bejegyezte: marimama
Firenze, Santa Maria Novella vasútállomás, 2010. szeptember 25. 9óra 20 perc. Indul a vonat, amely kívülről, mint egy nyíl, belülről, mint egy repülő, hogy két óra múlva Velencében a Santa Lucia pályaudvaron landoljunk. Az út nagy része alagutakon vezet, így kényelmesen elnyúlok, a sok gyaloglástól még mindig zsibongó lábakkal. Becsukom a szemem, és felidézem az elmúlt hét eseményeit.
A sűrű program minden igényt kielégített. Láthattam a ma is virágzó városok középkori remekeit, világhírű művészek alkotásait. Jókedvű énekesekkel dúdolhattam a legnépszerűbb operaáriákat. Csodálhattam a tiszta, rendezett utcákat, tereket. Áhítattal töltött el az általam általában látogatotthoz képest sok, a megtekintés lehetőségéhez mérve kevés templom, és kolostor fensége. Találkozhattam kedves, és segítőkész toszkán emberekkel. Virágzó, illatos, és leveles csodákat nézhettem a botanikus kertben. Megkóstolhattam a legkülönbözőbb ételeket, és édességeket, a Chianti vidék borait. Hosszú felsorolást kívánna mindannak bemutatása, ahová elzarándokoltunk, ezért elsősorban a bennem legnagyobb hatást kiváltó nevezeteségekkel foglalkozom, mellőzve az útikönyvekben illetve művészeti lexikonokban leírtakat.
A kezdő, és befejező napot, Velence ismert, és eddig nem látott részeinek felkeresésével töltöttük. A korábbi, kora tavaszi, téli látogatásaimhoz képest szembetűnő volt a sok virág, és a burjánzó zöld növényzet. Több helyen még látható volt az acqua alta maradványa, amelyben fékezhetetlen turista lányok meztelen lábbal tapicskoltak. A járda- emelvényeken fáradt népek lóbálták a lábukat. A szinte kötelező vaporettózást, és az ezzel együtt járó nézelődést is letudtuk. A kihagyhatatlan Piazza San Marco nevezetességei a tömeg miatt szinte megközelíthetetlenek voltak. Szombati nap lévén, több helyen láttuk a tömött gondolákat, és hallgattuk a gondolások énekét. A végre megtalált, La Fenice színház csodálatos épületének megtekintése után a Canareggió városrészt az eddig ismeretlen Canale Canareggión közelítettük meg. Megnyugtató csöndben sétálgattunk, megnéztük kívülről a Madonna del Orto fenséges építményét, majd egy frissítő erejéig megpihentünk a Fondamenta della Miseracordia egyik barátságos éttermének teraszán. Szerintem az épületek legalább annyira különlegesek és szépek, sőt, ápoltabbak, mint a város felkapott, túlreklámozott részein. Turista alig-alig, az itt élők láthatóan ismerik egymást, és séta közben meg-megállnak, köszöngetnek, mosolyognak. Nagyon barátságos a hangulat. Innen az érdekes atmoszférájú Ghetoba mentünk. Az állomástól néhány percre található Brek önkiszolgáló étteremben ettünk nem túl drága, mégis nagyon ízletes étkeket.
Firenze elegáns reneszánsz város. Ez a legjellemzőbb kifejezés, ami erről a városról elsőre eszembe jut. A belvárosban kifinomult ízléssel megépített (a középkorban), és teljesen felújított (a legújabb korban) épületek, és építmények, tiszta terek, és utcák. Egyik nap arra lettem figyelmes, hogy sok helyen, kisteherautókról a bejárati ajtók két oldalát díszítő kárminpiros, vanília sárga, rózsaszín virágokkal teli pompás, cserepes futóvirágokat állítottak. (csak itthon tudtam meg, hogy ez a dipladénia, vagy más néven tölcséres jázmin.) Sehol nem találni málladozó falu (netán belövésekkel tarkított) házakat, pedig ők is megszenvedték a II. világháborút. A falak graffitival „díszítése” is csak néhány külvárosi részen látható. A firenzeiek használják a múzeumnak is beillő városukat. A legdrágább termékeket bemutató, fényes kirakatok, a régiség kereskedések márvány és porcelán árui mellett jól megfér az autójavító, és a garázs is. Az éttermek, trattoriák előtti kisebb - nagyobb teraszokon egymás mellett üldögél, nézelődik, élvezi az étkeket, és az életet, a nyüzsgő turista sereg, és a helyi, divatosan, de ízlésesen öltözött nép. Úgy gondolom, az itt élő gyerekek könnyen magukba szívják a kultúrát. Csak egy kis séta a világhírű művészek által alkotott, szobrokkal tarkított tereken, az építészeti csodának számító palazzók, templomok tömegét felvonultató utcákon.
