Horvátország 2016/1 - Négyen a fedélzeten

Kilátás a teraszról

Fárasztó volt a tavalyi hosszú és esős út Dalmáciába, ezért az idei utat közelebbre terveztük. Ezúttal négyen voltunk - B-nek jutott először eszébe, jé, most mindannyian együtt vagyunk, mint kb. 100 évvel ezelőtt Moszkvában.

Az út tényleg jóval rövidebb volt, nem csak a távolság, hanem a ragyogó idő miatt is. Keresgélni sem kellett, hála neked, Google maps. 

Egy kedves házaspár fogadott minket a szálláson, megmutatták a tágas, kétszobás, két fürdőszobás apartmanunkat a felső emeleten. A teraszunkról 180 fokos kilátás nyílt a partra és a szemben levő Krk sziget csupasz szikláira.

Az alábbi képeken jól látszik az épület elhelyezkedése a hegyoldalban (a baloldali házcsoport középső épülete). Messzibbnek néz ki a parttól, mint amennyire messze volt:

Az épület a Jadranska Magistrala mellett található egy párházas településen (Sibinj Krmpotski). Az Adria ezen szakaszán a hegység a tengerből nő ki, ezért kevés a fürdésre alkalmas hely. A mi településünk házai egy ilyen öböl köré épültek. Az öblöt teljes egészében egy autóscamping tölti ki. A házigazda szólt, hogy oda lehet lejárni a tengerhez, semmi probléma nem lesz, de ha kérdeznék, mondjuk csak nyugodtan, hogy Robert Iszonya vendégei vagyunk. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy Robertre és Szonjára kell hivatkoznunk (Robert i Szonja...).
Nem kérdezték egyszer sem (szerencsére, mert szétröhögtem volna magamat).

Miután kiörömködtük magunkat a kilátásban, vacsora után néztünk. Nem sok vacsorázóhely van a környéken, pontosan három. A legközelebbi a mellettünk levő épületben, ezt választottuk. (A másik kicsit lejjebb az út mellett, a harmadik a kempingben.)
A szokásos kiadós húsos tálat rendelte mindenki. Nem volt rossz, de mégsem ez jut eszünkbe róla, hanem az épület rettenetes dizájnja. Nem is rakok fel róla képet. Pedig új épület, jaj, hogy lehet valamit így elcseszni.
Lenyűgözve néztük az első naplementét a teraszról.

Ha éppen nem kirándultunk (a kirándulásokról külön írok), akkor a bőséges, nyugis és hosszan tartó reggeli után, amit a teraszon fogyasztottunk el, általában strandolás következett. Nem mindig mentünk együtt, volt, hogy a lányok a teraszt választották napozásra. Minket B-vel a tengerpart jobban vonzott.
Egyetlen hátránya volt a szállásunknak, hogy a főútvonal mellé épült. Ez nem csak az éjszakai zaj miatt volt kellemetlen, hanem a gyalogosközlekedés sem volt túl biztonságos. Járda és átkelőhely nem volt, illetve jóval lejjebb, a kemping bejáratával szemben alakítottak ki egy aluljárót, de ez messze volt, rajtunk nem segített. Így sem volt probléma az átkelés, ha odafigyelt az ember, de azért kisgyerekeseknek nem ajánlanám. Az út összevissza kanyarog, nem belátható és nagy a forgalom.
Ezzel együtt azt mondom, remek szállást fogtunk ki.

Reggeli a hűs teraszon

Szóval délelőtt lementünk a kempingbe strandolni. Ez inkább napozásból állt, mint fürdésből. A vízbe főleg hűsölni óvatoskodtunk be a kisebb-nagyobb szúrós köveken keresztül. Beljebb nagyobb kövek voltak, de a járás azokon sem volt egyszerű.
Szívesen nézegettük az élővilágot. Tengeri sünök voltak bőven, kis rákok és apró tarisznyarákok mozogtak a kisvízben  és a köveken. Már első nap megfigyeltünk néhány gyereket, akik feltehetőleg egész nap "durrellkodtak" a vízben és a sziklákon. Igazi nyugis Durrell-feeling volt, imádtam.
Nagy nyugalom volt a teraszosan kialakított kempingben is, nem volt tele, de azért voltak jópáran. Sok kutyát láttunk, ebbe a kempingbe be lehetett hozni állatokat, de nem voltak zavaróak. Bőven elfértünk velük együtt a kicsi, de változatos parton. Volt kicsit homokosabb rész, a kövek azért itt is szúrtak kegyetlenül, volt sziklás rész, itt a helyi mogorva halászok bontogatták a halakat, ennek megfelelően sok sirály is állandó vendég volt. Nekem ez a szakasz lett a kedvencem. És volt egy aprókavicsos rész is, ahol pontosan olyan nehéz volt megközelíteni a vizet, mint a többi helyen.
Ettől egyébként besokalltunk és pár nap múlva csinos strandcipőket szereztünk be. Attól kezdve nem volt gond a vízben mászkálás.

