Írország 4.nap - Bunratty

Ez a nap kivételesen későn kezdődött. E lányom előző nap Cahir-ből nem velünk jött tovább Limerickbe, hanem Waterfordba ment egy jóbarátját meglátogatni. Ezért délelőtt D-val indulok útnak a buszpályaudvar felé, ahova E busza dél körül kell, hogy megérkezzen. D elmegy dolgára, én meg lassan haladok, mert a ragyogó napsütésben újra körbe kell fotóznom a környék összes virágos bokrát, zöldellő gyepét, viruló fáját.
Még így is előbb érkezem a buszpályaudvarra. Szívesen nézelődök, ez egyúttal Limerick vasúti pályaudvara is. Persze nem olyan nagy pályaudvart kell elképzelni, mint mondjuk a Keleti, csak pár vágány az egész. Közben türelmetlenkedem, mert a busz egyre késik és a mára tervezett Bunratty kirándulás veszélybe kerülhet emiatt. Hol a váróteremben ücsörgök, hol a buszok körül ólálkodok, de a waterfordi autóbusz még mindig nem érkezett meg. Próbálom megérteni a hangosbemondót, mely valóban folyamatosan közli, hogy a waterfordi busz késésben van. Közben kisebb csoda történik, felfedezek egy koboldot a váróteremben. Pont szemben ülök vele, a mamájával és nagyobb testvérével várakozik. Nem tudom a szemem levenni róla, egész biztos, hogy kobold, finom kis arcocskáját vörös göndör hajacska keretezi és picit közelülő, huncut szemei vannak, aprócska hullámos szája. Le is fotóznám, de végül mégsem, nem akarok kellemetlen helyzetbe kerülni. Meg különben is, hátha zokon veszi, nem szabad egy koboldot magamra haragítani, ha mégoly parányi is.
Végre megérkezik a busz a hullafáradt E-vel, alig aludt valamit, egész éjszaka beszélgettek. Még a buszon sem szunyókált egyet, ezen nem győzök csodálkozni, E-nek igen jó az alvókája. Előadom neki a mai tervet, hősiesen beleegyezik. Van még egy jó óránk az indulásig, megváltjuk a jegyet a buszra és keresünk egy kávézót.
Bunratty Limericktől csak 15 km, hamar ott vagyunk, még úgy is, hogy a busz elkalandozik a shannoni repülőtér felé. Shannonban még ezerrel süt a nap, mire pár perc múlva leszállunk Bunrattyban, már ömlik az eső. De most is szerencsénk van, mire megtaláljuk a bejáratot, már megint napsütés van, gőzölögnek a skanzen nádtetői.
Bunratty tulajdonképpen egy nagy park, melynek egyik végében egy XV. században épült négytornyú kastély áll, XV-XVI. századi bútorokkal gazdagon berendezve. A kastélyban található berendezési és műtárgyakat Lord és Lady Gort gyűjtötte össze a XX. század közepén, amikor a kastély a tulajdonukba került, így próbálták meg Bunratty régi fényét visszaállítani. Sikeresen. A kastélyban esténként középkori rendezvényeket tartanak a turisták mulattatására (gondolom, jó pénzért, erre nem jogosít fel a napi látogatójegy) és kedvelt házasságkötési helyszín is a környékbelieknek. Szűk csigalépcsőkön lehet föl-alá bejárni a várat, ahol időnként elég nagy a torlódás. Minél feljebb jut az ember, annál szegényesebb helyiségekbe kerül, legfölül a szolgák lakhelye volt. A kastély tetejéről csodálatos a kilátás, nem szabad kihagyni. Úgy látszik, ez a nap ilyen titokzatos, kifelé jövet a kastélyból E tündérlenyomatot talál a földön...
Bunrattyt a bejáratnál kapott prospektus alapján érdemes körbejárni.
A park további részén különböző, teljesen felszerelt, jobb illetve kevésbé jómódú parasztházak reprezentálják a XIX. századi vidéki életet, élő állatokkal, használati tárgyakkal, a nyitott tűzhelyekben füstölgő parázzsal. Az egyik módosabb tanyaházban finom almaillat fogad, a konyhaasztalon süteménymaradékok. Sajnos mi későn érkeztünk, valaki kérdésére a gazdasszony közli, almáspite már csak holnap készül, a mai sütésnek vége. Kár, mi holnap máshova megyünk. Azt még végignézzük, ahogy a gazdasszony szorgosan rendet rak a konyhában, hosszú szoknyája, köténye suhog a sürgölődéstől.
Arrébb szintén XIX. századi kisvárosi utca, balra az orvos, a városi fényképész háza. Az orvos konyhájában szárított gyógynövények lógnak a plafonról, a fényképész műtermében festett háttér előtt akár mi is lefotózkodhatnánk. Van még bádogos üzlet, fazekas, kocsma, borkimérés. Persze mindenhol vásárolni is lehet. Nekem legjobban egy tweed-bolt tetszik, tele sapkákkal, sálakkal, törölközőkkel, még kilt is van. Nagyon csinos, hangulatos bolt. Ez nem a kisvárosi utcában van, hanem a kastély és a kisváros között félúton valahol. Sajnos fogytán az időnk, pedig még mindig sok a néznivaló, módosabb udvarház csodálatos kerttel, a kőkerítésen belül birkák bambulnak kifelé, máshol kisebb-nagyobb kecskék, egy kis templom, bemenni már végképp nincs idő, vizimalom egy fotó erejéig. Rohamléptekben indulunk a kijárat felé, legnagyobb megrökönyödésünkre a kapuk, melyeken keresztül idáig jöttünk, zárva vannak. Sokan kóborolnak fel-alá, mindenki a kijáratot keresi. Végül találunk valami kerülő utat, amin keresztül sikerül kitalálni a parkból, már azt hittük, itt kell éjszakázni. Nem, mintha baj lenne, de talán kicsit hűvös... 

