Velence 2016 - 1. nap

Ezúttal ketten beszéltünk össze Zsuzsával egy velencei fotózásra. Sajnos a Budapest-Velence vonatjáratot megszüntették, helyette bécsi átszállással lehet menni. A MÁV kedvezményes jegyet ad a Bécs-Velence járathoz Budapesttől. De ez azért azt jelentette, hogy egy jóval korábbi vonatot kellett választanunk, nehogy lekéssük a csatlakozást. (Nem késtük volna le, mert pontos volt a vonat.) Így alakult, hogy Bécsben volt pár óra üresjáratunk. 

Az újonnan átadott Hauptbahnhof hatalmas, minden ki van táblázva, tiszta, csúcsszuper. Nem messze van tőle a Belvedere, aminek a parkján átsétáltunk, múltkor úgysem maradt már rá időnk. Bemenni nem tudtunk, mert hamarosan zártak. Nagyon hideg volt egyébként Bécsben. A Belvedere után még kóricáltunk egy darabig, aztán beültünk egy sörre-almásrétesre valahova. Na, az jólesett.

Visszafelé az állomásra csak azért siettünk, mert hideg volt. Nem volt ismerős a környék, ezen csodálkoztam. Hát persze, mert egy sarokkal elszámoltuk magunkat, de szerencsére időben megérdeklődtük a helyes utat és nemsokára már a vonaton ültünk.

Ezt az éjszakát sokáig nem fogom elfelejteni. Egy szemhunyásnyit nem aludtam. Nem csak a hideg volt zavaró, hanem az üvegablakon bevillódzó villanyfény is, meg a sok cucc, amit magamra terítettem takaróként, de minden fordulatnál szétcsúszott és újra kellett építeni. 

Reggelre beleheltük a fülkét a többi utassal és reggelit is kaptunk. A vonat pontosan érkezett a Santa Luciára.

Velencében eső fogadott.

Már jóelőre betanultam az útvonalat a szállásunkig, ami a San Polo negyedben volt. Ennek köszönhetően azonnal odataláltunk az esőben. Tudtam előre, hogy a Frari környékén lesz. Ez annyira így volt, hogy nemhogy a közelében, hanem szinte a tövében volt a szállás. 

Sajnos megdőlt az eddig hangoztatott nézetem, miszerint Olaszországban nincs rossz szállás... De, van. Igaz, olcsó volt, főleg, hogy Velence kellős közepén található és még reggelit is adtak. (A teljes ár már nem ennyire kevés, mint amennyiért ebben az uborkaszezonban adták.) Mindig azt mondom, nem érdekel a szállás, ha bizonyos alapvető dolgok megfelelnek, mint a fekhely és a tisztálkodási lehetőségek. Hát-hát. Ez a szállás egy picit már ezalatt volt. 

Tulképp ugyanazt tudom elmondani róla, mint a januári kehidakustányi szállásunkról: rettentően lelakott, évtizedek óta semmit nem fordítottak rá, hagyták teljesen tönkremenni. De ez az a rész, ami nem érdekelt volna, csak sajnos piszkos is volt. Ez pedig nem pénzfüggő, mert láttuk minden nap a takarítónőt tüsténkedni. Csak picit rá kellett volna nézni, hogy mit csinál, pontosabban mit nem. De hát ezen a szálláson egy százéves anyóka felelt mindenért, nyilván nem mászott fel az emeletre minden nap ellenőrizni a személyzet munkáját. 

Szerencsére a lepedő és a párnahuzat makulátlan volt, a takaró rajta viszont már annyira nem, úgyhogy igyekeztem a cuccaimat mindig a lepedőre rakni, meg ahhoz nyúlkálni. Azon meg jókat nevettünk, hogy a szoba felszereléséhez egy mosdó és egy bidé is tartozott. Az rendben, hogy a mosdó, de a bidé vajon kinek kellett? Csak nem gondolják, hogy kimegyek a folyosóra a WC-re, majd visszajövök a szobába a bidét használni?? :D :D

Ami a legjobban zavart az egészben, az nem is az én személyes kényelmem, mert nem sokat foglalkoztam a szállásunkkal (hála a tiszta lepedőnek, de tényleg), hanem az, hogy itt van egy klassz kis épület Velence kellős közepén és hagyják leromolni, tönkremenni, csak szedik ki a pénzt belőle nyilvánvalóan, ahelyett, hogy egy frankó szállást csinálnának belőle, amit nyilván sokkal jobb áron lehetne értékesíteni. Én szégyelltem magam helyettük. 