Szemben Krk kopár sziklái

Rákocska

11 óra körül szigorúan felszedelőzködtünk és visszamásztunk a szállásunkra. Én határozottan örültem ezeknek a fel-le sétáknak, muszáj mozogni a nyaralás alatt is. Ebéd után gyakran csendespihenőztünk. A délután többi részét pedig ismét a parton töltöttük.
Első napokban esténként rendszeres elfoglaltságnak számított a Foci EB. Robert beállította a megfelelő csatornára a tévénket.

Forgalom a Jadranska Magistralán

Velence 2016 - 4. nap

Az előző napi tiszta időn felbuzdulva hajnali fotózást terveztünk. Még alig derengett, amikor mi már a vaporettón kucorogtunk a San Marco felé. A nap éppen a San Giorgio Maggiore mögött valahol fog felkelni, előtérben a gondolák ringatóznak, ebből lesz aztán csudi kép! Meg ott vannak a Piazzale oszlopai, a Dózse palota árkádjai, mind-mind jó hajnali fotótéma.

Hát ja, más a terv és más a valóság. 

Minden ott volt az egy napot kivéve. Helyette szép egyenletes szürke felhőréteg takarta az égboltot. A rakparton két vidám patkány kergetőzött. Néhány kóbor fotós is ott reménykedett a gondolák körül. 

Azért elszüttyögtünk vagy 2 órát a reggeliig, a gondolák megvoltak, mi meg utána szépen hazacsattogtunk enni, csomagolni, mert 10-ig el kellett hagyni a szobát.

Az útleveleket is végre visszaadta a mami, a csomagokat megint leraktuk a recepciónál és megbeszéltük, hogy csak este 6 körül jövünk értük. 

Reggeli csúcs a Canal Grandén

Az Accademiához mentünk a hídra nappali felvételeket készíteni. Jó nagy tömeg volt, egy német stáb is ott ácsorgott komoly felszereléssel. Finoman megérdeklődte az egyikük, hogy mikor megyünk tövább, mert szeretnének ott készíteni felvételt, ahol én foglaltam a helyet. Büszke voltam, hogy sikerült a legjobb helyet kiválasztanom, amit profik is kinéztek maguknak! Helyesek voltak különben a fiúk, jókedvűek, türelmesen vártak. Én meg elég hamar elhúztam a csíkot, mert nem voltam különösebben megelégedve a nappali felvételekkel, átadtam nekik a terepet.

A San Marco oldalon folytattuk az utat, célunk a gondolaparkoló volt a Szent Márk tér mellett. Be-benéztünk ide, meg oda. A Campo Santo Stefanón például találtunk egy eléggé extravagáns boltot, amiről igazából nem tudtam eldönteni, hogy szexshop, vagy csak simán polgárpukkasztásról szól, mindenesetre a honlapját is érdemes megnézni. Magáról azt állítja, hogy egy művészeti galéria és egy divatshop keveréke.

http://www.fiorellagallery.com/

A képet a netről szedtem le:

Egyéb galériák is voltak, erről az alkotásról először Zsuzsának jutott eszébe, hogy nini, hiszen ez a Beatles!

Az időnk jó részét ezen a napon a csatornákon közlekedő gondoláknak szenteltük. "Gondolák mozgásban" - ezt a  címet adnám neki. A gondolaparkoló sajnos csalódás volt, mert valamit építenek és emiatt egy nagy szürke kerítés lógott bele a képbe, akárhogy helyezkedtünk.