Bunrattyra egy teljes napot kell szánni.

Buszjegy Limerick-Bunratty, teljesáron, oda-vissza: 5,50 euro
Belépőjegy teljesárú: 15 euro
Diákjegy: 10 euro

Írország 3. nap - Cahir és Cashel

A harmadik nap programját már itthon elterveztem. Hálisten, Zs-ék is velünk tudtak jönni, mert nem jártak sem Cahir-ben, sem Cashelben korábban. A Bus Eireann honlapját már emlegettem, remekül ki lehetett nézni a csatlakozásokat, ugyanis Limerickből nincs közvetlen járat Cashelbe. Aztán a limericki buszpályaudvaron előző nap meg is erősítettek benne, hogy a terv helyes volt. Naná!

Távolsági autóbuszhálózat
Az Írországban csámborgó turista tulajdonképpen kétféleképpen tud eljutni a kiszemelt látványosságig. Tömegközlekedéssel vagy bérelt autóval. Mi az autóbuszhálózatot vettük igénybe, ezért a vonatról nem sokat tudok, csak annyit, hogy ménkű drága. Az autóbusz sem túl olcsó, kivéve néhány kiemelt célpontot, ahova fajlagosan olcsóbban lehet eljutni autóbusszal. Ilyen például a Dublin-Limerick viszonylat, amelyet már a bevezetőben is emlegettem. A Bus Eireann autóbuszai a mi turistabuszainkhoz hasonlítanak, nagyon tiszták és állóutasokat nem szállítanak. Saját tapasztalatom volt egy alkalommal, hogy amikor a busz megtelt, a sofőr mobilon beszólt valami központba, akik azonnal gondoskodtak a kisegítő járatról. Nagyobb csomagokat nem lehet felvinni az utastérbe, hanem azokat a busz csomagterében kell elhelyezni. Ha valaki leszáll, akkor a sofőr kinyitja távirányítással a csomagtér ajtaját és az utas szépen kiveszi a csomagját onnan. Magyar ember ilyenkor az ablaknál izgul, ahonnan szemmel tudja tartani, hogy ki mit vesz ki a csomagok közül. Szerintem az írek rá sem hederítenek.
Tulajdonképpen a távolsági buszokkal egy baj van: elég ritkák a járatok. Gondolom, nincs többre szükség, mert az írek többsége autóval közlekedik. Karácsonykor például egyáltalán nem járnak a távolsági buszok. Ez a gyalogos turistát elég érzékenyen érinti, mert a menetrend határozza meg a programot. Hiába maradna és nézné meg a naplementét az óceán fölött, ha az utolsó busz addigra már elmegy, neki is mennie kell.
Éppen ezért szerintem a legjobb, ha a turista autót bérel pár napra, feltéve, hogy nem kap hisztériás nagyrohamot a fordított közlekedéstől, mint én. Mármint, ha vezetnem kellene benne.
A buszjegyek árait a beszámolók végén feltüntetem.

