Skócia 5. nap (Skye)

A szálláson találtunk egy kiadványt, amiben egy nagyon szép, sokágú vízesés látható. A neve a helynek Fairy Pools (Tündérmedencék) és pont arra található, amerre aznap menni szerettünk volna.

A Sligachan hídnál most nagyjából nyugat felé fordultunk és megkerestük a Talisker Distilleryt (whisky lepárló). Összefutottunk egy fiatal magyar párral kisgyerekkel és megbeszéltük, ki merre járt és tudnak-e valamit a tündéres medencékről.  Úgy emlékszem, nem ismerték a helyet. Pedig ott kellett lenni valahol.
Még a distillery előtt találtunk egy kis temetőt egészen közel a vízhez és mellette egy tehénkarámot. A teheneken túl, mivel éppen apály volt, "partra vetett" hajócskák dülöngéltek a talajon. Bár amilyen állapotban voltak, lehet, hogy ez volt az örök nyugvóhelyük.
A tehenek érdekesen viselkedtek. Egy darabig nem is ügyeltek ránk, aztán egyszercsak beálltak egy irányba és elkezdtek bőgni. Jött hamarosan a gazdájuk, talán őt vették észre és nem minket tiszteltek meg a bőgésükkel - szerintem.

A distillerybe végül nem mentünk be, amit cseppet sem bántam, mert nem nagyon éri meg szerintem az árát, hacsak nem megszállott whiskyrajongó valaki. Zsuzsa viszont jött a hírrel, hogy látott egy reklámot valami közeli fotókiállításról, nézzük meg. 

A "közeli" még skye-i mértékkel mérve sem volt annyira közeli. Több falunak nevezett helységen áthaladtunk, mire végre megtaláltuk a tárva-nyitva álló kiállítótermet (inkább szobácskát), a néni is előkerült hamarosan a mellette levő házból. Láttunk néhány szép fotót és festményt, de nekem inkább az a kiadvány tetszett, amit itt találtam az ablakban és ami a Skye szigetén található összes "Art Cafe"-t sorolta fel. Nagyon tetszett, hogy a kávézást összekötötték a művészi élménnyel. Egyébként az előző napi Grand Design-os nőknek is "Art" kávézójuk volt.

Útközben persze birkák is voltak

Innen aztán visszamentünk a Taliskerhez és most már komolyan elkezdtük keresgélni a Fairy Poolst. Mit mondjak, egyáltalán nem volt kitáblázva, ehhez képest rengeteg nép felkereste, mint kiderült, amikor végre megtaláltuk. Nem gondoltam volna, de ez újabb gyalogos kirándulást eredményezett, bár nem annyira megerőltetőt, mint amelyben előző nap volt részünk. 

A kocsit a parkolóban kellett hagyni. A szemünk elé egy nagyjából sík terep tárult, melyet egy hegylánc vett körbe. A terep közepén vízfolyás volt (hol nincsen Skóciában), tulajdonképpen egy patak, ennek mentén haladt a nép, mint apró hangyák. Rögtön az elején volt egy pici vízzubogás, majd a patak mentén haladva, már közel a hegyekhez (nem volt nagy táv, tán 2 km) elkezdett emelkedni a terep és a patak hatalmas sziklákon zubogott lefelé. Volt, ahol nagy barlangot vájt ki a lefelé nyomuló víz. Most olyan nagy nyomulás nem volt lefelé, de bizonyára vannak olyan időszakok, tavasszal például, amikor sokkal nagyobb a vízhozam. A sokágú vízesést ennek megfelelően nem is találtuk meg, pontosabban megvolt az, de csak a helye, csak a sziklák meredeztek szárazon, vagy kicsit vizesen. Ettől függetlenül nagyot jót kirándultunk megint. Az üveges vizem elfogyott, de bátran megkóstoltam a patak vizét. Volt, aki fürdött a jéghideg vízben. Láttunk egy csapat cserkészkölyköt, őket a vezetőik bezavarták a vízbe és mindenféle feladatot találtak ki nekik. Szegény elpuhult városi gyerekek! Mert annak néztek ki. De szemmel láthatóan élvezték a helyzetet, lesz mivel dicsekedni a következő tanévben az osztálytársaknak.