Közben meg is ebédeltünk szerintem velencei tartózkodásunk legjobb helyén, a San Marcótól nem messze egy eldugott sikátor eldugott kis éttermében. Mondanom se kell, helyi erőkkel volt tele, az árak barátságosak voltak, a pincérek is és a kaja is jó volt. Gyorsan feljegyzem, amíg még megvan: Ristorante "Da Stefano".

6 körül visszabattyogtunk utoljára a szállásra és nagy pakolászást csaptunk a recepciónál. Azért megnyugtató volt, hogy Öreg Mamma előkandikált a helyéről, hogy mi folyik, tehát figyelt a csomagokra. 

Elbúcsúztunk és utoljára vaporettóra szálltunk. Nem mondom, hogy jó érzés volt, minden fáradtság ellenére.
A vacsoránál (önkiszolgáló Brek a pályaudvarnál) tiszta dejavu érzésünk lett, ugyanis a helyzet tökéletesen emlékeztetett az eggyel előbbi utolsó velencei vacsoránkra, amikor is egy legalább 100 fős iskolai csoportot vacsoráztattak velünk egyidejűleg. Akkor nagyon zavart a csivitelés, érdekes, hogy most nem, mert azért azt nem feltételezem, hogy halkabbak lettek volna az elődeiknél...
Különben a pályaudvaron is dejavu-m volt, csak az meg indiai eredetű. Tudniillik nem írták ki a vonatunkat (vágány, stb.), pedig az indulási idő igencsak közeledett. Bementünk az információba, ahol azonnal intézkedni kezdtek (szerintem elfelejtették frissíteni a táblát) és velünk is közölték a hiányzó adatokat. Nem sokkal azután, hogy felszálltunk, el is indult a vonat.

A kusettfülkében már bent ült egy szimpi indiai házaspár. Zsuzsa csodálkozott, honnan tudom, hogy indiaiak, hát micsinyájak, megismerem a vonásaikról őket. Mumbai-ból jöttek, két nagy fiuk van (18 és 20 évesek), a fiúk tanulnak, most a nagyanyjuk néz rájuk. Nagyon jó volt beszélgetni velük, a menyecske szerintem fiatalabbnak nézett ki a koránál, bár fene tudja, lehet, hogy fiatal is volt. Határozottan értelmes, nagyon jó fej volt a nő, jókat nevetett, dirigálta a férjét. A férj egy nagy pocakos férfi volt, nyugodt, hagyta, hadd dirigálja az asszony. Egy másik indiai párral utaztak, csak azok más fülkében kaptak helyet, de a pasi átjött beszélgetni. Nagyon érdeklődőek voltak. Pár nap múlva Magyarországra jönnek 2 napra, mondták, és kérdezték, mit érdemes megnézni. Adtunk nekik néhány ötletet, többek közt javasoltuk, menjenek fürdőbe (Gellért). Mikor mondtuk, hogy kb. 20 euro a belépő 3 órára, azt nagyon kevesellte a másik pasi. Ezek az emberek valszeg nem a legszegényebb rétegből származnak Indiában. Azt is megtárgyaltuk, hogy mindketten voltunk már Indiában a Zsuzsával. Megkérdeztem a nőt, hogy hol a szárija, de azt mondta, csak néhányszor veszi fel egy évben. Na, ekkor azért megszólalt a hallgatag apjuk, hogy na persze, talán csak egyszer! Úgy vettem ki, ő jobban szeretné, ha az asszony száriban járna. Pedig farmerban is mutatós nő volt.
Közben két chilei srác is jött, velük az indiai nő azonnal elcserélte a felső fekvőhelyeket a középsőkre.
Szóval jól elbeszélgettünk velük, még tovább is folytattuk volna, de szemlátomást álmosak voltak, lassan át is rendeztük a fülkét és mindenki lefeküdt aludni.
Na, itt kezdődött a probléma, uyganis az indiai pasi egész éjszaka megállás nélkül horkolt, hogy majd' kidőltek a fülke falai. Az asszony ugyan néhányszor oldalba bökte, de szegény pasi nem bírta abbahagyni. Ennek ellenére én nagyon jót pihentem, ha nem is végig aludtam, össze se lehetett hasonlítani az előző kínszenvedéssel. Igaz, a hőmérséklet is megfelelő volt, nem kellett egy rakás cucc, hogy ne fagyjak szét, és szerintem még a fekhely is kényelmesebb lehetett. De meg nagyon fáradt is voltam.
Sajnos nem tudtunk tőlük elköszönni, mert hajnalban leszálltak Linzben.
Reggeli után a chilei srácoknak mondtuk el az összes látnivalót Budapesten, mert ők is oda tartottak. Próbáltunk egy helyre helyjegyet venni velük a budapesti vonatra, de nem sikerült.
Hát ez volt a záróakkordja a velencei kirándulásunknak.

