Újra Írországban, 1. nap

Érkezés, Ashbourne

Megpróbálom összefoglalni azt a sok-sok élményt, amelynek még mindig hatása alatt vagyok.

Valamikor január végén kezdődött a dolog, amikor Zs lányom hazajött látogatóba Írországból. Elkezdtem játszani a gondolattal, mi lenne, ha E-vel mégegyszer kiruccannánk körülnézni a tavasz folyamán. Hosszas vívódás után E úgy döntött, nem jön a vizsgaidőszak és egyebek miatt, én viszont akkor már beleéltem magamat az utazásba. Gyorsan lefoglaltam a repjegyet a Ryanairnél, ezúttal Dublinba, mert arra még nem jártam és elkezdtem szállás után nézni a neten. Terveim szerint 2 napot Dublinban töltök, majd átbuszozok Limerickbe Zs-hez. A további programokkal nem foglalkoztam, az még ráért. Beszereztem egy újabb útikönyvet Írországról, most a Lonely Planet sorozatból, ez már bevált Tunéziában is. 

Időközben megemlítettem a terveimet N-nek és megpendítettem, nincs-e kedve velem jönni, részben, mert Írországot látni kell!, plusz akkor autót is bérelhetnénk. Tapasztalatból ismerem autóvezetési képességeit (le a kalappal! - remélem, nem olvassa, mert elbízza magát... :), biztos voltam benne, hogy elboldogul a fordított közlekedéssel - mert arra én magam nem vállalkoztam volna. Aki esetleg olvasta a tavalyi írországi utibeszámolómat, az ismeri a véleményemet a buszos és autós kirándulások közti óriási különbségről, ezért nagyon megörültem, amikor N csatlakozott hozzám.

Mivel az Air Lingusnál kedvezőbb árú repjegyet kínáltak ugyanarra az időpontra, amire nekem volt már foglalásom a Ryanairnél, így történt, hogy szinte azonos időben indultunk Ferihegyről Dublinba, de két különböző járattal. 

Az előre megigényelt autót a dublini repülőtéren kellett átvenni. Mire én is megérkeztem (elég sokat késett a gépem), addigra N mindent elintézett és "Zebrina" feliratú táblát lengetve várt a kijáratnál, mint amolyan fontos személyiséget szokás. 

Megkerestük a kocsit, ami legnagyobb meglepetésünkre jobb kategóriájú volt, mint amilyet kifizettünk, egy négyajtós, automata váltós Hyundai. Késő este volt már, aznapra már csak egy feladatunk volt, épségben megtalálni a szállásunkat. Úgy döntöttünk, nem megyünk rá az autópályára (a szálloda honlapja arrafelé javasolta az útvonalat), hanem N a kertek alatt jön bele  a vezetésbe. Kapóra jött a késő esti időpont. Szerintem a vezetéssel már az első perctől semmi gond nem volt, N csak néha kapcsolta be az ablaktörlőt az index helyett, viszont a szűk utak és a közvetlenül mellettük, mindenféle padka nélkül magasló nyírott sövények elég nyugtalanítónak tűntek így elsőre. Később meg lehetett azért ezt is szokni.

Talán Ashbourne lehetett, ahol megláttunk egy táblát: TESCO 0-24. Ohhh, ide bemegyünk, de azonnalást, mert mardos az éhség. A boldog leparkolást szomorú felfedezés követte: 10-ig volt csak nyitva. A következő táblán mégegyszer meggyőződtünk a nonstop nyitvatartásról. Most akkor mi van? Szerencsére N elhozta az otthoni fél hűtőjét, éhen azért nem haltunk, de ez már csak a szállodában derült ki.

Első két éjszakánkat a tavaly átadott ashbourne-i Marriott szállodában töltöttük. A szálloda kb. 20 km-re van a dublini repülőtértől. A recepciós egy vékonyka kis ír pasas volt, akivel, annak ellenére, hogy egy hangot nem értettem a mondanivalójából, de még szinte azt sem, hogy milyen nyelven beszél (felteszem, angolul, mert ő értette, hogy én mit kérdezek tőle), gyorsan elintéztük a formaságokat. Kicsit elbizonytalanodtam, mi lesz, ha ennyire nem értem a nyelvet, de másnap kiderült, hogy másokat meg lehet érteni, na, akkor jól van. 