A tündérmedencék után Dunvegan felé indultunk el, hogy megtekintsük a MacLeod klán ősi kastélyát, ami többek közt arról nevezetes, hogy már vagy 800 éve a család tulajdonában van - jelenleg is.
Az első, amit Dunvegan településnél felfedeztünk, az a fallal körülvett St. Mary's Church romjai voltak. Lefotóztam a kirakott ismertető jó részét, de még nem igazán tanulmányoztam át. Az biztos, hogy a MacLeod klán több tagja nyugszik itt. Jó lenne többet tudni Skye történelméről, sőt, egész Skóciáéról sem ártana.

Kávészünet:

Dunvegan Castle

Sajnos későn értünk a Dunvegan kastélyhoz, már zárva volt, ezt igen sajnáltam, mert nagyon szerettem volna látni. A fiatal magyar pár délelőtt javasolt itt egy szép helyet alig pár kilométerre északra, már a megnevezése sem akármilyen: Coral Beach. Állítólag itt fókatelepek vannak. Így hát nyálcsorgatva (én legalábbis) elhajtottunk a kastély kívülről is csodálatos kertje mellett. Megtaláltuk a parkolót, innen tudtuk, hogy jó helyen járunk, mert tele volt. Kiszálltunk, tettünk pár lépést, aztán gyorsan magunkba- és visszaszálltunk. Ennek igen egyszerű oka volt, hátravolt még a nap fénypontja és ezt nem akartuk veszélyeztetni. Ha most elindulunk és fókavadászatba kezdünk, az nem kevés idő lett volna és akkor ugrik a másik program, amit már jóelőre elterveztünk, vagyis a Neist Point világítótorony meglátogatása napnyugtakor. Szaporodik azoknak a dolgoknak a száma, amelyekről lemaradtunk, igaz, a másik oldalon pedig vannak olyanok, amiket viszont nem terveztünk el előre, de kár lett volna kihagyni...

Már majdnem odaértünk a Neist Pointhoz, amikor az emelkedős egysávos úton szembejött egy kocsi. Ilyenkor az a szokás, hogy valamelyik kocsi kitér, hogy a másik elférjen mellette. Ebben a kocsiban 2 fiatal lány ült. Először nem akartak kitérni, de aztán leesett a tantusz, hogy nekik kellene. Sajnos a vezetőülésben ülő lány nem nagyon állt a helyzet magaslatán és egyre közelebb került az út melletti árokhoz. Pedig ha abba belegurul, akkor egyszerűen megakadt volna a forgalom, mert azt a kocsit onnan senki nem tudta volna egyszerűen kihúzni. Minél jobban lavírozott, annál rosszabb lett a helyzet. Azt nem értem, hogy egyáltalán miért akart lavírozni, mindössze annyi lett volna a dolga, hogy egyenesen elinduljon hátrafelé, mert az nyilvánvaló volt, hogy kitérni itt nem lehet. A csúcs az volt, amikor az egyik kereke már az árokban volt, a vele átellenes pedig már nem érintette a talajt. Hogy ők mit csináltak, azt nem tudom, de mi hangosan sikoltoztunk ijedtünkben.  Az utolsó pillanatban sikerült mégis megkapaszkodnia a kocsival és rájönnie, hogy tulajdonképpen mit is kellene tennie.

A Neist Point Skye szigetének legnyugatibb pontja, egyidejűleg egyik legszebb is. Fent a magaslaton, ahonnan leláttunk a világítótoronyra, vastag, virágokkal tarkított fű fedte a terepet. Bármerre léptünk, majdnem bokáig cuppogtunk a vízben. Sok ember gyűlt itt össze a naplementére. Volt, akinek sűrű szövésű védőháló védte az arcát a bevaduló muslincák ellen. De a kilátás megért mindent.
Elég sok időt eltöltöttünk itt a tájat csodálva, arra azonban már nem maradt talán energiánk? talán időnk?, hogy le is sétáljunk a világítótoronyhoz.

A nap lassan lehanyatlott, a levegő egyre hűvösebb lett. Mi pedig a szokásosnál is később értünk haza.