Az általánosságokon túl nézzük mi varázsolt el a legjobban.
Csak ebben a városban 12 templomot, és ahol lehetett a hozzájuk tartozó kolostort látogattunk meg. A Dóm a Campanilével (amire terveinkkel ellentétben mégsem másztunk fel, mert elriasztott a 414 lépcső), a Keresztelő kápolna, különösen az un. aranykapu varázslatos. A Santa Croce a ferencesek főtemploma. Emlékezetes volt harangjai bongása. Olyan nagyságok síremlékeinek gyűjtőhelye, mint Galilei, Rossini, vagy az általam tisztelt, korabeli jegyző, Machiavelli. Meglepő Dante síremléke, hiszen ő Ravennában pihen. A firenzeiek (örökre elüldözték) talán a lelkiismeretüket próbálták megnyugtatni azzal, hogy az író alakja több helyen látható. Így, egy jelentős freskón a Dóm falán, vagy a Santa Croce téren is megnézhetjük morózus tekintetű szobrát. Legmagasabbra építették, lassan ezer éve, a San Miniato el Monte románkori templomát. Az előtte lévő térről pazar kilátás nyílik a városra. Nagyon értékes falfestményeket rejt a Santa Maria del Carmine kívülről dísztelen temploma. Szent Péter életének eseményeit örökítette meg Masacció, és Filippo Lippi. Itt látható a közismert „Kiűzetés a Paradicsomból” Masacció mű is. Megnyugtató csend honol a kolostor udvarában. Ekkor láthattuk az első, és utunk során az utolsó ideges embert. Egy nő – esetleg a belépti díj miatt – komoly vitába keveredett a személyzettel. Talán nem neki volt igaza, mivel a közben kihívott rendőrök távozása után, sokszoros bocsánatkérésnek lehettünk tanúi. Időhiány miatt nem láthattuk a San Marco dormitoriumát, pedig azt kár volt kihagyni.(majd legközelebb) A templom önmagában nem túl érdekes. Feledhető a Santa Maria Maggiore is. Hiába! Válogatós lesz az ember egy idő után. Hihetetlennek tűnt az Orsanmichele épülete. Valamikor a XIII. században gabonapiacnak építettek egy csarnokot egy kis imaház helyére, ami tűzvész martaléka lett. A helyére kétemeletes épületet emeltek, első szintjére templomot, a többire gabona- raktárt helyeztek. A templom tabernákuluma nagyon értékes és szép márvány munka. Az épület külső falába 14 fülkét képeztek a védőszentek helyéül. Az eredeti, eléggé megviselt szobrok ma az I. emeleten nézhetők meg. Közülük a legérdekesebb a”Krisztus és a hitetlen Tamás” A fülke eredetileg csak egy személy elhelyezésére szolgált, így a kis helyet Verocchió úgy használta ki, hogy Tamás félig szembe fordul Krisztussal, miközben fél teste, lába kilóg a fülkéből.
Sokat olvastam Domenico Ghirlandaioról. A szállásunktól alig 30 méterre van az a kis utca, ahol ő, és barátja (talán ellenlábasa) Sandro Botticelli született. Ezen a környéken élt a gazdag, művészetpártoló Vespucci család, és az új földrész nevét adó, azt legelőször feltérképező Amerigo Vespucci is.