Na, ennyit a szállásról, főleg a kíváncsi vidéki nénikém kedvéért.

Kicsit előreszaladtam, mert mi már reggel 9 körül a szálláson voltunk, de csak déltől lehetett elfoglalni a szobát. Otthagytuk a bőröndöket a recepció mellett és első dolgunk volt egy kávézót keresni a környéken. Meg is találtuk, onnan üzentem, hogy a WC ablaka pont a Frari főbejáratára nyílik. 

Sajnos egész nap esett.

Bár mi fotózni jöttünk, de javasoltam Zsuzsának, hogy menjünk be régi kedvencembe, a Scuola Grande di San Roccóba, ha már így esik az eső. Megéri, mert annyira gyönyörű. Ráadásul jó közel van, pont a Frari mögött. 

Éppen azt vizslattuk, hogy mennyibe kerül a jegy, amikor a kezünkbe nyomtak 2 ingyenjegyet. Kiderült, hogy aznap minden nő ingyen keresheti fel a Scuolát a Nőnap tiszteletére. Ez aztán a nagyvonalú gesztus! Hú, erre nem is számítottunk. 

Néhány helyen még mindig fel van állványozva az épület, de most is csodálatos, grandiózus, lenyűgöző. Határozottan emlékeztem, hogy nem lehet fotózni benne, mire félidőben kiderült, hogy dehogynem. Ez volt a második meglepetés. Jó sok időt eltöltöttünk bent, mondanom sem kell. Gyakorlatilag az egész délelőttöt.

Miután kiröhögtük magunkat a bidén a szobánkban és aludtunk egy rövidet, újra nyakunkba vettük a várost. Most a Rialto felé indultunk el. Az eső elállt, most meg az volt a bajunk, hogy felszáradt a kő, nem fog csillogni a képeken. :) 

A San Polo Velence legsikátorosabb része. És most jöttem rá, miért tévednek el benne az emberek örökké. Mert hiába tudod, hogy nagyjából hol vagy és merre van a célpontod, azt csak akkor találnád meg, ha szárnyra tudnál kapni. Mert a csatornáknak nem minden oldalán van járda, ezért gyakran kerülni kell. És elég csak egy sikátort tévedni, már teljesen máshol vagy, mint szeretnéd. 

Na, de ez minket elkerült, mi minimálisan keveset tévedtünk, Persze volt olyan is, majd időben elmesélem.

A délutánt kóborlással töltöttük, estefelé megvettük a 3 napos vaporetto bérletet is. Úgy számítottunk, hogy majd este használjuk először, akkor kitart a negyedik nap végéig.

Annyit mászkáltunk a 4 nap alatt, hogy még a képek alapján sem tudom mindig beazonosítani a sorrendet, de talán mindegy is. A lényeg, hogy aznap este mindenképpen a San Marcón akartunk lenni, hogy lássuk az Acqua altát, vagyis azt, amikor a laguna vize elönti a Szent Márk teret. 

Addigra már megint eleredt az eső és elég nehéz volt a fotós cuccal, állvánnyal és esernyővel közlekedni, közben objektívet cserélni, esetleg az állványt is használni. 

Beültünk egy hangulatos étterembe vacsorázni, mert az Acqua alta csak 11 körül tetőzött. És akkor megint rájöttünk valamire. Ugyanis az volt, hogy a Zaccaria felől közelítettük meg a teret és egyfolytában azt lestük, hogy milyen magas már a parton a víz, mindjárt átcsap és majd milyen érdekes lesz látni, ahogy elkezd folyni a Szent Márk tér felé. Hogy ugye ellepje.

