A shannoni repülőtér felől a forgalmas Ennis Road-on lehet bejutni Limerick központjáig. A várost a Shannon folyó szeli ketté. Egészen a folyóig tart a meglehetősen kiterjedt kertvárosi rész, majd a folyón átkelve azonnal a város központjában találjuk magunkat.
Első nap Limerickkel ismerkedtünk. A kertvárosi részről gyalogosan 20 perc alatt lehetett bejutni a központba. Én rendkívül élveztem a nagyon szép, nagyon gondozott angolszász típusú családi házak és kertek látványát, és főleg a rengeteg buja, színpompás növényt, az ápolt gyepet a kertekben. Soha ekkora fuksziabokrokat és hatalmas gömbvirágok alatt roskadozó hortenziákat nem láttam, mint itt, Írországban. A hagyományos kőből rakott kerítéseken kibukó sáfrányfű volt a kedvencem. Azóta megtudtam, hogy nálunk is kapható és megél, bár itthoni kertekben még sohasem láttam. A legfurcsább az volt, hogy a kertekben, mintegy státuszszimbólumkként, hatalmas pálmák uralják a terepet, ami ezen az éghajlaton kicsit furcsa. Jellemző még a különböző színű és formájú fenyők és tujafélék egyvelege. Az ottaniaknak lehet, hogy már unalmas ezeknek a növényeknek a látványa, én nem tudtam betelni velük.
Az utcanévtáblák szerte Írországban kétnyelvűek, habár az írek állítólag már nem nagyon beszélik az ír nyelvet. Az iskolában ugyan vannak ír nyelvű tanórák, de az általános mégis az angol nyelv.
Limerick a harmadik legnagyobb ír város, lakosainak száma így sem éri el a százezret agglomerációval együtt. A város maga sem metropolisz-jellegű, a belvárosban is maximum 2-3 emeletes a házak zöme, ezek viszont a szivárvány minden színében pompáznak. Magyar szemnek ez nagyon érdekes, nálunk furcsa lenne, de az ír városok mind ilyenek. Az alacsony házak közül csak itt-ott magasodik ki egy-egy modern szálloda sokemeletes tömbje. Sok a pub és a kávézó, portáljuk gyakran fekete vagy vörös, vagy tudomisén, mindenféle színű. Szépek a belváros lakóépületeinek György-kori bejáratai. Itt már csak elvétve látni növényt, legfeljebb egy-egy pub díszíti a portálját velük. Vicces volt, hogy az egyik pub bejárata és ablakai fölé helyeztek el néhány tuját és egyéb növényeket. Nagyon jól mutatott.
A közlekedést jelzőlámpákkal irányítják, de a gyalogosok ezt nem annyira veszik figyelembe, ha a forgalom lassú, akkor jelzőlámpától függetlenül cikáznak az autók között át a túloldalra. Néhány nap múlva már mi is. Emiatt dudálás, türelmetlenség, anyázás nem jellemző. Érdekes még, hogy lámpás útkereszteződésekben a gyalogosokat egyszerre engedik át az úton minden irányban. A gyalogosok átkelési szándékukat (már amikor szabályosan óhajtanak átkelni) mindig egy gomb megnyomásával jelzik.
Mi tehát az Ennis Roadon sétáltunk befelé a városba nap mint nap. Első nap megegyeztünk, hogy először a buszpályaudvart keressük fel a további programjaink megtervezése érdekében. Ehhez át kellett vágnunk a belvároson és ezzel meg is teremtettük az alapot limericki ismereteinkhez.
A városi tömegközlekedésről nem tudok beszámolni, mert egész tartózkodásunk során Limericken belül mindig gyalog közlekedtünk. Villamos nincs, összesen egyszer akartunk felszállni egy városi autóbuszra, de nem tudtuk eldönteni, hogy az egymás után sorakozó megállók közül melyik a miénk, úgyhogy nem fecséreltük tovább ezzel az időt.
