2008. június 24., kedd

Tunézia, ezúttal nyáron

Egy váratlan last minute ajánlatnak engedve úgy alakult, hogy idén újabb utazást tehettem Tunéziába június folyamán. Ezúttal N-nel és D-vel utaztam, utóbbi korát tekintve 7 éves. Előre tudtam, hogy ez nem lesz az a mozgalmas, város- és természetnézős utazás, mint amiben tavasszal volt részünk, tekintettel a nyári dögmelegre, valamint a kiskorú csapattagra.
Nem akarok sok szót vesztegetni az indulás és a szállás körüli cécóra, mert a mi szemünkben ez nem volt akkora dráma, mint egyes útitársaink szemében. A történet szempontjából viszont mégiscsak szót kell ejtenem róla, de megpróbálom rövidre fogni.


A monastiri járat néhány órás késése miatt valamikor éjfél után érkeztünk Monastirba, majd, mivel a mi szállásunk Hammametben volt, onnan még autóbusszal vittek tovább. Hammametbe hajnali fél 5-kor érkeztünk meg. Itt kiderült, hogy egy lerobbant egyemeletes épületben kapunk szobát az eredeti bungalók helyett. Kompenzálásként a csoport összes tagja all inclusive (AI) ellátásban részesült, függetlenül attól, hogy mire fizetett be. A hét közepére a csoport tagjai szépen lassan átkerültek a bungalótelepre a sok balhé következtében. Mi viszont és egy kisgyerekes házaspár úgy gondoltuk, hogy nem balhézunk és nem is hurcolkodunk, inkább tovább élvezzük az AI ellátás előnyeit. Addigra mi már rájöttünk, hogy nem olyan butaság ez az AI ellátás, ha valaki kisgyerekkel van, nagy a meleg és csak ritkán mozdul ki mindezek következtében. Ebben az esetben nagyon kényelmes, hogy annyit ihat, ehet, amennyi belefér, pláne, ha a szobában úgysincs miben lehűteni semmit. És a beszerzéssel sem kell bajlódni. Szóval nálunk a szerény szállás kontra AI ellátás versenyében jelen helyzetben az AI nyert magasan, úgyhogy maradtunk, ahol voltunk. Főleg, hogy a hét közepére már elég lepedőnk is lett, ágytakarókat és új függönyt is kaptunk és a zuhanyt is megcsináltattuk. :) Tulajdonképpen az épület kívülről nem rossz, beleillik az egész üdülőtelep stílusába és annak ellenére, hogy egyemeletes, soha nem volt melegünk benne, pedig minden délután sziesztáztunk. 
Maga a nyaralótelep kifejezetten kényelmes, színvonalas és jól szervezett volt, közvetlen tengerparttal és medencével és a bungalók is megfeleltek minden elvárásnak. Erről egyik magyar útitársunk szállásán győződtünk meg, amikor átköltözött.
Volt még egy kompenzálás, amiről majd ejtek néhány szórt, ha eljön az ideje.
Nos, hát itt múlattuk az időt, miközben zajlott a foci EB. Nap közben jókat ettünk, ittunk, égtünk a napon, hűsöltünk a medencében vagy a tenger hullámaiban, D tökélyre vitte úszástudományát és szorgalmasan gyakorolta a fejesugrásokat, esténként pedig választhattunk, vagy a telepen maradunk és nézzük az animátorok bohóckodását a színpadon, illetve ugyanott táncra fakadunk, vagy megpróbáljuk követni a foci EB eseményeit a kivetítő előtt. Utóbbi program nekem (is) jobban bejött volna, de olyan sokan jártak ugyanebben a cipőben, hogy áthidaló megoldást választottunk, mert a szállásunknál lévő kivetítő előtt már nem jutott nekünk is hely. 
A hammameti szállodasornak déli irányban Hammamet Yasmine-nál van vége. Ez tulajdonképpen nem más, mint egy újabb nagy szállodatelep, közepén egy mű-medinával. Eléggé vegyes érzelmekkel léptem be a mű-medina bejáratán, ami nagyon szép, meg tiszta, meg minden... csak éppen nem eredeti. Viszont ugyanúgy van benne szuk (bazár) és kis kávézók a szukon belül, amik persze nem műviek, hanem nagyon is élő, működő létesítmények, ahol minden van, amit meg kell kóstolni: mentatea sok-sok maggal, török kávé, shisha (vizipipa) és van tévékészülék is, amin remekül és kényelmesen lehetett követni a foci eseményeit. Jöttek persze a jázminárusok is, fejükön hatalmas jázminszombréróval, a kislányok nagy örömére. És jött a környező üzletek focirajongó személyzete is, akikkel lehetett együtt szurkolni. Ezek a kis kiruccanások emlékezetesek maradtak és nem csak a foci miatt.