Hát ez egyáltalán nem így működik.

A víz nem a part felől folyik rá a térre! Hanem a tér alacsonyabban fekvő részein elkezd felbugyogni a víz a kövek közül. Még egy pici örvénylést is lehet látni.

Ja, majd elfelejtem. A fél San Marco le volt zárva kordonokkal és csak úgy hemzsegtek a rendőrök, meg mindenféle egyéb egyenruhás a városban. Mondtam, jól nézünk ki, csak nem valami robbantás lesz? Ráadásul már itthonról észrevettem a webkamerán, hogy a tér felől nem látszik a San Giorgio Maggiore, mert egy dög nagy katonai cirkáló állt be a képbe. Nagyon jó, dühöngtünk, akkor hogy csinálunk onnan majd felvételeket?

Minden kiderül egyszer, Matteo Renzi olasz miniszterelnök itt látta vendégül Hollande francia elnököt pont március 8-án, persze, mikor máskor.
Cikk: http://www.ansa.it/english/news/politics/2016/03/08/renzi-hosts-hollande-at-venice-summit_300c9645-15c8-497d-9254-1288c06e6227.html

Erreföl vonultunk el kajálni, aztán amikor visszajöttünk későn, már szabad volt a bejárás a térre. De a cirkáló nem ment el. 

Már csak színesbőrű árusok járkáltak műanyag csizmákkal a kezükben, meg néhány megszállott fotós.

Zakynthos 2015. szeptember 8 - 14.

szöveg: marimama

képek: zebrina

Zakynthos egy gyönyörű sziget, ami a világ legszebb helye lenne, ha egy kicsit többet adnának a közterületek tisztántartására, és a magán területek fűnyírására, rendezésére. De hát, ez egy görög sziget, és mint általában a déli népek, úgy a görögök is jellemzően nyugisak, nem sokat izgatják magukat az élet kevésbé fontos dolgai miatt.

 Ámulva csodáltam a gépjármű vezetési stílusukat. Akár a települések zegzugos utcáin, akár a hegyek szakadékos útjain utaztunk, tanúi lehettünk annak, amit itthon nagyon hiányolok. Keskeny, csak egy jármű szélességének megfelelő az út? Semmi vész, a szembe jövő el kezd hátrálni mindaddig amíg, nincs egy akkora leálló, ahol épp elfér, és elengedi a másikat. (Melyiküknek kell hátrálni? Az számomra rejtély maradt) Egy buszon ülve engem a szívbaj kerülgetett, amikor egy még nagyobb busz jött szembe, miközben az út szélén személygépkocsik parkoltak, és mindkét busz mögött hosszú sorban mindenféle autó várakozott. Amikor egy külsős irányítása már kevésnek bizonyult, kiszállt a két sofőr, megtárgyalták a dolgot, behajtották a tükröket, és a böhöm buszokkal elcentizgettek egymás mellett, úgy hogy a járművek közé az ujjam nem fért volna be. Tülköltek? Ordibáltak? Anyáztak? Keresztbe kasba mutogattak? Egymásnak mentek? Bele rúgtak a másik kerekébe? Esetleg letörték a tükröket? (A hazai tapasztalataim alapján elvárható lett volna. ) Dehogy! A mi járművezetőnk egy picit nyugtalankodott, hogy kiérjünk időben a reptérre, de más semmi. Kiszabadultunk a szorult helyzetből, és mindenki ment a dolgára. Úgy tűnhet, hogy a legnagyobb élményem ez volt, pedig alig lehet megfogalmazni azt a sok szépséget, sok kedvességet, amit ott láttam, tapasztaltam. Nyílván a kedvesség mögött, anyagi megfontolások is vannak, de olyan ügyesek, hogy a helyszínen ez eszembe sem jutott.

