Málta, 5. nap - Gozo

Szerdán korán keltünk, Gozo volt az úticél. Viszonylag hamar szerettünk volna odaérni, mert Gozo elég nagy falatnak tűnt az előzetes tájékozódás szerint. Minden flottul ment, a busz a szokásos fél óra alatt ért Cirkewwába, ahonnan a komp indul át Gozóra. Az idő elkeserítően szürke volt, de akkor még bíztunk benne, hogy megváltozik, ahogy a többi napon is.

Vicces, hogy a kompra csak retúrjegyet lehet váltani, igazából nem értem, hogy miért, mi van akkor, ha valaki ott szeretne maradni egy hétre, hónapra, örökre...

A kompon rengeteg szervezett utas volt, kisebb számban egyéni túristák, mint mi. Ezekre a túristákra szakosodott a gozói taxisok zöme, akiket egész napra fel lehet fogadni kifizethető áron (egy taxi 50-70 euro/nap) és megmutatják a sziget legtöbb nevezetességét. Mi is azonnal leblokkoltunk Mariánál, egy szimpatikus, csinos, középkorú taxis hölgynél. Elmondta, mit mutatna meg a prospektus alapján, én pedig elmondtam, hogy mit szeretnék még megnézni. Miután tisztáztuk, hogy ennek semmi akadálya, elindultunk Victoria felé. A főváros Victoria királynő után kapta nevét, eredetileg Rabatnak hívták és a helyiek most is így nevezik, közölte Maria.

Enyhén szemerkélő esőben szálltunk ki a taxiból egy kis téren, nem messze a Citadellától. Ez a kis tér alighanem a főtér volt, nehéz megszokni a méretezést Máltán. Kicsit nyomott kedélyállapotban másztuk meg a Citadellához vezető kis utcát, mindenkor jobban elviseltük volna a rossz időt, mint ezen a gozói napon.

A Nagyboldogasszony katedrális előtt két pápának a szobra áll, egyikük II. János Pál, aki 1990-ben látogatást tett Gozón és a kettő közül ez volt az egyik templom, amit felkeresett. A másik szobor IX. Pius.

Közös belépőjegy van a katedrálisba és a múzeumba. A katedrális érdekessége, hogy ennek sincs kupolája, de ügyes módszerrel úgy van belülről megfestve, mintha mégis lenne. Kár, hogy én ezt akkor nem tudtam, így a katedrális nem nagyon tudott lenyűgözni. A Citadella falain körbemenve még ebben a csupaszürke időben is csodálatos volt a panoráma, már amikor a süvítő széltől képesek voltunk benne gyönyörködni. Így hát nem sokat időztünk odafent, inkább visszamentünk a főtérre, amitől nem messze Maria ajánlott egy másik templomot, amit érdemes megnézni. Ez a Szt. György bazilika volt, amelynek pirosló kupoláját a Citadelláról is lehet látni. Érdemes volt megnézni, nekem sokkal jobban tetszett, mint a katedrális a Citadellában.

Átvágva a kis téren, a frászt hoztam egy angol túristapárra. A kirakott asztalok körül nagyobbfajta ládákban fányi fikuszok álldogáltak, amelyek közül a viharos szél pont akkor döntött fel egyet, amikor elhaladtam mellette. Én szinte semmit nem vettem észre a dologból, mindez a hátam mögött történt, de a két angol éppen szemben jött velem és elhűlve látták, ahogy tőlem egy centire, a hátam mögött borul a fa. Látni kellett volna az arcukat, szegények.

A bazilika terén végre M is megvette az egyik unoka ajándékát, hurrá!