Mások mellett, főleg Ghirlandaio műveit csodálhattam a Chiesa di Ognissanti, a Santa Trinita, és a Santa Maria Novella falain.
Először az Arnó parti kis téren álló Ognissantit kerestük fel. Az oldalbejárattól nem messze van a két jelenetet ábrázoló bájos falfreskó. Alsó részét a „Sírba tétel”, felső részét a „Köpönyeges madonna” foglalja el. A védelmet nyújtó madonna kitárt karja alá festette Ghirlandaio az egész Vespucci családot. Balra a nőket, jobbra a férfiakat, köztük a már említett Amerigót. Ettől balra látható Botticelli álmodozó, „Szent Ágoston”- t ábrázoló képe, amellyel szemben helyezték el Ghirlandaio „Szent Jeromos”- át. A technikai tudás egyik mutatója lehet, hogy akárhová álltam, Szent Jeromos mindig engem figyelt. (vagy csak én éreztem úgy?) Az igazi meglepetés a refektóriumban kiállított „Utolsó vacsora”. Érdekes az apostolok hármas csoportosítása, miközben Júdás szemben ül az asztallal. Egyes leírások szerint hozzá senki sem szól, miközben a többiek elmélyülten sustorognak. Nos, mi úgy láttuk, hogy Szent Péter igenis, pont vele beszélget.
Szent Ferenc életének egyes eseményeit dolgozta fel Ghirlandaio, eredetileg a Santa Maria Novella templom részére. Ez a domonkosok temploma, tehát a Szent Ferencről készített képek itt elég furcsán mutattak volna. Végül a képeket a Santa Trinita ferences rendi barokk templomban a Sasetti bankárcsalád kápolnájában helyezték el. Bámulatos ahogy Ghirlandaio saját korának helyi hatalmasságait, és híres embereit – közöttük saját csinos képét – felismerhetően felvonultatja. Ó, azok a selyem, bársony, csipke kelmék, huncut frizurák. Képzelem, hogy a kápolna leleplezését követően hány kíváncsi ember zarándokolt oda, megtekinteni magát egy művész szemén keresztül.
Majdnem kihagytuk, de végül mégis beugrottunk a Santa Maria Novella fehér, és zöld márvánnyal borított épületébe. Kár lett volna kihagyni! Ghirlandaio képei a Tornabuoni bankárról elnevezett kápolnában Mária, és Keresztelő Szt. János történeteit ábrázolják. Szinte Gábornál olvastam, hogy a „Joachim kiűzetése a templomból” című képen az egyik szereplő vállán egy kar nélküli kéz látható. Én úgy láttam, hogy ott van, Juló vitatta. Híres a márvány szószék, és a Gondi kápolna fa feszülete. A kolostor kerengője - az idők folyamán eléggé megviselt - freskóinak a kegyelemdöfést az 1966-os árvíz adta. A kerengő 3 méteres magasságában elhelyezett márványtáblácska mutatja az áradat szintjét. A múzeumban régi, többnyire hímzéssel díszített (akárki készítette, egy – egy motívumot akár egész életében is böködhette) egyházi öltözeteket nézhettünk meg.
A világ városépítészei tanulmányozhatnák a firenzei terek elhelyezését,( a környező épületek ötletes kiemelését) köztéri szobrokkal, szökőkutakkal és obeliszkekkel díszítését.