Agios Sostis szélén, a tengerparttól csak néhány méterre volt az egyszerű (nem sokat tartózkodtunk "otthon"), de kellően tiszta szállásunk, az Anastazia apartman házban. A tengerig olajfás, virágos, virágzó fákkal teli, nagy kert vezetett. A meredek, és magas partfal tetején, a végül törzshelyünkké váló "Koukla" taverna kerthelyiségéből csodálatos kilátás nyílt a közeli, teknősbéka alakú, pici lakatlan szigetre (Marathonisi island), miközben a görög konyha minden elérhető finomságát megkóstoltuk, fahéjas likőrt kortyolgatva. Elképesztő, hogy a víznek hány féle kékje, zöldje van, hogy a fehér tarajos hullámok milyen alakzatokat képesek alkotni. Az összhatást egy kissé rontotta, hogy a helyiek szerint a szokásosnál egy hónappal korábban jelentkezett a tengeri fű, melynek fekete maradványai beterítették a partot. Még jó, hogy ki lehetett kerülni, és a többi helyen egy-két méter után ez teljesen megszűnt, és a homokon jó messzire elmehettünk a lágyan simogató, de igencsak sós vízben.

Több fakultatív kiránduláson, lelkiismeretes, nagy tudású idegenvezetőnk, Dóri irányításával ismerkedtünk a sziget rejtelmeivel.

Első alkalommal a szárazföldön felkerestük az 1850-ben alapított "Aristeon"olajfeldolgozót, és múzeumot magába foglaló létesítményt, ahol megismerhettük az olajütés minden csínját-bínját, majd házi kenyeret citrommal, naranccsal, fokhagymával ízesített olivával kóstolgattunk, és persze vásároltunk. Kihagyhatatlan program a 2000 éves olajfa, és a közvetlen mellette üzemelő tavernában a frappé, és a helyi titkos recept szerinti édesség, a fitoura. A színezüst Mária ikont rejtő Anafonitria kolostorban még egy szál gyertyát is gyújtottam az otthon maradottakért. Nagyon érdekes volt a kolostor mögötti temetőben látni, hogy a sziget vallásos népe mennyire őrzi a hagyományokat. Több sírra még ma is elhelyezik az olajos üveget, a boros üveget, és a pénzt, hogy elhunyt szerettük ne maradjon étel, ital, és pénz nélkül a másvilágon.

Azt gondolom ilyen vakítóan hófehér homok, mint amit a Navagió öbölnél láttunk kevés helyen található Görögországban. Még jó, hogy a hegytető eléggé félelmetes kilátójából lenéztünk az öbölre, mert ez a látnivaló a későbbiek során kimaradt. Kirándulásunk betetőzéseként Agios Nicolaosból egy kis hajó röpített a kék barlangokhoz, miközben az alig 18 km-re lévő Kefalónia kopár sziklacsúcsait láthattuk. Végül a kikötő tavernájában kard- hallal, helyi borral zártam ezt a kicsit fárasztó, de nagyon emlékezetes napot. 

Sosem érdekelt, pedig többször lett volna alkalmam részt venni egy görög esten. Most ezt sem hagytuk ki, mivel fantasztikus,  vacsora előtti naplementével bíztattak. Persze, beborult az ég, naplemente sehol, de lett helyette egy csodás öböl fentről, és a görög est Kampiban(Kabiban), amit kár lett volna most is elmulasztani, annyira hangulatos volt. Fölösleges említeni a dinnyével, vörös, és fehér borral kísért 3 fogásos vacsorát, hiszen már nem volt meglepetés: olyan finoman fűszerezett, élvezetes étkeket szolgáltak fel mindenhol, hogy azt lassan már megszoktuk a többi helyen is. A mostani különlegessége abban rejlett, hogy újfajta kreációkkal ismerkedtünk, mint például a töltött szőlőlevél, dzadziki, forró háromszögletű tésztába göngyölt darált hús. Hamarosan előállt a zenekar egy szintetizátorral, és két buzukival, majd később csatlakozott a "mindenes" taverna tulajdonos deli családfő, kellemes énekével. Volt ott minden. Görög táncok, amibe az egész közönséget (utólag sem értem, hogyan, de még engem is) bevonták, a híres (régen a megszállók által ellenállásnak minősített, és ezért betiltott) tányértörés, tűztánc, asztalon táncoltatás, tűzijáték. A fél 10-re tervezett befejezés majdnem éjfélkor következett. Úgy tűnt a háziak is ünnepelhettek valamit, mert nekik sem fűlött a foguk a záráshoz.

