Három (csak) nap Rómában! /2

bejegyezte: marimama

 Második nap a Terminitől a 40-es busszal, viszonylag korán értünk Róma legrégibb virág-, és gyümölcs piacára a Campó de’ Fiorira. A téren a legkülönbözőbb színekben pompáztak a virágok, fűszerek, gyümölcsök, és zöldségek. A máglyán, eretnekség miatt itt elégetett szerencsétlen Giordano Brunó bronzszobrára nem sok figyelmet szenteltünk, mivel épp a lábainál pakoltak ki ruhaneműket, amit nagy ívben kerültünk. Némi bámészkodás, kis vásárlás és egy guszta reggeli után, egy piszkos kis utcán ( meglepő, és feltűnő volt, mert itt mindenhol folyamatosan takarítanak) kijutottunk a Tevere partjára. Az agyagos, sárga víz meglepően gyors folyású. A rakpart mindkét oldalát öreg platánok őrzik, legtöbbnek a törzsét ketten sem érnénk át. Az erősödő tavaszi napsütést élvezve gyönyörködtünk az épületekben, az idelátszó dombok pineafenyőiben, ciprusaiban. Sétálva fordultunk az „Angyal Hídra”, hogy megcsodálhassuk Bernini szigorúbbnál szigorúbb tíz márvány angyalát a hídkorlátokon. Az Angyalvár robosztus tömbje nehezedik a túlpartra. Ki nem hagytam volna, hiszen annyi történetet lehet olvasni erről az erődről (nyári palotáról, temetkezési helyről), bánta is a lábam, tüdőm, mire felértünk – hosszú kanyargás, és számtalan szűk lépcső után – a legfelső teraszra. Közben megnézhettük a pápai termeket, a kiállított fegyvereket. Pihenésképpen a tetőteraszról csodáltuk a lenyűgöző római panorámát, a Szt. Péter bazilika idelátszó kupoláját, és a legmagasabb ponton elhelyezett – az egész építmény nevét megalapozó – Mihály arkangyal szobrát. Felfedeztük a pápák múltbéli menekülési útvonalaként is szerepet kapó bástyafalakat. Kicsit lejjebb találtuk meg a frissítő kávét, vizet, és rövid ülő pihenést lehetővé tevő presszócskát. A Szt. Péter bazilikát rövid sétával értük el. A bazilika előtti tér sok látnivalót kínál. Csinosak a svájci gárdisták. Látványosak a félkörívben felállított oszlopsorok, a tér közepén égig érő obeliszk, a mellvédről letekintő szentek szobrai. Érdekes a világ minden tájáról ide érkező tarka emberözön, és beszéd kavalkád. Még jó, hogy mindez elterelte a figyelmet arról a hosszú, bár elég gyorsan mozgó sorról, amit a bejutáshoz végig kellett állni a tűző napon. (Előző nap bezzeg, hogy örültem volna egy kis meleg időnek! Hiába, mindig megtalálható az, ami miatt elégedetlenkedhetünk.). A bazilika egyszerre ízlésesen elegáns, és méreteit tekintve hatalmas, de - szerintem - nyomasztó. Úgy éreztem, bekebelez az a rengeteg kincs, és fényűző pompa, amit ezen a helyen felhalmoztak az évszázadok során. Az elveszettség érzetét némileg egyensúlyba hozta, hogy végre közel kerülhettem – egy őrült magyar rongáló miatt csak üvegfalon keresztül – Michelangelo fájdalmas szobrához, a „Piétához”. Dagadozó lábakkal ugyan, de élményekkel eltelve vánszorogtunk a közeli Ottaviano metróállomáshoz. Célunk a híres Piazza del Popoló volt. Számomra a középkori tervezési, építészeti bravúrokon túl még egy XXI. századi élménnyel is gazdagodott ez a hely.. A metróállomás földalatti labirintusain igyekezve a felszínre, egyszer csak énekszóra, hangoskodásra, emberáradatra lettünk figyelmesek. Azt gondoltuk valamilyen meccsre, vagy onnan özönlenek a fiatalok és idősek. Hatalmas selyem zászlóikról hamarosan kiderült, hogy valamilyen politikai rendezvénybe botlottunk. A felszínre vezető utolsó lépcsőfokokon, már hallani lehetett a közlekedés bénultsága miatt idegeskedő – máskor mindig nyugodt, és udvarias – gépkocsivezetők folyamatos tülkölését, a tömeg zúgását, hangosbemondókat, és valamilyen zeneszerűséget. Eléggé megrémülve, a falhoz lapulva, embereket kerülgetve a déli oldalról tudtuk megközelíteni a teret. Itt végre kiderült, hogy egy választási nagygyűlés végét kaptuk el. A vidám, csoportokban álldogáló, talán a hallottakat tárgyaló, zászlókat lobogtató résztvevők, és a biztosításra kirendelt – elég nagyszámú - rendőrök között húztunk be a Santa Maria del Popoló szerény külsejű templomába. A főoltártól balra látható kápolnát csodáló látogatók között, római utazásunk utolsó két, megtekintésre tervezett Caravaggió festményével búcsúztunk a templomtól és a tértől. Nem a látott képek kipipálása, hanem az őszinte rajongás mondatja velem, hogy szerencsénk volt: összesen harminc Caravaggió művet láttunk élőben.( A festő rövidre szabott élete során alkotott 170 képhez viszonyítva, igazán kevés) A részletezett események – bár már oszlott a tömeg, és azonnal gépekkel takarították az eldobott plakátokat, transzparenseket, és egyéb szemetet - meggátolták, hogy a téren nézelődjünk. Így ez a hely is felkerült a legközelebbi, feltétlenül megtekítendők listájára.