Reggel volt egy rohanásunk a buszhoz és kis híján le is maradtunk róla, mert a pénztárnál egy nő kissé sokat érdeklődött és feltartotta a sort! Ja, mellékesen későn is indultunk. Régen rohantam ennyit, mint itt Limerickben.
A buszpályaudvaron Zs kiszaladt a sofőrhöz szólni, hogy vagyunk ám még, miközben én előre kuncsorogtam magamat a sorban, hogy megvehessük a buszjegyet. A buszjegy egy kis sárga papírcsík, amire rányomtatják a viszonylatot és az árat, kedvezményeket, stb. A sofőr pedig felszálláskor minden egyes utasnak kötelességszerűen elmondja, hogy hol kell átszállnia.
Ahogy a kisebb-nagyobb településeken áthaladtunk, volt idő megszemlélni a szokásos kis előkertes családi házakat a busz ablakából. Itt azért már nem voltak annyira szemet gyönyörködtetőek az előkertek, mint Limerickben. A kertitörpe-divat is dívik elég rendesen, fűszerezve műhattyúkkal és még műőzike is volt. Majdnem minden kis előkertben áll egy pad, annak legalább van gyakorlati haszna is, bár soha senkit nem láttunk üldögélni rajta.
Meglepetésszerű élmény volt, amikor Tipperary városán áthajtottunk, erre nem számítottam, a térképen is elkerülte a figyelmemet. Az ember mindig örül, ha egy régi, elfelejtett iskolai emlék egyszer csak kézzelfogható valósággá válik, mint ez a Tipperary nevű város az angolórán tanult katonanótából.

Ezen a napon tehát Tipperary megye (mert a megyét is így hívják) két jelentős városkáját keressük fel.
Első célpontunk Cahir, innen megy majd tovább kb. 2 óra múlva a buszunk Cashel felé.
Cahir központjában, rögtön a buszmegállóval szemben áll a XII. szd-i Cahir Castle. Pont annyi időnk van, hogy körülnézzünk benne. Zordon kinézete miatt a várat előszeretettel használják a filmesek, többek között itt forgatták az Excalibur című filmet. A vár a Suir folyó kis szigetére épült, ahogy az az egyik terem kis makettjain is látható. Ezek a makettek a vár, város fejlődését szemléltetik több lépcsőfokban. A vár legjópofább része számomra a széllazac. Nem tévedés, szélkakas helyett forgolódik a vár legmagasabb tornyán. A lazac alighanem a városnév eredetével van összefüggésben, ami "halászok erődje" volt eredetileg. A várat elég jól körbe lehet járni mind kívülről, a várfalon, mind az épületeken belül szűk kis lépcsőkön föl-alá csatangolva. 

