedem, de a pasas tényleg az, akinek kiadja magát, habár a belépti díj, amit kér, valószínűleg egyenesen a saját zsebébe vándorol. Nem vagyunk még gyakorlott alkudozók, mert a pénzt szó nélkül leperkáljuk, holott nyilvánvaló a saját zsebre dolgozás ténye és ily módon remekül lehetett volna alkudni. Nem baj, tanulópénz, legközelebb résen leszünk.

Az őr egyébként folyékonyan és kerek mondatokban beszél németül és mindent el szándékozik magyarázni, még azt is, milyen izzók, vagy mik vannak a világítótoronyban, amit valóban fél méterről szemlélünk, amikor felmászunk a toronyba. Ez a medina (és Sousse) legmagasabb pontja.

Felülről jól látszik a kasbah ledózerolt kertje, pedig arra igen kíváncsi voltam, mert állítólag nagyon szép volt. A kasbah udvarán, ahonnan fel lehetett menni a toronyba, falnak támasztott öreg mozaiktáblákat szemlélgetünk. Itt lakik a családjával, mutat az őr egy kis épületre a torony tövében. Nem mondom, egész kellemes lehet ebben a környezetben élni. 

Elbúcsúzunk, Auf Wiederseh'n, aztán kis kerülővel, amiről én tehetek, mert rosszul emlékeztem a térképre, átvágva a medinán (ohhh, a házak kékre mázolt rácsai és ajtajai összhangban az ég kékjével...!)  megkeressük a SAHEL METRO állomást.

A metro itt olyan, mint nálunk a HÉV, amolyan aglomerációs vasút. Ezzel szándékozunk elutazni Mahdiába.

Mahdia

A mahdiai utazás szerepelt már előzetes terveinkben is, csak egy kicsit másképp. Itthon úgy terveztük, hogy először Monastirba utazunk el, ez a legközelebbi célpont, amit érdemes helyi közlekedéssel felkeresni, közel van és kipróbálhatjuk, milyen egy arab országban a helyiek között utazgatni. Ha minden rendben van, úgy érezzük, hogy biztonságos és semmi gond, akkor majd tovább merészkedünk.

Ehhez képest ezen a napon mi azonnal úgy döntünk, hogy Mahdia lesz a célpont. Van nyomtatott menetrendünk még itthonról, a vonatok fél - egy óránként indulnak, ugyanaz a viszonylat, mintha Monastirba mennénk, csak távolabb van valamivel (20 km-rel), akkor meg nem mindegy, hogy egy vagy két órát ülünk a vonaton? Megváltjuk a jegyet, helyet keresünk, szerencsére találunk is könnyedén, mert nincsenek sokan a Ganz Mávag szerelvényen(!) és hamarosan indulunk is. A vonat nem tisztább és nem piszkosabb a hazai MÁV vonatoknál, úgyhogy teljesen otthon érezzük magunkat. Igazából úgy ülünk a vonaton, mintha örökké azzal jártunk volna, semmi izgalom, semmi félsz. Titokban figyelgetjük az útitársainkat, hiszen többek között emiatt vállalkoztunk az egyéni utazgatásokra, hogy lássunk olyasmit is, ami nem igazán túristaattrakció, hanem a helyi élet.

Mahdia nincs messze, de az út 2 óra hosszat tart, mert a vonat minden kis állomáson (és megállóhelyen) megáll. Ezek a kis állomások apró, fehérre festett falú, kékre mázolt ajtajú-ablakú csinos kis épületek. Mint később kiderül, nem csak ezen a vonalon, hanem másfelé is. A megállók pedig szines csempével gazdagon díszítettek.

A vasútvonal mentén, amerre a szem ellát, szépen megművelt olajfaültetvények vannak és meglepő módon, erről eddig sehol nem olvastam, a mezsgye mindenhol nagy fügekaktuszok sorozata, néhol agavéval tarkítva. Ennyi fügekaktuszt még az életben nem láttam egyszerre. Nagyon egzotikus látvány. Az már kevésbé egzotikus, hogy a vasútvonal közelében a pálya sok helyen elég szemetes, a közeli fügekaktusz sorok a szemetet meg még inkább rabul ejtik a tüskéikkel. 

Viszont a vonat ablakából egymás után két helyen is teveudvart látunk (baromfiudvar után szabadon...), pontosabban teveistállót felnőtt és aprócska tevékkel, milyen kár, hogy elrobogunk mellettük és az ablakot sem lehet lehúzni még egy fotó erejéig sem! 

