2011. március 12.
Ködvadászat
Másnap korán reggel reménykedve lestünk ki az ablakon, hátha meg tudunk csípni egy kis reggeli ködöt. Ha köd nem is, de elég sűrű pára volt, ezért a napot a San Marcón kezdtük, majd elvaporettóztunk a piacra. Szombat volt, nagy nyüzsi a piacon. Gyönyörű áru, a halas részlegnél sok gusztusos, friss tengeri herkentyű. A látványuktól jól megéheztem (bár reggeliztem otthon). Érdekes, hogy az egész piacon nem találtam egy lacikonyhát, sem egyéb friss ételt kínáló büfét. Nálunk ez másképp van.
Viszont újra belefutottunk egy önjelölt operaénekes haverba, aki már a San Marcón is bratyizott velünk. Messziről hallottuk az öblös danolását, amibe itt-ott azért becsúszott egy kis hamis hang is. Állítólag énekelni tanul a La Fenicében, haha, nehéz volt elhinni, főleg, ahogy kinézett.
A piac Rialto felőli végénél zsibvásár volt, a parton egy egész osztálynyi festőpalánta ügyködött a Canal Grande megörökítésén.
A jóidőre való tekintettel ezt a napot a festői kis szigetek felfedezésének szenteltük. Úgy terveztük, hogy a távolabbi Buranóval kezdünk és onnan csorgunk visszafelé. Ezért odafelé útban Muranóban csak átszállni akartunk, ami többé-kevésbé sikerült is. Most már tudjuk, hogy a buranói LN járatra legjobb a Fondamente Nuovén felszállni (akkor még tán le is lehet ülni, amire most remény sem volt), de ha Muranóból megyünk, mint jelen esetben mi is, akkor a muranói világítótorony (Murano Faro) a helyes átszállóhely. Mi ezt nem tudtuk és bementünk Muranóba, majd vissza a világítótoronyhoz, na, ezért mondom.
Szombat és jóidő lévén a hajó dugig volt, képzelem, mi van itt nyáron... Mindegy, kb. 20 perc múlva azért csak odaértünk Burano kis színes városába. Kicsit riasztó volt a tömegben befelé csörtetni a városkába, de egy idő után az emberáradat nagyjából eloszlott. Azért pózoló távol-keleti fruskákba és az őket fotózó fiúikba mindenhol bele lehetett botlani továbbra is, hihetetlen, mennyi japcsival találkoztunk végig az utunk során.
Itt önállósítottuk magunkat és megbeszéltük, hogy hánykor és hol lesz a gyülekező. Kicsit elszámítottuk magunkat, mint utólag kiderült, Burano nagyon szép és szines, de nem kell ahhoz 3 óra, hogy körbejárja az ember, még akkor sem, ha fotóapparát van a kezében. Így sikerült hamarabb összetoborozni a társaságot és megpendítettem, hogy mi lenne, ha átmennénk Torcellóba, mert arra már régóta kíváncsi vagyok.
Buranóból egy T nevű járat visz át Torcello kis szigetére. Szépen kiépített út vezet be az ősi bazilikához, amit most már bánok, hogy nem néztem meg belülről is. Az az igazság, hogy mindannyian nagyon el voltunk ekkor már fáradva, lassan záróra is volt. Megnéztük Attila trónját (köze nincs a hun Attilához), láttunk még néhány puccos éttermet, aztán visszasétáltunk a kikötőbe. Így utólag azt mondom, hogy nem érte meg a fáradságot, mert pont azt nem kaptam meg ettől a kis sétától, amit szerettem volna, a háborítatlan nyugalom érzetét. Ezt sugallta az 1979-es Panoráma útikönyv. Lehet, hogy akkor még megvolt. Azért egyszer még szeretném bepótolni, amit most elmulasztottam, a bazilika megszemlélését belülről, aztán majd végleg megnyugszom Torcellót illetőleg.
Velencébe csak ugyanazon a módon lehetett visszajutni, vagyis a "T" jelű vaporettóval Buranóba, onnan az LN jelűvel vissza Velencébe, illetve ki lehetett volna szállni Muranóban, de nekünk arra már nem volt energiánk. Annál is inkább, mert Buranóban akkora tömeg várta a vaporettót, hogy a gondolatától rosszul lettünk és azonnal valami megoldási stratégián kezdtünk agyalni, hogyan lehetne megúszni a tömeget. Az látszott kivihetőnek, hogy megvárjuk az estét egy étteremben, talán csökken a látogatók száma akkorra már.
Azért bementünk a tömegbe körülnézni, hogy tájékozódjunk. Máris okosabbak lettünk, ugyanis a tömeg fele nem Velencébe készült, hanem az ellenkező irányban levő Punta Sabbioniba. Havaj! A mi sorunk pedig megmozdult, mert éppen beállt egy vaporetto. Nem fértünk fel, viszont helyzeti előnyt jelentett, hogy egészen elöl álltunk akkor már a sorban. Fél órát így már kibírunk, mondtuk. Ámde a felettes hatóságok nagyon könyörületesek voltak aznap, mert alig 10 perc után befutott egy mentesítő járatnak kinéző nagy hajó és mi kényelmesen visszahajókáztunk a fedélzetén Velencébe.
Aznap hátravolt még a Piazzale Román a nagy Coop üzlet meglátogatása. Utána mi Bálinttal beültünk a legközelebbi kínai étterembe, a többiek otthon vacsoráztak.
Ködvadászat
Viszont újra belefutottunk egy önjelölt operaénekes haverba, aki már a San Marcón is bratyizott velünk. Messziről hallottuk az öblös danolását, amibe itt-ott azért becsúszott egy kis hamis hang is. Állítólag énekelni tanul a La Fenicében, haha, nehéz volt elhinni, főleg, ahogy kinézett.A piac Rialto felőli végénél zsibvásár volt, a parton egy egész osztálynyi festőpalánta ügyködött a Canal Grande megörökítésén.
A jóidőre való tekintettel ezt a napot a festői kis szigetek felfedezésének szenteltük. Úgy terveztük, hogy a távolabbi Buranóval kezdünk és onnan csorgunk visszafelé. Ezért odafelé útban Muranóban csak átszállni akartunk, ami többé-kevésbé sikerült is. Most már tudjuk, hogy a buranói LN járatra legjobb a Fondamente Nuovén felszállni (akkor még tán le is lehet ülni, amire most remény sem volt), de ha Muranóból megyünk, mint jelen esetben mi is, akkor a muranói világítótorony (Murano Faro) a helyes átszállóhely. Mi ezt nem tudtuk és bementünk Muranóba, majd vissza a világítótoronyhoz, na, ezért mondom.
Szombat és jóidő lévén a hajó dugig volt, képzelem, mi van itt nyáron... Mindegy, kb. 20 perc múlva azért csak odaértünk Burano kis színes városába. Kicsit riasztó volt a tömegben befelé csörtetni a városkába, de egy idő után az emberáradat nagyjából eloszlott. Azért pózoló távol-keleti fruskákba és az őket fotózó fiúikba mindenhol bele lehetett botlani továbbra is, hihetetlen, mennyi japcsival találkoztunk végig az utunk során.
Itt önállósítottuk magunkat és megbeszéltük, hogy hánykor és hol lesz a gyülekező. Kicsit elszámítottuk magunkat, mint utólag kiderült, Burano nagyon szép és szines, de nem kell ahhoz 3 óra, hogy körbejárja az ember, még akkor sem, ha fotóapparát van a kezében. Így sikerült hamarabb összetoborozni a társaságot és megpendítettem, hogy mi lenne, ha átmennénk Torcellóba, mert arra már régóta kíváncsi vagyok.
Burano
Buranóból egy T nevű járat visz át Torcello kis szigetére. Szépen kiépített út vezet be az ősi bazilikához, amit most már bánok, hogy nem néztem meg belülről is. Az az igazság, hogy mindannyian nagyon el voltunk ekkor már fáradva, lassan záróra is volt. Megnéztük Attila trónját (köze nincs a hun Attilához), láttunk még néhány puccos éttermet, aztán visszasétáltunk a kikötőbe. Így utólag azt mondom, hogy nem érte meg a fáradságot, mert pont azt nem kaptam meg ettől a kis sétától, amit szerettem volna, a háborítatlan nyugalom érzetét. Ezt sugallta az 1979-es Panoráma útikönyv. Lehet, hogy akkor még megvolt. Azért egyszer még szeretném bepótolni, amit most elmulasztottam, a bazilika megszemlélését belülről, aztán majd végleg megnyugszom Torcellót illetőleg.
Torcello, háttérben a felállványozott Campanile
Velencébe csak ugyanazon a módon lehetett visszajutni, vagyis a "T" jelű vaporettóval Buranóba, onnan az LN jelűvel vissza Velencébe, illetve ki lehetett volna szállni Muranóban, de nekünk arra már nem volt energiánk. Annál is inkább, mert Buranóban akkora tömeg várta a vaporettót, hogy a gondolatától rosszul lettünk és azonnal valami megoldási stratégián kezdtünk agyalni, hogyan lehetne megúszni a tömeget. Az látszott kivihetőnek, hogy megvárjuk az estét egy étteremben, talán csökken a látogatók száma akkorra már.
Azért bementünk a tömegbe körülnézni, hogy tájékozódjunk. Máris okosabbak lettünk, ugyanis a tömeg fele nem Velencébe készült, hanem az ellenkező irányban levő Punta Sabbioniba. Havaj! A mi sorunk pedig megmozdult, mert éppen beállt egy vaporetto. Nem fértünk fel, viszont helyzeti előnyt jelentett, hogy egészen elöl álltunk akkor már a sorban. Fél órát így már kibírunk, mondtuk. Ámde a felettes hatóságok nagyon könyörületesek voltak aznap, mert alig 10 perc után befutott egy mentesítő járatnak kinéző nagy hajó és mi kényelmesen visszahajókáztunk a fedélzetén Velencébe.
Aznap hátravolt még a Piazzale Román a nagy Coop üzlet meglátogatása. Utána mi Bálinttal beültünk a legközelebbi kínai étterembe, a többiek otthon vacsoráztak.