 
Cashelben végig gyönyörű időnk volt. Barátságos, szines kis város (főleg napsütésben). Nevezetessége a Rock of Cashel nevű erődítmény, Írország egyik legfőbb látványossága. A vár a város minden pontjáról látható sziklás kiemelkedésen terpeszkedik, ha akarnánk, sem tudnánk elvéteni az irányt. Mi azonban először egy barátságos kis cukrászdát (kávézót) akarunk megrohamozni. Számomra ezek a kis epizódok ugyanolyan értékesek külföldön, mint a néznivalók becserkészése, ha nem fontosabb, hogy őszinte legyek. Egy szó, mint száz, nagyon élveztem ezt a kis üldögélést a tejeskávénk fölött.
Negyedóra - húsz perces séta a város közepétől az erődítmény. Elmegyünk egy öreg házrom mellett, maradék tetején burjánzó növények. Nem tudom, ez miféle nevezetesség, egyelőre nyomát sem találom a leírásokban.  De ha meghagyták ilyen formában, akkor annak bizonyára oka volt.
Mondanom sem kell már, hogy a kertekben micsoda virágözön van, színek kavalkádja. Ez a kertkultúra nagyon közel áll hozzám, én is inkább a virágos cserjéket kedvelem, nem az egynyári virágokat. Itt szinte csak az van.
Felkapaszkodunk az emelkedőn a vár bejáratához, közben kinézzük az útikönyvből (istenkém, de szűkszavú), hogy a Rock of Cashel több, mint ezer évig a királyi és papi hatalom jelképe volt; világi, majd egyházi székhely évszázadokig.
A gótikus katedrális körüli sírkertben turisták bolyonganak a kelta keresztek között. A katedrális még ilyen romos állapotában is monumentális. Elképzelem a középkor emberét, milyen kicsinek érezhette magát ezek között a falak között. A vár legmagasabb pontja a Kerek torony.
A sírkertben álló St. Patrick kereszt csak másolat, a helyi múzeumban van az eredetije. Ez a múzeum a bejárat épületének alagsorában található, mely szintén műemlék. A múzeum fölötti emeleten van a plébánosok kórusának szépen helyreállított terme, itt a legérdekesebbek számomra a festett angyalokat formázó konzolok. Ilyesmivel majd később máshol is fogunk találkozni.
Zs-ék csatlakoznak egy idegenvezetős csoporthoz, mi E-vel inkább magunk mászkálunk. Felfedezzük a sírkert végében a díszes O'Scully Monument-et, mely E-t rögtön egy sztúpára emlékezteti (az a kultúra azért arrébb van). Kiderül, miért, az emlékmű egy 1976-os viharban jócskán megrongálódott és meghagyták abban az állapotában.
Megnézzük még a román stílusú faragásairól nevezetes Cormac's Chapel-t.
Rock of Cashel kicsit romosabb, mint amire számítottam, ennek ellenére szerintem mindenképpen érdemes felkeresni a monumentalitása, a története és a csodálatos fekvése miatt.

Limerick-Cahir-Cashel autóbuszjegy oda-vissza, teljesáron: 19,60 euro

Írország 2.nap - Limerick

A shannoni repülőtér felől a forgalmas Ennis Road-on lehet bejutni Limerick központjáig. A várost a Shannon folyó szeli ketté. Egészen a folyóig tart a meglehetősen kiterjedt kertvárosi rész, majd a folyón átkelve azonnal a város központjában találjuk magunkat.
Első nap Limerickkel ismerkedtünk. A kertvárosi részről gyalogosan 20 perc alatt lehetett bejutni a központba. Én rendkívül élveztem a nagyon szép, nagyon gondozott angolszász típusú családi házak és kertek látványát, és főleg a rengeteg buja, színpompás növényt, az ápolt gyepet a kertekben. Soha ekkora fuksziabokrokat és hatalmas gömbvirágok alatt roskadozó hortenziákat nem láttam, mint itt, Írországban. A hagyományos kőből rakott kerítéseken kibukó sáfrányfű volt a kedvencem. Azóta megtudtam, hogy nálunk is kapható és megél, bár itthoni kertekben még sohasem láttam. A legfurcsább az volt, hogy a kertekben, mintegy státuszszimbólumkként, hatalmas pálmák uralják a terepet, ami ezen az éghajlaton kicsit furcsa. Jellemző még a különböző színű és formájú fenyők és tujafélék egyvelege. Az ottaniaknak lehet, hogy már unalmas ezeknek a növényeknek a látványa, én nem tudtam betelni velük.
Az utcanévtáblák szerte Írországban kétnyelvűek, habár az írek állítólag már nem nagyon beszélik az ír nyelvet. Az iskolában ugyan vannak ír nyelvű tanórák, de az általános mégis az angol nyelv.
Limerick a harmadik legnagyobb ír város, lakosainak száma így sem éri el a százezret agglomerációval együtt. A város maga sem metropolisz-jellegű, a belvárosban is maximum 2-3 emeletes a házak zöme, ezek viszont a szivárvány minden színében pompáznak. Magyar szemnek ez nagyon érdekes, nálunk furcsa lenne, de az ír városok mind ilyenek. Az alacsony házak közül csak itt-ott magasodik ki egy-egy modern szálloda sokemeletes tömbje. Sok a pub és a kávézó, portáljuk gyakran fekete vagy vörös, vagy tudomisén, mindenféle színű. Szépek a belváros lakóépületeinek György-kori bejáratai. Itt már csak elvétve látni növényt, legfeljebb egy-egy pub díszíti a portálját velük. Vicces volt, hogy az egyik pub bejárata és ablakai fölé helyeztek el néhány tuját és egyéb növényeket. Nagyon jól mutatott.
A közlekedést jelzőlámpákkal irányítják, de a gyalogosok ezt nem annyira veszik figyelembe, ha a forgalom lassú, akkor jelzőlámpától függetlenül cikáznak az autók között át a túloldalra. Néhány nap múlva már mi is. Emiatt dudálás, türelmetlenség, anyázás nem jellemző. Érdekes még, hogy lámpás útkereszteződésekben a gyalogosokat egyszerre engedik át az úton minden irányban. A gyalogosok  átkelési szándékukat (már amikor szabályosan óhajtanak átkelni) mindig egy gomb megnyomásával jelzik.