A szálloda tiszta, kultúrált, csilivili, süppedőszőnyeges modern szálloda, elsősorban üzleti célú utazóknak tárgyalótermekkel, internet-szolgáltatással, mindenféle modern megoldással felszerelve. A szobát kártyával lehet nyitni, amit aztán az ajtó melleti kütyübe kell behelyezni, mert másképp nincs elektromosság a szobában. Ha valaki akksit, telefont akar tölteni, akkor először is legyen egy átalakítója, ami nekünk akkor még nem volt, de a fürdőszobai konnektorba be tudtuk dugni az elosztót. Más kérdés, hogy mihelyt a villanyt lekapcsoltuk, lekapcsolt a töltés is, erre oda kell figyelni. Szokni kell a takarékossággal egybekötött jómódot!

Bent óriási, kényelmes ágy, rajta 6 (azaz hat darab) hatalmas párna, máig azon gondolkodom, minek két embernek annyi, de biztos van magyarázata. Egy biztos, jól mutatott az ágyon. Az ablakok nem nyithatók, légkondícionálás van, ez nem kis gondot okoz a dohányos vendégeknek, mehetnek le a parkolóba bagózni. Az ötödik emeletről!

Minden szálláson, itt is és később a B&B-ben is kávézási-teázási lehetőség van a szobában, vízforraló, cukor, kávé, tea, tejszín mellékelve, árban benne foglaltatik. Nekem ez (is) nagyon tetszett. Ezt a szállást egyébként családtagoknak járó kedvezményes áron vettük igénybe.

A nagyképernyős tévén nem csak a műsort lehet nézegetni, hanem a személyre szóló üdvözlet mellett le lehet kérdezni a szálloda szolgáltatásait és nem utolsósorban a vendég fogyasztásának állását is. Ez már a XXI. század, akárhogy is nézzük!

Tunézia, ami egy hétbe belefér - 7-8. nap

Sousse

Utolsó napunkat ismét Sousse-ban szándékoztuk eltölteni. (Másnap kora hajnalban utaztunk hazafelé.) Amíg M-ék hajókáztak egyet, mi megpróbáltunk a héten először napozni egy kicsit. Igyekezetünk nem volt túl sikeres. A nap szépen sütött, leszámítva, hogy percenként elvonult előtte egy felhő, a levegő olyankor elég csípős volt. Mi a szálloda medencéje mellett dideregtünk kb. 10 percig néhány magyar társaságában, aztán úgy döntöttünk, inkább beszerzünk néhány ajándékot. 

Bóklásztunk a tengerparton, majd a medinában, felkerestük a Soula Centert és a szukot. Egy aprócska könyvesboltban kisebb-nagyobb Koránokat fedeztünk fel, pedig korábban úgy hallottuk, ilyesmit nem árulnak. 

M-ékkel a kikötőben találkoztunk, majd újra nyakunkba vettük a medinát. 

Délután kedvenc helyünkön, a Café El Kasba tetőteraszán pihentünk meg. B-vel ketten kértünk egy kuszkusz tálat. Kettőnknek is bőven elég volt. (Úgy jóllaktam tőle, hogy vacsorát már alig tudtam enni, pedig utolsó este helyi ételek is voltak a választékban, kuszkusz is. Így jártam...)

Körbejártuk hát utoljára a medinát. 

Pont a nagymecset bejáratával szemben üldögéltünk estefelé, amikor a népek a müezzin szavára gyülekezni kezdtek. Ráláttunk a nyitott ajtón keresztül az imaterem előtt cipőjükből kilépő hívőkre. Főleg férfiak keresték fel a nagymecsetet, de néhány nő is volt köztük. Nem telt el 5-10 perc, már jöttek is tömegével kifelé. Különleges élmény volt.

Sousse-i szállásunk leírását szándékosan utolsó napi beszámolómra hagytam. 

A Prima Life Karawan háromcsillagos szálloda. Mi a második emeleten laktunk egy tenger felé néző szobában, ráláttunk az egyik külső medencére és a ragyogóan rendben tartott kertre. A másik külső medence a mi szintünkön volt. Van a szállodában egy fedett medence is. 

A szoba teljesen rendben volt, némi borravaló fejében plusz takarókat is sikerült beszerezni a szobaasszonytól. A hét közepe táján rájöttünk arra is, hogy kell fűtésre állítani a légkondit, bár azt alváskor kikapcsoltuk. A magunk 1 TD-jét persze minden nap otthagytuk a párnán. A fürdőszoba egyszerű, de jó tágas. M. szerint olyan, mintha egy laikus csempézte volna. Így igaz, de ez a használatát nem befolyásolta. 