Néhány nap múlva azért már kezdett elegünk lenni a henyélésből (nekem már előbb is), ezért megkértük Hamdit, a magyarul beszélő arab animátort, hogy szerezzen számunkra elfogadható áron, egy napra egy bérautót.
Az üzlet létrejött és a megbeszélt napon reggel, igaz, jókora késéssel, de megérkezett az autó, amivel egynapos kirándulást terveztünk a Cap Bon félszigeten.

Hammamet városán haladtunk keresztül először, de mivel a szállásunk nem messze volt, itt nem akartuk az időt húzni, mondván, ide bármikor bejöhetünk. Hammamettel aztán majdhogynem ebben is maradtunk...
Ezután megálltunk tankolni, de a kocsival nem lehetett beállni a kúthoz. Se kép, se hang. Kissé megijedtünk, de kiderült, hogy csak kifogyott az üzemanyag. Két méterrel a kút előtt! Akkor még nevettünk.
Következő város a tengerparton Nabeul... Ide már idegelve, alapjáraton csurogtunk be. Leparkoltunk valahol a város közepén, N telefonált, hogy baj van és ígéretet kapott, hogy húsz perc múlva ott vannak értünk a szerelők. 2 órás idegtépő várakozás és többszöri telefonálás kellett ahhoz, hogy végre megérkezzenek. Le a kalappal D előtt, aki a legtürelmesebben viselte a várakozás hosszú óráit Nabeul központjában, egy bank lépcsőjén üldögélve. 
A szerelők először megpróbáltak meggyőzni róla, hogy nincs a kocsinak semmi baja, de mihelyt bekapcsolták a klímát, azonnal kiderült, hogy mégis. Így hát kénytelenek voltak minket visszaszállítani és N megígértette velük, hogy másnap kapunk egy másik kocsit ugyanakkor, minden ráfizetés nélkül. Mindent megígértek.

Az "ugyanakkor" valóban ugyanazt jelentette, mint előző nap, mert ugyanannyit késtek a kocsival, de jöttek és ez volt a lényeg. Indulás, klíma be, működik minden, hajrá. 
Nabeul-ben már nem álltunk meg, elég volt előző nap belőle, pedig ez a város a tunéziai kerámiaművesség központja. (Előző nap nem mertünk annyira körülnézni, végig azt hittük, hogy a szerelők perceken belül ott lesznek, így csak a közvetlen környéken mászkáltunk kicsit.) 


Nabeul-től északra a korbai szakasz következik. Nyújtogattuk a nyakunkat jó előre, mert tudtuk, hogy itt flamingókat kell keresni és hamarosan fel is figyeltünk az első flamingótelepre az út és a tenger közötti lagunában, amit aztán egyre több követett.  Ránk fért volna egy kis kávészünet, így hát megálltunk az első szimpatikus bekötőútnál (vagy kikötőútnál?), ami kivezetett egyenesen az egyik legvonzóbb és legüresebb tengerpartra, amit Tunéziában addig láttam. Mindjárt úgy éreztem, hogy levegőhöz jutok. Hatalmas homokos tengerpartot kell elképzelni, furcsa módon tele lábnyommal, de amúgy teljesen kihaltan, csak egy asztalnyi arab ücsörgött a víz szélén, senki más.


A kávézó a bekötőút végén terpeszkedett, az is teljesen üres volt és remek tejeskávét mértek benne. 
A bekötőúttól nem messze pedig egy nagy telepnyi flamingó ácsorgott a vízben. Nem voltak túl közel, de még így is menekülőre fogták, amikor a partra mentünk fotózni kicsit.

A flamingók után Kelibia várát kereste a szemünk a kocsi ablakán keresztül. És ekkor történt megint valami, amitől pár pillanatra megállt bennünk az ütő. Észrevettük az erődítményt egy dombtetőn és N rálépett a fékre, hogy megálljunk az út mellett fényképezni, de a fék csak nagyon módjával engedelmeskedett... Uhhh, megúsztuk. N utólag nem találta annyira vészesnek a helyzetet, így megállapodtunk, hogy folytatjuk az utat, de sokkal óvatosabban.
Maga a hely nem volt rossz, egy lakatlan házikó, aminek a teraszán valamilyen zöld növény száradt a napon, az épületen belül pedig szalmabálák voltak szétszórva a boltívek alatt. Körülöttünk olajfák és a távolban Kelibia erődítménye magasodott.