Mi tehát az Ennis Roadon sétáltunk befelé a városba nap mint nap. Első nap megegyeztünk, hogy először a buszpályaudvart keressük fel a további programjaink megtervezése érdekében. Ehhez át kellett vágnunk a belvároson és ezzel meg is teremtettük az alapot limericki ismereteinkhez.
A városi tömegközlekedésről nem tudok beszámolni, mert egész tartózkodásunk során Limericken belül mindig gyalog közlekedtünk. Villamos nincs, összesen egyszer akartunk felszállni egy városi autóbuszra, de nem tudtuk eldönteni, hogy az egymás után sorakozó megállók közül melyik a miénk, úgyhogy nem fecséreltük tovább ezzel az időt.
A buszpályaudvar környékén is sok a kis üzlet, pub és fish&chips áruda, érdekes módon több lengyel élelmiszerüzletet is láttunk. Mint megtudtam, nem olyan régen egy magyar üzlet is nyílt Limerickben.
Mi a fish&chipsben vásárolt sülthalas szendvicset a közeli városi parkban ettük meg, szépen karbantartott, megnyugtató, virágos, zöld gyepes környezetben, viháncoló kutyák és turbékoló galambok társaságában.  A halas szendvics remek volt, bár én kicsit féltem, hogy meg fog ártani, de szó sem volt róla.
Ezután Zs megmutatta, melyik internet kávézóból szokott internetezni. Ez a hely szintén a belvárosban van, egy kis lakóház több emeletén. A kávézót kínaiak üzemeltetik  és tele volt fiatallal. Nem csoda, mert egy óra díja nevetségesen alacsony, pláne az ír jövedelmekhez képest (1 euro/óra). Persze aki vörös szőnyegen és rokokó bútorok között akarja megírni az emailjét haza, az ne ide jöjjön, mert itt a környezet hm..., meglehetősen fiatalos. Én a magam részéről inkább élveztem a helyzetet, a gépek működtek, a személyzet (mármint az egy szem pénztáros) laza, mosolygós. Az meg kit zavar, hogy a székek felének hiányzik a támlája?
Na, ezen is túlestünk, menjünk tovább.
Amíg oda nem érünk a St. Maryhez, mesélek egy kicsit az időjárásról.