Megérkezésünk után az első utunk a „Dávid” szobor, és más Michelangelo munkák bronz másolatával díszített Piazza Michelangelóra vezetett. A hatalmas tér korlátjáról letekintve, az egész város a lábam előtt hevert. Gyönyörködve néztem a környező magas hegyeket, az északi dombokra épült „tanyákat”, palotákat. Innen láttam először a toszkán tájra oly jellemző ciprusok sorát. A terek közül természetesen a leghíresebb a Piazza della Signoria. Az egész teret a Palazzo Vecchio uralja, előterében Michelangelo „Dávid”- jával. Valóban megkapó a fiatal férfi test, bár az itt álló csak hű másolata az eredetinek. Ezzel a szoborral szintén az a bajom, hogy túl nagy a reklámja. Rengetegen írtak már róla, sokan filmezték, a helyszínen nekem mégis egy kis csalódást okozott. A mellette álló, szintén híres művek, a szemben álló Loggia dei Lanzi kolosszális alkotásai között „Dávid” egy a sok közül. Kicsit távolabb látható Ammanati „Neptun kút”-ja. A központi alak busa fejét nézegetve azt gondoltam, a művész irigyei találták ki, hogy úgymond: „elrontotta azt a szép fehér márványt”. A tér közepén magasodik I.Cosimo Medici bronz lovas szobra. És valahol a körül jelzi Savonarola máglyahalálának helyét a kövezetben egy gránitlap. Amit persze elfelejtettünk megkeresni. Az elegáns Piazza Republican felállított, firenzei város - részletekkel díszített finom művű, valószínűleg műemlék ringlispil gyermekkorom búcsúira emlékeztetett. A Piazza Santa Crocen festők, és azokat utánzó eladók, képeiket árusították az áruval, főleg ajándéktárgyakkal tömött üzletek előtt. Érdekességként említhető az egyik palota falán található piros jel, amely a helyi futballpálya középvonalát mutatja a középkor óta. Engedtünk a csábításnak, és készíttettünk magunkról egy – egy karikatúrát. A Piazza Santa Maria Novellán mindennap átsétáltunk, így megfigyelhettük a padokon, füvön pihenő meglehetősen színes, indiai, afrikai embereket, esténként a téren szórakozó fiatalokat. Érdekes volt a Piazza della Santissima Annunziata. A kitett gyerekeket az árvaházi loggia egyik oldalsó ajtajánál lehetett elhelyezni a középkortól az 1800-as évek végéig. A tér közepén álló lovas szobor, és két érdekes, bronz figurákkal díszített kút teszi teljessé a harmonikus tervezést. Az árvaházon sok, pólyás csecsemőt megjelenítő mázas terrakotta van. A városban nem egy épületen ékeskedik a középkorban oly népszerű, erős színezetű (feltűnően égszínkék) mázas terrakotta. Több templom homlokzatán (Ognissanti, San Miniato ). A Vasari által tervezett Loggia del Pesce - a valamikori halpiac – oszlopfőire szintén ilyen halakat, tengeri állatokat ragasztottak.
A pompás paloták közül most csak kettőt látogattunk meg.
A nagy csoda a Palazzo Vecchio, melyben ma főleg múzeum működik, de a városháza néhány irodája még mindig itt található. Véletlenül benyitottam az egyik terembe, ahol épp – ha jól láttam – testületi ülést tartottak. A festmények, szobrok, falfreskók tömegei elkábítottak, órákig szédelegtem egyik teremből a másikba. Végre kiértem egy magas teraszra, ahonnan kijózanító, napfényes kilátás nyílott az Arnó túlsó partjára.
A kereskedő Davanzatiaknak a maga korában modern kivitelű, erődszerű családi palotájában a korabeli bútorok, képek, háztartási eszközök, berendezések mellett, a falak festése volt a legérdekesebb. A színes (zömében barnásvörös, és sárga) absztrakt minták, papagájok jól megférnek a címerekkel, és a térdeplők fölé helyezett szentképekkel. Az egyik helyiségben pehelykönnyű brüsszeli csipkék egész sora látható. Fifikás megoldás a konyha legfelső szintre helyezése. A főzéssel együtt járó illatok nem járják át a nyitott belső udvaron keresztül a lakóteret, mint egy modern szagelszívó úgy működik. Az idegenvezető hívta fel a figyelmet, hogy valaha az ablakokra feszített hólyaghártya biztosította a jó megvilágítást. A korhoz (amelyben éltek) viszonyítva tiszta népek lehettek, mivel minden hálószobához külön fürdő, és – talán – vízzel öblített WC tartozott.