Lassan megérkezünk Mahdiába. A vasútállomás itt is nagyon takaros. A WC meg olyan, amilyen, igyekszünk nem megfogni semmit. Nem mintha piszkosabb lenne a mi állomási WC-inknél. Itt is van egy érdekesség, minden WC-ben, még a szállodában is, egy slag van a WC mellett, amit a helyiek papír helyett használnak, úgyhogy az akció részünkről mindig a nadrágszár feltűrésével kezdődik.

Dolgunk végeztével kisétálunk az állomásról, kezünkben az LP, benne a város térképe. Mahdia egy kis félszigeten fekszik, melyet jórészt a medina foglal el. Hamarosan a Szkífa el-Khala-hoz érkezünk, ami egy hatalmas erődkapu, mellette, még kívülről, a múzeum bejárata. Megváltjuk a jegyeket és felkísérnek minket a kapu tetejére, ahonnan szép kilátás nyílik a városra. Kísérőnk megmutatja, merre vannak a jelentősebb városrészek és épületek. Mutat egy petárdavető-szerűséget és magyarázza, Ramadankor minden este ezzel jelzik, hogy a nap nyugovóra tért, mostantól másnap pirkadatig lehet enni, inni, dohányozni, szeretkezni. Ez utóbbit nem részletezi, csak én teszem hozzá, hogy teljes legyen a kép.

Maga a múzeum nem túl nagy, de sok érdekes holmi van benne, mozaikok, szobrok, régi pénzérmék, viseletek, tulipános ládák. Jó, nem tulipánosnak hívják őket, de pont úgy néznek ki, mint amit mi is ismerünk itthonról, nagy faládák ráfestett szines virágmintákkal.

Átsétálunk a Szkífa el-Kahla majdnem 50 méteres hosszú folyosóján, be a medinába. Alig van néhány túrista, pedig szépen süt a nap, igaz, erős hideg szél fúj. Az árusok nem nagyon hederítenek ránk. 

Igyunk egy kávét, harapjunk is valamit - mindenki szeretne kicsit leülni, ezért megkeressük az LP által javasolt Place du Caire terecskét, ami pont alkalmas lenne egy kis üldögélésre, kávézásra, de túl hidegen fúj a szél hozzá. Szárnyai alá vesz egy arab fiatalember, majd ő  megmutatja, hova üljünk be, útközben magyar nyelvtörőkkel szórakoztat. "Nem minden fajta szarka farka...", "Az ibafai papnak fapipája van..." és így tovább, egy magyar anyanyelvű sem tudná helyesebben elmondani.

Közben visszafordítanak minket ellenkező irányba a párhuzamos utcán és meg is érkezünk egy kis kifőzdébe, de nem túl bizalomgerjesztő, búcsút intünk hát kísérőnknek. Végül a nagymecsetnél lévő Café Medinában iszunk egy kávét, teát, majd megpróbáljuk megnézni a nagymecsetet, de éppen zárva van. A másik oldalán több étterem is van, M-ék ott maradnak bekapni valamit, pihentetni a lábukat, mi meg továbbsétálunk B-vel az Afrika-fok felé. 

Jobbra sziklás meredély, agavék lógnak a s mélység fölött, a tenger vadul csapkodja a partot, csodaszép színe van a víznek. Aztán arrébb kezdődik a csoda, hát ezért érdemes Tunéziába tavasszal utazni. Az út enyhén emelkedik, a dombtetőt a Bordzs el-Kebir erődítmény uralja. Alatta, ameddig a félsziget tart, a napfényben vakítóan fehér sírkövek tömege, köztük sötétzöld a fű és sárga virágtenger. Háttérben a Földközi-tenger sötétkék vize és elszórtan régi fatimida erődítések romjai. Ha lenne  időnk, itt bizony órákig lehetne ücsörögni és elmélkedni a világ dolgairól, olyan szép és nyugalmas. Elsétálunk az Afrika-foknál pirosló világítótoronyig, majd ugyanarra vissza.

Sajnos az idő sürget, mert az út visszafelé is két óra lesz és el akarjuk csípni a vonatot.

Ez az a hely, ahova mindenképpen vissza szeretnék még térni egyszer. Mahdia teljes napot kíván. Ha legközelebb erre járok, sokkal több időt fogok tölteni a temetőben, kisétálok a tengerpartra, az erődítések romjaihoz és a kis fatimida kikötőt is közelről fogom megnézni. Visszafelé pedig  a félsziget másik oldalán fogok jönni, ahol a városka lelóg egészen a partig és festői látványt nyújt, de ezt sajnos csak a Google Earth-ön láttam egyelőre.