Három (csak) nap Rómában! /1

bejegyezte: marimama

 „Utazni jó! Az utazás fölszítja a megszokástól már-már eltompuló érzékek fölfedező frissességét, a képzelet beleélő képességét, élettel tölti meg ismereteinket, s ráébreszt arra, hogy – ha eddig csak oly ritka, ünnepi időszakokban – ezen túl már mindig így járjuk végig napjainkat, utazóként, mindenre figyelve, tudatunkban a serkentő nyugtalansággal, hogy mindezzel csak most találkozunk, s talán nem térünk ide vissza soha többé. „

(Fövény Lászlóné:”Rómának esete, világ tüköre”)

A fentiekre is tekintettel igyekeztünk annyi mindent belesűríteni 3 teljes napba, amennyit csak lehetett. Tisztában voltunk azzal, hogy a legkörültekintőbb útiterv is némileg változhat a helyszínen, de azt nem kalkuláltuk be, hogy ez mindjárt az első napon bekövetkezik. A római közlekedési dolgozók délután kettőig tartó sztrájkja, felborította a városon belüli utazási szándékainkat. Vigaszt nyújtott, hogy többnyire úgyis csak gyalog lehet megközelíteni az óváros nevezetességeit, kissé betekinteni az ott élő emberek mindennapjaiba.