A buszpályaudvar környékén is sok a kis üzlet, pub és fish&chips áruda, érdekes módon több lengyel élelmiszerüzletet is láttunk. Mint megtudtam, nem olyan régen egy magyar üzlet is nyílt Limerickben.
Mi a fish&chipsben vásárolt sülthalas szendvicset a közeli városi parkban ettük meg, szépen karbantartott, megnyugtató, virágos, zöld gyepes környezetben, viháncoló kutyák és turbékoló galambok társaságában. A halas szendvics remek volt, bár én kicsit féltem, hogy meg fog ártani, de szó sem volt róla.
Ezután Zs megmutatta, melyik internet kávézóból szokott internetezni. Ez a hely szintén a belvárosban van, egy kis lakóház több emeletén. A kávézót kínaiak üzemeltetik és tele volt fiatallal. Nem csoda, mert egy óra díja nevetségesen alacsony, pláne az ír jövedelmekhez képest (1 euro/óra). Persze aki vörös szőnyegen és rokokó bútorok között akarja megírni az emailjét haza, az ne ide jöjjön, mert itt a környezet hm..., meglehetősen fiatalos. Én a magam részéről inkább élveztem a helyzetet, a gépek működtek, a személyzet (mármint az egy szem pénztáros) laza, mosolygós. Az meg kit zavar, hogy a székek felének hiányzik a támlája?
Na, ezen is túlestünk, menjünk tovább.
Amíg oda nem érünk a St. Maryhez, mesélek egy kicsit az időjárásról.
Időjárás
Aki gyalogosan és a tömegközlekedésre utalva járja Írországot, évszaktól függetlenül soha ne felejtsen otthon egy könnyű kabátot és egy esernyő is igen hasznos lehet. Az időjárás nagyon változékony, az egyik pillanatban ezerrel süt a nap, hogy aztán 5 perc múlva már essen az eső. Úgyhogy mást sem csináltunk, mint fel-le öltözködtünk egész idő alatt. Pedig nekünk még szerencsénk volt, mert az eső igen kultúráltan kivárta, hogy megnézzünk/tapasztaljunk egy-egy látványosságot és csak utána szakadt a nyakunkba. Igazából nem is szakad, inkább csak úgy esdegél, szemereg, időnként akár vízszintesen is. Van, aki azt állítja, emiatt teljesen felesleges az esernyő használata, mert nem véd semmi ellen. Szerintem azért nem árt, ha van. A napi maximális hőmérséklet a mi áprilisunknak, esetleg májusunknak felel meg nyáron, télen pedig 10 fok körül ingadozik pluszban. A nappali és éjszakai hőmérséklet között sem túl nagy az ingadozás általában.
Amikor mi Írországban jártunk 2007 júliusában, nappal olyan 17 fok körül volt a maximum, jólesett a hosszú nadrág, estefelé a pulóver és dzseki. Nem úgy az ír fiataloknak, akik igen nyárias ruhákat öltöttek magukra, a lányok általában mezítláb, szandálban és hát nélküli pólóban vihogtak a pubok körül, mi meg már a látványtól is majdnem szétfagytunk.
Az internet kávézóból újra a Shannon folyó felé vesszük az irányt. Keresztezzük a forgalmas William Street-et, ez a folytatása a Sarsfield Bridge-nek, amelybe a folyó túloldalán az Ennis Road csatlakozik. Zs megmutatja a limericki TESCO-t, majd elhaladunk a Hunt Múzeum mellett. Ez egy magángyűjtemény, nemrégiben helyezték át a mostani helyére. Van egy időszakos ruhakiállítás, ami felkelti az érdeklődésünket, de egyelőre nem akarunk múzeumot látogatni, jobban érdekel a város maga.