Kelibia városát az erőd uralja, mint fő látványosság. Egészen a várkapuig fel lehet menni kocsival. Már a bizánci korban erőd állt itt, amelyet többször átépítettek. A várfalon körbe lehet menni, belül az erőd elég kusza. Leánderbokrok, törmelékhalmok, gaz váltogatják egymást. A kilátás viszont gyönyörű, mind a városra, mind a közvetlenül az erőd alatt hullámzó tengerre és a kikötőre, ami szintén nincs messze. Északra több, nagyon szép, fürdőzésre is alkalmas partszakasz van, ez már a várból kitekintve is látszott.
Kelibia várának megtekintése után lementünk a kikötő irányába és ebédeltünk egyet. Kissé megnéztek bennünket, mert nem sok fehérbőrű mászkált arrafelé és ez érvényes volt az egész napunkra. Hálisten a nyári nagymelegben nem sok olyan őrült van, mint mi, hogy nekiáll kirándulni, pedig légkondis kocsiban ezt igazán könnyedén és kényelmesen meg lehet oldani és a látvány, valamint a túristamentes életbe való bepillantás kárpótol a maradék kis kényelmetlenségekért.
A kis útszéli büfézés után megkerestük az erődből felfedezett tengerpartot, bár a felfedezésbe azért az LP is besegített. Hihetetlenül gyönyörű látvány tárult elénk, vakító homok és lapos sziklák, a kék összes árnyalatában játszó víz... Tanakodtunk, hogy megfürödjünk-e, végül úgy döntöttünk, majd inkább később, Korbousnál. Túl sokminden volt még hátra. Így csak pár perc körülnézést engedélyeztünk magunknak és egy kis lábáztatást frissítőül. A sziklák közti csendes vízben tenyérnyi rákot figyeltünk meg és egy furcsa, hullámzó mozgású, fürge halacskát.



Az ősi pun város, Kerkouane, ma már a Világörökség része. A rómaiak ezt is lerombolták a Karthágó elleni támadás során, viszont mai napig nyitott kérdés, hogy Kerkouane-nak a rómaiak miért nem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget és miért nem építettek a helyén fel egy római várost, hiszen stratégiailag nagyon jó helyen volt.




Végig, amíg a "térdig érő" romok között bolyongtunk, nekem az járt a fejemben, mennyivel érdekesebb lenne, ha tudnám, melyik épület hogy nézett ki és mi célt szolgált. Közben D minden kis ülőfürdőt végigpróbált (szárazon), amelyek egész jó állapotban maradtak fenn, bár nem tudom, mennyire volt ebben benne a régészek keze. A többi romot elnézve, semennyire. Utólag megtudtam, hogy a magánfürdők meglepően nagy száma éppen azzal volt magyarázható, hogy Kerkouane-ban nem nagyon voltak közfürdők. 
A csinos kis múzeumban aztán azonnal választ kaptam a fel nem tett kérdésemre, mert egy asztalon az egész város makettje felállításra került, én meg kedvemre nézelődhettem. És ott még hűvös is volt!



Utunknak kb. ezen a szakaszán lehetett, hogy megálltunk egy útszéli boltban innivalót venni. A tulaj nagyon meglepődött, amikor megjelentünk a boltjában, szintúgy a néhány vevő is. Érdekes volt az érzés megint, hogy most mi vagyunk a bámulásra okot adó idegenek. Megvettük, amit akartunk, már majdnem indulásban voltunk, amikor a  boltos utánunk szaladt egy üveg jéghideg ásványvízzel és a kezünkbe nyomta. Talán a borravalót érezte túl soknak, vagy csak vendégszeretetből, nem tudom.

Lassan elérkeztünk a félsziget északi csücskéhez, El Haouaria városához. A Római barlangok már a városban is ki vannak táblázva, kis kérdezősködéssel és a táblákkal egész könnyen meg lehetett találni a tengerpart mentén. Viszont a "DANGER NO ENTRY" tábla azt sugallta, nem kis időre zárták be, így hát erről a látványosságról lemaradtunk. Amennyit a kerítésen keresztül látni lehetett belőle, az csodaszép és maga a környezet is. Szemben a ködbe vesző Zembra szigete, kicsit arrébb pedig egy halom szélkerék forgolódott.



A szélkerekek után az út a félsziget belsejében folytatódik. Nagyon kellemes a táj, nem ritka a betonúton kóricáló állatok látványa sem, majd újra kikanyarodik a part felé és a parti hegyek oldalában halad meglehetősen magasan, immár a nyugati oldalon, egészen Korbous városáig. Korbous előtt tör elő a hegyből egy bővizű hőforrás és folyik bele a tengerbe. Nagyon vártam már, hogy ideérjünk, a kávé, a fürdés, a környezet miatt, amit jó előre megvizslattam a Google Earth segítségével.
A kávé jólesett, de azt már láttuk, hogy ebből nem lesz fürdés. Persze, ha nagyon akartuk volna... de nem akartuk, egyikünknek sem volt kedve a kocsiban kényelmetlenkedve átöltözni, miközben csurog rólunk a víz, más lehetőség meg nem volt.  Aztán meg szinte csak helyiek fürdőztek, azok is főleg mind férfiak, nem biztos, hogy jól éreztem volna magamat az európai fürdőruhámban köztük. Az a néhány nő, aki a vízben volt, eléggé arabosan felöltözve fürdött. Na, szóval megelégedtünk az elragadó környezet és a helyi erők tanulmányozásával és nem éreztük, hogy lemaradtunk volna valamiről.