Természetszerető énem teljesedhetett ki a sziget körüli (no, nem egészen) hajózással. Erre a 143 km-es hajóútra Zakyntos fővárosi kikötőjéből indultunk. ( A fővárost egyébként nem kerestük fel. Azt mondják szép, és érdekes, de minden az 1953-as rettenetes földrengés után épült újjá, és ez nem nagyon mozgatta meg a fantáziánkat.) Az egész napos hajóúton távolról látszottak a só- lepárlók, és a sziget hatalmas homokhegyei, ismét gyönyörködhettünk a kék barlangokban, a zegzugos part látnivalóiban, és más hajókban. Több helyen fürdési lehetőség volt. Északról kerültük meg a szigetet, a terv szerint a Navagio öböl lett volna a következő kikötő. Ám, miközben Kefalónia közeli szigetét csodáltuk, hatalmas hullámok értek el bennünket. Idegenvezetőnk nyugtatott, hogy izgalomra semmi ok, de azért az elgondolkoztathatott, hogy a hajó tréfamestere nejlon zacskókat kínálgatott a népnek. Végül a parti őrség minden hajót visszafordított. Így, déli irányból közelítettük meg a még nem látott területeket,  természetesen a viharos részt végleg elhagyva. Elértük a teknőcszigetet, de most a túloldalról sokkal nagyobbnak tűnt. Találgattuk, hogy a festői partszakaszok melyikén áll a mi kedves Koukla tavernánk.  Lassan csorogtunk Kerri szikláihoz, barlangjaihoz. Én még ilyet nem láttam, pedig voltam már néhány helyen. A nap vakítóan visszatükröződött a tekintélyes magasságú, hófehér sziklafalakról, miközben a víz a kék, zöld, és türkiz minden tónusában pompázott. A hajó melletti tiszta, csillogó tengermélyen sötét halacskák ficánkoltak. Jóleső volt, legalább a lábamat megmártani a kellemesen hűs habokban. Ráadásként a hajó egyik csónakjával bevittek egy elég nagy barlangba. Érdekes, hogy ott csak a visszaforduláskor, a sziklakapu megpillantásakor hangzott el szó, előtte némán hallgattuk, ahogy a víz neki-neki csapódik a csónak falának. A kéknek azt az árnyalatát talán sosem feledem.

Több sétánk végcélja Aios Sostis pici szigete, ami a nagy földrengéskor vált le a szárazföldről, és most egy kb.40 méter hosszú, keskeny, stabilnak mondható léchídon lehet megközelíteni. A belépőt kis ráfizetéssel a dombtető bárjában némi sörre, és koktélokra cseréltük, onnan a szigetecske túloldali öblében kialakított barátságos, de kínzóan köves strandjára vezetett az utunk.

Családtagjaim eléggé ellenérzéssel fogadták, és lehurrogtak, de én teljesen be voltam indulva, mert látni akartam az útikönyvekben annyiszor emlegetett caretta carettákat, vagyis a védett álcserepes teknősöket. A szigetre minden évben visszatérnek, mert a világon csak, és kizárólag itt található a tojás lerakó helyük. A parton hirdették, hogy teknős lesre hajó utakat szerveznek. Nézelődni mentünk a kikötőbe - titkon abban reménykedtem, hogy legalább azt az agg teknőst megpillantom, amelyiket egy öreg halász minden nap etet a mólónál - arra lettünk figyelmesek, hogy több kiránduló hajó megrakva turistákkal hol itt, hol ott kőröz a kikötő vizén. Nem kellett nagy ész rájönni, hogy ők a teknős lesők, és csak úgy tudhatják, hogy hol jönnek fel az állatok levegőért, ha előtte azt a helyet beetetve csalogatják oda őket. Erre, a bekerítő módszerre én nem gondoltam, így most nagyon gyorsan kijózanodtam. Már nem is érdekeltek annyira a teknősök, amikor közvetlen előttünk kibukott a vízből egy, majd később még egy, és még egy. (Vagy ugyanaz háromszor?) Ennyit a "híres" állatvédelemről.