Időjárás
Aki gyalogosan és a tömegközlekedésre utalva járja Írországot, évszaktól függetlenül soha ne felejtsen otthon egy könnyű kabátot és egy esernyő is igen hasznos lehet. Az időjárás nagyon változékony, az egyik pillanatban ezerrel süt a nap, hogy aztán 5 perc múlva már essen az eső. Úgyhogy mást sem csináltunk, mint fel-le öltözködtünk egész idő alatt. Pedig nekünk még szerencsénk volt, mert az eső igen kultúráltan kivárta, hogy megnézzünk/tapasztaljunk egy-egy látványosságot és csak utána szakadt a nyakunkba. Igazából nem is szakad, inkább csak úgy esdegél, szemereg, időnként akár vízszintesen is. Van, aki azt állítja, emiatt teljesen felesleges az esernyő használata, mert nem véd semmi ellen. Szerintem azért nem árt, ha van. A napi maximális hőmérséklet a mi áprilisunknak, esetleg májusunknak felel meg nyáron, télen pedig 10 fok körül ingadozik pluszban. A nappali és éjszakai hőmérséklet között sem túl nagy az ingadozás általában.
Amikor mi Írországban jártunk 2007 júliusában, nappal olyan 17 fok körül volt a maximum, jólesett a hosszú nadrág, estefelé a pulóver és dzseki. Nem úgy az ír fiataloknak, akik igen nyárias ruhákat öltöttek magukra, a lányok általában mezítláb, szandálban és hát nélküli pólóban vihogtak a pubok körül, mi meg már a látványtól is majdnem szétfagytunk.

Az internet kávézóból újra a Shannon folyó felé vesszük az irányt. Keresztezzük a forgalmas William Street-et, ez a folytatása a Sarsfield Bridge-nek, amelybe a folyó túloldalán az Ennis Road csatlakozik. Zs megmutatja a limericki TESCO-t, majd elhaladunk a Hunt Múzeum mellett. Ez egy magángyűjtemény, nemrégiben helyezték át a mostani helyére. Van egy időszakos ruhakiállítás, ami felkelti az érdeklődésünket, de egyelőre nem akarunk múzeumot látogatni, jobban érdekel a város maga.
A Hunt Múzeumtól már csak pár perc a St. Mary's Székesegyház. Közben átkelünk az Abbey River kis hídján a Kings Island-re, ezen a szigeten van a székesegyház és Limerick másik fő látványossága, a King John's Castle.
A székesegyház kertje egyszínű, sötétszürke murvájával és ugyanolyan színű kelta keresztjeivel, sírjaival érdekesen zord látvány. Egyetlen színfolt a magas kőfalra felfutó vadszőlő, szépen mutathat ősszel, most sem csúnya. Beóvatoskodunk a templomba, 2 euro a belépő ára. Körbesétálunk, nézelődünk. A templom egy része igen rendetlen, valószínűleg átalakítás alatt van éppen. Az útikönyv csak annyit árul el róla, hogy a város legrégibb épülete, viszont nem túl sok maradt meg az eredeti román kori templomból. Legfurcsább a templom végében egy kis oldalhajó, ahol láthatatlan damilszálakra kis csipeszek vannak felfüggesztve, azóta sem derült ki számomra, hogy miért. Próbálom lefotózni, de nem nagyon sikerül.

Elindulunk a vár (King John's Castle) felé. A székesegyházat most az utca felől kerüljük meg, a magas kőfalon kívülről is burjánzik a vadszőlő. Ez a része a városnak nagyon csendes, habár itt is vannak szines pub-ok, de úgy látszik, nem indult még be a forgalom. Egyedül a vár bejárata körül ricsajozik egy jó osztálynyi olasz gyerek, olyan középiskolás-formájúak. (A repülőn is sok olasszal találkoztunk.) Filózunk, hogy bemenjünk-e a várba körülnézni, de egyikünk sem vágyik rá, állítólag nem éri meg a fáradságot. Hát, ez már csak legközelebb fog kiderülni. Viszont kívülről pont olyan a vár épülete, mint amit el is várunk tőle, zord, félelmetes, nagy, kerek, vastagfalú bástyákkal és masszív kőfalakkal.
Innen is indul egy híd a túlpartra (ahol a kertváros van), ennek Thomond Bridge a neve. Közben a nap is megint kisüt, átsétálunk a hidon, a vár látványa innen felemelő.