Korbous városa nagyon pici, nagyon helyes. Egy baj volt csak, hogy a tengerparti úton, ami netes kutakodásaim szerint a legszebb lett volna, nem lehetett továbbmenni, mert le volt zárva. Így jó nagyot kellett kerülnünk visszafelé irányban, hogy a félszigeten átvágva visszaérjünk a délkeleti oldalra, ahol laktunk.
Útközben elcsábított egy gyümölcsárus ember a portékájával. Füge, sárgabarack, ringló, gusztusosan kirakva az út szélén. Az árus mindenáron meg is kóstoltatta velünk az árut, jó taktika, vettünk is egy adag fügét (ami aztán a szemétben végezte, mert ránk rohadt, pedig mi nagyon kínálgattuk...).



Este, de még világosban értünk vissza Nabeul-ba. Egész tunéziai tartózkodásom során akkor hallottam egyedül pár taktust a müezzin hívó szavából, pedig mennyire szeretem, amikor cseng-bong a fülemben! Hát erről most lemaradtam sajnos. 
Nabeul-ban kicsit kinyújtóztattuk a lábunkat, bementünk a szukba N ismerőseit megkeresni, de az étterem, ahol dolgoznak, éppen aznap volt szünnapos. Ezt a pechet!
Így hát a zsúfolt Hammametben voltunk kénytelenek vacsora és tévékészülék (foci EB) után nézni, fáradtan, porosan és kissé ingerülten a tömegtől.



Még egy pozitív csalódásról szeretnék beszámolni. Úgy látszik, ez a tunéziai nyaralás már csak erről szólt számomra. 
Mint említettem, volt még egy kompenzáció az elhelyezésünk miatt. Az egész magyar brancsot befizették egy kalózhajós programra. Te jó ég! - mondtam én, aki fölényesen szemlélgettem már Sousse-ban is a kikötőben ringatózó iszonyat csicsa kalózhajókat. Na jó, pénzt úgysem adnék érte, így legalább meglátom, mit tudnak produkálni egy ilyen kalózhajón. Meg fotótémának sem rossz éppen - fűztem hozzá magamban bíztatásul.
Nos, a kalózhajós program gyakran megmosolyogtatott (kalózok körbejárnak és nagy kardokkal legyilkolásszák a férfitúristákat, persze kimerevedve, hogy a fotóskalóz kolléga jó képet tudjon róla készíteni, amit aztán a legyilkolászott túrista jó pénzért megvásárolhatott), de alapjában véve szórakoztató volt, a kalózfiúk értettek a dolgukhoz, ami vicces akart lenni, az vicces volt, ami látványos, az látványos volt. Az élelmezés flottul zajlott, nem kellett sokat sorbaállni, holott iszonyú tömegű túrista jött össze a hajón. Az apró halakat és csirkedarabokat helyben sütögették parázs fölött és mondhatom, a szakács értett a dolgához. A halakat például szálkástúl-mindenestűl fel lehetett falni. Közben Yasminából átértünk Hammametbe és a vízről szemlélhettük meg a várost. Szóval hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem jól magamat.




Összegezve: szép volt, jó volt, örülök, hogy a nyári Tunéziát is megtapasztalhattam és kicsit közelebb kerültem azoknak a lelkivilágához, akik egy hétig képesek ki sem mozdulni a szálloda területéről. 
A hazautazásról meg csak annyit: sokáig fogjuk még emlegetni, hogy ... a régi szép idők, amikor 10 órát ültünk a monastiri repülőtér tranzitjában...