A Hunt Múzeumtól már csak pár perc a St. Mary's Székesegyház. Közben átkelünk az Abbey River kis hídján a Kings Island-re, ezen a szigeten van a székesegyház és Limerick másik fő látványossága, a King John's Castle.
A székesegyház kertje egyszínű, sötétszürke murvájával és ugyanolyan színű kelta keresztjeivel, sírjaival érdekesen zord látvány. Egyetlen színfolt a magas kőfalra felfutó vadszőlő, szépen mutathat ősszel, most sem csúnya. Beóvatoskodunk a templomba, 2 euro a belépő ára. Körbesétálunk, nézelődünk. A templom egy része igen rendetlen, valószínűleg átalakítás alatt van éppen. Az útikönyv csak annyit árul el róla, hogy a város legrégibb épülete, viszont nem túl sok maradt meg az eredeti román kori templomból. Legfurcsább a templom végében egy kis oldalhajó, ahol láthatatlan damilszálakra kis csipeszek vannak felfüggesztve, azóta sem derült ki számomra, hogy miért. Próbálom lefotózni, de nem nagyon sikerül.
Elindulunk a vár (King John's Castle) felé. A székesegyházat most az utca felől kerüljük meg, a magas kőfalon kívülről is burjánzik a vadszőlő. Ez a része a városnak nagyon csendes, habár itt is vannak szines pub-ok, de úgy látszik, nem indult még be a forgalom. Egyedül a vár bejárata körül ricsajozik egy jó osztálynyi olasz gyerek, olyan középiskolás-formájúak. (A repülőn is sok olasszal találkoztunk.) Filózunk, hogy bemenjünk-e a várba körülnézni, de egyikünk sem vágyik rá, állítólag nem éri meg a fáradságot. Hát, ez már csak legközelebb fog kiderülni. Viszont kívülről pont olyan a vár épülete, mint amit el is várunk tőle, zord, félelmetes, nagy, kerek, vastagfalú bástyákkal és masszív kőfalakkal.
Innen is indul egy híd a túlpartra (ahol a kertváros van), ennek Thomond Bridge a neve. Közben a nap is megint kisüt, átsétálunk a hidon, a vár látványa innen felemelő.
Első nap Limerickkel ismerkedtünk. A kertvárosi részről gyalogosan 20 perc alatt lehetett bejutni a központba. Én rendkívül élveztem a nagyon szép, nagyon gondozott angolszász típusú családi házak és kertek látványát, és főleg a rengeteg buja, színpompás növényt, az ápolt gyepet a kertekben. Soha ekkora fuksziabokrokat és hatalmas gömbvirágok alatt roskadozó hortenziákat nem láttam, mint itt, Írországban. A hagyományos kőből rakott kerítéseken kibukó sáfrányfű volt a kedvencem. Azóta megtudtam, hogy nálunk is kapható és megél, bár itthoni kertekben még sohasem láttam. A legfurcsább az volt, hogy a kertekben, mintegy státuszszimbólumkként, hatalmas pálmák uralják a terepet, ami ezen az éghajlaton kicsit furcsa. Jellemző még a különböző színű és formájú fenyők és tujafélék egyvelege. Az ottaniaknak lehet, hogy már unalmas ezeknek a növényeknek a látványa, én nem tudtam betelni velük.
Az utcanévtáblák szerte Írországban kétnyelvűek, habár az írek állítólag már nem nagyon beszélik az ír nyelvet. Az iskolában ugyan vannak ír nyelvű tanórák, de az általános mégis az angol nyelv.