Kertészeti ötleteket hasznosíthatnék – ha lenne palotám – a Boboli kert alléit, facsoportjait, lugasait, szökőkutjait, és szobrait látva. Klasszikus szobrok százait vonultatták fel. Mulatságos, de kifejező volt, a kijárattól nem messze található Bacchus kút. Szép meisseni, kínai, és más híres porcelánokat csodálhattam, egy kis múzeumban. A városra nyíló kilátással nem tudtam betelni. Látszik, hogy rendszeresen karban tarják a kertet, én mégis, egy kicsit elhanyagoltnak láttam. Lehet, hogy az ősz közeledte, esetleg a szezon vége okozta.
Célját, berendezéseit, felszereltségét tekintve összehasonlíthatatlan, nekem mégis emlékezetesebb a botanikus kert. Lehet, hogy nem annyira gazdag, de annyi virágzó mediterrán növényt, terméssel telített gyümölcsfát (citrom, narancs, birs,), ismeretlen fákat, bokrokat, kúszónövényeket, kaktuszokat ritkán látni egy nagyváros közepén.
Illik néhány szót ejteni a hidakról is. A várost ketté szelő Arnó folyó magas medrek közé szorított agyagos színű, gyorsfolyású vize fölött több hídat emeltek. Közülük a középkor óta áll a Ponte Vecchio. Még 1945-ben is megkímélték, pedig akkor az összes hidat berobbantották a németek.Itt az egy négyzetméterre jutó arany tömege, nomeg az ára is, elképzelhetetlen. Ezt csak a hídközepi átjáró mindkét oldalán egymás mellé szorosan kapcsolódó ékszerüzletek kirakatai előtt tolongó látogatók száma múlja felül. Értékes műemlék, bár nekem az lett volna az igazi, ha bekukkanthattam volna a lakások ( vagy talán csak üzletek) belső szobáiba,vagy legalább mint annak idején Lorenzo Medici,átkelhettem volna a zárt folyosó részen.
Ezen kívül a Trinita hídon mentünk át többször is. Az ettől délre eső hídon, mintha mindíg csúcsforgalom miatti dugó lett volna, egymást érték az álló járművek. Julóka világosított fel – aki már többször meglátogatta a várost – hogy amit látok, az a hídon parkoló kocsik sora.
Még itthon foglaltunk le a neten egy programot. Egy kicsit tartottam tőle, hogy nem megy majd simán minden. Végül is várakozásainkat is felülmúlta az egész este. A Santa Trinita előtti obeliszknél találkoztunk az idegenvezetővel, és a többi kíváncsi társunkkal. A Ponte Vecchión közelítettük meg a Piazza Santa Felicitán működő Bibo éttermet, ahol bőséges toszkán menü volt a vacsora. ( erről később még írok) Innen a St.Mark’s anglikán templomhoz vezetett az útunk, ahol pompás opera esten vettünk részt. A helyiség belső díszei mutatósak. Kb. másfél órás műsort adott egy énekesnő, egy énekes, és az őket zongorán kísérő műsorvezető. Elénekelték, többek között Mozart, Puccini, Schubert, Rossini, Bizet, Verdi, Liszt szerzeményeit, hallhattunk egy részletet Lehár „Víg özvegy”-éből. Nekem Tiziano Barbafiera szólója jobban tetszett. Az énekesnő, Eva Mabellini igazi tudása a duettekben mutatkozott meg igazán.
Kellemes élményekkel feltöltődve, dudorászva sétálgattunk az éjszakában. Nem voltunk egyedül az utcákon, de közel sem volt annyi ember mint nappal. Így teljes pompájában láthattuk a Loggia Mercato Nuovot. Napfénynél ez nem lehetséges, mert az árusok sátrai, a vevők, nézelődők mindent eltakarnak. Megkerestük, és természetesen megsimogattunk a szerencsét hozó bronz vadkan, a porcellino orrát, majd a visszatérés reményében, pénzt is ejtettünk a kútba.
Szintén a neten foglaltunk le egész napos autóbusz kirándulást Sienába, és San Gimignanóba. A toszkán táj buszból látható szépsége ( már ami az alagutak, és az útszéli fasorok takarása mellett látható) ellenére a két órás út Sienaig hosszú, amit az idegenvezető folyamatos mesélése oldott egy kissé. Angol tudásom hiányosságai ellenére annyit értettem, hogy sokat beszélt a XIX. század végén az USA-ban élt olasz feltalálóról, akitől Bell a telefon ötletét megszerezte, és akire az olaszok azóta is nagyon büszkék.