- Vége -

2008. május 25., vasárnap

Újra Írországban, 9. nap

Limerickből Dublinba

Már csak a hazautazás napja van hátra.
Későn ébredünk, eltötyögünk a csomagolással, ennek megfelelően viszonylag későn indulunk. 2 óránk van, hogy Limerickből Dublinba érjünk a reptérre, és N kényelmesen be tudjon csekkolni (külön járattal megyünk visszafelé is). Az én gépem valamivel később indul. Kb. 200 km-t kell legyűrnünk.
Nem számolunk viszont azzal, hogy nem nagyon van autópálya, az út településeken vezet át, így nem lehet rendesen haladni. Sebaj, van ráhagyás a gép indulásáig, legfeljebb kevesebb idő jut a tranzitra.
Bízunk benne, hogy vasárnap dél körül lévén nem lesz nagy a forgalom. 
És megint a rögbi győzelem... Nem sokkal Limerick után az út szélén N egy párra lesz figyelmes. Mindketten piros rögbis pólóban állnak az út szélén, a pasas zászlót lenget, a nő egy sörösdobozzal hadonászik. Szemmel láthatóan Munster rögbi győzelmét ünneplik és ezt sajátos módon az úton haladó járművek utasaival szeretnék megosztani. N rájuk dudál, integetünk, a párocska ugrálva visszainteget, hálásan veszik, hogy végre valaki osztozik az örömükben. Apró, pár másodpercig tartó közjáték, de szívet melengető, a nap fénypontja számomra.
Nem úgy a Dublinba tartó út. Nézzük az óránkat, ebből késés lesz, de a becsekkolás még nincs veszélyben. Eredetileg ebédszünetet tartottunk volna, ez most elmarad, sajnos a velejáró technikai szünet is.
Végre a dublini körgyűrűhöz érünk, innen már csak 15-20 perc a reptér maximum. Ez volt a mi nagy tévedésünk, ugyanis hatalmas dugóba kerülünk, vasárnap kora délután! A kocsisor áll, esetleg lépésben halad. Útszűkületet jeleznek a táblák, építkezés van a pályán. Jó lenne egy WC közelébe jutni, reménytelen. Egyre sűrűbben nézünk az óránkra. A dugó végén kiderül, hogy nem csak építkezés, de baleset is volt. Ha 10-20 perccel tovább tartanak fel minket, N már kétséges, hogy eléri-e a gépét. Szerencsére ez nem következett be.
Megérkezünk végre a reptérre, de van még egy feladatunk, le kell adni a kocsit. Nincs semmi probléma vele, de azért kicsit feszengünk, mert nem tudjuk, hogy zajlik Írrszágban az ilyesmi, mennyire próbálnak lehúzni, kukacoskodni, vagy mittomén. Kellemesen csalódunk, percek alatt túlesünk az aktuson, semmi szivatás, mehetünk dolgunkra. 
Innen már sinen vagyunk, megvárom, míg N becsekkol, elbúcsúzunk, aztán én is szép kényelmesen megkeresem a saját pultomat.
Hatalmas a dublini repülőtér. Legalább 20 perc, mire gyalogos és mozgójárdás szakaszokon keresztül eljutok a kapuig, ahonnan a budapesti járat indul. Közben azon filózok, van-e kisgyerekeseknek, öregeknek, betegeknek hivatalos segítség, mert elég fárasztó lehet nekik ez a hosszú menetelés. Nekem csak a hátizsákom nehezíti.
Azt már csak zárójelben említem meg, hogy azonnal felcukkolom magam, mihelyt a kapuhoz érek, mert az én járatommal szinte csak magyarok utaznak hazafelé, mosolytalan, erőszakos népség. A gépen mást sem hallok, mint türelmetlenkedést, morgolódást, mert pár percet késünk, érkezéskor többször belekönyökölnek az oldalamba, pedig nekem nem is sietős, tán pont azért. Nem ragozom tovább, előbb érkeztem haza, mint ahogy a gép leszállt volna Ferihegyen.

2008. május 24., szombat

Újra Írországban, 8. nap

Skellig Michael

Reggel 6 körül N motoszkálására ébredek. Előző este emlegette, hogy körül kellene nézni a környéken még indulás előtt, de igazat megvallva kételkedtem benne, hogy képes lesz korán felkelni. És lám! No, ebből én sem maradhatok ki. Épphogy magunkra kapunk valamit és kiosonunk a szobából, hátrahagyva a szunyókáló Zs-t és a szakállas idegen muksót, aki szintén még mindig az igazak álmát alussza.