Legjobb mégis a szálloda konyhája volt, csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Hatalmas választék (svédasztalos rendszer), rendkívül ízletes ételek és a sütik! Tiszta hízókúra. 

A remek konyhán kívül nagy előnye a szállodának, hogy egészen közel van a központhoz, valamint pont a szomszédjában van a Magazine General üzlet, ahonnan a napi ásványvíz készletünket töltöttük fel.

Egyetlen negatívumról tudok beszámolni, de ez sem volt újdonság, mert az ismertetőkben több helyen olvastam róla, hogy este borzasztó zajos. A diszkó teljes erővel dübörög egészen éjfélig, úgyhogy ha valaki előbb szándékozik nyugovóra térni, feltétlenül gondoskodjon füldugóról. Nálam nem volt füldugó, ezért tévézéssel múlattam az időt, láttam mindenféle remek akciófilmet, úgyhogy inkább elővettem a könyvemet, vagy a másnapi programunkat tervezgettem az útikönyv segítségével, a tévé hangját pedig csak a diszkó dübörgésének kioltására használtam inkább.

Mindeközben B. remekül szunyált, vagy legalábbis nem panaszkodott.

Tunézia, ami egy hétbe belefér - 6. nap

Tunisz

Ébresztő 6:30-kor, gyors reggeli, mert a tuniszi vonat 8:35-kor indul. A jegyet első osztályra már előző nap megvettük és azt is tisztáztuk az állomáson, hogy El Jemmel ellentétben most figyeljünk, mert Tuniszban le kell pecsételtetnünk a jegyet visszafelé. (Ez biztosítja, hogy legyen helyünk.)

Nagyon szép idő van, a vonaton nem utaznak sokan, szép kényelmesen terpeszkedünk a plüsshuzatú üléseken. Tuniszba ketten kirándulunk B-vel, M-ék Sousse-ban maradnak (lásd marimama: Tunézia- ami egy hétbe belefér - kiegészítés 2.). Az úton kiolvassuk az LP-t és M. útikönyvének idevágó fejezeteit is. Tuniszban elsősorban a medinára, mely a világörökség része és a Bardo múzeumra vagyunk kíváncsiak. Ez kb. elég is egy napra programnak. 

Az LP javasol egy útvonalat a medinában, mely nagyjából érinti a legfontosabb látnivalókat. Úgy tervezzük, hogy ezen megyünk majd végig.

Tunisz egészen más, mint az eddig látott városok. Mintha nem is Afrikában lennénk, amikor kiszállunk a vonatból. A pályaudvar környéke inkább egy délfrancia városra emlékeztet, nem csoda, hiszen Tunézia francia gyarmat volt. 

Elindulunk a medina irányába és valami óriási szerencsére pont belefutunk a helyi vásárcsarnokba. Persze, hogy bemegyünk. Odabent eláll a lélegzetünk az ámulattól, olyan szines, gazdag és tiszta minden. A legtöbb zöldséget-gyümölcsöt be tudjuk azonosítani, de vannak olyanok is, amit még sosem láttunk. Például egy olyan zöldséghalom, ami leginkább apró uborkakezdeményekre emlékeztet. Áttévedünk a halas részlegbe, enyhe friss halszag van, az sem zavaró. Óriási választék. A tejtermékes részlegen az egyik fickó lekanyarít egy darab sajtot és felém nyújtogatja, majdnem elcsábulok, de aztán győz a józan ész. Amikor integetek, hogy nagyon köszi, de nem-nem, akkor bekapja  a falatot, semmi gond. Csinálok néhány felvételt, szigorúan megkérdezem előtte, hogy ugye, szabad. Azt már nem árulom el, hogy az árus is rákerül a képre, nehogy zokon vegyék.

Otthagyjuk a csábos-csarnokot és hamarosan a Francia kapuhoz érünk. A tuniszi medina nincs falakkal körülvéve, mert lerombolták, de néhány kapu még áll. 

A Francia kaputól indul az LP által javasolt útvonal, amely rögtön bevezet a szukba. Végre elérkezünk a nagymecsethez (Zituna mecset), most valahogy nehezen viselem a szukot, annyira szűk, hogy az a nem túl sok túrista is alig fér el benne. B. más véleményen van, ő élvezi, hogy végre olyan szukban lehet, amilyennek eredetileg elképzelt egy arab bazárt. 