A röpke victoriai látogatás után Dwejra felé indultunk. Itt volt az egyik olyan látnivaló, amit már előre kinéztem magamnak és ez az Inland Sea (Beltenger) volt. Már a Google Earth-ön is nagyon látványos, de az életben még látványosabb, még az orkánerejű szél ellenére is, ami majdnem lefújt a szikláról, ahonnan először megpillantottam. Hogy Gozo mennyire picike, bizonyítja az is, hogy amíg én külön programpontként írtam fel magamnak az Inland Sea-t, az Azúr ablakot, a Gombás-sziklát a Google Earth alapján, itt döbbentem rá, hogy ezek mind itt vannak egy helyen, pontosan két lépésre egymástól. Most már teljesen elfogadom, amit az indexen olvastam, hogy ezekhez a látványosságokhoz akár kis sétával is el lehet menni, különösebb megerőltetés nélkül is.

Inland Sea

Gombás szikla

fosszília a kőzetben

 A parkoló egy kis kápolna mellett van, innen vezet le az út az Inland Sea felé, illetve másik irányban a tenger felé, ahol jobbra az Azúr ablak, balra a Gombás-szikla látható. Ez az a hely, már akkor tudtam, ahol egy teljes napot is el lehet tölteni bámészkodva a sok szép természeti látványosságra. Maria felhívta a figyelmünket a kőzetre, ami teli van egész épségben maradt fosszíliákkal (megkövesedett fésűkagylóhéjak és pénzsünök). A tenger felé, ahova M-val kimerészkedtünk, hogy legalább valamit lássunk az Azúr ablakból (mert felülről a szikláról lefújt volna a szél), csodaszép nagy sziklákon lehet lemenni. Sajnos az Azúr ablakból csak az ablakot láttuk úgy-ahogy, mert esze ágában sem volt ebben a szürke-mostoha időben azúrnak lenni. Viszont a tenger mégiscsak a tenger volt, még ha itt nem is azúr, a sziklák alakzatai felejthetetlenek és a riadalom, hogy mi az a nagy fekete valami, amitől megáll az ütő az emberben, sem volt utolsó - mesélte utólag M, aki akkor éppen egy féltalpnyi kövön egyensúlyozva próbálta videóra venni az ablakot, mely nem volt Azúr. Egy búvár volt a nagy sötétség, aki épp a partra igyekezett.

Volt még egy vízszintes szakasz, ahonnan rá lehetett látni az Azúr ablakra (mi mindent megtettünk a cél érdekében), de ott már úgy tombolt a szél és az eső, hogy két kézzel alig tudtam az esernyőt tartani. Fotózásról szó sem lehetett. Emiatt a Gombás-szikla is csak halvány emlék egy darab fotóval alátámasztva.

Szerencsére hideg nem volt, mert ezután még az Inland Sea-hez is lementünk, azt sem szabadott kihagyni, eső ide vagy oda. Nem nagy táv, tán 50 méter, de ezalatt sikerült totál elázni az esernyő ellenére is. Itt nyugodt volt a víz, hiszen a nyílt tengertől egy nagy sziklatömb választja el, amivel csak egy barlangnyi nyíláson keresztül van összekötve. A kirándulócsónakok most is közlekedtek át a lyukon, habár úgy sejtem, a nyílt vízre nem merészkedtek ki. A partmenti köveken pici rákocskák százai mászkáltak, de a legkisebb zörrenésre beiszkoltak a kövek alá. A vízben vagy 15 búvár készülődött merülésre.

Ez a hely több időt igényelt volna.

A másik látványosság, amihez ragaszkodtam, a Gozo északi részén található sólepárló telep és a Lunar Hill, amit hiába magyaráztam Mariának, nem értette, mondta, ott nincs semmiféle hegy. Végül megértettük egymást, nevetve mondta, hogy az nem hegy, hiszen ez Gozo!, majd meglátom. Meg is láttam, sokkal kisebb, mint amilyennek a képeken látszik. Egy mini-hegy. Vagy inkább domb. Maria azt is elárulta, hogy a hivatalos idegenvezetések egy csomó jó helyre nem viszik el a túristákat, például ide sem. Először a partra vezető út tetején szálltunk ki, innen remekül rá lehetett látni a szabályos és szabálytalan alakú sólepárló medencékre, majd lementünk a közvetlen közelükbe is. Egy kis öböl volt itt, a túloldalán azzal a bizonyos heggyel. Hihetetlenül szép és érdekes környék, remek fotótéma, csak sajnos ahogy egy pár lépést tettünk, az eső megint rákezdte, sikerült újból bőrig áznom, annál is inkább, mert az esernyő sem volt nálam. Francba!