Siena modernebb részein átsuhanva, az óvárost övező, a mediciek által építtetett, városfal alatt állt meg a buszunk, ahonnan gyalog folytattuk utunkat. A falban látható volt az öt kerek orvosságot ( eredetileg orvosok voltak) megjelenítő Medici családi címer. Bosszankodtam, mert a helyi idegenvezető szinte rohanásra késztette a csoportot, hogy minél előbb a Dómhoz érhessünk. Az elkeveredést kockáztatva több helyen meg-megálltam, és jól megnéztem azokat a középkorból itt maradt épületeket, amelyekre a vezetőnk egy szót sem vesztegetett. Már ekkor rápillanthattam a város varázslatos főterére, majd kapkodva igyekeztem utolérni a többieket.
Lihegve érkeztünk a Dómhoz. Mindent feledtetett a megdöbbentő látvány! A szókincsem kevés, hogy érzékeltessem a napfényben szikrázó fehér, zöld, és rózsaszín márvánnyal borított, több mint 70 hófehér szoborral díszített székesegyház homlokzatát. Belül a fekete-fehér márvány váltakozása tette titokzatossá a főhajót, és a kápolnákat. Innen a Dóm múzeumba irányított a vezetőnk, ahol szintén nagyon részletes tájékoztatást adott a Ducció teremben elhelyezett művekről.Központi helyen egy nagyméretű, éles színekben pompázó madonna képe állt. A hatást fokozta, a műkincsek homályos megvilágítása, a léptek surrogása. Áhitattal eltelve érkeztünk a kagyló formájú Il Campóra. A tér a városháza, és a majd az égig érő tornya felé félkörben lejt. A torony aljában egy helyes kis kápolna, és annak loggiája látható. A tér közepét egy középkori díszkút foglalja el. A határoló ,szinte zárt épületek alsó szintjén kávézók, teázók, éttermek, előttük kiülős teraszok tele vendégekkel. A felszabadultság hatását keltette, hogy a tér kövezetén a fiatalok kisebb-nagyobb csoportokban, vagy kettesével bátran heverésztek. Az ebédünket a zeg-zugos „Fekete kakas” vendéglő pincéjében költöttük el. ( erről később még írok)
Siena barátságos képét jól az emlékezetembe vésve indultunk San Giminanó felé. Néhány évvel ezelőtt az unokahúgom faggatott arról, tudom-e hol van Európa Manhattanje. Most végre megláthattam. A dimbes-dombos toszkán tájból egy hegy tetején magasodik ez a csoda. Valamikor több mint 70 tornyát a város gazdag polgárai húzatták fel. Védelmi célokat szolgáltak a középkori ismétlődő támadások enyhítésére, no meg alkalmasak voltak a gazdagság demonstrálására is. A ma is látható 13-ból csak egy mászható meg. Az idő rövidségére hivatkozva most ezt elmulasztottuk, inkább a társaskáptalani templomba mentünk, újabb Ghirlandaió képeket nézegetni a Santa Fina kápolnában. Majd a dóm többi falfestményében akartam gyönyörködni, amit kissé kétségessé tett a pokolbéli emberi kínszenvedések valóban pokoli ábrázolása. A félelmetes kép az „Utolsó ítélet” megjelenítése. Szusszanásnyi idő jutott, hogy a kis térre vezető lépcsőkön megpihenjünk, közben élvezhettük a körben épített házakat, a tér közepén álló kutat, és a zászlódíszbe öltözött városházát. Ismét egy barátságos, de híressége miatt turistákkal tömött települést láthattunk.