Világos van, de a nap még nem kelt fel. Kis csalódást érzek, mert valami egzotikus hajnali ködöt vártam, titokzatos bérceket, sötét völgyeket, még sötétebb tavakat, helyette egyenletes pára üli meg a vidéket és alig látni egyelőre valamit a színtelen tájból. 
Nem felfelé kapaszkodunk, hanem arra indulunk, amerre egy épület körvonalait fedezzük fel. Amolyan tanya, vagy párházas falu lehet. Sötétbarna, vastagszálú fűcsomók tarkítják a legelőket, máshol ugyanez, csak zöld színben. A barna talán a tavalyi állomány lehet. Egy-egy birka sétál át ráérősen az úttesten.
Első dolog, amire megdobban a szivem, a sárga színű vadíriszek töménytelen száma, hol egész mezőnyi önmagában, hol váltakozva ezekkel a bizonyos zsombékszerű fűcsomókkal. Itt is virágzik az élénk rózsaszín rododendron az út mellett. 
Egy bekerített területen magányos ló legelészik.
Közben kibújik a nap a hegyek közül, mennyivel színesebb így a világ!
Lassan visszaindulunk a szállásra. A francia csoport már eltűnt, szakállas szobatársunknak is hűlt helye. Az étkező részen már csak a tegnapi lengyel fiatalok reggeliznek. Kerítünk néhány bögrét, némi maradék teafilter is akad a "közös" szekrényben , így legalább lesz valami a gyomrunkban. 
Jön a szállásadó család idősebbik tagja, orcája most is morcos, de már rájöttünk, hogy nem mérges, csak ilyen az arca. Kis cetlit nyújt felénk. Rajta részletesen név, telefonszám, időpont, hely... Hát tényleg utánajárt! Nagyon hálásak vagyunk neki, utólag arra is rájövünk, hogy aligha tudtuk volna véghezvinni az aznapi programot, ha nem segít nekünk.
Miről is van szó... A történet ott kezdődik, hogy még a tervezés stádiumában N javasolta, menjünk el Newgrange-be. Mint kiderült (és írtam is róla), Newgrange a világörökség része. Nosza, kíváncsi lettem, milyen világörökségekkel büszkélkedik még Írország. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy mindössze kettő van neki. Az egyik az említett Brú na Bóinne (ahol Newgrange is van), a másik egy parányi sziget az Atlanti-óceánban, a Skellig Michael. Majdnem hanyatt estem, amikor megláttam a Skellig Michael-t egy netes honlapon. Hihetetlenül gyönyörű! Mindent összeolvastam róla, amit lehetett és itt jegyzem meg, elég jól titkolják. Hogy ez szándékos-e vagy nem, azt nem tudom, hajlok rá, hogy igen. Úgy gondolom, próbálják megóvni a szigetet a túristák hadától. Ennek persze ellentmond, hogy a világörökség része lett. Egy biztos, a legtöbb, Írország legnevezetesebb helyeiről szóló site-on meg sem említik. 
A Skellig Michael 12 km-re van a parttól. Van egy testvér szigete is, a Kis-Skellig. A Skellig Michael a tengerből szinte meredeken kiemelkedő sziklaszirt, ahol a VI. századtól a XII. századig néhány szerzetes élt spártai körülmények között. Magassága majdnem 300 méter a tenger szintje felett. A szerzetesek által felépített mintegy 600 lépcsőfokon lehet felmászni a csúcson található, épen maradt kőkolostorig és méhkas alakú szerzetesi kunyhókig. A szigetet naponta korlátozott számú érdeklődő keresheti fel, csak saját felelősségre. A Kis-Skellig természetvédelmi terület, kikötni tilos rajta.
Szóval a Skellig Michael-re szeretnénk kihajózni utolsó teljes napunkon. Szállásadónk kinyomozta, hogy a hajó honnan és hánykor indul, ki a tulajdonosa, mi a telefonszáma és a lelkünkre lőcsöli, hogy hívjuk mindenképpen fel. Nekünk már csak az a feladatunk, hogy időben odaérjünk. 
Szerencsére az idő nekünk kedvez, ezerrel süt a nap, ez jó jel, mert a hajók csak szép időben futnak ki. Ezért kell felhívnunk a tulajt, hogy megerősítse, mennek-e a hajók aznap.



Újra átkelünk a Gap of Dunloe-n, most reggeli napfényben. Elhagyjuk az előző esti vacsi színhelyét, a Kate Kearney's Cottage-ot, majd kissé tanácstalanul keressük az útjelző táblákat. A Ring of Kerry-re kell kiérnünk, ami az Iveragh félsziget partján fut végig. Ezt kellene követnünk egészen Portmagee városáig, ami hajónk kiindulási kikötője. Mondanom sem kell, rossz úton indulunk el. Először még úgy véljük, ez a Ring of Kerry, de lassan világossá válik, hogy ez nem a parton futó út. Csak az irány jó, azt azért érzékeljük. Ez valóban a semmi közepe, nyílegyenes út vezet az Iveragh félszigeten keresztül, egy fennsíkon. Nincs térerő, nem tudjuk felhívni a megadott telefonszámot sem. Egyelőre elég bizonytalan a mai programunk kimenetele. Figyeljük az idő múlását, N nyomja a gázt. Egyelőre nincs egy település sem, hogy végre be tudjuk tájolni, hol is vagyunk tulajdonképpen. 
De egyszer mindennek vége szakad, Zs sikeresen felhívja a hajóst, kiérünk a tengerpartra. Végre egy útjelző tábla, ami megnyugtat, hogy jófelé haladunk. 
11-kor indul a hajó, mi 3/4 11-re odaérünk a kikötőbe. Előtte gyors technikai szünet és már hajózunk is be. Hű, de nagyképűen hangzik! Egyszerre 5-6 kis, 10-12 személyes motoros hajó indul a Skellig-szigetek felé. A mi kapitányunk még a szállásadónál is morcosabb képű öreg és van egy kiskapitány is, fiatal, magas fickó. 
Hihetetlen, hogy máris itt ülünk a hajón, tele várakozással. Van nálam egy kis maradék fügepálesz, az elfogy a szerencsés vízreszállás örömére.


A hajón 12 izgatott túrista üldögél, néha felugrálunk, hogy fényképezzünk, akkor az öreg ránkmordul és visszaparancsol az ülésre. A part egyre távolodik és egyszercsak feltűnik két kis pont a láthatáron. Az utasok fegyelmezetten, ülve lesik, ahogy a pontokból egyre nagyobb szigetek fejlődnek. A hajókázás kb. egy óra hosszat tart. Én számolgatom, hogy akkor az út összesen 2 óra, plusz 2 óra a szigeten, az összesen négy. Hogy fogjuk ezt kibírni technikai szünet nélkül? Ugyanis WC sem a hajón, sem a szigeten nincs. Talán akad egy bokor...


Most már egészen közel vagyunk a Skellig Michael magasba szökő, zordon sziklaszirtjeihez, nyújtogatjuk a nyakunkat, hol lehet a kikötő. Egymás után ürülnek a kis hajók, egyszerre csak egy hajó tud odaállni a kikötőnek kinevezett szikladarabhoz. Itt a szikla mellett a víz sötét, félelmetes. A hullámok fel-le emelgetik a hajókat, még az éppen kikötés alatt álló hajót is. Az LP szerint a legveszélyesebb a kiszállás, de sikeresen túlesünk azon is és indulhatunk a kijelölt úton felfelé. A Skellig Michael-on körbefut egy épített út, valamint felfelé vezet a szerzetesek által rakott lépcső, de a teljes terület nem járható be, csak nagyjából a sziget negyede. Pont ezen az oldalon van a Kis-Skellig is, nagyon jól rá lehet látni a madárrezervátumra. Ahogy lenézünk az út alatti sziklára, egy kis fóka sütteti a hasát a nappal. Elhaladunk egy csöpp helikopterleszállópálya mellett, amit a meredély fölé építettek.


Most rátérünk a felfelé vezető lépcsőkre. Nagy löketekben fúj a szél, vigyázni kell, jó előre dőlve haladni, hogy le ne fújjon a lépcsőről, mert akkor nincs megállás a tengerig. Visszafelé nézve a lépcsőn szédítő a mélység, mintha nem is lépcsőn, hanem létrán másznánk felfelé. A hátamon a hátizsák még ront a helyzeten, mert a súlypontom nem a megszokott helyen van! Zs az egyik fordulóban átveszi tőlem a hátizsákot.
Tobzódnak a szinek, a nap süt, a növényzet burjánzik, madarak repkednek a fejünk felett, egyelőre főleg sirályok. N eltűnt valamerre, valószínűleg előrement, máshova nem tűnhetett, hiszen csak egyfelé lehet menni a lépcsőkön. A lépcsőről letérni nem csak nem szabad, hanem lehetetlen is, annyira meredek a terep. (Sehol egy bokor, ahol esetleg...)



Jócskán fent járunk már Zs-val, ő előremegy, én leragadok egy kerítésnél, mert a kerítésen túl egy csomó lundát fedezek fel, megpróbálom őket lencsevégre kapni, bár elég messze vannak. A szél majdnem kitépi a kezemből a gépet, sok időt elvacakolok a próbálkozással, Zs már jön visszafelé aggódva, hogy hol lehetek. Elindulok én is feljebb, már a sziget tetején járunk, ahol a szerzetesek kunyhói álldogálnak évszázadok óta. Körbejárjuk a kunyhókat, közben tekergetjük a fejünket, N-t keressük, de nem sikerül felfedezni, kezdek aggódni, hogy nem gurult-e le a szigetről. A panoráma lélegzetelállító a Kis-Skellig felé. A hajóink apró játékszereknek tűnnek fentről, ahogy a sziget mellett köröznek.










