Skócia 4. nap (Skye)

Már reggel látszott, hogy remek időnk lesz. Ezen a napon készültünk a Storr felkeresésére, ami egy sziklaalakzat a Trotternish félszigeten és a skye-i sok szépség közül a leglátványosabb. Csak gyalog kereshető fel, ezért gyalogos kiránduláshoz öltöztünk. A google maps alapján úgy számoltam, hogy kb. félórás út vezet fel a sziklákhoz. Hát ez nem éppen így alakult...

Megint Sligachan felé indultunk (híd), hogy Portree-n keresztül észak felé tartsunk. Túl sok út nincs Skye-on, nem nagyon lehet eltéveszteni, hogy merre kell menni. Útközben már ismerősként üdvözöltük a két öblöt, amelyek Portreetól elválasztottak. Most reggel sokkal rövidebbnek tűnt az út, naná, nem voltunk éhesek. A csupasz, kúp alakú hegyek legszebb arcukat mutatták. A vidékre jellemző sokkéményes, hófehér házak világítottak a zöldesbarna háttérben.

A két öböl között, egy elkerített karámban megálltunk skye-i kócosokat fényképezni. Már ott nyüzsgött egy fiatal japcsi csapat, akikkel a nap folyamán többször is összefutottunk. Az egyik srác rózsaszínre festett haját megpróbáltam lekapni, de nem sikerült, mert állandóan előzékenyen kiment a képből.

Kócosok Skye-on

Első pillantás a Storr-ra

Portree

Közeledünk

Portree-ban tűzött a nap, amikor a vízparti szines házakat fotóztuk. Kezdtem sajnálni, hogy nem rövidujjú pólót vettem fel reggel.

Alighogy elhagytuk a "fővárost", azonnal kiszúrtam messziről a horizonton a Storr sziklaalakzatát. (Igazából már előbb is.) Persze tudtam, hol kell keresnem, a google mapsben már többször megtettem ezt az utat még itthon a gép előtt. Ugyanitt azt is kifigyeltem, hogy egy erdős részen van a parkoló és onnan kell gyalog elindulnunk. Határozottan navigáltam Jánost, de egy idő után gyanússá vált, hogy lassan a hátunk mögé kerül a Storr, viszont sehol az erdő. Megfordultunk és ott álltunk meg, ahol a legtöbb ember nyüzsgött. Kiderült, hogy az erdőt úgy, ahogy van, kivágták mind egy szálig. Olyannyira friss volt az akció, hogy a munkagépek még ott rendezték a terepet. A túristák egy darabig ezek nyomában és mellett haladhattak. 

Már az elején látszott, hogy keményebb dió lesz felmászni a Storrhoz, mint gondoltam. Hősiesen cipeltem a fotós felszerelést és a nagy hátizsákot, akárcsak a többiek. Az út sokkal meredekebb volt, mint amire számítottam és sokkal hosszabb. Amikor már azt hittem, hogy nincs sok hátra, kiderült, hogy még csak az egyharmadánál tartunk.

Az erdő hűlt helye

Itt hittem azt, hogy már nincs sok hátra

Egyre feljebb

Kb egy vonalban a Storr-ral, egy kis domb tetején birkákkal
(a birkák itt nem látszanak)

Na, itt van az egyik

A táj viszont egyre jobban kitárult előttünk és a sziklák egyre közelebb kerültek. A nap tűzött, de az égen festői felhőpamacsok kergették egymást, mint mindig. Itt szinte soha nincs felhőtlen égbolt. A puha fű alatt állt a víz. Ezt sosem értettem, hogy miért nem folyik le a hegytetőről a csapadék, de aztán rájöttem, hogy a fű olyan, mint a szivacs, magában tartja a vizet és nem engedi elfolyni. Ezért van az, hogy bármerre léptünk, majdnem mindenhol cuppogott a bakancs a fűben. Jól meg kellett nézni, hogy hova üljön az ember, ha elfáradt és pihenni szeretett volna. A birkáknak és barikáknak bezzeg ez nem okozott gondot.

Lassan elértük a sziklák szintjét és kezdett különválni a legnagyobb, lándzsa alakú sziklaalakzat, a The Old Man of Storr. Felmásztam a környező dombok egyikére, pihiztem egyet és készítettem a mobilommal egy fotót, amit azonnal sikerült elküldeni a facebookra, hehe. Ez felért egy kisebb csodával, mert egész Skóciában alig volt térerő. Majd folytattam az utat még magasabbra, egy olyan szirtre, ahonnan a legszebb kilátás nyílik.