Ez a hely a másik, ahol szívem szerint egy újabb (jóidős) napot el tudnék tölteni Gozón.

sólepárló

Lunar Hill

Maria szívesen beszélt Gozóról és saját magáról is, amikor kérdeztük. Özvegy, két évvel ezelőtt halt meg a férje leukémiában. Van két gyermeke és hihetetlen, de unokái is. Máltán 46 templom van, ő az egyik tőszomszédságában lakik, az ablakából közvetlen közelről lát rá a templomra. A férjével korábban kiköltöztek Kanadába a testvéréhez, de mivel túl hidegnek találták az időjárást, inkább átköltöztek Ausztráliába, ahol 8 évig éltek. Azt hiszem, a férje betegsége miatt jöttek vissza Gozóra.

Egy marsalforni kis étteremben ebédeltünk a tengerparton.

Ezután a Calypso-barlanghoz hajtottunk. Nem mondom, a kilátás gyönyörű, de számomra ez a barlang csak egy volt a sok közül. Pedig az LP (Lonely Planet útikönyv) a legfőbb látványosságok között említi. Nekem a kert, amin keresztül lemásztunk a barlangba, sokkal jobban tetszett.

Innentől kezdve elmondhatjuk, hogy az eső elfáradt, maradt az orkánerejű szél, ami kirándulás szempontjából mégiscsak jobb.

A megalitikus Ggantija templomokat kötelező megnézni, Málta világöröksége. Engem sokmindenben emlékeztetett az írországi megalitikus emlékekre, érdekes volt az összehasonlítás. A belépőjegy egyidejűleg a pár percre lévő szélmalom-múzeumra (Ta'Kola) is érvényes. Itt megint kiélvezhettem a régi korok otthonai iránti szenvedélyemet, a malom első emeletén a korabeli molnár lakása volt nagyon élethűen berendezve. Maria mesélte, hogy a szélmalom kereke pár éve egy viharban megsérült, nem lett még helyreállítva.

Lassan indulni kellett a komphoz (elég korán, 17 óra körül megy vissza az utolsó), pedig mennyi minden látnivaló lett volna még. Épphogy a nagyját láttuk.

Útközben még vetettünk egy pillantást a Ta'Pinu bazilikára, ez az a másik templom, neves zarándokhely, amit II. János Pál felkeresett gozói látogatásakor, sőt, misét celebrált a hívők előtt. A bazilika messziről kiemelkedik a horizonton a Gozo felé igyekvők szeme előtt.

Visszafelé a kompon olyan erősen járt a szél, hogy szinte képtelenség volt a fedélzeten közlekedni.

Málta, 4. nap - Valletta és Marsaxlokk

Ez is egy busz belseje

Erre a napra Gozó volt tervbe véve, de mivel viszonylag későn ébredtünk (előző este kissé belelendültünk M-val a dumálásba az erkélyen rendes szokásunk szerint), ezért úgy döntöttünk, hogy egy nappal elhalasztjuk a kirándulást. Helyette inkább visszamentünk Vallettába, mert ott volt még egy pár dolog, amit nem szerettünk volna kihagyni.

Először a társkatedrálist kerestük fel, de olyan tömeg gyűlt össze a bejáratnál, meg az eső is esett, hogy kissé lehangoltan inkább továbbindultunk.