Limerick a harmadik legnagyobb ír város, lakosainak száma így sem éri el a százezret agglomerációval együtt. A város maga sem metropolisz-jellegű, a belvárosban is maximum 2-3 emeletes a házak zöme, ezek viszont a szivárvány minden színében pompáznak. Magyar szemnek ez nagyon érdekes, nálunk furcsa lenne, de az ír városok mind ilyenek. Az alacsony házak közül csak itt-ott magasodik ki egy-egy modern szálloda sokemeletes tömbje. Sok a pub és a kávézó, portáljuk gyakran fekete vagy vörös, vagy tudomisén, mindenféle színű. Szépek a belváros lakóépületeinek György-kori bejáratai. Itt már csak elvétve látni növényt, legfeljebb egy-egy pub díszíti a portálját velük. Vicces volt, hogy az egyik pub bejárata és ablakai fölé helyeztek el néhány tuját és egyéb növényeket. Nagyon jól mutatott.
A közlekedést jelzőlámpákkal irányítják, de a gyalogosok ezt nem annyira veszik figyelembe, ha a forgalom lassú, akkor jelzőlámpától függetlenül cikáznak az autók között át a túloldalra. Néhány nap múlva már mi is. Emiatt dudálás, türelmetlenség, anyázás nem jellemző. Érdekes még, hogy lámpás útkereszteződésekben a gyalogosokat egyszerre engedik át az úton minden irányban. A gyalogosok átkelési szándékukat (már amikor szabályosan óhajtanak átkelni) mindig egy gomb megnyomásával jelzik.
Mi tehát az Ennis Roadon sétáltunk befelé a városba nap mint nap. Első nap megegyeztünk, hogy először a buszpályaudvart keressük fel a további programjaink megtervezése érdekében. Ehhez át kellett vágnunk a belvároson és ezzel meg is teremtettük az alapot limericki ismereteinkhez.
A városi tömegközlekedésről nem tudok beszámolni, mert egész tartózkodásunk során Limericken belül mindig gyalog közlekedtünk. Villamos nincs, összesen egyszer akartunk felszállni egy városi autóbuszra, de nem tudtuk eldönteni, hogy az egymás után sorakozó megállók közül melyik a miénk, úgyhogy nem fecséreltük tovább ezzel az időt.
A buszpályaudvar környékén is sok a kis üzlet, pub és fish&chips áruda, érdekes módon több lengyel élelmiszerüzletet is láttunk. Mint megtudtam, nem olyan régen egy magyar üzlet is nyílt Limerickben.
Mi a fish&chipsben vásárolt sülthalas szendvicset a közeli városi parkban ettük meg, szépen karbantartott, megnyugtató, virágos, zöld gyepes környezetben, viháncoló kutyák és turbékoló galambok társaságában. A halas szendvics remek volt, bár én kicsit féltem, hogy meg fog ártani, de szó sem volt róla.
Ezután Zs megmutatta, melyik internet kávézóból szokott internetezni. Ez a hely szintén a belvárosban van, egy kis lakóház több emeletén. A kávézót kínaiak üzemeltetik és tele volt fiatallal. Nem csoda, mert egy óra díja nevetségesen alacsony, pláne az ír jövedelmekhez képest (1 euro/óra). Persze aki vörös szőnyegen és rokokó bútorok között akarja megírni az emailjét haza, az ne ide jöjjön, mert itt a környezet hm..., meglehetősen fiatalos. Én a magam részéről inkább élveztem a helyzetet, a gépek működtek, a személyzet (mármint az egy szem pénztáros) laza, mosolygós. Az meg kit zavar, hogy a székek felének hiányzik a támlája?
Na, ezen is túlestünk, menjünk tovább.
Amíg oda nem érünk a St. Maryhez, mesélek egy kicsit az időjárásról.