Ez az a magaslat, amit még meg kellett hódítani

Építmények itt is voltak

Rálátás a félsziget északi részére

Aaaaaaannyira szép volt minden és ooooolyan jó idő volt! Nem győztünk örömködni mi négyen (Sugi valahol máshol járt). 

Picit aggódtam, hogy viseli majd a térdem a lefelé utat, de nem volt semmi probléma. Sőt, ez a kirándulás úgy megmozgatott, hogy szinte elfeledkeztem a térdpanaszomról. 

Sugi is előkerült, hamarosan folytattuk az utat a Trotternish félszigeten, amit aznap körbe akartunk autókázni.

Következő látványosságként a Kilt Rock-ot néztük ki magunknak. Mivel a neten csak és kizárólag ugyanabból a szögből készült fotókat találtam, nagyon az volt a gyanúm, hogy biztos van egy kilátóhely és kész, máshonnan nem lehet rálátni a tengerbe nyúló bazaltképződményre. Így is volt. Az előtérben egy vízesés van (Mealt Falls), amely a Loch Mealt vizét üríti a tengerbe.

Elérkeztünk a félsziget északi részébe. Tudtam, hogy itt kell keresnem a Grand Design sorozat egyik epizódjának különleges házát, amelynek építését végigkövette a film. Amikor a filmet láttam, még nem tudtam, hogy néhány hónap múlva személyesen is ott leszek a helyszínen. A ház tulajdonosa két nő, akik fejükbe vették, hogy itt szeretnének élni és ehhez építették fel a két kockaházat, amely teljesen eltér a környék hófehér, hagyományos épületeitől. Egyben követték csak a hagyományokat, hogy az épületek tetejét fűvel borították. 

Lementünk a partra egy kis fehér házikó mellé és elég sok időt eltöltöttünk fotózkodással. Én közben vizslattam a szememmel a környéket és fel is fedeztem az említett kockaépületeket. Amikor indultunk tovább, odakanyarodtunk hozzájuk, mert egy kis kávézót üzemeltetnek. Az egyik nő éppen a kertben sürgölődött, mondta, hogy a kávézó már csak másnap lesz nyitva. Na, nem baj.

Hagyományos építkezés

A fűtetős ház

Telefonfülke a semmi közepén

Nagyon érdekes, hogy Skóciában, itt Skye szigetén is, a legváratlanabb helyeken bukkan fel egy-egy piros telefonfülke. Most azért már annyira nem csodálkozom ezen, mint eleinte, mert sok helyen nincs térerő, ezért bizonyára szükség van a vonalas telefonokra is. Ettől függetlenül nagyon jópofa, amikor a semmi közepén egyszercsak találunk egy (számomra egyértelműen londoni) ikonikus piros telefonfülkét.

Jót bohóckodtunk a fülkével, szakadtunk a nevetéstől. Nekem bohóckodós képem nincsen, de majd felrakok egyet, ha kapok a többiektől.

A kísértethistóriás Duntulm vára közeledett. A pletykák szerint éjszakánként Donald Gorm szelleme látható, ahogy verekedésbe bonyolódik más kísérteties gazemberekkel a várudvaron, és a sikoltozó, dühöngő Hugh Macdonald is kísérti a várat a labirintusból. Alkalmanként a síró Margaret (akit elkerült a férje, miután elvesztette a szemét egy balesetben) hallható. A hisztérikus sikolyokat  a dadának tulajdonítják, aki "véletlenül" kiejtette a csecsemőt az ablakon, az ő hangja a sziklák alatt is hallható néha.

A közeli elhagyatott fogadónál parkoltunk le (pedig milyen szép innen a kilátás!). Csak én indultam el a magaslaton látható várromok felé, később Zsuzsa követett. Végül úgy döntöttünk, nem mászunk fel a sok lépcsőn, amúgy is elég késő volt már és a magam részéről nem nagyon vágytam egy újabb erőpróbára. Inkább az öblöt fotóztuk helyette.

Ezen az éjszakán nem kellett ringatni senkit sem, hogy elaludjon.

Balra a Duntulm Castle sziluettje