A fennmaradó néhány napon pihentünk, sétálgattunk, a nagy melegre hivatkozva iszogattunk a "Maestro" tenger fölé nyúló teraszán, fürödtünk, élveztük a semmit tevést, lestünk ki a fejünkből, és alig tudtunk betelni a tenger látványával.(El is kell raktározni, mert ki tudja, mikor kerülök ilyen helyre újra).

Horvátország 2015/6 - Kravice vízesés és Počitelj

Még egy kirándulással vagyok adós a 2015-ös horvátországi nyaralásunkból, ami szintén Bosznia-Hercegovinába vezetett.

A Mostar felé vezető úton Čapljina városánál (úristen, ezt is hányszor leírtam az IBUSZ-nál! vasúti csomópont) kell elhagyni a Neretva folyót. Innen még egy félóra a Kravice vízesés.

Van jó nagy befogadóképességű parkoló (jelenleg szinte üres volt) és innen egy kis séta lefelé a vízeséshez.

Mit mondjak, gyönyörű. Sokan Bosznia Plitvicéjének titulálják. Annál azért kisebb persze. Én a magam részéről eddig semmit nem hallottam róla, ami elég méltatlan. 8 évvel ezelőtt itt mentünk el szinte mellette Mostar felé.

Szépen sütött a nap, a tó vize a lehető legzöldebb volt és szép kék szitakötők pihegtek a vízparti köveken. Félkörívben csak úgy porzott, zubogott le a víz a tóba. Az emberek álltak és nézték, ezzel nem lehetett betelni.

Közeledünk, a vízesés fölülről

A kirándulást félnaposra terveztük, de nyugodtan lehetett volna egy teljes nap is, főleg, hogy visszafelé még Počitelj-be is bementünk.

Počitelj Čapljinától északra van, Mostar felé egy pár kilométerre, a Neretva mellett. Bájos középkori városka, egységes, ódon hangulattal. Itt nagyon éreztük az előszezont, meg azt, hogy közeledik a nap vége, mert semmi nem volt nyitva, csak egy-két árus szedelőzködött éppen és szinte csak mi csatangoltunk az épületek között. Lakossal sem nagyon találkoztunk, kissé díszletszerűnek éreztem emiatt a települést. A város fölé magasodik Počitelj vára, ahova, most sem értem, hogy miért, nem akaródzott felmászni. 

A balkáni háború alatt alaposan helybenhagyták, szinte mindent újjá kellett építeni. Elég szomorú, mert stratégiai jelentősége már egyáltalán nincs. 

A medresz

Ali pasa dzsámijának falán:
kép a háborús pusztításról

Az újjáépített minaret és a dzsámi új kupolája

A dzsáminál találtunk egy bóvliárust, aki beengedett
minket körülnézni

Ahol ennyi cica van, ott embernek is kell lennie

Valakinek a mamája, de már nem emlékszem,
miért volt ez érdekes,
lányok?

Horvátország 2015/5 - Mostar

Egész napos kirándulást terveztünk Mostarba, de előtte el kellett valamit intéznem. 

Már első nap kiderült, hogy van egy régi 100 kunásom, amit itthon kaptam még a pénzváltáskor. Ezt a százast sehol nem fogadták el. Jozo azt tanácsolta, hogy bankban próbáljam kicseréltetni. (Ő maga még hozzányúlni sem akart, mintha fertőzött lenne. :)) A mostari kirándulás napján átutaztunk Metkovićon, Jozo úgy gondolta, az elég nagy hely, több bank is van.