Éppen 10 óra volt, amikor a pár percre lévő Casa Rocca Piccola ajtajába értünk, a hölgy, akitől informálódni akartunk, éppen az ajtót készült kinyitni. Hihetetlen szerencsével perceken belül elindult az első csoport (csak csoportosan lehet körbemenni). Egy kifejezetten szimpatikus és mosolygós fiatalember vezetett végig ezen az ősi arisztokrata otthonon. A ház teljesen be van rendezve, ma is lakják és az volt a gyanúnk, hogy a fiatalember is a család tagja, bár erre azért nem merném letenni a nagyesküt. Még az előtérben előkeresett nekünk egy magyar nyelvű ismertetőt, amit M figyelmesen olvasgatott, én pedig a gépemmel kattogtattam. (Most jut csak eszembe, milyen kár, hogy nem fotóztam le a szöveget.)

A ház az elsők között épült fel több száz évvel ezelőtt Vallettában, a nevében található "Piccola" (kicsi) a méretére utal (egyidejűleg egy másik épület is épült, amely méretét tekintve nagyobb volt).

Bár ez a ház a gazdag gyűjteményével, festményeivel, bútoraival, dísz- és használati tárgyaival nyilván nem mondható tipikusnak, számomra mégis azt jelentette, hogy bepillantást nyerhetek valami nagyon máltaiba és ez határtalan izgalommal töltött el. (Hasonlót éreztem Mdinában is, amikor a karmeliták kolostorát jártuk végig.) Láttunk például belülről balkont, megtudtuk, hogy a család nőtagjai itt üldögéltek és nézték az utcai forgatagot, használták szellőztetésre, tárolásra, ruhaszárításra és még ki tudja, mi mindenre. Láttunk meghívót II. Erzsébet királynővé koronázására a családfőnek címezve, láttunk a család egyik tagja által festett festményt, mozgó oltárt (lehet, hogy nem ez a neve), amely a házikápolnát helyettesítette, gyaloghintót, különböző érdekes sakk-készleteket, játékokat, ékszereket. Láttunk hatalmas ebédlőt és láttuk az átjárót a háznak abba a felébe, amit most is használnak. És még mennyi mindent!

A látogatás kb. egy óra hosszat tartott. Az emeleti lakóhelyiségek után lementünk a pincébe is, amely a szokásos használatán kívül menedékhelyként is szolgált adott esetben. A pincéből egy másik úton jöttünk fel, szűk kis alagútban bújkálva, amely a pompás belső kertbe vezetett.

Amikor végeztünk, már egy jó nagy csoport túrista gyűlt össze a következő menetre, óriási szerencsénk volt, hogy a mi csoportunk alig hat főből állt, így kényelmesen láttunk és hallottunk végig mindent.

Ezután a Manoel színházat kerestük meg. A jegypénztáron keresztül bementünk az épület belső udvarára, ahol hangulatos kávézó volt kialakítva. Sajnos a kávézó nem üzemelt már, egy kedves hölgy megkérdezte, hogy a színházat óhajtjuk-e megtekinteni, de nem óhajtottuk, megelégedtünk a belső udvar látványával, meg hogy a folyóügyeinket el tudtuk intézni. Ez utóbbival egyébként máskor sem akadt problémánk, senki nem tette szóvá, ha esetleg csak azért tértünk be valahová, mert a szükség úgy hozta. Csak a visszaséta során vettük észre, hogy ahova mi betértünk, bár a színházhoz kötődött, mégsem a színház épülete volt, hanem maga az egyszerű homlokzatú színházépület eggyel arrébb van a kis utcában. Erre akkor jöttünk rá, amikor betértünk egy apró kávézóba, ahol - mintha nem is Vallettában lennénk - az volt az érzésünk, hogy a tulaj nem akar hinni a szemének, hogy errefelé külföldiek is járnak. Nagyon kedvesek voltak, harmadszorra már azt is megértették, hogy 3 kávét szeretnénk a kihozott egy helyett. Miközben üldögéltünk a csöpp asztal mellett a szobányi kávézóban, a szemben lévő épületre esett a tekintetünk, amire nagy betűkkel mi volt kiírva? TEATRO MANOEL! Egyébként méregerős kávét kaptunk darabját egy euróért.