Szóval megérkezünk a Zitunához, leperkáljuk a 3 TD-t, majd belépünk a nagymecset udvarára. Azaz arra a kerítéssel elválasztott járdányi területre, ahova gyaurok is beléphetnek. Az udvar közepén valamilyen küldöttség, hagyományos öltözetű arab nő vezeti őket. Próbálom lefotózni, de nyomatékosan figyelmeztet egy biztonsági őrnek kinéző ember, hogy ne tegyem. OK, azonnal megígérem, de valószínűleg nem hisz nekem, mert ettől a pillanattól egyfolytában engem figyel. Elég kellemetlen, meg is unom és megyek kifelé.

Itt az ideje egy kávénak. Beülünk a Café M'Rabet-ba. Kellemes hangulat, a magas teremben csíkos oszlopok és a falak mentén széles padka, rajta puffok, a földön cizellált fémasztalkák. Mindenki a padkán üldögél, a puffokat könyöktámasznak használják, mi is így teszünk. Megkapjuk a legfinomabb török kávét, amit valaha ittunk. Jóval később jövünk rá, hogy a kávét rózsavízzel ízesítették.

Innen már csak kisebb szakaszokban vezet a szukon keresztül az út, inkább lakóházak között haladunk. Elhagyjuk a Ruhafestők mecsetjét, utána már az El-Bej-türbét keressük, a kisebb látnivalókat meghagyjuk legközelebbre. A türbe kupoláit zöld halpikkely mintázat fedi. Maga a türbe XVIII. századi temetkezőhelye volt a Huszein dinasztiába tartozó bejeknek, hercegnőknek, nagyuraknak. Érdekessége, hogy a férfiak fejfáját márvány fejfedőkkel (turbánnal, fezzel) díszítették. A türbe udvarán gyümölcsöktől roskadozó narancsfa áll.

Innen már csak egy ugrás a kovácsok utcája aprócska kovácsműhelyekkel. Ez közvetlenül a Bab Jedid kapunál van, amely az egyetlen eredetiben fennmaradt hafszida kapu a tuniszi medinában. 

Habár a követett útvonal itt nem ér véget, mi elhagyjuk a medinát és fogunk egy taxit. Kisebb alkudozás után beszzállunk és 3 TD-ért kivisz minket a Bardo múzeumhoz, ami jócskán arrébb van a városban.

A Bardo múzeum csodálatos élmény, mindenképpen fel kell keresni, ha valaki Tuniszban jár. A kapunál le kell adni a táskát, viszont a fotóapparát maradhat. Aztán rajta, lehet tekeregni a múzeum emeletein és lehet egyik ámulatból a másikba esni, annyira érdekesek és szépek a kiállított mozaikok. Istenábrázolások, uralkodók, mondabeli hősök, emberek, állatok, de a mindennapi élet kellékei és környezete is ábrázolásra került, mindez apró mozaikdarabkákkal ábrázolva, hihetetlen. Kisebb mennyiségben vannak szobrok, plasztikák, egyebek, de azért a Bardo mégis inkább a mozaikjai miatt emlékezetes.

Visszafelé megint taxit fogunk, de délutáni csúcs van, a taxi a medina közelében már csak lépésben halad, ezért fizetünk és kiszállunk. Nemsokára megint a Francia kapunál járunk, a kör bezárult. Van annyi időnk, hogy a vonat indulása előtt még kicsit körülnézzünk. Elindulunk a Habib Bourguiba sugárúton (megint Franciaországban érezzük magunkat, ahol szintén együtt jártunk B-vel). Elhaladunk a Nemzeti Színház előtt, a túloldalon egy keresztény templom, a Páli Szent Vince székesegyház látható. 

Veszek egy halas sütit, mert már mardossa az éhség a gyomromat, nagyon finom! B. nem éhes még, de mire a Barcelona térre érünk, meggondolja magát, ezért beülünk egy pizzázóba és kérünk egy pizzát. Üljünk le nyugodtan a galérián, mondja kedvesen a pénztáros. Úgy is teszünk, lerogyunk és figyeljük magunk körül a sok helyi fiatalt. Kezd nagyon meleg lenni, kicsit fel is füstölődünk, mert az üzletben egyéb meleg ételt is árulnak, de a pizza még mindig nem készül el. Mondom B-nek, hogy kezdek elájulni a melegtől, kiderül, hogy ő is. Mire a pizza elkészül, már minden étvágyunk elmegy, ennek ellenére a pizza isteni finom, nagyon ízlik és majdnem mind el is fogy. Veszek még egy kólát, úgy érzem, ez most életet ment, az ásványvizem már rég elfogyott. Bedobok néhány széntablettát, jobb a békesség, a dezinficiálós italunk a szállodában van Sousse-ban, hol máshol lenne. A kis kajálda neve: The Best.