Egyik délelőtt a 7-es városi busszal ruccantunk ki Fiesoléba. Korát tekintve idősebb Firenzénél, az etruszkok alapították. XII. századi leigázása óta szerves része , ma mondhatjuk üdülőterülete Firenzének. Az utikönyvek szerint a városlakók gyakran keresik fel. Vagy az utikönyv tévedett, vagy mi választottunk szerencsés napot, de most egy nagyon csendes, nyugodt településsel ismerkedhettünk. Már az odavezető panorámaút is pihentető. A buszunk kanyarogva, egyre magasabbra kúszva ért el a központi térig. A piazza közepén kettős lovasszobor II. Viktor Emanuelét és Garribaldit ábrázolja, de az egész teret a dom uralja. Egy meredek emelkedőn jutottunk fel Fiesole legmagasabb pontjára a San Francesco kolostorhoz. A kolostor kis templomában épp 8 apát tartott bibliafelolvasást. Egyiküket nem túlzottan fogta meg az áhitat, ültében úgyanis vagy jobbra-balra nézelődött, vagy elmélyülten piszkálta, az igencsak leharcolt barna, bőr szandijából kilógó labujjai közeit. Felmentünk a kolostor emeleti részére is. Némelyik kis hálóbarakkban korabeli, nagyon szerény butorokat állítottak ki. A kolostor udvarán további két apát dolgozgatott a fűszernövények és virágok között. A park hüvösében lassan sétáltunk vissza. Utunk a római színház felé vezetett, melyhez egy múzeumon keresztül juthattunk. A múzeumban jól megfértek egymás mellett az etruszk, és római emlékek. A római amfiteátrum ma is alkalmas előadások megtartására. Lépcsőiről az olajfaligetekkel, és szőlőültetvényekkel tarkított dombvonulatokra látni. A park, és a római fürdő területén érdekes modern fémszobrok, és szobortöredékek láthatók.A váronézés betetőzéseként még egy esküvőt is volt szerencsénk megnézni a dómban.
Már többszöt jeleztem, hogy étkezéseinkről is számot adok. Úgy gondolom, amit lehetett, mindent kipróbáltunk ez alatt az egy hét alatt. Végre sikerült megkóstolnom az articsókát, és a limoncellót is. Nem messze a vasútállomástól egy barátságos trattoria teraszán ettem articsókás rizottót. Egy kicsit savanykás, engem az egresre emlékeztető ( pedig nem savanyú) ízű. A Lorenzo Medici étterem meglepetése volt, hogy a vacsora végeztével minden vendéget limoncelloval kínáltak, csak úgy gratis. Több helyen kértünk salátát. Egy bödönnyi zöldféleséget kapribogyóval, olajbogyóval , néhol sajttal, vagy sonkadarabokkal megszórva szolgáltak fel, mellé adva a sót, borsot, olivaolajat, balzsamecetet, azután csinálj vele amit éppen akarsz. Felejthetetlen ízkombinációjú tésztákkal ismerkedtünk. A pizzát én mellőztem ( nem úgy a többiek)mert az általam nem szeretett vékonytésztájú formátum dívik errefelé. Az édességek közül emlékezetes a habkönnyű, krémes tiramisu, amivel több helyen is kisérleteztünk. Mulatságos eset volt a fagyi vásárlásunk. Egy alkalommal a Loggia Mercato Nuovoval szemközti sarkon, egy pirinyó, a már említett Porcellinóról elnevezett fagyizót fedeztünk fel. Elsőre nem is a fagylalt, hanem a hatalmas, mogyoróval díszített tölcsérek tüntek a szemünkbe. Ezt nekünk meg kell kóstolni! De mivel egyikünk sincs oda a fagyiért, legyen az akár olasz, úgy döntöttünk, a tölcsér kedvéért egy gombócnyit veszünk. Azt nem tudtuk, hogy ott nem ismerik a gombócmérőt ( amit itthon olyan előszeretettel lehúznak, hogy alig marad valami a kanálban), így csak bámultunk, amikor a cukrász csak rakta-rakta az általunk kiválasztott milka csokifagylaltot, meg sem állt, amíg a tölcsérben, a tölcséren felpúpozva legalább fél kiló nem ágaskodott, akkor rászúrt egy ostyát, adott hozzá egy kanalat, és egyenként mosolyogva átnyújtotta. Mi csak néztünk, hogy mikorra végzünk, egyáltalán meg tudjuk-e enni, vagy megolvadva kidobjuk a kukába. Hát megbírkóztunk vele! Igaz, aznap egy ebédet kihagytunk, sőt még délután 5 körül sem voltunk éhesek.