Na, de addigra már két másik templomon és egy kiadós záporon is túljutottunk.

Az egyik az a nagykupolás templom volt, amit mi első nap messziről a társkatedrálisnak gondoltunk. Hatalmas, alátámasztás nélküli kupolája belülről fenséges látványt nyújt, egyéb vonatkozásban engem nem nagyon kapott meg.

Ekkor szakadt nyakunkba egy kiadós zápor. Oltalmat a közeli Szent Pál székesegyházban kerestünk. Az útikönyv által összeszedett néznivalókat azonban hiába kerestük, a templom szinte teljesen üres volt. Ennek okáról nem tájékoztatták a nagyérdeműt. Én arra tippeltem, hogy lehet, tatarozás előtt állnak, ezért tüntették el a látnivalók nagy részét.

Ezután következett a helyes kis kávézós élményünk, amit korábban említettem.

Közben az eső elállt, mi pedig újabb kísérletet tettünk a társkatedrális meghódítására. Ezúttal sikerrel jártunk, azonnal bejutottunk a katedrálisba.

Leírni nem lehet azt a gazdag és egyedi díszítést, ami ezt a templomot jellemzi. Amilyen szerény kívülről, annyira mellbe vágja az embert, amikor belép. A katedrálist a túristák a kijelölt helyen járhatják körbe, fényképezni szabad. Az egyik oldalhajóban van a múzeum, rögtön az elején a két csodálatos Caravaggio festménnyel. Itt viszont nem szabad semmilyen módon fotózni és ezt szigorúan figyelik is. A múzeum további részeiben különböző kiállításokat lehet végignézni (gobelinek, gazdagon díszített papi ruhák, kézzel festett kóruskönyvek, stb.), valamint két terem között az emeleten újabb balkonon lehet kipillantani a mellékutcára. A katedrális csodálatosan szép, színes márványberakású padlózata is figyelemre méltó.

Megnyugodva távoztunk a társkatedrálisból, nagyjából mindent láttunk, amire kíváncsiak voltunk Vallettában. A nap ekkor már ezerrel sütött, irány Marsaxlokk!

Bennem Marsaxlokk egy jó értelemben vett álmos kisváros benyomását keltette. Hihetetlenül jó volt a parton sétálni, olyan nagyon nyugodt volt minden. Járt arra egy-két túrista, annyi kellett is, de semmi nyüzsgés, semmi bóvli, csak a mérhetetlenül nagy nyugalom. Nagyon sütött a nap, de nem volt kánikula, voltak viszont szinek! A part menti éttermekben épp annyi ember üldögélt, amennyi még nem volt sok, de nem volt kellemetlenül kihalt sem. Szerintem már ettől híztam fél kilót és akkor az ebédünkről még csak most kezdek el mesélni.

nyúldarabok hagymás,
zöldborsos paradicsommártásban
curry fűszerezéssel

grillezett kardhal meleg paradicsom
és kapribogyó tartalmú (darabos) szósszal

barrakuda filé paradicsomdarabokkal,
kapribogyóval,
édesköménnyel,
fehér borban párolva

Szóval leültünk az egyik part menti asztalhoz, gyönyörködtünk az öböl látványában (még az a magas kémény vagy torony? sem tudta elvenni a kedvemet). A pincérlány, a tulaj, mindannyian nagyon kedvesek voltak és a választék sem volt utolsó.

Íme a késői ebédünk:

- grillezett kardhal valami isteni, meleg paradicsom és kapribogyó tartalmú (darabos) szósszal

- barrakuda filé paradicsomdarabokkal, kapribogyóval, édesköménnyel, fehér borban párolva

- nyúldarabok hagymás, zöldborsos paradicsommártásban curry fűszerezéssel.

Még hogy a máltaiaknak nincs jó konyhájuk, piha!