Velence 2016 - 3. nap

Ilyen közel volt a Frari hozzánk

A sárga épület a szállásunk

Reggel csodálatos napfényre ébredtünk.

Most kicsit elbizonytalanodtam, mert azt hiszem, hogy ezen a napon húzott el a cirkáló a San Marco elől. Lényeg, hogy nem zavart többé.

Én azért jó alaposan felöltöztem, okulva az előző napi szétfagyáson. Meg is szívtam, mert egész nap dögledeztem a melegtől és nem tudtam a levetett ruháimat hova rakni. Na, de ez később volt, reggeli után nagy kedvvel indultunk útnak. Megállapítottuk, hogy azért Velencének jót tesz a napsütés, mert előhozza a színeket.

Előző este kigúgliztuk, hogy hol van Zsuzsa újabb két célpontja. A Basilica dei Santi Giovanni e Paolo azonnal beugrott, ez a kórház (Ospedale) mellett van és utólag a beceneve is eszembe jutott: Zanipolo. Viszont a másikra elég nehezen tudtam rábukkanni, végül ez is sikerült egy mintakép alapján, ez a Ponte dei Conzafelcinél levő Palazzo Tetta. Érdekes, hogy nagyon kevés szó esik róla a neten és kép is alig van, pedig nagyon mutatós.

A vaporettóról a vasútállomásnál szálltunk át a 5.1 jelűre, ami Cannareggiót a tenger felőli oldalon kerüli meg a Fondamente Nove mentén. Ahhoz képest, hogy rövid út távolságban, elég sokáig tartott. Átvágtunk a kórházon, megcsodáltuk a bejárati aulát a hullámzó padlójával, innen nyílik egy múzeum is. Aztán kimentünk a Zanipólóhoz a térre. Hétágasan sütött a nap. Én errefelé már többször voltam, különösebben nem érdekelt a téma, élveztem a napsütést. Zsuzsa elégedetlenkedett, mert túl sok ember mászkált a téren, nem tudott fogást találni a templomon. Felmentünk a közeli hídra, ott meg sokan igyekeztek a kórházba, állandóan útban voltunk. Szívem szakadt meg a sok öregember láttán, ahogy próbálták leküzdeni a hidat, mint akadályt. Nehéz élete lehet egy beteg embernek ebben a városban.

Mondtam a Zsuzsának, te figyi, ide egész közel van a Conzafelci, menjünk a rövidebbik úton. Előző este ugyanis memorizáltuk, hogy merre lehet megközelíteni a legegyszerűbben és eltévedés nélkül. Azt viszont nem kalkuláltuk be, hogy előtte hol leszünk. Lényeg, hogy láttam, alig pár sikátor.
Itt jött a második kavargásunk, egyben utolsó. Nem néztem meg túl alaposan, hogy melyik sikátoron kell menni, persze, hogy túlfutottunk. Végül visszamentünk a térre és újrakezdtük a keresést, ott is voltunk egy perc alatt. Itt nincsenek távolságok!

Palazzo Tetta

Az épület nagyon mutatós, mindkét oldalán csatorna van. Hogy mégis bedurcultam és elkedvetlenedtem, annak az volt az oka, hogy besokalltam a gondolattól, hogy csupa egyforma képünk lesz. Ezért nem is csináltam hosszúzáridős képet, pedig érdemes lett volna. Jól kitoltam magammal, de meg is érdemlem.
Inkább azt figyeltem, hogy a csatornán közlekedő gondolák és teherszállító motorosok vezetői mikor verik be a fejüket a 10 méterenként álló hidakba. De rutinosan elhajoltak, vagy behúzták a fejüket, nem kellett aggódni. Voltak olyan nagy motorosok, hogy azt hittem, egynémelyik be fog szorulni a híd alá, de nem tette.