Indultunk hát a Quirinálé (a Köztársasági Elnök palotájának együttese) felkutatására, hogy láthassuk végre az annyira áhított Caravaggió kiállítást. Rómában ez az év a művész halálának 400. éves évfordulója tiszteletére szervezett rendezvények ideje. Valahol elvéthettük a térképet, mert egyszer csak a Trinita dei Monti templom előtt találtuk magunkat. Egy templomot találni Rómában nem nagy kunszt, de ez mégis más, hiszen itt erőltethettük először a lábunkat a vele szemben található Spanyol lépcső grádicsain. Az építmény érdekes, de engem nem fogott meg, talán a fotókon látható virágözön hiányzott. A lépcsőket, és a pihenőket teljes hosszban májustól díszítik a színes azáleák. Sokkal megnyerőbb az innen nem messze található (Itt a legtávolabbi nevezetesség is elérhető fél, egy óra alatt) Trevi kút. Nem igaz, hogy kopott, töredezett a szökőkút, és lelakottak a környező épületek. A turisták hadától eltekintve, megkapó az ottani atmoszféra. Később ismét visszatértünk, megcsodálni esti kivilágításban is, még ha ezzel rontottuk a pénzbedobással elnyert római visszatérés esélyét. Kóborlásunk, és kérdezősködésünk eredményeként, ismételt lépcsőzéssel végre eljutottunk az orrunk előtt álló Quirinálé dombra. Az egyre erősebben szemerkélő esőben kétszázadiknak beállhattunk a Scuderia del Quirinale palota előtt tekergő sorba. Tízesével engedtek be, így volt időnk megcsodálni a teret, és szobrait, valamint a környező paloták remekeit. 22 Caravaggió festményt állítottak ki, melyeket Firenze, Szentpétervár, Cansas City, Dublin, Milánó, Nancy és Róma különböző Múzeumai kölcsönöztek a neves alkalomra. Én, az elfogult „Caravaggió őrült” a kiállításról csak annyit mondhatok: ezt mindenkinek látni kell! A lassan kiderülő időben a rómaiak által csak esküvői tortának, vagy írógépnek csúfolt, szerintem a felállítás alkalmához illő ( II.Viktor Emmanuel vezetésével 1871-ben egyesült Olaszország) monumentális alkotáshoz zarándokoltunk. Közben egy pillantást vetettünk a Velence tér nevezetes épületeire. Többek között arra az erkélyre is, ahonnan Mussolini a beszédeit intézte a néphez.(nagyon sok filmbejátszáson látható amint az állát előrecsapva, fejét jobbra-balra forgatva, ujját a derékszíjába helyezve tart éppen hatásszünetet) Innen végső célként a Piazza Navonát megcélozva folytattuk a sétát. Rejtélyes volt számunkra, hogy az egyik útkereszteződésben az Area Sacra Argentina ásatásainál templom, palota, vagy más régi építmény maradványait látjuk-e. Útikönyvünk azzal nyugtatott, hogy nálunk sokkal tájékozottabbak, az ásatásvezetők is csak találgatják a választ. Titokzatossága abban is rejlett, hogy ez volt az első – később egészen megszokottá váló - találkozásunk az ókori római romokkal. A következő érdekesség a Minerva téren álló elefántos obeliszk. Állítólag a már meglévő oszlop felállításával megbízott művész, Bernini véleményét fejezi ki ez a mulatságos, kedves állat, mely szerint ilyen kis- stílű munkakötelezettség legalább annyira sértő volt számára, mint az elefántnak felemelni egy ekkorka oszlopot. Néhány lépés után bontakozott ki előttünk Róma egyik (számomra a legcsodásabb) klasszikus szépsége a Pantheon. A majd kétezer évvel ezelőtti tervezők, építészek, és munkások teljesítménye teljesen elvarázsolt. A hangulatot megalapozta, hogy a kupola közepén lévő 9, 5 méter átmérőjű nyílásban – ahol néhány órával korábban még az eső is beesett – látható, szürkés- kék égen, néha egy-egy hófehér madár (talán sirály) kiterjesztett szárnyakkal röppent át. Ritkaság, hogy ilyen régi épület ennyire jó állapotban mutatja elődeink tudását. Szűkre szabott időnk ellenére többször is visszatértünk e szépséghez. Elegáns palotákkal, és talán egy kolostor ablakaival határolt rövid utcácska végén találtunk rá a San Luigi dei Francesi templomra. A belső díszítések (festmények, domborművek, szobrok) közül is kiemelkedő a Contarelli kápolna, amely három Caravaggió festményt rejt. Helyes ez a „rejt” kifejezés, mivel, az egyébként is eléggé szűk kápolna gyakran elsötétedett. Később gondoltunk rá, bár látni nem láttuk, hogy csak a könyöklőre rögzített széfbe dobott pénzre működött a világítás. Szent Máté történetét megörökítő három képtől elállt a lélegzetem. A fények, és árnyékok olyan együttese kíséri a figurákat, hogy nem csodálható, ha némely művészettörténész fényképészettel gyanúsítja a művészt. Csak most döbbentem rá, milyen nagy kár érte az emberiséget, hogy a „Szt. Máté és az angyal” egy korábbi feldolgozása – melyet a korabeli „műértő” közönség nem fogadott el Caravaggiótól, és lecseréltette - Berlin II. világháborús bombázásakor megsemmisült. Művészeti élményekkel feltöltődve jutottunk Róma legszebb terének tartott Piazza Navonára. Első látogatásunk az egyre sűrűsödő esőben csak néhány percig tarthatott, de így is lenyűgöztek a tér arányai, szökőkútjai, és épületei. Nagy kár lett volna, ha két nap múlva, tavaszi napsütésben nem tudunk visszatérni erre a hangulatos helyre. Az építészeti csodákon túl, a kellemes légkört meghatározták a ráérősen sétálók, bámészkodók, az emberekhez pimasz közelségbe totyogó, majd fel-felröppenő galambok, a szökőkutak vízének csobogása, a fehér márvány vízköpők csillogása, a kitelepült portréfestőket, karikatúristákat körül állók fel-felhangzó kuncogása, duruzsolása, a templom harangszava, a sietős turisták fényképező -, és felvevőgépeinek surrogása. A következő keresztutcánál található a középkor óta elhíresült, de napjainkra igencsak megviselt Pasquinó szobra. Érdekes volt, hogy néhány versike most is ott lógott a beszélő szobor oldalán. Első napunk élménygyűjteményét – erős szürkületben – fejeztük be a Szent Agostinó templom megtekintésével. A bejárattól balra azonnal feltűnt Caravaggió Loretói madonnája. Annak idején nagy felháborodást váltott ki a festő művészi felfogása. A főszereplő madonnát igazi hús-vér nőként, az őt imádókat egyszerű parasztemberekként ábrázolni, próbára tette a nézők tűrőképességét. Pedig élő a kép és kifejező. Valóban poros, és piszkos a parasztok talpa, és a ruhán átlátszik Mária kerek combja.