Amíg az ételekre vártunk, a mozgó fagyiárus magához intett és megkínált a fagyijából. Gondoltam, majd étkezés után veszek tőle egy adagot, de a kiadós ebéd után már egy falat sem ment le a torkomon, örültem, hogy a buszig el tudok vánszorogni.

Málta, 3. nap - Mdina

Hétfőn Mdina, a csendes város volt az úticél. Miután már itthon utánanéztünk, kívülről fújtuk, hogy a 65-ös bussszal lehet a várost megközelíteni Sliemából. Azt azonban elfelejtettem megnézni, hogy a busz milyen útvonalon közlekedik, ezért vagy 20 percet a szálloda előtti megállóban ácsorogtunk, mire kiderült, hogy jobb lenne, ha átmennénk a kompnál lévő végállomásra, mert a 65-ös nem erre közlekedik. Mégsem volt teljesen elvesztegetett idő, mert közben megtapasztaltuk, milyen nagyon sűrűn mennek a 62-es buszok innen Vallettába.

A végállomáson az a kellemes meglepetés ért, hogy a busz egy rokonszenves sofőrrel perceken belül indult, valamint a sofőr minden magyarázkodás nélkül egy másodperc alatt kiadta a most már csak 5 naposnak kért bérletünket, kis műanyag fóliával együtt. Ettől kezdve nem volt gondunk pénztárcában kotorászásra, aprópénzre (amúgy a híresztelések ellenére minden sofőr szó nélkül visszaadott egészen nagy pénzekből is), csak belibbentünk a kocsi belsejébe a bérlet elegáns felmutatásával.

Vicces volt a buszban a leszállást jelző rendszer is, ahány busz, annyiféle. Amikor felszálltunk, lehetett találgatni, hogy azon a buszon éppen hol és mit kell rángatni ahhoz, hogy majd leszállhassunk és az milyen hangon fog megszólalni, csicseregve, dudálva, trombitálva. Tetszett az is, hogy ha valaki jelzett, a sofőr türelmesen kivárta, amíg az illető előkecmereg a busz belsejéből, hogy leszállhasson.

Valahol olvastam, hogy a máltai buszok magánkézben vannak, ez megmagyarázza a sofőrülés körüli egyedi díszítéseket (szentek, virágok, családi fotók, újságkivágások). Hogy a máltai sofőröket tovább dicsőítsem, egy-két kivételtől eltekintve nagyon készségesen segítenek a tudatlan túristán, jókedvűek, kiegyensúlyozottak.

De hogy eredeti úticélunkhoz visszatérjek, útközben sok nevezetességet érintettünk, pl. a mostai Dómot, amelynek hatalmas kupoláját majdnem az egész szigetről lehet látni. Elhaladtunk a Stadion mellett és erre van a Ta'Qali kézművesfalu, amely egy II. világháborús katonai légibázis elhagyatott és kissé rozsdásodó hangárjaiban kapott helyet. A hangárokat láttuk, a kézművesfalu létezéséről csak később értesültünk, ezért nem is kerestük.

A nyári szárazság nyomai itt útközben sokkal jobban láthatók voltak, kiszáradt bokrok, fák, összefonnyadt, száraz kaktuszmaradványok bizonyították mindezt. A föld sok helyen gyermekfej nagyságú göröngyökben állt és egészen vörös színű volt. A földeket nagy fügekaktuszok, máshol kőkerítések szegélyezték.

Mdina, az egykori főváros kapujánál van a buszvégállomás. A város nagyon picike, mindössze 400 méter hosszú, csak konflisok járnak benne, elvétve egy-két autó, gondolom, engedéllyel az itt lakók számára.

