1. nap
Délben indult a buszunk. Itt ért az első meglepetés, hogy János nem jön. Nem volt idő beszélni róla, mire megkérdeztem volna valakit, már János jelentkezett telefonon és beszámolt a műtétjéről.
Második meglepetés az volt, hogy alig 18-an voltunk összesen. Én ennek örültem, minél kisebb egy csapat, annál jobb. 32 személyes busszal utaztunk, így is majdnem mindenkinek dupla hely jutott.
A sofőr már az elején sem volt szimpi és ez később még csak fokozódott. Amúgy a társaságban most sem csalódtam, szimpatikus, intelligens emberek. Nem is értem, miért nem volt kedvem ehhez a kiránduláshoz. (Persze de, értem. Csak annak semmi köze nem volt a társasághoz.)
Volt az elején egy vicces affér. Már csak Elemér hiányzott és indulhattunk volna. Gábor felhívta Elemért, akiről kiderült, hogy elnézte a naptárt és azt hitte, másnap indul a kirándulás. Milyen szerencse, hogy útba esett a lakhelye, mire odaértünk a megbeszélt benzinkúthoz, pár perc múlva Elemér is befutott enyhén lihegve az összekapdosott cuccaival.
A cél a Bihari-hegység volt Erdélyben, ott is a Pádis-fennsík. Nagyvárad felé mentünk. A sofőr valamit motyogott, hogy direkt nem megy a várost elkerülő gyűrűn, de nem derült ki számomra, hogy miért volt jobb a városon keresztülhajtania. Ami nem lett volna baj, ha tudja az utat, de nem tudta. Volt GPS-e, azt meg vagy nem tudta használni, vagy rossznak tartotta, mindenesetre összevissza ment a városban. Attila a saját GPS-ével próbált neki segíteni, de őrá meg nem hallgatott. Gáborra sem. Egy csomó időt elvesztegettünk Nagyváradon az ide-oda furikázással, holott mi tudtuk, merre kellene menni, csak a sofőr nem. Elöl ültem, láttam, mit bénázik.
Na mindegy, a délutáni csúcsban csak sikerült kikeverednünk a városból, indultunk tovább. Újabb nehézséget az okozott, hogy javítják a Pádis felé vezető utat. Ez azt jelenti, hogy néhány kilométerenként az út egysávosítva lett, és itt mindig meg kellett várnunk, hogy a lámpa zöldre váltson és a mi irányunk beindulhasson. Ilyen megálló legalább 5-6x volt, de lehet, hogy többször.
Ilyen körülmények között jutottunk el Belényesig, ami már egész közel volt a célunkhoz. Innen az út ragyogó új volt, nem is lett volna semmi baj, ha a hátsó sorokban nem borultak volna ki az emberek az émelygéstől. Hátranéztem és szégyenszemre rámjött a röhögőgörcs, mint Ziára Pugliában, ugyanis a hátsó sorokban ülők egy emberként lötyögtek a busz egyik oldalától a másikig. Látványnak nevetséges volt, de nagyon sajnáltam szegényeket. Többször szóltak a sofőrnek, hogy ne rángassa a kormányt, de mindhiába. Valószínűleg nem csak ez volt a baj, hanem a busszal sem stimmelt valami.
Hányattatásaink utolsó fejezete az volt, amikor már fent a hegyekben elértük az utolsó 4,5 kilométeres szakaszt, ugyanis ez egy köves földút volt a túristaházig. Letértünk a sima autóútról és lépésben dülöngéltünk, miközben a sofőr morgott, hogy ő bizony rá nem jött volna erre az útra, ha a sajátja lenne a busz. (Nem volt titok, előre egyeztetve lett, hogy az utolsó szakasz ilyen lesz.) Én elölről jól láttam, hogy milyen bután vezet, minden gödörbe és pocsolyába belement és egyáltalán nem próbálta kikerülni őket. Mivel ekkor már sötét volt, az úton lévő hepehupák a busz lámpáinak surlófényében még nagyobbaknak látszottak. Nagyon hosszúnak tűnt az a pár kilométer.
Érdekes, hogy így összefoglalva tűnik csak szörnyűnek az út, akkor semmi bajom nem volt, bár én elöl ültem.
Elég későn érkeztünk meg a túristaházba, kicsit aggódtam, hogy mi lesz a megrendelt vacsorával. Elosztottuk gyorsan a szobákat, a legtöbben fent a tetőtérben kaptunk helyet. A túristaház nagyon szépen fel volt újítva, IKEA bútorok, tiszta fürdőszoba, új ágynemű finom, hűs huzattal (és nem műszálas!). Egy dolog nem tetszett csak, hogy a közösségi helyek tele voltak mindenféle csetresszel. De hát kit érdekelt az!
Leültünk és azonnal hozták a vacsorát. Finom csorba (zöldségleves) volt és valami egészen omlós (marha?)szelet vegyes savanyúsággal és azt hiszem, krumplipürével. Utána friss kakaósszelet, tetején rásült tojáshabbal.
Rajtunk kívül mások is voltak a túristaházban. A személyzet (két pasi) magyarul egyáltalán nem beszélt, de sokat értettek. Egyikük viszont angolul elég jól tudott, úgyhogy az lett a közös nyelv. Nagyon kedvesek és szolgálatkészek voltak. Volt WIFI az épületben, de maximum arra volt jó, hogy az ember elolvassa a leveleit. S-nak sikerült első nap képeket feltölteni a facebookra, másnap már neki sem.
Akkorát aludtam első éjszaka, mint egy ház.
 |
| A szobánk, hárman osztoztunk rajta. |
