Velence 2016 - 2. nap /1

Hatalmasat aludtunk a vízágyunkban (olyan rengős ágyunk volt, mint egy vízágy).

A reggeli teljesen rendben volt, egy túrós croissant és két zsömle fejenként vajjal, dzsemmel.

Utána a szobában még ránéztünk a San Marcóra webkamerán keresztül és nagyon vicces volt, mert a cirkáló pont akkor kezdte elhúzni a csíkot. Nahálisten!

A délelőtt egy részét azzal töltöttük, hogy próbáltuk megkeresni a hozzánk legközelebbi vaporettó állomást (S. Tomá). Pont erről beszéltem, pontosan tudtam, hogy melyik irányban van a Canal Grande, néhol rá is láttunk egy-egy csatornán keresztül, és azt is tudtam, hogy kb. hol van a megálló, mégsem sikerült azt a sikátort megtalálni, amelyik oda vezetett. Végül az eggyel arrébb levő megállónál lyukadtunk ki, ez volt a Ca' Rezzonico. De addigra már sok érdekes és ismerős dolgot láttunk. 

A vaporettó-dolog különben úgy oldódott meg, hogy hazafelé, amikor leszálltunk a S. Tománál, mondtam a Zsuzsának, figyelj, most minden sarkot memorizálni kell, hogy legközelebb megtaláljuk az állomást. Most könnyebb dolgunk volt, mert majdnem mindig látszott  a Frari tornya, meg akkor már fineszesen azt is kitaláltuk, hogy a tömeget kell követni. (Persze nem a túristákat.) Nem is volt utána már sosem problémánk a tájékozódással a környéken. (Máshol igen.)

Ott volt a szállásunk közelében egy egyetem. Először nem tudtuk mire vélni, hogy csapatostúl mászkálnak a városban a fiatalok és mindenfélét kántálnak, fejükön babérkoszorúval. Az egyetlen, amit megértettünk a kiabálásból a "dottore" szó volt. Aztán rájöttünk, amikor az egyetem mellett mentünk el, hogy ezek a végzősök és valószínűleg azt ünneplik. Ez amolyan ballagásféle lehetett, ami végig tartott, amíg ott voltunk Velencében. Az egyetem udvarán a családdal fotózkodtak a fiatalok. Máskor is a legváratlanabb helyeken bukkant fel egy-egy koszorús, vagy beöltözött csapat.

Úgy döntöttünk, arra a vaporettóra szállunk fel, amelyik előbb jön. Így először a Rialto felé indultunk, mert Zsuzsa látni szerette volna a Fontego dei Turchi-t. Nem csodálom, mert nekem is tetszik, bár sajnos csak a vízről lehet fotózni, ami egy mozgó vaporettóról nem túl ideális. De legalább láttuk. Nekem a mellette levő Antico Granaio legalább annyira tetszik különben. (Régen gabonaraktárnak épült.)

Vannak azok a bizonyos gondolák, amik csak egyik partról a másikra viszik át az embereket, ezeket traghettónak hívják. A Rialtónál is van egy ilyen állomás, épp egy japán esküvői párt szállított a túlpartra. Velencében egyébként hemzsegtek a japcsik.

Meglátogattuk a piacot, ahol Zsuzsa végre vett egy sálat magának, mert nagyon fázott a nyaka. 

Ezen a délelőttön a San Polo negyedben mászkáltunk sokat. Az eső nem esett, de csúnya szürke idő volt. Sajnos a sok cipeléstől nem csak a derekam készült ki, hanem a hátam is begörcsölt, úgyhogy egy idő után muszáj volt valahova beülni. (Mint tudjuk, Velencében nem nagyon vannak kültéri padok.) Na, de az még ekkor messze volt, előbb csináltunk egy csomó túristás képet a csatornákról. Szép-szép, csak már ezer van olyan. Azt hiszem, legközelebb be kell iktatni cuccmentes sétákat is, amikor az ember csak a sétát, meg a nézelődést élvezi és nem rokkan bele a cipelésbe.

Vizi-piac

Egyszercsak megint a Rialtónál voltunk. Találtunk egy jó kis helyet és végre másfél nap után először elkezdtünk hosszú záridős fotókat készíteni a gondolákról, amiért jöttünk tulajdonképpen. Még a nap is kipislantott egy rövid időre, aztán megint jól elbújt a szürkeség mögé.

(folytatás a következő bejegyzésben)