A Barcelona téren nem csak a vasúti pályaudvar van, hanem buszvégállomás és ha jól láttam, villamos is jár erre. Óriási a forgalom. 

Éppen idejében érünk a vonathoz, szépen elhelyezkedünk és irány haza, Sousse-ba!

Tunézia, ami egy hétbe belefér - 5. nap

A vonatjegyet már előző este megvettük, első osztály, oda-vissza, El Jem. Az első osztályra (és a comfort osztályra) csak annyi jegyet adnak ki, ahány ülőhely van, így biztos, hogy kényelmesen lehet utazni. Jegyváltáskor tisztáztuk, hogy visszafelé mikor jövünk, így a visszafelé útra is biztosítottuk a helyünket. 

A 8:07-es vonat Sousse és El Jem között nem áll meg, röpke egy óra múlva már ott is vagyunk. A vonatablakból izgatottan lessük az amfiteátrumot. Sajnos elég hűvös van, amikor kiszállunk a szokásos csinos kék-fehér állomáson, de tiszteletünkre kisüt a nap egy időre. Ez már érezhetően más világ, mint Sousse. A városkában nagy a nyüzsgés az utcákon, de csak helyiek, jól meg is néznek minket. 

Az római kori amfiteátrum hatalmas tömbje messziről látszik az apró arab házak között. Ott már sok a túrista, csoportosan, busszal érkeztek. 

Jegyváltáskor figyelmeztetnek, hogy a jegy nem csak az amfiteátrum területére szól, hanem egyúttal múzeumi belépő is. Jó.

Szétszóródunk, ahányan, annyifelé. Az amfiteátrumnak a bejárat felőli oldala maradt leginkább épen, itt fel lehet mászni a legfelső szintre is. A másik oldalon van a tribün épen maradt része, alatta boltíves folyosók, mögötte szépen karbantartott kert. Az aréna szintjére és alá is be lehet menni, ahol a gladiátorok és állatok tartózkodtak (voltak kénytelenek...). 

Ez a világ harmadik legnagyobb, római korból megmaradt amfiteátruma, a világörökség része. 

Sokáig nézelődünk, aztán M-ék elkérik a saját két jegyüket, hogy átmenjenek a múzeumba. Mi B-vel még kicsit tekergünk, meglátogatjuk a rendkívül kultúrált WC-t, ez is hozzátartozik a méltatáshoz, majd elindulunk mi is, hogy megkeressük a múzeumot. Kérdésünkre megmutatják az irányt a pénztárnál. Valóban, a kis utca elején van egy nyíl múzeum felirattal.

Elindulunk rajta, találgatjuk, melyik lehet a múzeum. Errefelé nem sokan mászkálnak, nemhogy túrista, de még helyiek sem. Megyünk egyenesen, amerre a nyíl mutatott, de úgy érezzük, ideje lenne egy következő nyílnak, mert kezdünk elbizonytalanodni, hogy jó helyen járunk-e. Közben azért is aggódunk, hogy M-ék vajon megtalálták-e és ha nem, akkor merre lehetnek. Azt ugyan tudják, mikor indul vissza a vonat, de nálunk van a jegyük. Príma, ezt aztán jól megszerveztük. Legközelebb erre figyelni kell, ha különválunk, akkor mindenkinél legyen a saját cucca. 

Annyira azért nem kell aggódni, bemegyek két üzletbe is, mondom, hogy müzéé, mindenki megérti és mutogat, hogy csak egyenesen. Na, milyen jól megy a francia!

5-10 perces gyaloglás után felfedezzük a múzeumot, előtte több túristabusz. M-ék is megvannak hálisten, már végig is nézték és el vannak alélva a gyönyörűségtől, hogy mennyi és milyen szép mozaikok! Mi is végigrohanunk, tényleg szépek és a múzeum a szokásos ragyogóan tiszta és rendben tartott épület. 