Acqua Alta Libreria
Egy csöpp sikátoron indultunk tovább, balra egy nyitott ajtóban furcsa, zsibvásárszerű látvány fogadott, muszáj volt bemenni. Kiderült, hogy egy antikváriumszerűség oldalajtajában vagyunk. Ősöreg, félig elenyészett könyveket láttunk magunk körül. Nem csoda, ez egy világítóudvar nagyságú, nyitott helyiség volt, kitéve az időjárás viszontagságainak. Beljebb volt nagy zárt rész is, itt mindenféle könyveket árultak, sok művészeti is volt. Egy másik pici udvaron a fal körül könyvekből összedobott lépcső vezetett a falra fel, ahonnan kilátás nyílt az előbbi hídra és palazzóra. Néztem is korábban kívülről, hogy mi lehet az a fal, ahol néha túristának kinéző alakok jelennek meg. Mi is felmásztunk rá, szürreális érzés volt az összetapadt, nedves könyveken lépegetni.

Varázslatos kis környék volt ez is, Cannareggio és Castello kerületek határmezsgyéjén.
Amikor megszabadultunk a könyvektől, tovább kóricáltunk. Nem is tudtam, hogy ennyire közel vagyunk a San Marcóhoz. De mi nem arra, hanem a Castello nyugisabb utcái felé vándoroltunk. Persze céllal, mert erre volt a következő célpont, az Arsenale.
De előbb még enni kellett valamit.
Röstelkedve jegyzem meg, megint kifogtunk egy rettentő rossz kis helyet, pedig korábban már megbeszéltük, hogy Velencében csak olaszok által üzemeltetett kajáldában fogunk olaszos ételt enni, aztán mégis. Megettük életünk legrosszabb spagettijét! Jáj, ezt nagyon benéztük. A kis kínai nagyon gazsulált hozzá, talán nem is tudta, hogy milyen rettenetes, amit elénk hozott. Persze dehogynem.

Az Arsenale sem tudott lázba hozni, pedig nagyon kellemes a környéke és a nap tűzött ezerrel. Huhh, nagyon melegem volt a sok göncben. Innen visszasétáltunk a San Marco felé, ahol elcsábultunk megint némi gondolafotózásra, majd hazamentünk lerakni a fölös ruházatot.

Más oka is volt a hazamenetelnek, lemerültek az akksijaim. Adtunk nekik másfél órát feltöltődni, amennyire lehet, ezalatt minden cucc nélkül(!!) elmentünk sétálni, enni valamit a környékre. Volt egy büfé, ott vettünk egy jó kis Calzonét (ha jól emlékszem), ezt falatozva csak úgy találomra indultunk tovább. Azonnal tudtam, hogy hol járunk és nagyon megörültem neki, mert nem is számítottam rá, hogy lesz időnk a Pantalone templomot meglátogatni. És hipsz-hopsz, máris ott voltunk és nyitva volt és bementünk és gyönyörű volt a sötét festett mennyezet, aminek alapja teljesen egyedi módon sok-sok hatalmas vászon. Csak egy picit látszik a szélénél. A telóval azért csináltam néhány felvételt a templomról.
Innen már csak egy ugrás a Santa Margherita tér, amiről éppen előző nap beszéltem Zsuzsának. Emlegettem, hogy odáig van érte mindenki, én meg nem értettem már akkor sem, amikor először itt jártunk és a véleményem most sem változott. Jó kis tér, semmi kétség, de nekem nem jobb a többinél. Jólesett egy-egy Spritz-et benyalni, meg ücsörögni egy sort a téren.

Visszafelé a San Marcóra óriási szerencsénkre éppen jókor voltunk jó helyen. A vaporetto állomáshoz éppen állt be a hajó, amikor odaértünk, de szóltam Zsuzsának, nehogy felszálljon, inkább várjuk meg a következőt. A lenyugvó nap fénye megvilágította a Canal Grande fölött az épületeket, csupa arany fényben tündököltek egy pár percig, ezt nem lehetett kihagyni.

A kék óra a San Marcón talált minket, mondanom sem kell.
Utolsó esténk volt, ezért csatornás esti fotókra vadásztunk a San Marco negyedben, majd a San Poloban. Pontosabban helyszínekre.