Róma, 2010. március 12.

Málta, 7-8. nap - Golden Bay és hazautazás

Az utolsó teljes napon az erkélyről láttunk egy sokemeletes óceánjárót, amint Valletta túloldalán húzott be a kikötőbe és magasabban volt a kéménye az erődnél legalább 2 emelettel.

Izgultunk, hogy aznap jóidő legyen, mert strandolni akartunk. Az idegenvezető megadta, hogy hol vannak homokos partok, a mi választásunk a Golden Bayre esett. Csodaszép napunk volt, a nap sütött, a tenger ezerféle kékben játszott, a parton nem volt zavaróan sok túrista, a sör hideg volt, a pizza forró és hatalmas, amit a parti büfében vettünk. Sajna elfelejtettük megkóstolni a fügekaktusz gyümölcsét, pedig itt tisztítva árulták. Legközelebb érdemes lesz átmenni a szomszédos öbölbe, most inkább heverésztünk a napágyon vagy áztattuk magunkat a jó nagy hullámokban.

A hazautazás napján már csak búcsúzkodtunk Máltától. Sétáltunk még egyet a parti sétányon, aztán beültünk a szálloda alatti klimatizált szuvenírboltba egy üdítő és süti mellé, mert kint iszonyú meleg volt. Minket vett fel először a busz, aztán összeszedte a többi magyar túristát is.

 

 

Néhány szó a szállodáról: 115 The Strand, Sliema

 

Vegyesek a benyomásaim ezzel a szállodával kapcsolatban.

Amiben KIVÁLÓ:

- a mászkálós túristák számára rendkívül jó helyen van, a közeli Vallettával sűrű buszjárat köti össze,

- néhány autóbusz vonalnak itt van a végállomása, tehát adott esetben még csak be sem kell menni a fővárosba a busz pályaudvarra, hanem közvetlenül lehet eljutni a kiszemelt célponthoz,

- megunhatatlan a látvány a tengerre nyíló szobákból a Sliemai-öbölre és Vallettára (jó áron persze, tengerre néző felárral).

A szálloda 6. emelete átnyúlik a mellette levő épületbe, a mi szobánk ezen a részen volt, ezért csak erről tudok nyilatkozni. Azt hiszem, hogy alatta és felette irodák vannak. Engem ez a szálloda kicsit a régi SZOT szállókra emlékeztetett, azok voltak olyanok, hogy tulajdonképpen kívülről szép és kényelmes, de valahogy mégis tele van bosszantó apróságokkal. Csak egy példát mondok: nagyon rendesen takarítottak, viszont rohadt a fürdőszobafüggöny alja, de nagyon. Vagy: néhány hangulatlámpán kívül semmi világítás nem volt a szobában, ami nemhogy az útikönyv tanulmányozására nem volt elég, de jóformán semmire sem. Vagy: az erkélyen csak két szék volt, mi viszont hárman voltunk, így egy kis keserű íz is befigyelt a gyönyörködésbe. Vagy: ha nem rendezzük át azt az aprócska szobát (az alaprajz szerint ez a nagyobbak közül való volt, az utazási iroda el is adta tágas háromágyasnak, holott a pótágy alig fért el a tv-konzol alatt), akkor bakugrásban közlekedhettünk volna az ágyak között. Folytathatnám, de minek, ez a mi kedvünket nem tudta befolyásolni, inkább vihogtunk rajta, de legközelebb azért nem ezt a szállodát választanám.

Málta, 6. nap - Vittoriosa

Csütörtökön a Három várost vettük célba, vagyis kettőt közülük (Vittoriosa és Senglea), ezek a Grand Harbourba benyúló egy-egy földnyelven helyezkednek el, a kettő közötti várost a parton (teljesen egybe vannak épülve) pedig Cospicuának hívják. Vittoriosában kezdtük a sétát. Híres a középkori fílingje miatt. A legközépkoribb részeit valahogy mégis sikerült elkerülni, ezt nagyon bánom. Láttuk viszont az ítéletvégrehajtó lakhelyét kívülről, az LP nem említi, de van egy tábla az oldalában.

Az egyik felső ablak fölötti ábra jelezte anno, hogy itt nem akárki lakik, gondolom, hogy tudják a népek, kit kell tiszteletben tartani. Aztán az Inkvizítorok palotáját, amiben fő hangsúly a kis és sötét lyukakon volt, amit celláknak hívnak. Egynémelyikbe hétrét görnyedve lehet csak beközlekedni, fény meg alig vagy semmi. Szerencsére a kínzási módokat nem nagyon taglalták. Na innen kellett volna két lépést tenni az igazi középkori városrész felé, mi helyette a kikötő irányába indultunk.

A Szent Lőrinc templomban egy túristanő felmászott a szószékre fényképeckedésre, ahonnan nem győzték lezavarni. Mi kértünk elnézést kis adomány formájában.

A Tengerészeti múzeum gyűjteménye hatalmas, de sötét van benne és borzasztó levegőtlen, alig vártam, hogy kikerüljek belőle és letehessem a fenekemet valahová. Ez az egyik partmenti kávézóban történt meg, ahol Málta (szerintem) egyetlen morcos és értetlen pincérével sikerült összefutni. Valószínűleg megátkozott, mert innentől kezdve valami nem volt rendben az én mindent megemésztő gyomrommal. Ettől függetlenül nagyon jó volt ott üldögélni, szuper kilátással a kikötőn keresztül Sengleára és a túloldalon Vallettára. Akkor még azt tervezgettük, hogy Sengleán hol és hova mászunk majd fel.

Ezen a partszakaszon néhány igen-igen puccos jacht horgonyzott. A félsziget végében van a Szent Angelo erőd, azt hiszem, jelenleg nem lehet felkeresni, de a hőségben nem is lett volna sok kedvünk hozzá. A látvány viszont innen is lenyűgöző a Grand Harbour-re.

Visszafelé a csücsökből hirtelen ötlettől vezérelve felfogadtunk egy lélekvesztőt, ami átfuvarozott minket az öblön keresztül Vallettába. Egyenesen Sliemába is mehettünk volna dupla árért, de a tenger még nem nyugodott meg, így a kényelmes, ámde nem túl olcsó tengeri hajókázásról le kellett mondanunk. Így történt, hogy Senglea (és Vittoriosa középkori magja) végleg kimaradt a sétából, és mi egyenesen Valletta felé tartottunk.

A kikötés után egy elég borzalmas negyedóránk volt, amíg a tűző napon és száz fokban felmásztunk Vallettába egy forgalmas úton, de túléltük. Innen M-ék hazamentek busszal pihizni, én meg elindultam sétálni Vallettában. Kicsit üldögéltem a Felső Barakka Gardenben, de nem nagyon volt árnyas pad, a napból meg akkor egy kicsit elegem volt, úgyhogy továbbindultam az Alsó Barakka felé. Az volt a célom, hogy kimegyek a Szent Elmo erődig, ahonnan állítólag végig lehet menni a városfalon. Végül a Triq Sant' Orslá-t választottam, ez az utca nagyjából párhuzamosan halad a parttal, de nem tűz oda a nap annyira.

Nagyon élveztem a sétát. Az utcán alig járkált valaki, túristák nem nagyon, néhány helyi, de mégis érzékeltem, hogy "élő" városban mászkálok. Egyik házban felújítás folyt, a másikból akkor indult valahova egy anyuka a gyerekével, az utcáról még integettek a papának. A balkonokon száradó ruhák lógtak. Jó hosszú az utca (persze máltai mértékkel mérve), az egyik fele lépcsős és amikor leér a legmélyebb pontra, mert persze, hogy nem vízszintes, Valettában nincs egyetlen vízszintes utca sem, szóval a másik vége pedig egyirányú úttest parkoló autókkal. Az emelkedő vége nagyjából a Szent Elmo erődbe torkollik.

Én itt balra fordultam és az eddigi taktikát követve egy árnyékos belső utcán mentem ki a Sliemai-öbölhöz, a városfalra.

A városfalon valóban végig lehet menni és nagyon szép a kilátás Sliema és Valletta csücskére, meg a haragos tengerre, de az alsó rakpartra nem találtam a lejárást. Talán jobb is, a hullámok át-átcsaptak a partmenti útra.

Jól elterveztem, hogy innen komppal megyek vissza Sliemába, ezért elég morgós lettem, amikor kiderült, hogy a komp a háborgó tenger miatt nem jár. Innen már nem esett jól visszamászni a vallettai busz terminusig.

Összefoglalva: szép nap volt ez is, csak egy fokkal melegebb volt, mint amennyi a mászkálós turizmushoz még kellemesnek mondható.

Ja, aznap este végre mi is megkóstoltuk M-val a híres máltai nyulat grillezve, salátával. :)