A bejárattól jobbra a Természettudományi Múzeumba lehet betérni (Vilhena palota), a hozzáértőknek biztos érdekes, nekem inkább a félhomály és a levegőtlenség maradt meg belőle, de az épület szép. Elindultunk a főutcán, a túristákon kívül nem sok életet tapasztaltunk. Bekukkantottunk a kicsi sikátorokba, néztük az épületek talán túlságosan is rendbehozott homlokzatát, a tiszta, csupakő utcákat, majd kiértünk a Szt. Pál katedrális elé. Sajnos a katedrális zárva volt, később visszatértünk, akkor is, információ híján csak arra tudtunk gondolni, hogy a nemzeti ünnep miatt.

Nem sokkal arrébb viszont a Karmeliták kolostorába tévedtünk be és milyen jó, hogy betévedtünk! A vastag falak között igazi kolostori életbe kaptunk bepillantást, volt ott konyha, szerzetesi cella (benne tisztálkodó eszközök, bili :), kápolna, ravatalozó alkalmatosság, amelynek kapcsán megtudtuk, hogy a szerzeteseket koporsó nélkül temették el az anyaföldbe. A Karmeliták templomába meglepetésszerűen csak innen, a rendház felől volt bejárás, ennek megfelelően áhítatos csend, félhomály és finom hűs levegő fogadott. A kolostor utca felőli oldalában kis étterem működik, amit mi is felkerestünk egy kávé, CISK, Kinnie erejéig.

Innen átbolyongtunk a Mesquita térre, ennél hangulatosabb mediterrán teret régen láttam. A tér sarkában lévő Mdina Experience központban gyülekeztek a kíváncsi túristacsoportok egy kis audiovizuális ismertetésre, mi ezt kihagytuk. Ellenben jót mulattunk másik három magyar túristanővel, akik az egyik csoporttal érkeztek, éppen abban a pillanatban, amikor elkurjantottam magamat, hogy "üljünk itt le egy kicsit!", mire az egyik hölgy nevetve közölte, hogy automatikusan le akart ülni a magyar felszólításra, hiszen ki mástól jöhetett, mint a saját társaitól. :) Ők is kihagyták az audiovizuális műsort, javasoltuk nekik, hogy menjenek inkább a Karmelitákhoz, nem fogják megbánni. Remélem, úgy is volt.

Mdina városának végében, a Bástya téren, amely szintén nagyon kis hangulatos, a várost körülölelő vastag falakról csodálatos kilátás nyílik Málta északi részére.

Volt még egy tervünk erre a napra. Vonatozni szerettünk volna. Na, nem igazival, olyan nincs Máltán, hanem egy kis piros, motoros városnéző vonattal, ami a környéket járja be egy fél óra alatt. Átmegy Rabatba, Mtarfába, meg lehet róla kívülről szemlélni Mdina városfalait és a környék 10-15 nevezetességét. Adnak ismertetőt, amiről követni lehet a hangosbeszélő által közölt szöveget.

városnéző kisvonat

Mi elég sokat keresgéltük, mire végre megtaláltuk a Római Villát, ahonnan a vonat indul. Mire elindult, már félig megsüketültem a mögöttem ülő mélyfekete szemű kiskölyök visításától, de nem lehetett haragudni rá, olyan huncut szemei voltak. (Rá amúgy sem haragudtam volna, legfeljebb az anyjára, aki nem szólt rá egyszer sem.) Érdekes módon tiszta angolsággal beszéltek, pedig helyieknek néztem őket.

A kirándulás érdekes volt, olyan városrészeken haladt át, ahol amúgy nem jártunk volna, de sajnos a látnivalókat nem mindig tudtam követni, részben, mert nem lehetett jól érteni a szöveget, részben, mert a fotózással voltam elfoglalva.

Rendkívül ízletes vacsimról szeretnék még beszámolni, ami nem volt más, mint Toasted Maltese Ftira - friss pirított ftira (kenyér) máltai módra: azaz tonhalsalátával töltve, utána jó nagy korsó Guinness, amit örömmel konstatáltam, hogy majdnem mindenhol mérnek (nagy rajongója vagyok).

Toasted Maltese Ftira

Guinness