Ezt a napot sokáig nem fogom elfelejteni.
János már tavalyelőtt pedzegette, hogy az edzettebbeknek szervez egy kirándulást a Giewontra. Ez egy hegycsúcs Zakopane fölött 1894 m magasan. Ellentmondást nem tűrően bejelentette, hogy én biztosan részt fogok rajta venni, én meg, talán büszkeségből, meg kíváncsiságból is, belementem. Olyan sok hasonló korú vén csaj volt ott, meg kellett nekik mutatni. Tettem azért egy halovány kísérletet, hogy talán mégsem kellene mennem a csúszós cipőm miatt, de magam sem gondoltam komolyan.
Hatan indultunk útnak, 3 fiatalabb (Gabó 36, Gábor 43 és a lánya, Betti, aki 16 éves), 3 idősebb. Én voltam az idősek közül az egyik, János a másik, és egy Zsófi nevű kis nő a harmadik. Zsófi asszem 2 évvel idősebb nálam, alacsony, egy deka fölös nincs rajta. Régóta ismerem, nagyon aranyos.
Az út elejét ismertük múltkorról, amikor felsétáltunk a Kalatówki túristaházhoz. Most nem álltunk meg ott, hanem továbbmentünk a következőig, a Kondratowáig. Eddig az út elég könnyű volt, szép erdőn, egyre havasabb köves úton vezetett felfelé.
A csúcsig már nem volt több túristaház. A Kondratowánál csokit ittunk, ettünk, aztán nyakunkba vettük a hegyet. Tulajdonképpen itt kezdődött a durva rész. Én már itt az elején úgy éreztem, hogy képtelen leszek felmászni a csúcsra. Tulképp vissza is fordultam volna, csak az tartott vissza, hogy az eredeti terv szerint nem ugyanerre jön vissza a csapat, hanem a másik oldalon fog leereszkedni. Na, meg a büszkeségem.
A táj gyönyörű volt, már amennyit láttam belőle, mert folyamatosan az orrom elé kellett figyelni. Eredetileg egy egy kőből kirakott túristaút, ámde most magas hó állt rajta. Én a csúszós cipőmben eléggé szenvedtem, főleg, hogy az emelkedés is elég tetemes volt. Ha a János nem ad egy túrabotot, talán még most is ott menetelnék. Időnként a hegyről lefolyó patakban trappoltunk, az egész biztonságos volt, mert nem csúszott, mint a hó, csak teljesen átáztatta a cipőnket és a nadrágunk alját. Egyszer-egyszer megálltunk pihenni, akkor ittam az ice tea-ből, amit a túristaházban vettem. Kétszer úgy éreztem, hogy elhányom magam, émelyegtem. Utólag jöttem rá, hogy ez mindkétszer a teaivás után jött rám. Zsófi és János nagyon rendesek voltak, mögöttem jöttek és bíztattak, mert akkor már nagyon káromkodtam. :) Éreztem, hogy meg KELL csinálnom, mert innen egyedül már nem fordulhatok vissza biztonsági okokból.
Jánoson láttam, hogy neki is nehezére esik a mászás, Zsófi viszont végig zokszó nélkül tette meg a távot. Nagyon csodálom érte. A fiatalokat annyira nem viselte meg, ők jóval előttünk mentek, időnként bevártak, később azt sem. Gábor meg hol ide cikázott, hol oda, mindig ezt csinálja, honnan a fenéből van ennyi energiája, nem tudom.
Fázni egyikünk sem fázott, hanem inkább ömlött a víz a hátunkról, jól szétáztatva a ruhánkat belülről. Kb. 2 óra telt el ezzel az erős mászással. Akkor már láttuk a Giewont csúcsot, tetején egy nagy keresztttel. Nemsokára felértünk a gerincre. Csodálatos volt a látvány. Láttuk, hogy Gabó és Betti már a kb. 80 m-rel magasabban levő kereszt felé tart.
Itt volt egy útjelző tábla, de a lefelé vezető úton, amerre le akartunk menni, nem voltak nyomok és egy tiltó tábla is ki volt téve, így arra biztosan nem akartunk útnak indulni. Mert azt eldöntöttük, hogy ennél feljebb már nem megyünk. Azért valamivel még feljebb másztunk, hogy valahogy megtudakoljuk Gabótól, lát-e onnan fentről utat másmerre lefelé. Leültünk egy szárazabb fűcsomóra, amiről a szél már felszárította a havat és megpróbáltunk Gabóval telefonon beszélni, de nem volt térerő. Itt üldögélve piszkosul elkezdtünk fázni, mert hatalmas szél volt és mi nem mozogtunk, a cipőnk pedig totál át volt ázva a hótól és a pataktól, a hátunkon a ruha meg az izzadságtól.
János felvett a hátijából egy száraz inget, nekem meg adott egy jó meleg, száraz gyapjúzoknit.
Aztán nemsokára láttuk, hogy Gabó elkezd lefelé ereszkedni a meredek csúcsról. Kiderült, hogy csak ő tudott felmászni, Betti a kirakott láncok segítségével sem, Gábor, az apja, meg csak érte ment, nem is kísérelte meg a felmászást. Amikor mindenki együtt volt, megtanácskoztuk, hogy fentről sem látszott másik út, kénytelenek vagyunk hát ugyanazon az úton visszamenni, ahol jöttünk.
A lefele út a felfeléhez képest még egy fokkal szörnyűbb volt. Felfelé elég biztonságosan lehetett haladni az előző lábnyomokban. Lefelé viszont nem, mert állandóan kicsúszott alólam a lábam, amikor a lábnyomokba próbáltam lépni. Amúgy is félő volt, hogy a köves túristaúton elesünk, ami ugyan alig látszott ki a hóból, de ahhoz épp eléggé, hogy adott esetben kitörjük rajta a lábunkat, beüssük a fejünket. Így hát úgy döntöttem, hogy inkább az út mellett a szűz hóban lépkedek lefelé, mint egy birodalmi lépegető, ahogy János megjegyezte. Ebben meg az volt a baj, hogy minden második lépésnél combig elsüllyedtem benne. Itt már nem számított, hogy vizes leszek-e, mert már a bugyimból is folyt a víz a seggreülések következtében. Mindenem szét volt ázva. Szerencsére az erőltetett menettől inkább melegem volt, a vizes holmik ellenére.
Volt olyan, hogy a lábam elsüllyedt combig és valahol a hó alatt becsúszott 2 kő, vagy 2 gyökér közé, nem tudom, de alig tudtam kihúzni. Egyszer majdnem bent maradt a hó alatt a cipőm. És hát voltak olyan meredek szakaszok, ahol nem tudtam az út melletti szűz hóban menni, mert nem volt annyi hely. Ott rém lassan, óvatosan araszoltam az előttem járók nyomában.
Lefelé gyorsabban haladtunk, de nagyon fárasztó volt ez is.
De mindennek egyszer vége szakad, a mi önként vállalt megpróbáltatásainknak is. Az már meg sem kottyant, hogy az alsóbbik túristaház utáni szakaszon megint elkapott egy felhőszakadás.
(A képek csalósak, nem látszik a nagy hó és a meredekség sem.)