Időjárás
Aki gyalogosan és a tömegközlekedésre utalva járja Írországot, évszaktól függetlenül soha ne felejtsen otthon egy könnyű kabátot és egy esernyő is igen hasznos lehet. Az időjárás nagyon változékony, az egyik pillanatban ezerrel süt a nap, hogy aztán 5 perc múlva már essen az eső. Úgyhogy mást sem csináltunk, mint fel-le öltözködtünk egész idő alatt. Pedig nekünk még szerencsénk volt, mert az eső igen kultúráltan kivárta, hogy megnézzünk/tapasztaljunk egy-egy látványosságot és csak utána szakadt a nyakunkba. Igazából nem is szakad, inkább csak úgy esdegél, szemereg, időnként akár vízszintesen is. Van, aki azt állítja, emiatt teljesen felesleges az esernyő használata, mert nem véd semmi ellen. Szerintem azért nem árt, ha van. A napi maximális hőmérséklet a mi áprilisunknak, esetleg májusunknak felel meg nyáron, télen pedig 10 fok körül ingadozik pluszban. A nappali és éjszakai hőmérséklet között sem túl nagy az ingadozás általában.
Amikor mi Írországban jártunk 2007 júliusában, nappal olyan 17 fok körül volt a maximum, jólesett a hosszú nadrág, estefelé a pulóver és dzseki. Nem úgy az ír fiataloknak, akik igen nyárias ruhákat öltöttek magukra, a lányok általában mezítláb, szandálban és hát nélküli pólóban vihogtak a pubok körül, mi meg már a látványtól is majdnem szétfagytunk.
Az internet kávézóból újra a Shannon folyó felé vesszük az irányt. Keresztezzük a forgalmas William Street-et, ez a folytatása a Sarsfield Bridge-nek, amelybe a folyó túloldalán az Ennis Road csatlakozik. Zs megmutatja a limericki TESCO-t, majd elhaladunk a Hunt Múzeum mellett. Ez egy magángyűjtemény, nemrégiben helyezték át a mostani helyére. Van egy időszakos ruhakiállítás, ami felkelti az érdeklődésünket, de egyelőre nem akarunk múzeumot látogatni, jobban érdekel a város maga.
A Hunt Múzeumtól már csak pár perc a St. Mary's Székesegyház. Közben átkelünk az Abbey River kis hídján a Kings Island-re, ezen a szigeten van a székesegyház és Limerick másik fő látványossága, a King John's Castle.
A székesegyház kertje egyszínű, sötétszürke murvájával és ugyanolyan színű kelta keresztjeivel, sírjaival érdekesen zord látvány. Egyetlen színfolt a magas kőfalra felfutó vadszőlő, szépen mutathat ősszel, most sem csúnya. Beóvatoskodunk a templomba, 2 euro a belépő ára. Körbesétálunk, nézelődünk. A templom egy része igen rendetlen, valószínűleg átalakítás alatt van éppen. Az útikönyv csak annyit árul el róla, hogy a város legrégibb épülete, viszont nem túl sok maradt meg az eredeti román kori templomból. Legfurcsább a templom végében egy kis oldalhajó, ahol láthatatlan damilszálakra kis csipeszek vannak felfüggesztve, azóta sem derült ki számomra, hogy miért. Próbálom lefotózni, de nem nagyon sikerül.
Elindulunk a vár (King John's Castle) felé. A székesegyházat most az utca felől kerüljük meg, a magas kőfalon kívülről is burjánzik a vadszőlő. Ez a része a városnak nagyon csendes, habár itt is vannak szines pub-ok, de úgy látszik, nem indult még be a forgalom. Egyedül a vár bejárata körül ricsajozik egy jó osztálynyi olasz gyerek, olyan középiskolás-formájúak. (A repülőn is sok olasszal találkoztunk.) Filózunk, hogy bemenjünk-e a várba körülnézni, de egyikünk sem vágyik rá, állítólag nem éri meg a fáradságot. Hát, ez már csak legközelebb fog kiderülni. Viszont kívülről pont olyan a vár épülete, mint amit el is várunk tőle, zord, félelmetes, nagy, kerek, vastagfalú bástyákkal és masszív kőfalakkal.
Innen is indul egy híd a túlpartra (ahol a kertváros van), ennek Thomond Bridge a neve. Közben a nap is megint kisüt, átsétálunk a hidon, a vár látványa innen felemelő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése