(kedd)
Firenze Firenzébe elég nehezen verekedtük be magunkat, a GPS átvitt először a "pesti" oldalra, majd onnan vissza a "budaira". Nem értettem, de nem akartam okoskodni, hogy rövidebb út is lenne. A Torre San Nicolònál parkoltunk, innen sétáltunk fel a Piazzale Michelangelóra. Itt első dolgom volt az íriszkertet megnézni, hátha van olyan szerencsém, hogy még látok néhány szép virágot, de, mint említettem már, akkorra minden elvirágzott.
Felsétáltunk a San Miniatóhoz, ahol a templomon kívül most alkalmam volt a temetőben is sétálni egyet és ekkor fedeztem fel, hogy a templom oldalánál és mögötte is folytatódik a temető. Az egyik kapun kislattyogott egy nagyon öreg pap bácsi (Ray-Ban napszemüvegben), akit a túristák megrohantak, ő meg türelmesen osztogatta az áldást.
Lefelé menet nem mentünk vissza a P. Michelangelóig, hanem egy viszonylag meredek úton egy szép rózsakertet érintve ereszkedtünk le a városba. Ezt még nem ismertem.
Őrült meleg volt.
Firenzében a nevezetességeket most szinte egyáltalán nem fotóztam, hiszen tavaly egy egész hetet töltöttünk itt. Viszont kipróbáltam a nagylátószögűvel egy fotós trükköt, amivel életképeket lehet észrevétlenül készíteni. Ezt a trükköt Tóniótól tanultam. Így a mostani képeim nagy része ennek a próbálkozásnak az eredményeképpen született meg.
A Ponte Vecchio olyan, amilyen, ezek az ékszerek nem az én műfajom. A "pesti" oldalon, az Vasari Corridor és az Uffizi kereszteződésénél vártuk be egymást, ott, ahol rengeteg színesbőrű árus kínálta a portékáját. Itt voltunk szemtanúi annak a jelenetnek, amikor az árusok, nem tudom, milyen jelre, de kb. egy másodperc alatt összekapták a cuccukat és nyomtalanul eltűntek. A következő másodpercben ért oda egy ember, aki valószínűleg az engedély nélkül árusítókat akarta megcsípni, de elkésett vele.
Az Uffizi előtt felvonulási terület van, a dóm előtt kígyózott a sor. Odáig egy hűvös mellékutcán sétáltunk el, ahol nem volt olyan nagy a tömeg.
Megbeszéltük, hogy 6-kor találkozunk a toronynál, ehhez képest egy emberként támadtuk le egy étterem kellemesen hűvös pincehelyiségét. Az ebéd nagyon vicces volt, mindenféle leveseket néztünk ki magunknak. A levesek angol fordításánál egyértelműen ott volt, hogy "breaded". Tavaly mi már kipróbáltuk Sienában az ilyen levest, kis szelet kenyerek voltak benne, de azért egyértelműen leves volt a leves. Akkor. Az itt kapott leves viszont az átlagos magyar főzelékeknél is egy kicsit sűrűbb volt és a kenyérszeleteket nem lehetett külön felfedezni benne. Én zöldséglevest ettem, a zöldség össze volt törve, a kenyér lehetett a sűrítés. Nagyon ízletes volt, de aki olyan levesre vágyik, amit szürcsölgetni lehet, az először kérdezzen rá, mert különben csalódni fog. Azt mondják a lányok, hogy a (kenyeres) paradicsomleves is finom volt. Ja, és hatalmas adag, megfelelt egy főételnek, én a végét már alig bírtam legyűrni. Ennyit az ebédről. :)
Ezután szétszéledtünk. Javaslatomra az Orsanmichelét kerestük fel, az volt a legközelebb és Zsuzsa még nem járt benne. Teljesen elbűvölte. Sajnos az emeletre most sem lehetett felmenni, tavaly nekünk óriási mázlink volt, kezdek rájönni. Visszamentünk a Signoriára és tök véletlenül végre megtaláltuk Savonarola máglyájának a helyét. Most sem kerestük, csak véletlenül botlottunk bele. Kicsit elbohóckodtunk a szobrok körül, majd a Palazzo Vecchió souvenirshopja előtt, ahova egy vicces fejet ábrázoló széket raktak ki. Folytattuk a Santa Croce felé vezető kis utcában.
Sok időnk már nem volt. A Santa Croce előtt egy fiatalokból álló énekkar énekelgetett, nagyon jó volt a hangulat. Mivel a Torre San Nicolò kb. egy vonalban van a Santa Crocéval, úgy számítottunk, hogy percek alatt visszaérünk a kocsihoz, hiszen mindketten úgy emlékeztünk, hogy van ott egy híd. Rosszul emlékeztünk! Volt egy futásunk a következő hídig, majd a másik oldalon vissza...