Kellemes húsos ebédet rendeltünk Fiesóléban, ám a hangulatot inkább az éttermi kilátás , no meg a Chianti alapozta meg.
A Boboli kertből dél körül jöttünk ki,elég éhesen, és kitikkadva a nagy melegben. A kertben a kávézó épp zárva volt, így elhatároztuk, hogy az első alkalmas helyen ebédelünk. Alig néhány utcasarokra egy pici kis teret, azon pihentető, árnyékot adó,napernyőkkel védett éttermi teraszt fedeztünk fel. Nem is voltak sokan ( bezzeg egy félóra múlva, hosszú sorban várakoztak a vendégek a felszabaduló asztalokra), így helyet foglaltunk. Nagyon kedves, mosolygós pincér szolgálta fel a ragus pennét, és a megrendelt Tiramisut. Elégedetten falatoztuk az ízes ebédet, amikor rájöttünk, hogy Firenze egyik legnépszerűbb, messze földön híres helyére leltünk a” Trattoria 4 Leoni”-ra.
Sienaban a” Fekete Kakas” étteremben ettük degeszre magunkat. Hagyományos toszkán menüsort szolgáltak fel. Az előétel más-más színű, és ízesítésű kenyérszeletke toszkán szalámival. Ezt követte a fehérbab leves, rengeteg zöldséggel, áztatott savanykás kenyérrel, ami érdekessé – mondhatnám toszkánná- tette. A kanál megállt benne, olyan sűrű volt. A következő a gombás spagetti. Befejezésül kaptunk almát sajttal. Mindez megfejelve a mélyvörös chiantival, és igény szerint vízzel.
Az operaestet megelőző vacsoránk az előbbitől bővebb, szintén toszkán menüsort jelentett. A „Bibo” étterem emeleti részén terítettek nekünk. Alig foglaltunk helyet, máris megindult az étkek sora. Előétel: toszkán szalámi, pármai sonkaszeletekkel, és paradicsommal. Néhány pillanat múlva egy hosszúkás tányéron érkezett kétfajta tészta. Az egyik nagyon pikáns illatú, és ízű citromszószos krémmel nyakon öntött. Nagyon ízletes volt, otthon majd én is próbálkozom ezzel. Mellette húsos szószos, parmezán sajtkrémes makaroni. Követte a paradicsomos, sajtos hússzelet, kapribogyós spenót fokhagymával, és oliva olajjal. Befejezésül ismét tiramisut ettünk. De milyen ízkombináció! A mascarpone vajjal, vagy tejszínnel felvert, vaniliás és még valami illatos ízesítéssel kevert habkönnyű krém, apró, talán piskóta tésztán áll,halványan egy pici édes szeszt is éreztem benne, és csak mutatóba található a kakaópor. Mindez szintén chiantival kisérve. A borocska nagyon ízletes volt mindenütt, bár én jobban tettem volna, ha csak az illatával megelégszem. A bort itthon sem bírom, és bármennyire itatta magát, nagyon megviselt. ( Nem a mennyiség !!)
Fáradtak lettünk a városlátogatások végére, de nagyon jól éreztük magunkat.Amit csak lehetett, lelkiismeretesen felkerestünk. Elfeledkeztünk az itthon tett fogadalmunkról, mely szerint most szép lassan, komótosan, mondhatnám öregesen sétálgatunk, nézegetünk, élvezzük a környezetet. Ezzel szembe, mint a mérgezett egerek, azt sem tudtuk merre rohanjunk, még szerencse, hogy az óvárosban viszonylag közel található minden nevezetesség. Sajnos sok mindent nem láttunk. Nem is tudom, hány hónapot kellene Firenzében élni ahhoz, hogy azt a sok-sok szépséget legalább egyszer alaposan tanulmányozhassuk.