Lefelé menni sokkal nehezebb a szédítő mélység miatt, ami felfelé a hátunk mögött volt. Megint elidőzök a lundáknál. Lejjebb egyik útitársunk int, menjek közelebb, egy lunda bebújt egy szikla alá, most könnyebb lesz lekapni. Sikerül is néhány felvételt készíteni, de a lunda megunja és odébbáll.
Kezdünk gyülekezni a kikötőnél, N is előkerül. Kiderül, hogy valamelyik kerítés mögött süttette a hasát a nappal a sziget tetején.
Szerencsésen vízre szállunk, a kapitány ránk mordul, hogy maradjunk a fenekünkön. És milyen igaza van a vén tengeri medvének, az egyik nő rosszkor áll fel és a tehetetlenségi erő szinte átdobja a nyakunkba, még szerencse, hogy nem egyenesen a vízbe. Én egy olyan részén ülök a padnak, ahol az ülés felnyitható. A kapitány morcosan arrébb tol és egy kék, összetekert műanyag tekercset vesz elő a fenekem alól. Közben a kis hajó több métert emelkedik és süllyed minden egyes hullám érkezésekor (tán nem is baj, hogy előző este ettünk utoljára). Egyelőre nem tudjuk, miben mesterkedik az öreg. Kigöngyöli a műanyagot és kifeszíti a hajó egyik oldalára, majd átrendezi az utasokat. Erre a részre kiválaszt 3 pasast az utasok közül - egyikük N - és leülteti őket.
Lassan megkerüljük a Kis-Skelliget. Szemben a Skellig Michael-lal, ezen a szigeten semmilyen növényzet nem látszik, viszont egyszerűen dugig van madárral. A sziklák teteje fehérlik a lerakódott guanótól és a fehér tollú madarak tízezreitől, melyek egy része vijjogva köröz a fejünk fölött. 
Mihelyt elindulunk a szigettől, azonnal kiderül, mire jó a kék műanyag. Azon az oldalon erőteljesen becsapnak a hullámok és ez valamelyes védelmet jelent, bár a 3 pasi lassan így is teljesen elázik. Rezignáltan ülnek a helyükön, felkelni amúgy sem szabad. A vízpermetből mindenki kap, de ők hárman kapják a legtöbbet.





Kikötés után ideje valami ehető után nézni. Kis keresgélés és morcoskodás után Waterville-ben kötünk ki és én a magam részéről megkóstolok egy nagy adag fish&chips-et, amire már régóta áhítozom. Kedélyeink lenyugszanak a kiadós ebéd után.
Maga a város nagyon kicsinek tűnik. A parton Charlie Chaplin életnagyságú szobra áll, az itt töltött nyaralásai emlékére. 
Most már valóban a Ring of Kerry-n haladunk. Többször meg kell állni, hogy megörökítsük a part szépségeit, egy magányos bikát a domboldalban vagy egy mediterrán hangulatú partot lakókocsikkal. Itt N nekivetkőzik fürdőgatyára, a part, a víz nagyon csábító, mi lányok is beleugrunk a papucsunkba egy kis lábáztatás céljából. Az egészből valóban csak egy kis lábáztatás lesz, mert a víz irtózatosan hideg, annyira, hogy még N is visszafordul belőle a fürdőgatyájával, törölközőjével. 
Laposan süt a délutáni nap, mi pedig elhatározzuk, hogy teszünk egy kerülőt Cashel felé.
Mire elérjük a Rock of Cashel-t (tavaly beszámoltam már róla), öreg este lesz. A nap bíborvörös korongja éppen eltűnik a horizonton. A vár persze már rég zárva, de kívülről is fenséges a látvány. Felkapcsolják a díszkivilágítást. Mi Zs-val elindulunk a Hore Abbey felé, amit tavaly csak messziről láttunk. Átmászunk a kőkerítésen, de már alig látunk valamit, egyedül Cashel vára áll zordonan és kivilágítva a dombtetőn, a kolostor romjai sötétben vannak.



Még mindig elég messze vagyunk Limericktől. Visszatérünk hát a parkolóba, hogy aztán egy hirtelen sugallatra N újra az Abbey-hez kanyarodjon, immár több lóerőnyi segítséggel. Most a bejáraton megyünk be. Kissé nehézkes, mert belülről több tehén állja el az utat. Leküzdjük ezt az akadályt is, nézelődünk még egy keveset, aztán irányba állunk hazafelé.
Ja, majd' elfeledem!
Szombat este van, a rögbi döntő napja és Munster győzött! Limerick lázban ég, a pubok tele (jó, máskor is), mindenki piros cuccban tárgyalja a nap eseményeit. Hazakanyarodunk, majd D-val kiegészülve visszatérünk kedvenc pub-unkba, hogy kicsit mi is kivegyük részünket az eufóriából. A White House pub tömve, nem csak a kocsma helyiségei, de a járda is körülötte. Koccintunk utolsó Guinness-ünkkel a rögbire, Írországra és a búcsúra, mert másnap repülünk haza.