Akkor most már induljunk, mert jön a vonat és ha nem érjük el, akkor maradhatunk itt estig, mert akkor jön csak a következő.

5 perc alatt visszaérünk az állomásra. Ha ezt tudjuk, hogy ilyen hamar, akkor még maradunk a múzeumban, de nem akartunk kockáztatni. Van egy csomó időnk, beülünk a váróterembe, én még elszaladok rákérdezni, hogy valóban nem kell-e pecsételtetni a jegyet, vagy valami, de megnyugtatnak, hogy nem. 

Befut végre a vonat, addigra elég szép számú utas összegyűlik. Felszállunk az első osztályra, nincs egy szem hely sem. Hűha! Átmegyünk a másik plüsshuzatos kocsiba, ott éppen annyi helyet találunk, hogy le tudunk ülni. Na végre! Jön ám a klojzi, rázogatja a fejét, tessék felállni, ez itt a comfort osztály. Kérdezem, hogy jó, de akkor hova üljünk le? Hát az első osztályon.  Hiszen ott nincs hely! Elég az hozzá, a klojzi addig sakkozik az emberekkel, amíg mindenkit a megfelelő osztályon le tud ültetni, méghozzá egész hamar. Valóban csak annyi jegyet adtak el, ahány ülés van, csak a csúnya, fegyelmezetlen utasok összevissza foglalták el a helyeket. Megjegyzem, a comfort osztály és az első osztály között én nem tudtam felfedezni semmi különbséget, az egy feliraton kívül a szerelvény oldalán.

Egymás mellett persze nincs hely, de örülünk, hogy ülés van a fenekünk alatt. Én egy magas, szikár, idős arab bácsi mellett találok helyet. Öltönyben van, fején fezt visel. Udvariasan elhúzkodja a táskáját a lábam alól. Bólint, amikor leülök. Eseménytelenül zajlik az utazás, nézegetem az el jemi belépőjegyet és megdöbbenve fedezek fel a hátulján egy térképet, amin a múzeumhoz vezető út világosan fel van tüntetve. Jókor! Jelbeszédben elmutogatom B-nek a felfedezésemet.

Már majdnem Sousse-ban járunk, amikor az arab bácsi megérdeklődi, hogy beszélek-e franciául. Sajnálkozva rázom a fejem, hogy nem, inkább angolul. Úgy meg ő nem.

Kezdünk felcihelődni, hogy leszálljunk, köszönünk egymásnak, ő többször a szívére csap közben. Egész meg vagyok hatva... Sajnálom, hogy nem tudtunk beszélgetni egy kicsit.

Fiatal az idő, alig múlt dél. Korán keltünk és keveset reggeliztünk, ideje hát ebéd után nézni. Megállunk néhány étteremnél, egyik sem szimpatikus. A Ruszkij Gurman nevűnél éppen írják ki egy táblára a napi ajánlatot: borscs, kebab, utána valamilyen desszert. Nosza, ez jó lesz, imádjuk a borscsot (orosz céklaleves). Jó választás volt. Minden nagyon ízletes, nem túl sok és nem is kevés. A végén a desszert pedig sima palacsinta csokikrémmel. Legurul utána egy-egy sör is. Igazán meg vagyunk elégedve.

A délutánt a medinában töltjük. B. állítólag nem szeret vásárolni (én sem), milyen szerencse, mi lenne, ha szeretne? Igaz, ennél többet már akkor sem tölthetnénk el a szukban. 

A nap folyamán már harmadszor botlunk bele egy fiatal párocskába, most a sousse-i szukban sétálnak, a fiúnak hosszú, göndör, szőkés haja van. Ők is El Jem-ben jártak vonattal, az amfiteátrumban is láttuk őket. Ők is emlékeznek ránk, köszönünk egymásnak és vigyorgunk, elvégre azonos programot csináltunk végig aznap.

Beülünk még a Café Aladinba, ennek is van tetőterasza és pont rálátni belőle a kedvenc teknőcös kávézónkra. Bohóckodunk a fezzel, amit B. vett ajándékba. Megszólal pont alattunk egy müezzin, de mintha nem fejezné be és a többi sem válaszol rá. Tanakodunk, hogy most akkor mi van, véletlenül ráfeküdt az őr a magnó gombjára, amikor a másik oldalára fordult?

Felfedezünk a távolban a tengeren egy gőzöst, jön már Piszkos Fred a Balmoralon, hogy átverje a fél világot.