London, 10. nap

Reggel megettem az utolsó fried eggs-emet, narancslekváromat a Charlotte-ban. Mivel 11-ig kellett elhagyni a szállást, szép kényelmesen pakolgattam, majd a kijelentkezés ugyanolyan pikk-pakk megvolt, mint a be. 

Az esőnek viszont nem örültem, de szerencsére mérséklődött, mire elindultam a csomagokkal Z-ékhoz. 

Nem sok tervem volt az utolsó napra, főleg, hogy már bérletem sem volt. Z-val Kilburnbe indultunk vásárolni a felélénkülő esőben, így végül vettem egy napos bérletet, hogy szabadon utazhassak még aznap, a repülőtérre csak estefelé kellett elindulni. 

Eszembe jutott  a Sherlock Holmes múzeum és a Beatles Store, amit a buszról láttam. Vonzott a múzeum csinos portálja és tetszett, hogy egy bobby áll az ajtóban. 10-12 ember ácsorgott az épület bejárata előtt, ó, ez nem sok. Megtudtam, hogy a jegyet előbb meg kell venni a shopban. Megtettem, aztán beálltam a sorba ázni. És csak álltam, álltam, mert a sor nem akart haladni. Időnként kijött néhány ember, akkor beengedtek ugyanannyit, de mire rám került a sor, már egy órája ott ácsorogtam és minden ismertetőt kiolvastam, minden túristát lefotóztam, aki odaállt a bobby mellé Holmes-kalapban, Holmes-pipával. Közben bosszantott, hogy fölöslegesen elmegy a drága időm.

Végül csak bejutottam a nemlétező nyomozó kitalált házába. Lehet, hogy ez az alaphangulat nyomta rá a bélyegét a látogatásomra, de nem éreztem arányban a kapott félórás élményt a hosszú ácsorgással. 

Maga a kis ház, amit a történet szerint Holmes és dr. Watson bérelt, többemeletes régi, apró, szűkös kis épület volt. Ilyen szempontból még tetszett is, mert korabeli bútorokkal volt berendezve és visszaadta a kor hangulatát. Mindenhol szabadon lehetett fotózni, de a hely szűkössége és a sok ember miatt mégsem lehetett jó képeket készíteni. A legfelső emeleten néhány viaszbábu állt, a leghíresebb Conan Doyle figurák. Egy karosszékben mozdulatlan öregember pihent, a szemei félig nyitva, karjai a szék karfáján, mint egy kiöregedett dr. Watson. Nekem csak azért volt gyanús, mert mintha láttam volna valahol a lépcsőn és igazam lett, ez a bácsi nem viaszból volt, de kétségtelenül a házhoz tartozott és ő is az attrakció része lehetett és nem volt véletlen, hogy olyan mozdulatlanul várta a bábuk között, hogy egy adott pillanatban halálra rémítsen valakit azzal, hogy felemeli a kezét vagy megszólal. Én legalábbis így képzeltem. Ha mégsem, akkor majd javaslom nekik az ötletet kellő díjazás ellenében.

Baker Street 221b

A múzeum bobby-ja, később leváltotta egy másik,
miközben a sorban ácsorogtam

Viaszbábuk a legfelső emeleten

Mozdulatlan öreg a bábuk mellett

A shop egyik szépséges alkalmazottja

A shop

Ezután átvonultam a szomszédos Beatles Store-ba. Nem érdemes sok szót vesztegetni rá, mert elég gagyi, viszont jó drága cuccokkal volt tele.
Nem sok időm maradt, gondoltam, még eszem valamit. Bementem a közeli Pizza Express-be, mert hazai fejjel arra gondoltam, hogy gyorsan hozzájuthatok egy szelet pizzához, ami pont elég lett volna. A pincérnő tanácsára végül fokhagymás pizzakenyeret faltam be, mert azt azonnal tudta hozni. Fincsi volt, mert szeretem, csak kár, hogy sietni kellett.
Persze időben értem vissza Z-hoz, csomagolt nekem uzsit és kikísért a vonathoz, amivel a reptérre utaztam. A vágányokhoz csak az mehet be, akinek jegye van, én meg izgultam, hogy lemaradok, vagy mittomén, ezért hamarabb búcsúzkodtunk, mint kellett volna. Utána meg már bántam, hogy csak a kerítésen keresztül tudunk integetni egymásnak.
A vonat eleinte tömve volt és én ott szerencsétlenkedtem a csomagommal, de a végére már csak azok maradtak, akik a Lutonra igyekeztek, így igaza lett Z-nak, hogy csak kövessem a tömeget. A tömeg kb. 10 emberből állt. :) De addigra én már mindent tudtam, mert kicsit kérdezősködtem, hogy melyik megálló után jön Luton airport parkway, ahol a reptéri körjáratra át kell szállni.
Jó két órám volt még az indulásig, ezért meglepetve tapasztaltam, hogy a csomagokat már fel lehet adni, így pillanatok alatt bejutottam a tranzitba.

~~~~~~