Toscana 2011, 4. nap

(kedd)

Firenze
Firenzébe elég nehezen verekedtük be magunkat, a GPS átvitt először a "pesti" oldalra, majd onnan vissza a "budaira". Nem értettem, de nem akartam okoskodni, hogy rövidebb út is lenne. A Torre San Nicolònál parkoltunk, innen sétáltunk fel a Piazzale Michelangelóra. Itt első dolgom volt az íriszkertet megnézni, hátha van olyan szerencsém, hogy még látok néhány szép virágot, de, mint említettem már, akkorra minden elvirágzott.
Felsétáltunk a San Miniatóhoz, ahol a templomon kívül most alkalmam volt  a temetőben is sétálni egyet és ekkor fedeztem fel, hogy a templom oldalánál és mögötte is folytatódik a temető. Az egyik kapun kislattyogott egy nagyon öreg pap bácsi (Ray-Ban napszemüvegben), akit a túristák megrohantak, ő meg türelmesen osztogatta az áldást.
Lefelé menet nem mentünk vissza a P. Michelangelóig, hanem egy viszonylag meredek úton egy szép rózsakertet érintve ereszkedtünk le a városba. Ezt még nem ismertem.
Őrült meleg volt.
Firenzében a nevezetességeket most szinte egyáltalán nem fotóztam, hiszen tavaly egy egész hetet töltöttünk itt. Viszont kipróbáltam a nagylátószögűvel egy fotós trükköt, amivel életképeket lehet észrevétlenül készíteni. Ezt a trükköt Tóniótól tanultam. Így a mostani képeim nagy része ennek a próbálkozásnak az eredményeképpen született meg.
A Ponte Vecchio olyan, amilyen, ezek az ékszerek nem az én műfajom. A "pesti" oldalon, az Vasari Corridor és az Uffizi kereszteződésénél vártuk be egymást, ott, ahol rengeteg színesbőrű árus kínálta a portékáját. Itt voltunk szemtanúi annak a jelenetnek, amikor az árusok, nem tudom, milyen jelre, de kb. egy másodperc alatt összekapták a cuccukat és nyomtalanul eltűntek. A következő másodpercben ért oda egy ember, aki valószínűleg az engedély nélkül árusítókat akarta megcsípni, de elkésett vele.
Az Uffizi előtt felvonulási terület van, a dóm előtt kígyózott a sor. Odáig egy hűvös mellékutcán sétáltunk el, ahol nem volt olyan nagy a tömeg.
Megbeszéltük, hogy 6-kor találkozunk a toronynál, ehhez képest egy emberként támadtuk le egy étterem kellemesen hűvös pincehelyiségét. Az ebéd nagyon vicces volt, mindenféle leveseket néztünk ki magunknak. A levesek angol fordításánál egyértelműen ott volt, hogy "breaded". Tavaly mi már kipróbáltuk Sienában az ilyen levest, kis szelet kenyerek voltak benne, de azért egyértelműen leves volt a leves. Akkor. Az itt kapott leves viszont az átlagos magyar főzelékeknél is egy kicsit sűrűbb volt és a kenyérszeleteket nem lehetett külön felfedezni benne. Én zöldséglevest ettem, a zöldség össze volt törve, a kenyér lehetett a sűrítés. Nagyon ízletes volt, de aki olyan levesre vágyik, amit szürcsölgetni lehet, az először kérdezzen rá, mert különben csalódni fog. Azt mondják a lányok, hogy a (kenyeres) paradicsomleves is finom volt. Ja, és hatalmas adag, megfelelt egy főételnek, én a végét már alig bírtam legyűrni. Ennyit az ebédről. :)
Ezután szétszéledtünk. Javaslatomra az Orsanmichelét kerestük fel, az volt a legközelebb és Zsuzsa még nem járt benne. Teljesen elbűvölte. Sajnos az emeletre most sem lehetett felmenni, tavaly nekünk óriási mázlink volt, kezdek rájönni. Visszamentünk a Signoriára és tök véletlenül végre megtaláltuk Savonarola máglyájának a helyét. Most sem kerestük, csak véletlenül botlottunk bele. Kicsit elbohóckodtunk a szobrok körül, majd a Palazzo Vecchió souvenirshopja előtt, ahova egy vicces fejet ábrázoló széket raktak ki. Folytattuk a Santa Croce felé vezető kis utcában.
Sok időnk már nem volt. A Santa Croce előtt egy fiatalokból álló énekkar énekelgetett, nagyon jó volt a hangulat. Mivel a Torre San Nicolò kb. egy vonalban van a Santa Crocéval, úgy számítottunk, hogy percek alatt visszaérünk a kocsihoz, hiszen mindketten úgy emlékeztünk, hogy van ott egy híd. Rosszul emlékeztünk! Volt egy futásunk a következő hídig, majd a másik oldalon vissza...

Toscana 2011, 3. nap

 (hétfő)

Reggeli előtt bóklásztunk egyet a környéken, aztán lestoppoltunk egy terepjárót és azzal "másztunk" vissza a szálláshelyünkre. Ezen a környéken az emberek leginkább dzsippel közlekednek.

Vinci
Egyszer meg lehet látogatni Leonardo miatt, de ide nem jönnék vissza többször. Bevallom, a múzeumot nem néztem meg, de annyi film szól a találmányairól és a munkásságáról (pl. a Spektrumon), hogy jobbnak tartottam körülnézni a múzeum környékén. Van ott egy kis ház, teljesen befuttatva mélyzöld levelű cserjével, az egész most virágzott és hihetetlenül erős, édes illata volt. Megbolondulok, hogy örökké elfelejtem a nevét, de ezért érdemes volt ide elzarándokolni. (jázmin!) Utána még sok helyen találkoztunk vele.
Ez a városka közepén volt. Ezután kimentünk Leonardo szülőházához is, ami a város szélén van. Éppen tatarozzák, két szobája majdnem teljesen üres. Olyan jelentéktelen az egész, kívülről nem is láttam semmi táblát, belül semmi... És nem a tatarozás miatt. Ezt én olyan méltatlannak találtam, mintha egy harmadrangú helyi hírességről lett volna szó, nem a világon élt legnagyobb művészek egyikéről, akit a föld a hátán hordozott.
Vincivel nem voltam kibékülve.

Itt van a múzeum Vinciben

Ez Leonardo szülőháza

San Gimignano
Vinci elég sok időt elvett a távolság miatt, így San Gimire megint nem maradt elég idő. Felrohantunk a toronyba (senki ne hagyja ki), aztán már csak kicsit sétáltunk, fagyiztunk és indultunk hazafelé. Iszonyatos tömeg volt, máskor valahogy okosabban kell jönni, hogy legalább a túristabuszokat elkerüljük. Korán reggel, de még inkább hajnal szerintem a legjobb időpont, de ahhoz leginkább ott kellene tölteni egy éjszakát.
Van egy-két nagyon érdekes művészeti galéria San Gimiben, aki fogékony az ilyesmire, ne hagyja ki azt sem. Ha lett volna idő rá, én a dómot is újra meglátogattam volna, mert tavaly nagyon tetszettek a freskói.

Ez a Grossa, a városháza tornya, az összes közül csak ide lehet felmászni. Semmilyen táskát nem lehet felvinni, ezért bajban voltam, mert a pénzemet, okmányaimat, a legfontosabb fotós dolgokat nem akartam lent hagyni a megőrzőben. Ezért vittem egy nylont, amit a nadrágomból csak akkor vettem elő, amikor már elindultunk felfelé. Igenám, de pótkártyát nem vittem magammal és perszehogy a kártyám pont fent a toronyban telt be. :(





Egyéb fotók aznapról:

Toscana 2011, 2. nap

(vasárnap)

Reggelente a tájat erős pára borította. A nap éppen az ablakunkkal szemben kelt fel.
A medencét ilyenkor takarította egy ember, aki éjszaka kirakott egy medencetisztító kütyüt, ami fel-alá mászkált a medencében és kluttyogó hangot hallatott, amikor éppen a vízfelszínhez közel került. Ez az eszköz reggel le lett állítva.

Lucca
A társaságból a többség még egyáltalán nem járt Toscanában, vagy csak nagyon régen. Luccában még én sem.
Helyes kis város, a régi városrész fallal van körülvéve, ennek tetején nagy fák sorakoznak. Talán emiatt volt, hogy - bár anblock felhívta rá többször a figyelmet, hogy milyen érdekes - összekevertem ezt az árnyas sétányt a Guinigi toronnyal, ahol néhány nagylombú fa nő magasan a város felett. Emiatt aztán nem is kerestem a tornyot, amit nagyon sajnálok, hogy nem láthattam és nem mászhattam fel rá, bár arra valszeg nem is lett volna idő.
A városfalon éppen valamilyen motoros felvonulás zajlott.
A kis ovális alakú Piazza dell'Amfiteatrón viszont sikerült átsétálni. Megkerestük Puccini szobrát a Corte San Lorenzón, ahol a szülőháza áll és ittunk egy elég furcsa jeges kávét ennek örömére. A Piazza Napoleone, nevéhez híven engem Franciaországra emlékeztetett, mert a teret szegélyező platánok ugyanúgy voltak megcsonkítva, mint ahogy azt Franciaországban teszik. Itt is volt egy csicsa körhinta, mint Firenzében a Piazza della Repubblicán.

Pisa
Bár már jártam Pisában a Csodák terén, azért nekem is tudott újat nyújtani, mert felmásztunk a Ferde toronyba, ahol még nem voltam. Érdekesek a fal mentén belül a lépcsők, mindig azon az oldalon vannak kikopva, amerre dől a torony. Felfelé nem volt gond, de lefelé egy frászban voltam, mert csúszott a szandim talpa és féltem, hogy lezúgok a síkosra koptatott lépcsőkön.
Lent a téren az emberek vicces fotókat készítettek egymásról, ahogy látszólag tartják, vagy éppen megdöntik a ferde tornyot.
Mivel a toronyba délutánra szólt a jegyünk SzZsuszával, az egész csapat kiült egy közeli étterem teraszára. Nagyon meleg volt, ilyen jól még sosem esett egy nagy tál zöldség, mint ott. A Guinness is megvolt, úgyhogy kerek lett a világ. A pincérek között volt egy feltűnő alak, egy szép szőke herceg. Mindannyian őt figyeltük és tanakodtunk, hogy megkérjük, hadd fotózzuk le. Nem volt gond, kiderült, hogy a pasas színész és övé az étterem. Nagyon kedves volt, egyáltalán nem hordta fenn az orrát (milyen vicces ezt így leírni)

Lajatico: Teatro del Silenzio
Lajatico híres szülötte Andrea Bocelli, akinek családja a mai napig a kisvárosban él. A város melletti egyik domboldalon egy érdekes szabadtéri színház van kialakítva Bocelli tiszteletére, ahol az énekes minden évben fellép (rossz nyelvek szerint fehér lovon érkezik a tett színhelyére :) . Előre rákerestem a Google Earthön, ahol csupa olyan képet találtam, amelyeken egy kis tó közepén egy hatalmas emberi fejet ábrázoló szobor látható, alighanem Bocellit ábrázolja. Ehhez képest nagy meglepetés ért, mert a fejet eltüntették és új szobrok jelentek meg, ezúttal nem a tó közepén, hanem a szélén levő durván megmunkált kövek tetején. Elég furcsa, rikítóan színes, jópofa modern szobrok, bár szerintem a környezethez nem nagyon illenek. Ettől függetlenül mégis nagyon érdekesnek találtam. Annyira új lehet a dolog, hogy a környéken kiaggatott plakátokon is még a régi környezet látható. A tó közepére is került egy új alkotmány.
Elhúztuk az időt, ezért a lajaticói étteremre szavaztunk az otthoni főzés helyett. Ennek én külön örültem, mert tervbe volt véve egy bolognai spagetti jó szokásom szerint. Persze azért egy kis limoncelló, majd egy kevés enyhe toszkán vörösbor is lecsúszott a gigánkon.