No, kinyitottuk a szemünket, amikor elértük Metkovićot és rögtön láttunk is egy Raiffeisen bankot az út mentén. Ez ismerős is volt, meg elég nagynak is gondoltam ahhoz, hogy a cserét lebonyolítsam. Sajnos rosszul gondoltam, viszont volt ott egy kedves alkalmazott, aki mondta, hogy a helyi bankban ezt meg tudom oldani és el is magyarázta, hogy hol találom. A bankfiók hamar meglett, arra viszont nem számítottam, hogy sorszámot kell húznom és ki tudja, meddig várni, mert előttem voltak egy páran.  Közben lelki szemeim előtt már láttam, hogy jegyzőkönyvet vesznek fel és jó nagy feneket kerítenek az egésznek, miközben a lányok a parkoló kocsiban nem tudják, mi van velem, hol vagyok már. Ekkor olyat csináltam, ami rám nem túl jellemző, elkaptam egy alkalmazottat és soronkívül rákérdeztem a cserére. Egy perc múlva már jöttem kifelé a bankfiókból, kezemben az új 100-assal. Minden adminisztráció nélkül, pikk-pakk kicserélték. Ezt nem gondoltam volna!

De térjünk vissza Mostarhoz.

A horvát-bosnyák határon ácsorogni kellett, meg okmányellenőrzés is volt. Na, ilyet is régen éltünk át. Nem nagyon értettem, mert máshol is többször átléptük  a határt, de sehol nem állítottak meg.

Bosznia-Hercegovinában végig a Neretva mentén haladtunk és egyre több minarettel találkoztunk.

Mostart délről közelítettük meg, parkolót azonban nehéz volt találni. Végül a város északi részén, a pályaudvar melletti üres területen álltunk meg. Messzebb volt a központtól, de legalább ingyen, bár nem ez volt a cél.

Elkezdtünk visszaszivárogni a város központja felé. Mostar nem olyan, mint Dubrovnik óvárosa, itt erősen látszanak a háború nyomai. 8 évvel ezelőtt én már jártam erre, mintha semmi nem változott volna azóta. Jó pár romos épületre emlékeztem. Nem tudom, mi lehet az oka, hogy ezek még mindig változatlan állapotban vannak.

És hát ott van a sok sír a köztereken. Szomorú látvány.

Érdekes falfirka  az állomás közelében

Épületrom a város közepén, nem egyedüli látvány

Ez viszont szép!

Új sírok egy közparkban

A Bišćevića kuća egy tradícionális oszmán otthon a XVI. századból. A zárt udvar és a ház is nagyon takaros, eredeti bútorokkal, használati és dísztárgyakkal berendezve. Csupa szín (szőnyegek) és kényelem. Csak mezítláb szabad belépni. Az épület a Neretva fölötti sziklákra épült.
Az emeleti, udvarra néző nyitott helyiségben jött ránk a röhögőgörcs. Eredeti fotók vannak a falra aggatva a családról. A ház asszonyának külön fotót szenteltek. A képen egy alak látható tetőtől talpig burkában, ami csak a szemnek hagy egy vékony rést. Helyre menyecske!! :D

A Karagözbey Dzsámi udvarán is időztünk valamennyit, főleg az árusok miatt. Tán be is megyünk, ha nem vagyunk nagyon a kirándulás elején. Késő bánat!

Lassan beértünk az óvárosba, egyre sűrűsödtek a túristák. Ilyenkor próbálom a szép dolgokat meglátni, ami Mostarban annyira azért nem nehéz, mert az óváros és az Öreghíd is igen-igen látványos.
Átmentünk a  túloldalra, ez asszem a horvátlakta terület, míg a Neretva innenső oldalán laknak a bosnyákok. A város gyakorlatilag kettéosztva működik. Mit nézegettem gyerekkoromban az Öreghidat Csontváry képén és most már nem is először láthatom élőben. Bár ez már nem ugyanaz a híd, sajnos, de nem kell hozzá túl erős képzelőerő.
A híd aljában is voltunk és percekig lestük a legényt, aki fürdőgatyában készülődött a leugráshoz a hídról, de úgy látszik, nem volt elég érdeklődő, akkor meg minek. Egy idő után mi is meguntuk és elmentünk az itteni bazárba szuvenírek között csemegézni.
Ez a Neretva hogy tud ilyen zöld lenni!